Másnap reggel még mindig nem voltam a legjobb állapotban – ahogy idősödöm, a két órából két nap lesz a regenerálódási idő egy-egy roham után. Nagy nehezen letusoltam, és igyekeztem egy némileg elfogadható külsőt alkotni magamnak, ami azt jelenti, hogy két hét után megkértem Gigit, hogy borotváljon meg, mert még mindig képtelen vagyok tükörbe nézni. Természetesen nem sikerült a dolog túl fényesen, mert habár szakállam nem maradt, ép bőrfelület az arcomon úgyszintén nem, viszont lett néhány csinos sebtapaszom és egy viszonylag szőrmentes arcom. Sajnos Giginél jobb megoldás nem volt, mert Violet és Scarlet egyszerűen képtelenek voltak anélkül megcsinálni, hogy elvágták volna a torkomat, Jamest inkább nem engedtem a borotva közelébe, Suessi meg már az első alkalommal elzavart, hogy „keressek erre egy másik buzit".
A zuhanyzással legalább arra rájöttem, hogy szereztem néhány friss sebhelyet a hátamra, amiknek tuti nyoma fog maradni. Elvileg Suessi csinálta egy hatalmas medvemancs segítségével, azt már nem tudom, ebből mennyi igaz.
Majdnem leestem a lépcsőn, amikor lementem reggelizni. Minden mozdulat nagy koncentrációt igényelt, még mindig fáradtnak éreztem magam, de legalább járni tudtam.
Az asztalnál eggyel többen ültünk a szokásosnál – a kislány, aki tegnap került hozzánk, most ott ült James-szel szemben. Most már lényegesen jobban nézett ki, hogy a lányok megfürdették és viszonylag rendbe szedték, bár kicsit félelmetesnek hatott. Sápadt arcát szőke, majdhogynem fehér haj keretezte, amit valószínűleg Violet gondos kezei rendeztek csinos fonatba. Fakókék szemén és horzsolásokkal borított arcán még mindig látszott, hogy milyen szörnyűségeken van túl. Alig evett, bár jobb is volt így – valószínűleg nem fogadta volna be a gyomra normálisan az ételt, jó ideje nem kaphatott rendes kaját. Még mindig rémültnek tűnt, habár Violet és Scarlet próbáltak rendesek lenni vele.
– Akkor szerintem érdemes lenne bemutatkoznia az újoncunknak, ha késznek érzi magát rá – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, remélve, hogy megered a nyelve. James esetében már túl voltam ezen egyszer, bár újoncot fogadni minden egyes alkalommal másmilyen.
– Mi a neved, kislány? – kérdezte a mellette ülő Scarlet.
– Lily – motyogta a lány maga elé. Olyan tízéves lehetett maximum, és halálra rémülhetett attól, hogy hirtelen ennyi nagy veszi körül, aki mind rendes próbál lenni vele. Emlékszem, én is nagyon meg voltam ijedve az első napokban.
– Voltál már tagja klánnak, Lily? – érdeklődtem, szerintem tök udvariasan és hozzám képest kedvesen. Persze a lányoknak rögtön le kellett hurrogniuk.
– Ne legyél seggfej, Felix, nem látod, mennyire meg van ijedve? – oktatott ki Violet, aztán angyali mosollyal Lily felé fordult. – Ne ijedj meg Felixtől, néha nagyon bunkó tud lenni, és sajnos ő az Alfa, de nem kell tőle félni, nem harap. Általában.
– Akkor te se ijesztgesd – figyelmeztettem. – Nem szoktam ám harapni – mosolyogtam rá Lilyre, mire ő úgy meredt rám, mint aki szellemet látott. A jelek szerint nem vagyok a gyerekek kedvence. Úgy nézhetek ki, mint egy vérfarkas.
– Ne hallgass rájuk, Felix nagyon jó arc – bizonygatta James. Imádom ezt a kis fickót. – Majd meglátod, egy csomó menő dolgot lehet vele csinálni.
– Mint például beszökni éjjel a moziba? – kérdezte Violet fenyegető hangnemben. Suessi mellette beleröhögött a poharába.
– Ugye, hát nem atomkirály? – fordult felé James csillogó szemmel. – Eddig minden Marvel-filmre elvitt, és az esti vetítésekre! Ugye szeretsz moziba járni? – kérdezte Lilyt, aki csak behúzta a nyakát.
– Azt hiszem – motyogta. – Még csak párszor voltam.
– Akkor James, ennyi erővel át is veheted Lily felügyeletét, amíg meg nem szokik itt – vigyorogtam rá James-re, aki erre nagyon sértett képet vágott. – És elő is állhatsz egy névjavaslattal, ha már itt tartunk.
– Tényleg, a név! – kiáltott fel Scarlet. – Mondd, Lily, milyen nevet akarsz magadnak? Tudod, nálunk szokás, hogy mindenki nevet változtat, aki becsatlakozik.
– Mintha egy új életet kezdenél – tette hozzá Gigi. – Így könnyebb elfelejteni a múltat.
– Azt nagyon el akarom felejteni – mondta Lily egészen halkan. Szegényke, rémes dolgokat művelhettek vele.
– Akkor, James, hallgatunk – vigyorogtam rá, mire James lejjebb csúszott a székén egészen addig, amíg csak a szőke üstöke látszott ki az asztal mögül.
Végül Lilyből Nana lett, közös megegyezés alapján. Valószínűleg neki is tetszett, és a nap további részében úgy ügetett Scarlet után, mint egy kiskutya. Megkapta a következő betűt a görög ábécében a rangjának megfelelően (Éta), és egy szobát az első emeleten. A lányok persze imádták, és még Suessi is elismerte, hogy cuki. Violet kiderítette, hogy szerencsére nem rémkóros, és hogy Andrew-ék a szobájából rabolták el – igazán érdekelne, hogy oldották meg, talán figyelték már egy ideje, és amikor rájöttek, hogy micsoda, csak akkor csempészték ki a házból. Mindenesetre örültünk, hogy bővült a csapat; négy alakváltónak több esélye van túlélni, mint háromnak.
Egész nap elkerültem Chanelt, szokás szerint inkább magam miatt, ugyanis szerintem nagyon feltűnő lehetett az, hogy mindig őt bámulom, ha egy szobában vagyunk. Reggelinél is csak akkor vettem észre, hogy Violet már jó egy perce szólongat, amikor Gigi hozzám vágott egy szelet pirítóst, és szokás szerint kajacsata lett a dologból.
Viszont estefelé jöttek a gondok. James vette észre, hogy füst száll fel a Snow-klán tanyája felől, ami már azért is gyanús volt, mert a házukat a miénkhez hasonlóan pajzs vette körbe, mi sose láttuk a házat, annak ellenére, hogy többször is jártunk arra.
Aztán hallottuk meg a vonyítást, ami általános vészjelzőként működött az alakváltók körében. Átlagember meg se tudja különböztetni a farkasüvöltéstől, de Suessi, Violet, Gigi és én azonnal felfigyeltünk a vészjelzésre; a Sailor-klán lemészárlásakor és a Moon-klán lebukásakor minden éjjel visszhangzottak az erdők a vonyítástól egész Washington államban.
A Snow-klán még sosem adott le vészjelzést, nem volt rá szükségük, és hiszen a mi segítségünkkel nem nagyon tudtak volna mit kezdeni. De még mi sem, mert mióta a klán tagja voltam, még sosem volt akkora probléma, hogy ne tudtuk volna egyedül megoldani – amikor csak lehetett, elkerültük a segítségkérést.
Sose csináltam olyat, hogy Scarletre bíztam a ház őrzését, de nem volt mit tenni. A lehető leggyorsabban felpakoltam a csapat idősebbik felét és Chanelt a furgonra, és a rejtett földutakon megindultunk a Snow-rezidencia felé.
– Mit gondolsz, nagy a baj? – kérdezte Violet remegő hangon az anyósülésről. Én vezettem, a többiek pedig hátul nyomorogtak a szűk üléseken.
– Fogalmam sincs – dünnyögtem, erősen koncentrálva a keskeny földútra.
– Elég nagy lehet, ha harminc év alatt most először használták a riadót – mordult fel Suessi. – Eddig túl nagy volt az egójuk ahhoz, hogy a segítségünket kérjék bármiben is.
– Lehet csak át akartak hívni egy grillpartira – jegyezte meg Gigi, mire csak gyilkos pillantásokat kapott válaszul.
Olyan százlábnyira parkoltam le a furgonnal bent az erdőben, onnan már futva mentünk ki a házhoz. Az egész lángokban állt, körülötte úgy tippeltem, az egész Snow-klán, akik azzal voltak elfoglalva, hogy a tűz ne terjedjen át a fákra. A sötétben csak árnyakat láttam rohangálni az égő ház körül, égő fenyő szagát éreztem. A recsegő fa zaja majdnem minden mást elnyomott, a hőség szinte elviselhetetlen volt.
Csak remélni mertem, hogy mindannyian élve kijutottak.
– Gyertek, segítsetek oltani! – kiáltott oda nekem Winston. – A fák nem szabad tüzet fogjanak!
– Nem hinném, hogy ebben Chanel növénykéi besegítenek – húzta el a száját Gigi.
– Akkor próbáljon meg esőt varázsolni, vagy bármit! – fortyant fel Suessi. – Megyek, megkérdezem Winstont, van-e még bent valaki, mielőtt még leomlik a ház.
Nem nagyon tudtunk mit kezdeni az egyetlen tűzcsappal, ami a házon kívül volt, mindenesetre Winstonéknak sikerült keríteniük egy vizestömlőt, és azzal próbálták meg megfékezni a tüzet. Közbefutottam egyszer a házat és közben végig füleltem, hallok-e valahonnan segélykiáltást. Közben a ház körül álló fák egymás után dőltek ki – Chanel bizonyára igyekezett eltüntetni a fákat az útból, hogy ne gyulladjanak ki.
A tetőszerkezet hamarosan összedőlt, a ház gerendái nem sok jót sejtetően recsegtek, rólam meg már szakadt a víz. A kigyulladt ház minden erdőben élő alakváltónak a rémálma volt; ha a ház tüzet fog, akkor átterjed a fákra, és annak erdőtűz és lelepleződés a vége.
– Ethan még nincs meg! – üvöltött át hozzám Winston. – A többiek már itt vannak.
Ethan. Láttam már őt akár egyszer is?
– Nem lehet, hogy elmenekült? – kérdeztem.
Winston a fejét rázta. – Bent rekedhetett. Vissza kell menni érte. Victor is eltűnt. Biztonságban kijött velem, aztán... – nem fejezte be a mondatot, mintha a dolog komplikáltabb lenne annál, hogy el tudja magyarázni egy ilyen szorult helyzetben.
– Oké, akkor visszamegyünk – sóhajtottam. – Szedd össze az idősebb fiúkat a csapatból. Suessi és én szintén bemegyünk. Addig az Omegánk megpróbál kezdeni valamit az időjárással.
– Csak a saját nevedben beszélj! – kiáltott rám Chanel ötven lábbal arrébb.
Winstonnak sikerült összegyűjtenie saját magával együtt négy srácot körülbelül a korosztályomból. Valaki a nyakamba zúdított egy nagy vödör jeges vizet, hogy nehezebben kapjanak lángra a ruháim. Reszkettem a hideg víztől, de legalább ennyivel megkönnyítették a dolgunkat.
– Miért nem akkor esik Washingtonban, amikor szükség lenne rá? – morogta Winston. – Reméljük, az Omegátok tud varázsolni nekünk egy kis esőt.
– Dolgozom rajta! – hallottam Chanel hangját, ha lehet, még dühösebben, mint előtte.
Tőlünk olyan egy mérföldnyire lecsapott egy villám.
– Esőt, ne vihart! – szitkozódott Gigi a kerti csap mellől.
– Akkor csináld te helyettem!
– Lányok, ne most kezdjetek veszekedni, csak töltsük fel a vödröket – próbált békíteni Violet, nem sok sikerrel.
Nem akartam tovább hallgatni a lányok vitáját, inkább berohantam a házba a többiek mögött. Kettesével váltunk szét, a két fiatalabb és könnyebben alakot váltó srác, Otello és Carlos mentek a második szintre, Winston és Luke az elsőre, és én maradtam Suessivel a földszinten. A hőség elviselhetetlen volt és a nedves ruhámról hamarosan elkezdett párologni a víz. Sietnünk kellett.
A nagy helyiség, ami régen a konyha-nappali lehetett, üres volt, ahogy a fürdő és az összes többi helyiség is. Végignéztem az összeset, közben végig Ethan nevét kiabáltam, hátha válaszol, de ha válaszolt is, elnyomta a tűz és a recsegő ház zaja.
– Nincs itt senki, menjünk innen – kiabálta túl Suessi a tűz zaját. – Biztos elmenekült vagy a többiek megtalálták...
Fölöttünk a szerkezet egyre jobban recsegett, csak idő kérdése volt, hogy mikor dől össze.
– Nem tűnhetett el csak úgy...
Ekkor vettem észre az alagsorba vezető lépcsőt. És Suessi is észrevette, hogy én észrevettem, és valami őrültség jutott az eszembe.
– Mázli, ha oda lemész...
– Mi van, ha odalent van? Hagynád meghalni?
– Bocs, ha jobban érdekel a saját klánom biztonsága, mint Winstonéké!
– Nem hagyhatjuk ott!
– De mi sem dögölhetünk meg! Mázli, van elég baja a klánnak enélkül is, ne ronts még a helyzetünkön!
– Ide figyelj, Suessi – ragadtam meg a vállát. – Nekem már amúgy is reszeltek, most már tökmindegy, hogy ma halok meg, vagy egy hónap múlva. De ha ennek a srácnak ha adhatok plusz egy évet, akkor már megérte.
Suessi egy pillanat habozás után megadóan felsóhajtott.
– Jó, de ha meg mersz nekem halni, szétrúgom a segged, megértetted?
Lerohantam az igatag lépcsőn. Már nem zavart a forróság és a fájdalom, a füst beette magát a tüdőmbe, szédelegni kezdtem.
Itt kell lennie valahol.
– ETHAN! – kiáltottam. Csend. Aztán hirtelen olyan harminc lábnyira...
– Itt vagyok! – hallottam egy erőtlen hangot. Nem tartott sokáig megtalálni.
A srác az átforrósodott betonfalnak lapult, hogy minél messzebb maradjon a lángoktól. Alig volt magánál a rengeteg füst miatt, csoda, hogy egyáltalán vissza tudott kiabálni, mert folyamatosan rázta a köhögés.
– Hé, kölyök – ragadtam meg a karját. Ekkor vettem észre, hogy az enyémen már hólyagosra égett a bőr. – Gyere, ki kell jutnunk innen...
Már alig állt a lábán, átvetettem a vállam fölött a karját és úgy támogattam a lépcső felé. A tornacipőm talpa már olvadozni kezdett, ha izzadtam is valamit, az pillanatokon belül elpárolgott. Ethan súlya húzta a vállamat, de nagy nehezen sikerült felvonszolnom a lépcsőn.
De a földszinten már azt sem tudtam, merre van a kijárat. Megpróbáltam a lángok mögé nézni. Már nagyon közel állt az összeomláshoz.
Ha már ajtó nincs, legalább egy ablakot találjak...
Ez már nem tartott ennyi ideig. A fullasztó füsttel küzdve könyökkel kitörtem az ablakot, az sem zavart, hogy a szilánkok mélyen felhasították a karomat. Kirúgtam a maradék szilánkokat, és megpróbáltam felsegíteni Ethant a párkányra. Szerencsére már egyedül ki tudott ugrani, és én is követtem a példáját.
Másodpercekkel később a gerendák megadták magukat, és a ház nekiállt összeomlani. Köhécselve feltápászkodtam, és megpróbáltam minél messzebb vonszolni a srácot a lángoló háztól. Lassan érezni kezdtem a fájdalmat is, a mellkasom szúrt a rengeteg belélegzett füsttől, minden tagom sajgott az égési sebektől, és csak reménykedni mertem, hogy a hajam nem gyulladt ki. Amint sikerült biztonságos zónába vinnem a kölyköt, összeestem a füvön, és megkönnyebbülve fogadtam az arcomra hulló esőcseppeket.
Tehát összejött Chanelnek az esőcsinálás.
Megmoccanni sem volt erőm. Hallottam, ahogy odarohannak hozzám, leellenőrzik, életben vagyok-e még. Mintha az egész testem fájdalomból állt volna, mint egy roham után.
Sikerült. Megmentettem a kölyköt.
– Colin?
Rémesen túl lehettem hevülve, miután kihoztam az égő házból, most mégis a hideg futkározott a hátamon. Tíz éve senki sem hívott így.
– Hülyeségeket beszélsz – motyogtam, akárki is kérdezte. – Nem Colin vagyok...
– Colin, meghaltam?
Végül rászántam magam, hogy elfordítsam a fejem a kérdező irányába. Ethan volt az, a szeme félig nyitva, az arcán égési sebek, vágások és horzsolások. Legalább magánál van. Ismerősnek tűnt valahonnan, mint egy régi osztálytárs, akit még kisgyerekként láttam utoljára.
Aztán leesett. A szeme ugyanolyan sárgás volt, mint az enyém. Pontosan emlékeztem rá, milyen volt régen: gesztenyebarna, amilyen nekem volt még az átalakulásom előtt, és sohasem ismertem egyetlen olyan alakváltót sem, akinek olyan sárga szeme lett volna, mint nekem.
Hihetetlennek tűnt. A neve stimmelt. A kora... olyan tizenöt-tizennégy lehet, tehát ez is. Tudja az igazi nevemet. Az arca is passzolt. De ezt az arcot ezelőtt tíz évvel, Atlantában láttam utoljára, amikor apám kirángatott a kutyaházból, bedobott a kocsiba és anyámmal együtt kivitt a reptérre, ő meg az ablakból figyelt.
Összevontam a szemöldököm, bár ez is egy fájdalmas mozdulat volt.
– Öcskös?