Ma meglátott vele.
Miért neki kellett lennie?
Pánik tört rám, hirtelen minden csupa fal lett,
csupa fojtogatás, és villódzó fény.
Miért kellett kérdezősködnie?
— Gyerünk, mondd meg neki! Mondd meg neki, ki vagyok!
Senki! Egy senki vagy!
Kérdezett. Újra meg újra, nem érdekelte, hogy nem válaszolok.
El akartam rohanni, mielőtt a falak összenyomnak. Túl szűk volt hármunknak.
De nem hagyott békén.
Csak akkor jöttem rá, mikor már megtettem. Megragadta a kezem, és felé lökte. Ő volt, ő irányította!
A falnak löktem, durván és erőszakosan.
Nem éreztem a kezem, nem lehettem én!
Döbbent tekintete sértett volt.
Elrántottam a kezem, hátra hőköltem, a falig hátráltam.
Rémülten meredtem kerekre tágult szemébe.
Ott volt az univerzum, és én elpusztítottam.
A légzésem gyors és egyenetlen volt,
a távolban hegedűk húztak egy gyötrelmes nótát.
~
— Senki?
Hallgass!
A fülemre szorítottam a kezem.
— Mindent nekem köszönhetsz és azt mondod, senki vagyok?
Bántottad!
— Mi bántottuk! Te bántottad!
Nem igaz!
Megfogta a vállam, mire megrándultam. A hangok rosszabbak voltak, mint valaha.
Suttogtak, követelőztek, kényszerítettek.
— Elfelejtetted? Te én vagy, és én vagyok te.
A fal mentén a padlóra rogytam, és hagytam, hogy a gondolataim szétszakadjanak.