A Washington államban lévő Collinswood városkája elsőre úgy fest, mint egy teljesen normális, halfeldolgozásból élő város az államok északnyugati partjain, egy köpésre Kanadától. Festői kis hely, még borús időben is gyönyörű, és nem is lenne vele semmi baj – hacsak nem tartjuk problémának az elviselhetetlen hal- és tengerszagot. Semmi baj, ezt is meg lehet szokni, mint minden mást. A helyiek meg sem érzik.
Nem emlékszem, milyen volt először megpillantani a várost. Akkor ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt.
Tél volt, az egyik leghidegebb az elmúlt ötven évben. A tengerparton egymáson álltak a jégtáblák, a város hószünetet rendelt el az iskolákban. Washington államban ritkán esik hó, köszönhetően a tenger közelségének, de abban az évben másfél méter esett egyetlen éjszaka alatt. Azon az éjszakán érkeztem meg.
Nem tudom már, ki mondta, hogy jöjjek Collinswoodba. A szüleim legalább annyit tettek értem, hogy kifizették a repülőjegyet. Autóstoppal jutottam el a Seattle-i reptérről Collinswood határáig. Csak egy hátizsáknyi ruha volt nálam, meg az irataim, semmi több, annak is örültem, hogy ezeket nem lopták el idáig. Kabátom nem volt, nyolc mérföldet gyalogoltam mínusz huszonkét fokban, mire egyáltalán megláttam éjszaka a hóesésben a város fényeit.
Utána minden elsötétült.
Most meg itt álltam ugyanazon az úton, mint tíz éve, vacogtam a hidegtől, és reménykedtem, hogy nem fagyok halálra, amíg a többiek kiérnek az erdőből. Maximum két fok lehetett, amikor elindultunk, ez volt egy órája; azóta szerintem lement fagypont alá. Ha már októberben ilyen hideg van, akkor húzós télnek nézünk elébe.
Öt perc múlva zajt hallottam az erdő felől. Kisvártatva Scarlet kecmergett ki a fák közül.
– Ennél gyorsabban nem mehettél, mi? – kérdezte, és ledobogta a sarat a cipőjéről. Az enyém már rég átázott, és már ronggyá van kopva. Ezt is kell lopni ma éjjel.
Scarlet volt az egyetlen, aki vissza mert nekem pofázni, pedig nem sok oka volt rá. Két éve lehetett a csapat tagja, és már az első naptól fogva úgy viselkedett, mintha rá nem vonatkozna az a szabály, hogy tisztelni kell a vezetőt. Talán részben az én hibám is – nem volt szívem rászólni, ha igaza volt.
– Te meg ha csak egy kicsit is hangosabban csörtetsz, felvered a várost – feleltem. – Jamest hol hagytad?
– Lemaradt valahol – vonta meg a vállát Scarlet, mintha nem tudná, hogy James pocsékul tájékozódik. – Majd utánunk jön.
– Világosan megmondtam, hogy te legyél mögötte, különben elveszítjük.
– Te vagy az Alfa, neked kéne figyelned rá! – szájalt vissza a lány, és hátracsapta hegyes füleit dühében.
Nem volt kedvem vitatkozni. Még nem értünk a városba, de már sikeresen elhagytuk Jamest, pedig Violet és Suessi nem győzte mondogatni, hogy figyeljünk rá, mert hajlamos az eltűnésre.
Szerencsére James pár pillanat múlva felbukkant a fák között. Scarlettel ellentétben olyan halk volt, hogy néha fél óránkba is beletelt, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy eltűnt. Képtelen voltam bent tartani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor James szőke üstöke feltűnt az egyik bokor mögött.
James volt a csapat legfiatalabb tagja – csupán tizenegy éves, és állandó figyelemre volt szükség, ha nem akartuk, hogy eltűnjön. Ez egyedül Violetnek nem okozott gondot, aki örömmel vállalta a pótmama szerepét; nem mintha James bármikor is igényelt volna pótmamát. Nála tökösebb tizenegy évest életemben nem láttam.
– Megint eltűntetek – duzzogott James.
– Te maradtál le – vágta rá Scarlet, mire James nyelvet öltött felé.
– Kérlek, ne most kezdjünk veszekedni – sóhajtottam. – Hajnalig vissza kell érnünk.
Libasorban haladtunk az út mentén. Előreengedtem Sarletet, és ezúttal inkább én mentem hátul, nehogy James megint elvesszen. Elég volt egy pillanatig nem figyelni rá, azonnal eltűnt.
A város még két mérföldre volt, fél óra alatt könnyen megtettük gyalog is. Néha elhúzott mellettünk egy-egy autó, de nem is figyeltek ránk. Nem csoda – az öltözködésünk miatt inkább emlékeztettünk hajléktalanokra. De elég volt, ha csak egy kicsit is közelebbről néz meg magának minket valaki, és lebuktunk.
Lassan annyi ideje élősködünk Collinswoodon, hogy rendőröket állítottak a határra. Körülbelül százötven lábnyi távolságban megálltunk, még a fák rejtekében, nehogy észrevegyenek minket.
– Oké, skacok – álltam neki felvázolni a tervet. – Elsődleges cél, hogy átjussunk az őrökön. Én megyek előre, James jön utánam, Scarlet, te meg utoljára, vettétek?
– Miért megyek én utolsónak? – kérdezte Scarlet.
– Mert Jamest nem engedem se előre, se hátra, és ha hátul vagy, kisebb eséllyel lőnek le, ha valamelyikünk miatt sikerül lebuknunk – vágtam rá ingerülten.
– Oké, oké – forgatta a szemét. – Csak azt áruld el, ma mi a célpont.
– Szokásos: Walmart. Na, menjünk, mert ha sokáig maradunk, felfigyelnek ránk az őrök.
Scarlet nem felelt, csak nekiállt felkúszni az egyik közeli fenyőfára. James megrázta magát, és néhány pillanaton belül két szürkés színű madárszárny nőtt ki a hátából. Neki még van ideje, kockáztathat. Nekem már nincs.
A legtöbbünket kidobták otthonról, vagy ők maguk szöktek el. Gigi például egy elmegyógyintézetből szökött meg, James meg egy kísérleti laboratóriumból. Így tömörültünk csapatokba az ország minden táján. A mi csapatunk hattagú, és mivel jobbat nem találtak, megtettek engem vezetőnek – vagyis Alfának, de itt az Alfa egyáltalán nem jelent egyet a farkasfalkák alfáival. Itt az Alfa az, akinek mindenki kritizálja a teljesítményét, de senki sem állna be helyette vezetni, és őt okolják, ha valamit sikerül elcseszni.
Bevett szokásunk, hogy minden héten a hatból hárman elmennek fosztogatni. Majdnem mindig a rangsor legalján állók szokták ezt csinálni, mert nekik még tanulni kell – tehát Scarlet és James szokott a legtöbbször menni, általában Suessi felügyelete alatt, aki habár öregedőfélben volt, jól tartotta még magát, gyorsan és jól lopott, és nem volt rémkóros, tehát nem kellett attól félni, hogy bármelyik pillanatban elveszíti a fejét, és őrült módjára mészárlásba kezd Collinswood kellős közepén.
Csak hogy Suessi már nem volt fiatal – huszonhárom éves –, és már fogytán volt az ideje. Egyre gyakrabban esett ágynak, és nem kockáztathattuk meg, hogy betegen emberek közé menjen. Mostanában nehezebben ment már ki terepre, lassabb volt a lopások alkalmával is. Így, mint felelősségteljes Alfa, kivételesen átvettem helyette az éjjeli műszakot, és kísérgethettem én a két kicsit. Ezért vagyok most a város szélén, és próbálok átjutni az állig felfegyverzett éjjeliőrökön.
Nem váltottam alakot, úgy settenkedtem el az őrök háta mögött, át az úton, be az egyik kertbe, és megbújtam a ház mögött. Nemsokára egy szárnyas alak suhant át az égen, és macskaügyességgel landolt a háztetőn, szinte a fejem fölött. De lehetett James akármilyen csendes, az árnyat a két őr észrevette, és az irányába fordultak. James gyorsan lebukott a tetőgerinc mögött, a szárnyait szorosan a hátára simította, nehogy elárulják.
Bakker, James, ma telihold van. Rossz ötlet volt repülni.
A hülyeség persze fertőző, és pár pillanat múlva Scarlet suhant át a fejünk fölött. Nagy zajt csapott azzal, hogy elrugaszkodott a fenyőfa tetejéről, és csak annyi volt a szerencséje, hogy a föld puha volt, így egy fokkal halkabban sikerült landolnia a szomszédos kert veteményesében, egy cseppet sem elegáns bukfenc kíséretében.
– Hihetetlen landolás – jegyezte meg epésen James, mire majdnem lepacsiztam a kissráccal. Nem akartam én tovább emelni Scarlet vérnyomását, így is pikkelt rám, hogy a fiúja helyett én jöttem velük.
– Te csak hallgass, esőember! – mordult rá Scarlet Jamesre, aki lopva megeresztett felém egy vigyort.
Korán volt még, és közeledett a Halloween. Az utcákon csak elvétve mászkált egy-egy hozzám hasonló korú tini, még csak nem is keltettünk feltűnést. A biztonság kedvéért azért a fejembe húztam a csuklyámat, hogy ne látszódjon az arcom. Scarlet felbiggyesztett az orrára egy napszemüveget (éjszaka!), James meg hozzám hasonlóan inkább csuklyát húzott a fejére, és visszahúzta a szárnyait, így ismét egy teljesen normális kisfiúnak nézett ki első pillantásra.
– Vedd le ezt a vackot, este tízkor senki sem hord napszemüveget – böktem meg.
– Lopni is stílusosan kell, szívecském – pillantott rám Scarlet a szemüvege fölött. Csak a szememet forgattam. Suessi lehet egy kicsit hosszú pórázon hagyta őket, és én ezen nem változtathatok. Jó öt évvel voltam fiatalabb Suessi-nél, és inkább havernak tekintettek a többiek, mint főnöknek. Tényleg, miért is nem Suessinek adta át Michael a vezetést? Ő legalább rendet tart, már amennyire. Scarlet meg kissé elkanászosodott, mióta ők ketten járnak.
A Walmart húszpercnyi sétára volt a peremkerülettől. Valamiért még mindig nem őrizték szigorúbban, pedig szinte minden héten kirámoljuk.
Gigi volt olyan rendes, és kimerevítette nekünk a kamerák képét otthonról, így nekünk csak a két éjjeliőrt kellett kijátszani. Nem egy nehéz dolog, ha az ember képes nesztelenül járkálni. Felmásztunk a tetőre, és Scarlet és James lemászott a szellőzőn. Gyorsan körbenéztem, és követtem őket.
– Neked fent kellett volna maradni őrködni! – pörölt velem Scarlet suttogva.
– Csak pár cuccért jöttem, utána megyek is vissza – feleltem ugyanolyan hangerővel. A raktárban voltunk, általában innen rámoltunk ki mindent, mert az nem keltett akkora feltűnést.
– Kéne vinnünk haza Giginek és Violetnek ruhákat – jegyezte meg James, miközben a többiek által összeírt bevásárlólistát nézegette. – És kábeleket Suessinek...
– Ha ruha kell a lányoknak, majd eljönnek ők – jelentettem ki. – Minden mást pakoljatok össze, Violet kijön hozzánk kocsival.
– Valamint Suessi üzeni, hogy vigyünk készpénzt – tette hozzá James, miután elővette a telefonját is.
– Gigi nem intézte el, hogy legyen a számlánkon elég pénz? – szisszentem fel. Pénzt ritkán loptunk, általában nem volt rá szükségünk. De néhány dologhoz igenis szükség volt a pénzre, amit nem tudtunk becsületes úton megszerezni. Suessi dolgozott ugyan otthonról, de az a pénz nem sok mindenre volt elég, és különben is csak idő kérdése volt, hogy ez a bevételi forrásunk is megszűnik. Legtöbbször Gigi hackelt nekünk, hogy a közös bankszámlára akkor is érkezzen pénz egy-két cégtől, hogyha nem is dolgozunk ott.
De a készpénzzel mást volt a helyzet. A számlánkról nem vehettünk ki pénzt, mert könnyen lebukhattunk volna, így azt is lopnunk kellett.
– Oké – sóhajtottam. – Mennyi kell?
– Olyan kétezer dollár – felelte James.
– Rendben – mondtam. – Szedjétek össze a maradék cuccokat, vigyétek ki a tetőre és zsákoljátok be, Violet negyedórán belül ideér a furgonnal, addigra késznek kell lennünk. Én kirámolom az egyik kasszát.
Kisurrantam a raktárból. Gyorsan besüllyesztettem egy tornacipőt a táskámba a ruhaosztályról, és azonnal a kasszák felé vettem az irányt. Egy hajtűvel sikerült feltörnöm az egyiket, nem néztem, mennyi pénz van benne, csak bepakoltam a táskámba.
Ekkor szólaltak meg a riasztók.
Nem volt időm pánikba esni. A lehető leggyorsabban visszarohantam a raktárba.
– Ő volt – mutatott James Scarletre, aki gyorsan behúzta a nyakát.
– Tök véletlen volt, esküszöm! – szabadkozott.
Mint kiderült, Scarlet véletlenül leborított egy nagy kupac dobozt, és ez akkora zajt csapott, hogy beindultak a riasztók. Nem volt időm leszidni. A zsákok már odafent voltak a tetőn, és Violet sem lehetett messze. Amilyen gyorsan csak lehetett, felzavartam a két jómadarat a tetőre, én meg követtem őket.
Szinte azonnal felharsant a duda a sarkon. Violet volt az a furgonnal, kiintegetett az ablakból. Felesleges volt, az egész államban egyedül Violetnek van olyan rikító rózsaszín hajkoronája, hogy még sötétben is tisztán látszik.
Elsőnek a zsákokat dobtuk, utána ugrott James és Scarlet, majd őket követtem én. Mindhárman sikeresen landoltunk a furgon platóján, és a zsákoknak sem lett semmi bajuk.
– Ti teljesen megőrültetek?! – förmedt ránk Violet a volán mögül, csak félig figyelve az útra. – Egy dolgotok volt: hogy feltűnés nélkül kihozzatok pár cuccot egy szupermarketből. Erre mozgósítjátok az egész rendőrséget! Egyszer nem jön veletek Suessi, és kitör a pokol, vagy mi van?! Felix, azt hittem, mivel Alfa vagy, van benned annyi tekintély, hogy ne forduljon ilyen elő...
– Nem Felix volt a hibás, Violet – vágott a lány szavába James. Nemhiába kedvelem ezt a kiskölyköt annyira.
– Tökmindegy, ki volt a hibás, ez egy rutinfeladat! – füstölgött Violet. – Nem így kellett volna végződnie.
– Igen, na és, ha egyszer elcsesztük? – kérdezte Scarlet. Reméltem, hogy egy kicsit magába száll, de rá kellett jönnöm, hogy felesleges volt, Scarlet akkor is Scarlet marad, ha leszakad az ég.
– Most a legfontosabb az, hogy épségben hazaérjünk – jelentette ki Violet. – Suessi otthon nagyon nincs jól, Gigi pedig üzeni, hogyha bármelyikünk el meri veszíteni a fejét, akkor agyonüt mindannyiunkat. Ez főleg rátok vonatkozik – pillantott Jamesre és rám a visszapillantótükörből.
James és én nem uraltuk olyan jól a saját képességünket. Mi tagadás, Violet sem, de ő már régen nem változott át, csökkentve a kockázatot. Nem arról volt szó, hogy nem tudtuk megtanulni. Egyszerűen képtelenek voltunk korlátot szabni a saját erőnknek; lehet, hogy szándékosan változtunk át, de néha egyáltalán nem úgy sikeredett, ahogy terveztük, félúton elengedtük a gyeplőt, és akkor kő kövön nem maradt: gondolkodás nélkül tomboltunk félig állati alakban, mint az őrültek, akár a saját barátunkat is megöltük volna. Minden egyes átváltozással orosz rulettet játszottunk, vajon ezúttal sikerül-e megőrizni az ép eszünket. Mi betegségként kezeltük, és rémkórnak hívtuk. Violet is rémkóros volt, egy évvel idősebb nálam, tehát már túlélte az előre megjósolt élettartamot. Ha az alakváltók nem élnek sokáig, akkor a rémkórosok addig sem; keveseket ismertem, akik túlélték a tizennyolc-tizenkilenc éves kort.
Leginkább ezért tiltakoztam, amikor megtettek Alfának. Egy rémkóros, lassan már haldoklófélben lévő Alfa már régen rossz a csapatnak. De mivel Violetnél még magasabb volt a rizikó, Suessi meg már fél lábbal a sírban volt, nem volt választás. Gigi még nagyon fiatal lett volna Alfának, Scarletről és Jamesről meg nem is beszélve.
Igazából már rég beletörődtem, hogy nekem reszeltek. Így, a halál árnyékának völgyében járva lassan már inkább megnyugszom a közelgő halál gondolatára, mint hogy bepánikoljak, hogy annyi mindent nem láttam még. Például sosem fogok szamarakat látni, sosem csókoltam meg egy lányt sem, és szűzen halok meg. Nem túl bíztató előjelek, de már réges-rég eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel.
– Az nehéz lesz – jegyezte meg James Violet kijelentésére reflektálva. – Ugyanis itt egy rendőrautó.
Abban a pillanatban azt hittem, Violet mindjárt nekivezeti a kocsit egy fának. Mi hárman csak úgy dülöngéltünk a szűk hátsó üléseken, mint a kuglibábuk. James nem viccelt: egy rendőrautó jött mögöttünk, szorosan hozzánk tapadva.
– Valaki menjen ki leszedni a kocsit – mondta végül kísérteties nyugalommal.
– Majd én megyek – jelentette ki a két kicsi kórusban. Igazából teljesen mindegy, úgyis én megyek ki.
– Hogyne, hogy meghaljatok itt nekem?! – csattant fel Violet.
– Majd én megyek – mondtam végül.
– Ha elveszted a fejed, megöllek – sziszegte Violet, amit én beleegyezésnek vettem.
– Én is szeretlek – vigyorogtam rá, és kiugrottam a kocsiból.
Amikor a rendőrök meglátták, hogy ott állok az út közepén, azonnal lefékeztek előttem; a kocsi lökhárítója szinte hozzáért a lábamhoz.
Nem teketóriáztam. Megragadtam a kocsit az alvázánál fogva, és azzal a lendülettel felborítottam.