- Tobby?!
Nem hittem a szememnek. Hol van a magas, szőke, szemüveges, fogszabályozós srác? Akkor sem volt kutya, de most! Mint aki egy férfimagazin címlapjáról lépett ki. A szemöldököm a hajtövemig szaladt, de sután megütögettem a vállát, mire elengedett, és rám mosolygott.
- Egy kicsit sem változtál- mondta, miközben végigmért. - Csinos vagy- folytatta, és megeresztett egy félmosolyt.
- Ez rólad nem mondható el- csúszott ki a számon, mire a srác összevonta a szemöldökét. - Mármint nem a csinos rész- korrigáltam gyorsan. - Rohadt jól nézel ki, viszont nagyon sokat változtál. Szinte fel sem ismertelek.
Tobby megborzongott, és intett egyet a bejárat felé.
- Nem folytathatnánk ezt beljebb? Idefagyok- mosolygott, majd elkezdett befelé terelgetni. Mindenki őt nézte. Miért is ne nézte volna? Egy helyes, szőke srác. Kinek nem akadt volna meg a szeme rajta? Én is csak elhűlve bámultam. Egyszerűen nem fért a fejembe mi történhetett vele. Bár tippem az volt. Edzőterem, fodrász és a fogszabályozó levétele. Ebben a sorrendben. Egy dizájnos frizura, néhány új gönc és tökéletes mosoly.
- Mit keresel itt?- tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Csak kíváncsi voltam mi van az exemmel- kacsintott rám, mire elkerekedett a szemem. - Csak viccelek- nevetett fel, mire megkönnyebbültem. Szerintem látványosan. - Nem, csak átrakták néhány óránkat ebbe az épületbe. A sulimban felújítás van, és mivel a tiéd nagy, ezért ide pakoltak minket. Tudtam, hogy ide jársz, de nem gondoltam volna, hogy mér az első percben meglátlak. Bár igazából először Heliost láttam meg, meg a kocsiját. Azt a járgányt nehéz nem észrevenni- vonta meg a vállát. Hát igen. Hel hippi Volkswagenje minden, csak nem hétköznapi.
- Hol lesz órád?- kérdeztem rá. Igaza volt. A suli egy útvesztő. Az, aki először jár itt, az biztos nehezen találja meg a termeket. Tapasztalat.
- 306-os terem- olvasta le a telójáról az infót gyorsan.
- Kövess- mondtam, és elindultam az említett terem felé. Tobby mellettem sétált és kérdésekkel bombázott.
- Nincs kedved elmenni valahová? Ihatnánk valamikor valamit- vonta meg a vállát szégyenlősen. Mit szégyenlősködik? Semmi oka rá. Viszont még rohadtul nem érzem késznek magam egy randihoz.
- Bocs Tobby, nem randizom- húztam félmosolyra a számat. - Még nincs itt az ideje- bólintottam, mintha magamnak akarnám bizonygatni. Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de valahogy nem ment. Tobby-nak ez viszont nem szegte a kedvét. Még szélesebben mosolygott.
- Á, a rocksztár miatt, vágom. Akkor nem randi- tárta szét a kezét. - Csak két régi ismerős beül egy italra és beszélget. Elfogadható?- kérdezte. Felhúztam a vállam. Egy tökéletesen baráti iszogatásba nem halok bele.
- El. Oké. Legyen- adtam meg magam. - Mikor?- tettem fel a kérdést, de az óra valószínűleg felet üthetett, mert hirtelen rengeteg diák indult meg a 306-os terembe. Mi meg pont az ajtóban álltunk.
- Még megvan a számom nem?- kérdezte, majd kacsintott egyet, és eltűnt az embertömegben.
Egy pillanatig csak álltam ott. Jó ötlet volt ez? Sok időm nem volt rajta töprengeni, mert leesett a tantusz. Basszus! El fogok késni!
Könyökkel törtem utat az embertömegben, és az első emeleti nagy előadóba futottam. A prof, Mr. Blye idős pasas volt, kopasz üstökkel, gömbölyded sörhassal és mindig hawaii inget viselt. Szakállát csak hagyta nőni, és amikor mosolygott megvillan az egyik aranyfoga. Orrán pilóta fazonú szemüveg csücsült, és melegebb napokon a szandált zoknival hordta. Az órái nagy részében olyan monotonan beszélt, hogy a teremben ülők többsége padra hajtott fejjel szunyált.
Akkor mégis miért jártunk az órájára? Egyszerű. Az öreg oknyomozó riporterként kezdte a pályáját, még az ötvenes években. Megjárta Vietnámot, Kubát és helikopterből tudósított a 2001-es terrormerényletről. Na, ezért. A prof áldott egy koponya, és olyan kapcsolatai vannak, amik mellett az ember nem megy csak úgy el.
- Boyd! Csak nem késésben van?- szólalt meg mögülem Blye, amikor épp a kilincsre tettem a kezem. Olyan hangja volt, mint annak, aki ötven éve le se tette a dohányt.
- Dehogy professzor- válaszoltam, de a hangom pont az ellenezőjét mondta. Az öreg megvillantotta aranyfogas vigyorát, majd a kezével intett, hogy menjek oda hozzá.
- Boyd. Hol van a szőke barátnője? A szemüveges? Telefonáltak neki a szerkesztőségéből, de sehol nem találom. Lehet hatásosabb lenne, ha tudnám a nevét...- vakarta meg a feje búbját.
Fogalmam sem volt, merre van az az áruló, de nem is érdekelt. Biztos valamelyik híresség seggében van, és találja ki a kamu sztorikat.
- Lexi- segítettem ki.
- Nem, én Osborn- kérte ki magának, mire felnevettem.
- Nem uram, Lexinek hívják a lányt, akit keres.
- Plexi? Sose láttam...szokott vizsgázni járni?- kérdezett vissza, mire a számba haraptam, hogy ne nevessek fel még hangosabban. - Tudja mit Boyd, nem érdekel. Én, jelentem alássan, mindent megtettem, hogy megtaláljam a fizetetlen gyakornokot. A nevét sem tudom,- mondta még egyszer- és nem akarom, hogy a hallgatóim hiú ábrándokat kergessenek arról, hogy elmarad az óra. Sőt! Még egy dolgozatot is írni fognak- kapott hirtelen ötletet a vén tanerő. A vicces az egészben az volt, hogy ezeket úgy mondta, mintha én nem egy lennék azok közül, akiket épp meg akar szívatni. - Szóval, figyeljen Boyd. Ezek az őrültek, addig nem hagynak békén, amíg nem kerítem elő a szőkét, de nekem erre nincs időm- mondta, majd felmutatta ősrégi Nokiáját, amin vagy nyolc nem fogadott hívás volt, ugyan arról a számról. Feltételezem ennek a lapnak a gyakornoka Lexi. - Fogja, itt a szám- varázsolt elő egy post-it-et valamelyik zsebéből, majd a kezembe nyomta. Az képernyőn lévő számsor volt rajta. - Hívja fel őket, ha végzett az interjúval- mondta, és már el is bicegett a terem felé.
- De Tanár úr!- szóltam utána, mire megállt.
- Gyorsan Boyd, még dolgozatot akarok íratni!- Ez azt jelenti, hogy nekem nem kell?
- Azt sem tudom hová kell mennem. Vagy, hogy kivel kell interjút csinálnom, sőt még azt sem, hogy miről kéne kérdeznem...
- Jaj Boyd, ne idegesítsen már! Menjen el a Four Seasonsbe, az nyilván tudja melyik, és csináljon egy interjút, azzal a macskanadrág szépfiúval meg azzal a másik szőkével. Kérdezgesse őket a magánéletükről, úgyis arra kíváncsiak a népek - legyintett. - Most már megengedi, hogy elkezdjem az órámat?- kérdezett vissza, de meg sem várta a válaszomat, csak bemasírozott a terembe, egy "lapokat elő, padról lepakolni, dolgozat!" felkiáltással. Én meg ott álltam tanácstalanul egy darab papírral a kezemben, és azt sem tudtam mit kéne csinálnom.
Vagy lehet mégis tudtam? Hisz valami "macskanadrág szépfiú" meg a "másik szőke" egy riporterre várnak a Four Seasonsben. Nem törődtem a rossz érzéssel, ami a torkomat szorongatta, összehúztam a kabátomat, és kimentem a suliból. Taxit fogtam és Manhattambe indultam.
A szálloda előtt egy ázsiai nő várakozott. Hóna altt aktatáska volt, kockás kosztümöt viselt, és roppant idegesnek tűnt. Hosszú fekete haját a tarkóján lófarokba fogta, és összeszorított foggal ütögette a telefonja képernyőjét. Nagyon szép lett volna, ha az arcát nem torzítja el a düh.
- Az a vén kecske...komolyan mondom, kiütöm az arany fogát- morogta. Akkor ő az én emberem. Odasétáltam hozzá, és megköszörültem a torkom.
- Elnézést-kezdtem, de be sem tudtam fejezni, mert a csaj olyan lendülettel fordult meg, hogy kis híján pofon vágott a copfjával.
- Ezek szerint téged kapart elő Blye...agyam eldobom...normálisabb ruhád nem volt? Komolyan, az öreg az első embernek odaadta a munkát, akit meglátott?- kérdezte, miközben rámutatott a szürke kapucnis pulcsira, ami kivillant a széthúzott kabát alól. A taxis fűtött, mint az állat.
- Elnézést, de konkrétan fél órája tudtam meg, hogy jönnöm kell- kértem ki magamnak. A nő feszes vonásai elernyedtek, helyette féloldalasan elmosolyodott.
- Tetszik, hogy a sarkadra tudsz állni- bólintott. - Na figyelj kislány. Bent azok képzett világsztárok. Ne elégedj meg félinformációval! Ez hatalmas lehetőség neked. Nem is értem, hogy Lexi miért nem jött el. Ő maga kérte ezt a feladatot...- rázta a fejét. - Mindegy, menj, csináld meg, aztán gyere- mondta, és a bejárat felé taszigált. - Várj csak! - mondta, mire megtorpantam. - Nem te voltál a címlapunkon néhány hete?
- Nem- vágtam rá gondolkodás nélkül. - Nem, szerintem összetéveszt valakivel- hazudtam gyorsan, és inkább elindultam befelé.
Elővettem a telómat, és behoztam a diktafont. Lenémítottam, hogy még véletlenül se zavarjon, majd felnéztem.
A szívem leesett.
Leesett, majd rákapcsolt, de olyan erősen, hogy konkrétan éreztem, hogy lüktet a mellkasom. Az ajtóban Ava állt. A balsejtelmem beigazolódott, és szinte sírni tudtam volna a félelemtől, hogy újra Marcus szeme elé kerülök.
Ava is a telefonján babrált valamit, majd mosolyogva felnézett, amikor meghallotta a lépteimet. A mosolya rögtön leolvadt, és aggodalom vette át a helyét.
- Te jó ég- fogta meg a fejét. - Ez szép lesz- suttogta, de inkább magának, mint nekem. - Szia Heaven, rég láttalak- a hangja csak úgy csöpögött az együttérzéstől. - Hogy vagy?
- Jól- húztam ki magam. - Gondolom Marcus-szal kell interjút csinálnom.
Ava beharapta a száját aggodalmában. - Hát, nem egészen...- fogta meg a ismét a homlokát, és az egyik képernyőre mutatott.
Egy videó klipp volt. Az a klipp, amit élből elkerültem az elmúlt három hétben, most az arcomba lett tolva. Gyökeret eresztett lábbal álltam és nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. A helyszín szöges ellentéte volt a hegyeknek. Egy sivatag széli kisvárosban játszódott. Marcus, istenkém, hihetetlenül jól nézett ki benne. Fehér inget viselt, ami ki volt félig gombolva, lenvászon gatyát, a haja a szemébe hullott. A szívem fájdalmasan megremegett. Aztán elkezdett énekelni. A dallama lassú volt, de érezni lehetett, hogy ez még fel fog pörögni. A szöveg meg...ütött. Ez volt az egyetlen, amit gondolni tudtam. Arról énekelt, hogy van egy lány, pirosban, hogy mennyire nem tudja őt kiverni a fejéből. A vonzalom köztük, szinte fizikailag tapintható volt Marcus elmondása szerint. Semmi másra nem tud figyelni, csak a lány csípőjének a mozgására, arra, ahogyan beharapja az ajkát, és a piros ruhára, amitől " annyira szeretné megszabadítani". Eddig nem láttuk a titokzatos lányt arcát, csak az említett testrészeit. Aztán jött a refrén, amiből rögtön ki lehetett találni a címet. A ritmus felgyorsult, a srácok a húrok közé csaptak és Marcus azt énekelte, hogy " bízz bennem bébi, élvezni fogod, ahogy bőrünk összeér, bőr a bőrön, ez így van, s éjjelenként a vágy visszatér" . Nagyot sóhajtottam, de ekkor elkezdődött a második etap, és Alexis Prince elkezdte énekelni a maga részét. Elszavalta milyen jó minden, aztán a gitárszóló alatt semmi mást nem láttam, csak összeütköző ajkakat, Marcus meztelen felsőtestét, és végül a záróképet, ahol a sarokba dobott piros ruhadarabra volt fókuszálva.
Szaggatottan fellélegeztem. Az eddig visszatartott könnyek a szememet csípték.
- Heaven- szólt óvatosan Ava, miközben finoman megérintette a vállamat. - Nem kell ám ezt csinálnod. Lefújhatjuk az interjút.
- Nem- mondtam, de elég rekedtre sikerült. Visszanyeltem a könnyeket, nagyot pislogtam és igyekeztem Avara mosolyogni. - Jól vagyok. Megyek, megcsinálom.
Sokkal bátrabbnak mutattam magam, mint amennyire voltam. Pláne, hogy most már nem csak Marcus-szal kell szembe néznem, hanem Alexis Prince-szel is. - Oda kell mennem?- kérdeztem, és a csukott ajtóra mutattam. Ava csak bólintott, mire megfogtam a kilincset és elfordítottam.
- Az nem Heaven?- hallottam mögülem Ogit. -Rendben lesz?- kérdezte Avat, de nem vártam meg a választ. Most vagy soha alapon elfordítottam az ajtógombot és beléptem a megvilágított helyiségbe, ahol a magas biztonságin kívül ketten ültek egy-egy fotelben.
- Na végre már- pattant fel mosolyogva Alexis Prince. Azt a vörös ruhát viselte, hozzáillő magassarkúval. Haja arany glóriaként ragyogott körötte, sminkje hibátlan volt. Biztos sokáig készülődött. - Azt hittük sosem jön- mondta még mindig őszinte mosollyal az arcán, és mutatta hová üljek. Marcus nem pillantott fel a telefonjából. Nagyon elmerült valamiben. - Marcus drágám, kezdjük el az interjút, ha még ebédelni is akarunk menni- bökdöste meg Marcus vállát. Drágám?!
- Perc- tette fel az egyik ujját, jelezve, hogy mindjárt figyel.
- Pasik- mondta, majd cinkosan rám nézett, amolyan, ezt csak mi, nők érthetjük pillantással.- Én mindenesetre készen vagyok, kezdhetjük- tűrte füle mögé hosszú szőke haját. Bólintottam, majd Alexis felé fordultam ültemben. Munka. Ez csak egy munka. - Amúgy Alexis Prince vagyok- nyújtotta a kezét. Körmei a ruhához tökéletesen passzoltak és rubint berakásos gyűrű figyelt bal mutatóujján. Hogy igazi, vagy kamu nem tudom, nem firtattam.
Finoman megráztam.
- Heaven Boyd.
Bumm!
A méregdrága Iphone a földön csattant. Lepillantottam. A képernyő pókhálósra törött. Mindketten Marcust fürkésztük, aki még mindig telefonra fogott kézzel meredt maga elé. Néhány örökkévalóságig tartó másodperc után halál sápadtan felnézett. Elkerekedett szemmel bámult rám.
- Ne legyél udvariatlan szívem, mutatkozz be Ms. Boydnak- Szívem?! De jó pont a csajnál, hogy nem tudja ki vagyok. Vagy csak nem akarja tudni. Marcus biccentett.
- Marcus Marden- motyogta zavartan.
- Heaven Boyd- ejtettem ki tisztán, és túlságosan magabiztosan a nevemet. A srác felállt és összeszedte telefonja földi maradványait. Kezet nem fogtunk.
Alexishez fordultam. Igyekeztem győzedelmeskedni a bennem dúló háborún, de nehezen ment. A lány biztatóan rám mosolygott és várta az első kérdésem.
- Oké, akkor kezdjük- mondtam és benyomtam a diktafont. - A nevem Heaven Boyd, a Four Seasons-ben vagyok. Velem van Alexis Prince és Marcus Marden. Az első kérdésem Ms. Prince-nek szól: Hogy-hogy önnel készült az új dal? Mármint, már dolgozott együtt a fiúkkal ezelőtt, hogy-hogy újra együtt zenélnek?- A firkász énem felülkerekedett. Sikerült kimondanom a nevét mindenféle hátsó töltés nélkül, és a válasz is kifejezetten érdekelt.
Alexis Prince elmosolyodott. Számíthatott a kérdésre, hisz nem nagyon gondolkozott a válaszon.
- Már elve tervben volt egy új kollab szám. Sokat tárgyaltunk róla. Aztán néhány hete Marcus felhívott, hogy van ez az új dal. Elolvastam a szöveget és nagyon tetszett. Aztán igent mondtam- mosolygott Marcusra. Ez az "igent mondtam" olyan volt, mintha megkérte volna a kezét. Igyekeztem, hogy ne vágjak pofákat.
- Szuper- mosolyogtam.- A következő kérdésem is Ms. Prince-hez szól. A pletykák szerint Marcus Marden együtt volt valakivel az elmúlt hetekben. Mit gondol erről?
- Heaven!- szólt rám Marcus figyelmeztetően. Vetettem rá egy gyors pillantást. Marcus arcáról eltűnt a meglepettség és feszült figyelem vette át a helyét. Alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Elnézést kérek Mr. Marden, de a kérdésem Ms. Prince-nek szólt. Emellett kétlem, hogy tegező viszonyban lennénk- fordultam vissza Alexis-hez és vártam a válaszát.
- Hallottam ezt-azt, de nem igazán törődtem vele. Nem is tudom a lány nevét, nem nagyon szoktam híreket olvasni- vontam meg bocsánatkérőn a vállát. - De igazából nem is nagyon érdekel. Mármint, az elmúlt közel egy hónapban Marcus és én úgy összenőttünk, mint a borsó, meg a héja. És ez idő alatt senki nem kereste, szóval kétlem, hogy igazak lennének a pletykák.
Elgondolkodva bólintottam.
- És ha, tegyük fel, mégis azok? Akkor ön szerint nem a férfinak kéne a hölgy után mennie?
Alexis csücsörített, majd megvonta a vállát.
- Ha úgy nézzük igaza van, Ms. Boyd. Már ha a lovagiasság nem halt ki Marcus-ból. De tudnia kell, hogy a mellettem ülő férfi mindent megtesz a szíve választottjáért- pislogott szomorúan Marcusra. Nem igazán tudtam mire véljem ezt a nézést. Vagy megtapasztalta már, vagy sosem fogja, és ezzel ő is tisztában volt.
- Ezek szerint önök, a pletykákkal ellentétben, nincsenek együtt?- tettem fel a milliós kérdést.
- Hát...azt azért nem mondanám- mosolyodott el féloldalasan, és ábrándosan a képernyőre tekintett, ahol éppen a vadi új klipp szerelmes jelenete forgott.
Összeszorítottam a fogaimat és Marcushoz fordultam. Ne sírj, ne sírj! Egy kérdést fel kell tennem, különben furcsa lesz, hogy lelépek.
- És mi van önnel, Mr. Marden? Hogy érintik a pletykák?- a hangom remegett a visszafojtott könnyektől.
- Ch- ciccegett. - Elég szarul Ms. Boyd. Elég szarul- bólogatott. - Rohadt idegesítő, ha az embernek nem hagyják, hogy a magánéletét élje. El sem tudja képzelni.
- Higgye el, el tudom- szorítottam össze a számat. Marcus szemében együttérzés villant, de hamar el is nyomta azt. - Azt azért elárulja a lapnak, hogy igazak-e a pletykák? Volt egyáltalán valaki? Valaki, aki egy kicsit megérintette a szívét? Akibe egy kicsit beleszeretett?
Marcus a szemembe nézett, és kimondta.
- Nem Ms. Boyd. Nem volt senki.
A szívem összetört. A három hét alatt visszaépített, gyenge védelmem újra semmivé foszlott.
- Köszönöm az őszinteségét- mondtam és felálltam. - Végeztünk- hogy ez az interjú végét vagy pedig a köztem és Marcus Marden között zajló dolgok végét jelentette, azt magam sem tudtam.
A könnyek utat törtek maguknak és végigszántották az arcomat. Rázkódó vállal léptem nyúltam a kilincs után. A könnyeim elhomályosították a látásom, és a padlóra hullottak. Hangosan hüppögve léptem ki a teremből és igyekeztem nem foglalkozni a Spotlight tagokkal, akik az ajtónak dőlve hallgatóztak, és a fejüket csóválták. Dena szeme opálosan fénylett a könnyektől, Dylen a fejét rázta, Carmen szintúgy. A többiek is hasonlóan festettek. Landon, Ava és Ogi leesett állal bámultak. Ogi kezén egy szőke kislány ült. Gondolom ő volt Charlotte.
- Heaven- szólt lassan Dena, de mielőtt bármit is mondhatott volna a kezébe nyomtam a telefonom, rajta a felvett interjúval és szipogva, bőgve átszeltem az előteret és kiléptem az utcára. Az ázsiai hölgy nem volt egyedül. Búzavirágkék kabátjában ott állt vele Lexi és valamit nagyon magyarázott a nőnek. Ő felém mutatott, mire Lexi megfordult és láthatóan behúzta a nyakát. A könnyektől semmit nem láttam, de a szomorúság mellé már a düh is leszállt az agyamra.
Odaléptem Lexihez és akkora pofont adtam neki, hogy még a tenyerem is bizsergett.