Mostanában úgy érzem, hogy elkövetek minden bűnt ahhoz, hogy ő mindet, egytől-egyik betartsa. Míg az én jegyem a pokolra szól, addig ő mosolyogva fog átsétálni a menyország kapuján tudván, hogy elérte a célját. Hiszen ő túl tiszta, kedves és jó ehhez a világhoz. Legalábbis én ezt gondoltam.
- Fayre, beszállsz? - hallottam meg a már megszokott, mély, rekedtes hangot. Halvány mosollyal biccentettem, miközben beültem az anyósülésre.
Mostanában úgy érzem, hogy egy hullámvasúton ülök. A boldog pillanatokat olyan lejtők követnek, melyek alatt az én kocsim szétesik. Darabjaira. Pont úgy, ahogy én. Amikor valaki azt kéri, hogy legyek önmagam, de azt sem tudom, hogy hol hagytam a kirakós elveszett darabjait...mit mondjak? Nem ismerhetem be, hogy mennyire szét vagyok esve. Hogy nem a szívem az egyetlen selejt a lelki szemetesemben.
- Milyen Bibliát gondoltál magadnak? - fordultam Shawn felé egy halvány mosollyal, próbálva elterelni a figyelmem a zavaros gondolataimról.
- Egy olyat, ami nem esik szét már attól, hogy a kezembe veszem - nevetett fel halkan, miközben az útat figyelte. - Te is kérsz egyet?
- Anyának van otthon - mondtam halkan, mielőtt folytattam. - De kábé egyszer, ha vettem a fáradtságot ahhoz, hogy kinyissam. Viszont a túl sok apró betű nem szimpi, így gőzöm sincs a tartalmáról.
- Még nyomokban sem? - csodálkozott el egy pillanatra.
- Nem. Mondtam, hogy nem vagyok vallásos. Már nem is leszek - tettem hozzá unottan, majd az ablak felé fordultam.
Azt mondják, hogy, ha valamit elég sokszor duruzsolnak az ember fülébe, akkor előbb vagy utóbb el fogja hinni. Szerintem élő példa vagyok arra, hogy ez nem minden esetben van így. Itt van az atya, aki nyár eleje óta próbál megtéríteni, de képtelen rá. Kiskorom óta vallom azt, hogy csak abban hiszek, amit látok. Amit képes vagyok megérinteni. Amiben biztos vagyok. Ilyen dolog az örökké tartó szerelem is. Soha nem hittem benne. Örökké? Ugyan. Olyan szerelem nincs, ami még minket is túl élne, viszont olyan biztos van, ami életünk végéig tart. Ez kicsit zavaros. A lényeg a káoszban, hogy egy szó képes megváltoztatni mindent. Egy név képes megváltoztatni mindent. Mert, amikor az atyából Shawn lett...minden megváltozott.
Az elején féltem tőle. Kicsit egyébként az embertől is, de leginkább attól, amit kiváltott belőlem. Valamiért a legtöbbször mosolygásra késztetett. Megmelengette a szívem. Segíteni próbált. Túl kedves volt. Olyan ismeretlen volt az egész, mert még senki nem érte el nálam azt, hogy ilyen szinten felkeltse a figyelmem. Titkon mindig is tudni akartam róla mindent. De lehetetlenség kiszedni belőle akármit is. Olyan, akár a szivárvány végén pihenő kincses láda. Hiszel benne, hogy ott van, de mégis tudod, hogy nincs. Igen, ő pont ilyen nekem.
- Min gondolkozol ennyire? - törte meg a csendet halkan.
- Őszíntén? Magam sem tudom - sóhajtottam. - Tele van a fejem minden szarral.
- Mit értesz "minden szar" alatt? - sandított rám mosolyogva.
- Mondtam. Magam sem tudom - húztam el a szám, majd ismét az ablak felé fordítottam a fejem.
"Tökéletlen a hit, de csak mert tökéletlen minden egyes ember."
"Furcsa hit az, amely csak azért hiszi azt, amit hisz, mert nincs mersze ahhoz, hogy ne higgye!"
"Mik az istenek, tudjuk, egyáltalán léteznek-e? Amiben hisz az ember, az valóságos, vagyis tudjuk, hogy tényleg léteznek. Szóval mi volt előbb, az isten, vagy az ember, aki hitt benne?"
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyen kevés, mégis sok dolgot csinálni két és fél hónap alatt. Itt van mögöttem a nyár, vidáman, kacarászva táncol míg én egy hatalmas keresztet vonszolok magam után hallgatva az atya prédikációját. Ő átadta nekem a terhet, hogy tudja csinálni azt, amire hivatott míg én, aki azt sem tudja miért született ide, a Földre, átvette tőle. Néha elgondolkozom azon, hogy én miért élek még. Annyi halálhírrel találkozom nap, mint nap...én pedig még itt vagyok. Sehogy. A sok ember a sok céllal, kik nem tudták véghez vinni a terveiket mind engem figyel arra várva, hogy szerezzek magamnak legalább egyet. De én csak húzom magam után azt, amit a kezembe adtak.
- Be kell ismernem, hogy kibaszottul szexi csaj vagy - jegyezte meg, miközben lehúzta az ablakot. - Nagyon kellet erőlködnöm ahhoz, hogy ne basszalak szét, remélem, hogy tudod - pillantott rám vigyorogva, majd levette a kollárét és kidobta. - Erre már nem lesz szükség.
- Um....tessék? - szaladt ráncba a homlokom. Válasz helyett csak felhúzta az ablakot, majd benyomta a zárat.
- Mielőtt kiugranál - magyarázta meg mosolyogva.
- Elmondanád, hogy mi a fenét művelsz? - kérdeztem szinte már hisztérikusan. Az ismeretlen íjesztő. S az atya most az volt. Ismeretlen.
- A mi szerelmünket még az Egyház is tiltja - biggyesztette le a száját, miközben egy földes útra kanyarodott. A fejemben viharként cikáztak a gondolatok, miközben a szívem vadul kalapált. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék így csak vártam azt, aminek jönnie kellett.
Zöld íriszeimet az atyára vezettem és próbáltam kitalálni, hogy mi járhat a fejében. De túl nyugodtnak tűnt, így én sem féltem annyira. A tény, hogy egy pap ül melletted igazán megnyugtató tud lenni. Képes vagy elhinni, hogy Isten valamelyest rajtad is könyörülni fog. Képes vagy hívővé válni pillanatok alatt.
A zöld lombok takarásából kiérve a szürkés égboltot pillantottam meg. Tudtam, hogy valahol a tengernél lehetünk, de továbbra sem értettem a miértjét, így Shawnra pillantottam, aki vigyorogva sandított rám.
- Szeretsz úszni?
- Nem! - vágtam rá rögtön. - Nem is tudok.
- Kár - felelte halkan.
- Miért? - kérdeztem kissé remegő hangon. Kezdtem bepánikolni.
- Mert most úszni fogunk - fordította felém a fejét egy hatalmas vigyorral. A szemeim szinte háromszorosára nyíltak a "fogunk" szó hallatán és azonnal az ajtóhoz nyúltam, hogy kinyissam azt, de amikor ez nem jött össze, leesett, hogy bezárta. - Nem kell félni, így örökké egymáséi lehetünk - simította meg a kézfejem, miközben gázt adott. A szírt széle egyre inkább közeledebb, miközben én próbáltam valahogy kiszabadulni, de esélytelen volt.
Másodpercek töredéke alatt értük el a védelmet nyújtó szikla végét s hasítóttunk bele a levegőbe. Persze a gravitációnak köszönhetően azonnal zuhanni kezdtünk egyetemben az én sikításommal. Olyan volt, mintha egy lassított felvételben lettünk volna, pedig alig volt fél perc az egész. Hatalmas csobbanással súrolta a víz felszínét az autó, mielőtt merülni kezdett volna.
A szívem olyan tempót kezdett diktálni, melyhez hasonlót még sosem éreztem. A félelem gyenge kifejezés volt ehhez. A víz lassacskán utat tört magának s egyre csak tódult be az utastérbe. Túl gyorsan történt minden. A végsőkig próbáltam az orromat kidugni a vízből, de a kocsi gyors süllyedésének következtében hamar ellepett mindent.
Összeszorított szemmel tartottam vissza a levegőt, ameddig csak bírtam, de éreztem, hogy a tüdőm nem bírja sokáig és hamarosan sikítozni fog friss oxigénért. A vér száguldott az ereimben az adrenalintól pedig már a fejem is kezdett egyre inkább fájni. A torkomban keletkezett gombóctól köhögni kezdtem, így vizet nyeltem, amitől kétségbe esve próbáltam valahogy kiszabadulni. Azt mondják, hogy a fulladás hét perc. Hét röpke perc alatt vége lehet az életednek. Leáll a szíved. Az agyad kikapcsol. A véred abbahagyja a száguldást. Te pedig csatlakozol a többiekhez. A semmibe. A fejem nagyon fájt, olyan volt, mintha órák óta erőlködnék. A tüdőm szinte szét akart szakadni, a testem minden pontja pedig sajgott. Éreztem, ahogy kiszáll belőlem az erő és egyre inkább kezdtem feladni. A szemeim úgy csukódtak le, mint, amikor hulla fáradtan lefeküdtem, hogy végre kialudjam magam. De akkor nem lebegett ott a tény, hogy ez az alvás örökre szól majd.
A szívem már nem vert olyan gyorsan, mint pár perce. Az adrenalin kiszállt a testemből, helyette a tompultság vett körül. Testem minden porcikája a kihűlés szélén állt. Amíg képes voltam nyitva tartani a szemem, próbáltam felidézni a legkedvesebb pillanatokat, de képtelen voltam rá. Nem volt erőm hozzá. Egyedül anya és Hardin arca lebegett a szemem előtt. A legjobb barátnőmé, a szomszédoké, az öreg néniké, akik arról fognak pletykálni, hogy ilyen fiatalon távoztam az élők sorából. Sírni tudtam volna, ha arra gondoltam, hogy a szeretteim mennyire fognak majd a koporsóm körül állva, de a sötétség hamarabb utolért.
Azt mondják, hogy az ember egyedül hal meg, mert a szerettei nem kísérik el az ajtóig, majd lépnek át vele az ismeretlenbe. Viszont ez nem mindig van így. Hiszen ő mellettem volt. Minden meghal bennem. Minden apró darabkákra hullik. Minden olyan dolog, ami értelmet kapott, most elvesztette azt. Minden meghalt bennem. De mindezek ellenére is azt mondom; szeretlek.