Lassan fél órája vagyunk abban az állapotban, hogy Shawn és az én testem a kelleténél jóval közelebb van és jóval szorosabban préselődik egymáshoz, mint az megengedett lenne. Harminc perce simulok hozzá olyan szinten, hogy mellkasaink minden egyes lélegzet vételnél egymás ellen nyomódnak.
Szabadulni akarok. A legjobb az lenne, ha minél távolabb kerülhetnék tőle. Minél messzebb, annál jobb.
– Csörög a telefonod – torpantam meg, mikor a combomnál rezegni kezdett valami. Jelen esetben Shawn telefonja, rendíthetetlenül.
– Majd megunja – vonta meg vállait, majd már folytatta is tovább a lépéseket.
Mellesleg maga a keringő tényleg nem nehéz, még egy olyan reménytelen eset, mint Aiden is hamar elsajátította a bécsi keringő alapjait. Zack, aki külön megkért minden egyes személyt, hogy így szólítsa, a kedves vonásai ellenére nagyon is szigorú, az elmúlt fél órában körülbelül hússzor – ha nem többször – indította elölről a dalt, mi pedig kezdhettük újra a táncot.
Ennek ellenére, az egésznek megvolt a maga varázsa. Furcsa volt, hogy nem kell azon aggódnom, Cole esetleg meglát minket egymás karjaiban és féltékeny lesz, mert bár nem mondtuk ki, egyértelmű volt, hogy szakítottunk. Ez volt a dolog egyik kevésbé szép oldala, de aztán ott van az is, hogy lehetőségem adódott ezt az egész 'ide-oda dölöngélünk és egy négyzetméteren belül lépdelünk egy körben' szindrómát olyan emberekkel megélni, akiket szeretek, mint például az osztálytársaim, na meg persze a bátyám. És talán Shawn-t is sorolhatom ezen személyek közé, bár neki ahhoz, hogy teljesen megbízzak benne, még át kell mennie pár vizsgán.
– Na jó, akkor majd én felveszem! – kaptam el kezemet tarkójáról, ahol eddig ujjaim pihentek, majd nyúltam be a jobb előlső zsebébe.
– Ne már, Brooklyn, mit művelsz? – sziszegte elkerekedett szemekkel, mikor kezem az anyagon keresztül érintkezett combjával. Nem tudom, hogy valóban így volt-e, vagy csak képzeltem, vagy hogy egyáltalán mindketten éreztük-e, avagy csak én, de megmernék rá esküdni, hogy az ujjaim hirtelen bizseregni kezdtek és fülledtnek éreztem a levegőt.
Egy, az előbbinél is gyorsabb mozdulattal rántottam ki kezemet a ruhadarab zsebéből és a még mindig rezgő telefonra pillantottam.
Camila – hetvenmillió szívvel elmentve. – Na, ki az?
Shawn mosolyogva pillantott az ujjaimmal szorított készülékre, aztán ki is kapta a fogásomból.
– Szia Cam – emelte füléhez a telefont, én pedig megsemmisülve álltam. A mai nap második alkalma, mikor egy srác vagy engem csal meg, vagy velem táncikál a barátnője háta mögött. – Lassíts, hé, mi a fene történt? Camila, még mindig nem értek spanyolul, nyugodj meg és próbálj az angolra koncentrálni kérlek.
Spanyolul? Shawn egy spanyol lánnyal jött össze? Spanyol? Befonom a szemöldökeimet! Azért volt olyan feltűnően szép az a lány. A spanyol, vagy dél-amerikai születésű lányok többsége mindig egy komolyan természetfeletti szépséget tudhat magáénak. Pont mint Camila. Camila. Még a neve is olyan.. Olyan Shawn-hoz illő.
– Mi van Aaliyah-val?! – kérdezte kétségbeesetten meresztgetve szemeit, nekem meg összeugrott a gyomrom. Mi a fene történik? – Azonnal indulok. Melyik kórházban van?
A teremben egyre többen pillantottak irányunkba, az arcukról lerítt a zavarodottság, érdeklődés és idegesség. Utóbbi csak Brad szemeiből áradt, miközben Shawn-t méregette, amolyan 'az exét is megverem, ne akarj te is kapni belőle' tekintettel, aztán szemei rám siklottak és kérdőn vonta fel szemöldökei egyikét. Tanácstalanul ráztam meg fejemet.
Aaliyah a második legjobb barátnőm. Phoebe után ugye. Pelenkás kora óta ismerem, egy időben még én is vigyáztam rá, mikor Karen és Manuel nem voltak otthon, Shawn meg titokban lógott el bulizni valamelyik sulis haverjához. Filmeztünk, na jó, csak és kizárólag Disney mese filmeket volt hajlandó csendben végig ülni, ezért valahányszor egymásnál éjszakázunk, a mai napig mindig ezeket nézzük. Bezzeg Shawn, vele muszáj volt a kedvenceit néznem, többek között ezért is lettem vérbeli Harry Potter és Bosszúállók imádó.
– Jó, jövök, tíz perc és ott vagyok – nyomta ki a hívást, majd bocsánatkérőn rám pillantott. – Sajnálom, de mennem kell. Aaliyah felborult a jégen, edzés közben és beverte a fejét, de nem volt rajta sisak – magyarázta el-elcsukló hanggal. Szemeiben akaratlanul is könnyek kezdtek gyülekezni, nekem pedig majd' megszakadt a szívem. Már nem Shawn miatt, hanem Aaliyah balasete miatt. – Legközelebb ígérem nem lépek le, de most..
– Ne hülyéskedj, a húgodról beszélünk! – ráztam meg fejemet. – El ne indulj nélkülem, szólok Rebekah-nak, hogy mi van és jövök veled.
– Köszönöm – biccentett hajába túrva.
Idegesen kocogtam a Joshua-val táncoló, szőke hajú lányhoz, majd hadarva, nagy vonalakban elmagyaráztam, hogy mi most elmegyünk, de jövő héten végig maradunk.
– Nem örülök – rázta meg fejét összehúzott szemekkel, még mindig az ütemre lépkedve.
– Rebekah, a húga kórházba került, csak a formalitás kedvéért szóltam, mi megyünk és kész. Jövő héten itt leszünk, nyugi.
Megpaskoltam a vállát, majd már rohantam is a kijárat felé, Shawn nyomában. Útközben még azt is sikerült összehoznom, hogy belépjek az öltözőbe a táskáimért és a kabátomat magamra akasszam, de aztán már loholtam is a parkolóba, magam mögött Shawn-val. A péntek délutáni órához képest, viszonylag kevés négykerekű járgány között hamar kiszúrtam a napfény nélkül is csillogó éjfekete Range Rover-t, amiben négy napja még aludtam is.
– Add a kulcsot – nyújtottam felé kezemet.
– Brooklyn. Sietnem kell, most nem érünk rá minden táblát betartani! – morgott fejét rázva.
– Shawn – léptem közel hozzá. Lélegzetem és szívverésem azonnal felgyorsult, arcom is felmelegedett, és tuti, hogy elpirultam. – Nem akarok lassan vezetni, ne nézz már hülyének. Sietni fogok, ígérem, de te most nem vezetsz. Feszült vagy és remegsz.
Felvont szemöldökkel álltam előtte, tenyeremet felé tartva, ezzel is jelezve, hogy mondhat bármit, én nem tágítok. Nagyot sóhajtott, de végül ujjaim fogságába ejtette a slusszkulcsot. Keze aztán végig siklott csuklómtól, át a könyökömön, fel, egészen a vállamig, ahonnan még végül a nyakamra csúsztatta tenyerét, majd rövid időn belül a másik is követte társa útját, annyi különbséggel, hogy a másik oldalon érintett meg.
Régebben, pontosabban kilencedikben és tizedikben szerettem mikor ilyen közel voltunk egymáshoz és valamilyen szinten érintkeztünk is. Eleinte nem értettem mit érzek, vagy hogy milyen reakciókat vált ki belőlem egy-egy apró gesztusa, a hajammal való játszadozása, vagy éppen a nagy, forró és szoros ölelései. Szerettem vele moziba is járni, mert ott mindegy mit néztünk, mindig fogta a kezemet, horror filmeknél még azt is megengedte, hogy az öléből nézzem a vászont.
– Brooks.. – cirógatta ujjbegyével a bőrömet.
– Induljunk Shawn, mert sosem érünk oda – mosolyogtam fel rá kedvesen, de ő makacsul megrázta a fejét.
Arcomról lassan kezdett lefagyni a mosolyom, kirázott a hideg és még a gyomrom is összeugrott mikor közelebb hajolt hozzám.
– Ne csináld ezt.
– Miért? – forró, mentolos lehelete arcom bőrére érkezett beszéd közben.
– Csak.. Én csak.. Shawn, kérlek, ne tedd – nyöszörögtem kétségbeesetten. – Ma csalt meg a barátom, te pedig ezt ki használod..
Döbbenten pillantva le rám, tett hátra két nagyobb lépést.
– Tessék? – hangjából csöpögött a megbántottság és düh egyvelege. – Hogy mondhatsz ilyet? Te komolyan így látsz engem? Ilyennek ismersz, Brooklyn?
Nem volt se kedvem, sem pedig erőm választ adni a kérdésére, így inkább csendben beültem a volán mögé. Pár másodperc elteltével Shawn is bemászott a kocsiba, majd a lehető leghangosabban és legerősebben bevágta maga mögött az ajtót, ezzel is jelezve, hogy sikerült nagyon felbosszantanom.
Valahányszor Shawn és én egy kórházban kötünk ki, annak sosincs jó elő sztorija. Na jó, ehhez a történethez hozzátartozik, hogy az egész Shawn hibája. Ahogy egymás mellett berohantunk a fotocellás ajtókon, emlékek ezrei borították el lelki szemeimet, kezdve a legelső közös kórházi élményünkkel. Emlékszem, kint játszottunk az udvarunkon, Brad a fáról lógott fejjel lefele, Shawn eszetlenül csúszdázott, egyszer normálisan, majd hason és végül a hátán is lelökte magát a piros, műanyag játékszeren. És akkor ott voltam én, a kislány, aki akkoriban jobban érezte magát egyedül, mint bárki mással, de ez persze nem volt mindig így. A homokozóban ücsörögtem, különböző formákat készítetettem és végül a fából készült keretre helyeztem őket, egymás mellé, szélességi sorrendben. Szépek voltak. Csak aztán jött Shawn és minden egyes darabra rálépett. Ajkain ördögi vigyor játszott, göndör fürtökben lelógó haja csak úgy csillogott a nyári napfényben.
– Te majom! – sikítottam elkerekedett szemekkel. – Shawn, utállak!
– Tudom. Én is – vigyorgott, akár egy vadalma, de végül leült mellém és segített újra megcsinálni a formákat. Értetlenkedve pislogtam rá, nem értettem mi ütött belé. – Na, nem csinálsz újakat?
Ennek mégis mi baja lehet? Napszúrást kapott volna?
Azt tudni kell, hogy fiatal korunkban Shawn-val szabályosan utáltuk egymást. Ő azért, mert szerinte nem adtam eleget a bátyámból, én meg azért, mert szerintem túl sokat vett el a bátyámból, olyan részeket is, amik ténylegesen engem illetettek volna. Neki kellett valaki hokizni, nekem pedig mesét felolvasni. A kettő együtt nem megy, mi ezt be is mutattuk.
A homokozós történet vége annyi, hogy volt egy, a keretből félig-meddig kiálló szög, amibe Shawn gyönyörűen beletenyerelt. A nap további részét a körzeti kórházban töltöttük és ott kedveltük meg egymást úgy igazán. Mármint, nem azért mert a szemei nem szúrták ki a viszonylag nagy szöget, sokkal inkább azért, mert úgy éreztem, hogy meg kell védenem. Vigyáznom kell rá, hogy ne csináljon baromságokat. A kórház folyosóján bőgtem, mikor sorra került és mondták, hogy ebből bizony varrás lesz. Tíz kínkeservesen hosszú percet kellett végig ülnöm anyával és Brad-vel, de egyikőjük sem tudott lenyugtatni annyira, hogy befejezzem a sírást. Aztán nyílt a terem ajtaja, és kilépett rajta Shawn. Kitárta kezeit mikor apró termetemmel rohanni kezdtem felé és hajamba puszilt mikor elkapott.
– Nyugi, törpe, minden oké – csitítgatott.
– Ne haragudj – kapaszkodtam erősen pólójába. – Én sem láttam, hogy ott az a dolog, de ha nem..
– Hé. Minden rendben van. Menjünk, anyukádék már várnak – bökte meg arcomat, én pedig akkor néztem rá először úgy, mint egy barátra. Egy nagyon jó barátra.
Miközben a recepciós pult felé trappoltunk, vetettem egy gyors pillantást Shawn 10-12 évvel idősebb kiadására. Magas, tényleg nagyon magas, van vagy 195 centiméter, a haja sötétebb mint mikor pár éve utoljára láttam. Háta szélesebb lett, lábai hosszú és karcsú alakúak, de kezeire sem lehet egy rossz szava sem az embernek, nem 'túlgyúrtak', sokkal inkább tartoznak az egészséges gyúrás kategóriájába. Jól néz ki. Tényleg.
Mivel én a spontán bámulásom miatt egy kissé lassítottam a tempómon, Shawn előbb csapódott a nővér pulthoz.
– Hol a húgom? Aaliyah Mendes – kérdezte szapora lélegzettel.
– Kérhetnék egy képet? Esetleg aláírást? A lányom nagy rajongója – mosolygott a középkorú, vörös hajú nő, én pedig döbbenten figyeltem, ahogy Shawn mosolyt varázsolva az arcára lefirkantja a nevét egy papírra. – Köszönöm. Akkor mehet a kép is?
– Már elnézést – köszörültem meg torkomat. Az előttem álló fiú és a pult túloldalán várakozó nő is kérdőn nézett rám. – A húga valamelyik szobában fekszik, és maga képes képet meg autogrammot gyűjteni? Hogy lehet ilyen?
– Befejezted, vagy hívjam a biztonságit? – szűrte fogai között a szavakat.
– Nincs rá semmi szükség, csak a szoba számot mondja meg.
– 163, második emelet – morogta orráról feltolva a szemüveget.
Szemeimet forgatva hagytam ott őt is meg a kép miatt előre hajoló Mendes-t. Hihetetlen, hogy képes a rajongója anyja kedvéért háttérbe helyezni a kórházban fekvő húgát! Sosem volt ilyen. Neki mindig is a család szerepelt az első helyen, minden más csak utána kapott helyet a fontossági listáján. Nem is beszélve arról, hogy Aaliyah sokszor képes volt kihagyni a versenyeit az ő koncertje miatt, csak hogy láthassa és támogassa a bátyját. Szóval a szép külső mögött már nincs olyan jó háttér, mint ezelőtt jó pár évvel..
A liftben halkan szólt a zene, a falak, a kórház általános kinézetétől kicsit eltérően, kellemes barna színben pompáztak. Majdnem minden négyzetméteren található valamilyen növény, az udvaron, ahova a betegeket szokás kivinni levegőzni, egy szabályos erdő tárul az ember szeme elé. Ha valaki jobban figyel az apróságokra, akkor az is feltűnhet neki, hogy ebben a kórházban valamiért működik az 'A betegnek pihennie kell, egy nyugodt környezetben!' elv.
A második emeleten már vagy három folyosót végig futottam, de egyiken sem találtam a 163-as kórtermet. De mint mindig, végül most is megvilágosodtam és rájöttem, hogy rossz oldalt nézek. A páratlan számok a bal oldalon vannak! Shawn Mendes szeret kikészíteni, ezzel engem teljesen kibillentve a hétköznapi és logikus gondolkodásból. Lassan ez lesz a védjegye.
– Aaliyah – robbantam be a szobába, mikor végre megtaláltam. Kemény küzdelem volt. – Jesszus. Hogy érzed magad?
Döbbent arcom láttán automatikusan megforgatta szemeit, de elnevette magát. Intett, hogy csukjam be az ajtót és menjek oda hozzá.
– Tudom, hogy szexi a fejemen ez a kötés, na de hogy ennyire!
– Bocsi – húztam el számat, ujjaimmal kézfejét cirógatva. – Mi történt? Dokik mondtak valamit? Meddig kell itt maradnod?
– Alig kapsz levegőt, futottál? – vonta fel szépen ívelt szemöldökeit, kedvesen mosolyogva.
– Persze, Shawn-val azonnal ott hagytuk a próbát, mikor az a Camila felhívta, hogy itt vagy. De ne te kérdezz inkább válaszolj!
Várakozó tekintettel vizslattam arcát, majd szemeimet levezettem a bazi nagy, fehér kötésről kezeire, amiket most pár kisebb nagyobb lilás-zöldes folt tarkított. Hatalmasat borulhatott, ehhez kétség sem fér.
– Bevertem a fejemet, de nincs agyrázkódás vagy ilyesmi. Ha ma éjjel nem lesz bajom, akkor holnap már mehetek is haza, de pár hétig majd még nem erőltethetem meg magam különösebben, úgyhogy kapok felmentést tesiből – vigyorgott önelégülten, én pedig végre lenyugodtam. – Amúgy találkoztál már Camila-val? Anyuval elmentek kávét hozni, nem futottál össze velük?
Kínosan felnevettem és szemeimben megcsillant a zöld fény. Ahogy beszél róla, arra következtethet az ember, hogy Aaliyah bírja a bátyja barátnőjét, ahogy valószínűleg Karen és Manuel is kedvelik. Csodás.
– Nem, de nem is akarok. Valamiért nem vonz a dolog, hogy megismerjem Shawn csaját – vonogattam vállamat, pont, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta az emlegetett szamár és barátnője, meg Karen. Aaliyah halkan felnevetett, mikor látta, hogy kifutott a vér az arcomból. Bosszús pillantásokat lövelltem felé és próbáltam csak a takarót szuggerálni, de semmiképpen sem a lányt.
– Brooklyn! De jó, hogy itt vagy, mikor jöttél? Kérsz egy kávét?
– Szia Karen – fordultam felé lassan, fogaimat csikorgatva. – Nem köszönöm, már éppen indultam. Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben lesz vele.
– Ne menj még, maradj és olvass nekem, mielőtt aludnék. Mint régen – nézett rám sunyi mosollyal az ágyban fekvő, fejét összetörő lány.
– Azt hittem én mesélek neked! – pislogott meglepődve a hosszú sötét barna, már már fekete hajú Camila.
Hangja vékony, mégis recés, arról nem is beszélve, hogy tényleg szép. Karcsú vonalai tökéletesen passzolnak méreteihez, alacsony, de neki még ez is jól áll. Nem mondhatja rá azt az ember, hogy egy deszka, mert szemmel láthatóan nem az, de nincsenek akkora mellei és feneke mint nekem. Ez pedig kifejezetten megnyugtat. Hah.
– Te majd olvasol máskor, de ma örülnék, ha Brook olvasna – rántotta meg vállát, amolyan 'nem baj, majd máskor' stílusban, de nekem akkor is fájt a dolog.
Ha nem jöttem volna be Shawn-val, Aaliyah hagyta volna, hogy Mendes csaja olvasson fel neki? Amit pólyás kora óta csak nekem engedett?
– Nem, tényleg mennem kell. Ma kimaradt az edzésem, otthon pedig apa edz velem. Úgyhogy már itt sem vagyok – ugrottam fel a kelleténél egy kicsivel talán hevesebben, minek következtében vállam Shawn mellkasát érintette.
Mély sóhaj szakadt fel torkából és csillogó szemekkel nézett rám.
'A barátnőd húsz centire áll tőlünk, ne nézz így!' – próbáltam, legalábbis szerettem volna, ha megérti a szemeimmel küldött üzenetet, de nagyon úgy tűnt, hogy erre várhatok. Nem mozdult, szemei csillogása sem hagyott alább, vigyora viszont egyre szélesebb lett.
– Haza viszlek.
– Nem kell, csak a táskámat hadd vegyem ki a kocsiból – motyogtam lehajtott fejjel. Körülbelül egy órával ezelőtt még ennél is közelebb voltunk egymáshoz, de most éreztem csak igazán, ahogy minden egyes porcikám azért kiált, hogy ne csak a vállam érintkezzen vele. A testem, a pillangóim, de még talán a szívem is többet szeretett volna. Csak az eszem nem. Az eszem egymás után kapcsolta fel a piros lámpákat és képzeletemben Shawn teste elé pakolta a STOP-táblákat.
– Fiam, vidd haza. Ne sétálj ilyen hidegben annyit, édesem – lépett hozzánk hirtelen Karen, mire Shawn is és én is egyszerre léptünk hátrébb egymástól. Camila összevont szemöldökökkel pislogott hol rám, hol a barátjára, hol pedig az ágyában kaján mosollyal az arcán fekvő Aaliyah-ra. Lecsapom. Ő ezt élvezi. Nagyon is élvezi. A kis sunyi.
Magamban fortyogva léptem ki a kórteremből és trappoltam ki egészen a parkolóban álló autóig, de nem szálltam be. Még egyszer nem.
– Szállj be, indulhatunk – nyomott meg egy gombot a slusszkulcson, mire én gyors tempóval kinyitottam a hátsó ajtót és magamra aggattam két táskámat. – Brooklyn, miért kell állandóan hisztizned? Ülj be az autóba, mert komolyan nem állok jót magamért!
Nem volt kedvem válaszra méltatni, így inkább csak előhalásztam a fülhallgatómat és bedugtam füleimbe, majd elindítottam a zenét.
– Brooklyn! – tompán hallottam, hogy a nevemet kiáltja, de nem álltam meg, folytattam utamat haza fele. – Elegem van belőled! – rántott vissza karomnál fogva, másik kezével pedig kikapta füleimből a zenét biztosító alkalmatosságot. Szemei dühösen villantak, ajkait vékony vonallá préselte, szaporán szedte a levegőt.
– Szeretnék sétálni. Nem akarom, hogy a barátnőd összevesszen veled, azért mert engem furikázol.
– Az ég áldjon meg, nincs barátnőm! – kiáltotta el magát, a nyakán kidagadó erekkel. – Camila, ő nem a barátnőm.
Fejét csóválva húzott közelebb magához, kezeit a vastag kabátomon keresztül helyezte derekamra. – Sosem volt a barátnőm.
Döbbenten eltátva számat pislogtam fel rá, és hirtelen mintha megkönnyebbültem volna. Megilletődöttségem láttán, halvány mosoly jelent meg arcán és még közelebb vont. Arcunk között kevesebb mint két centi távolság volt, de egyikőnk sem tántorodott el. Pedig kellett volna. Az eszem őrültek módjára kiabált, szirénázott és dühöngött, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de nem hallgattam rá. Nem figyeltem. Nem törődtem vele.
Shawn az én egyszemélyes vitám közepette egyre közelebb hajolt hozzám és az engedélyemre várva nézett szemeimbe.
– N.. – akartam volna mondani valamit, de amint beszélni kezdtem, ajkaim súrolták övéit. Testem és szívem azonnal reagált, mindkettő többet akart. Jóval többet, holmi két másodperc erejéig tartó súrlódásnál.
A derekamat az eddiginél jóval szorosabban tartó srác azonban helyettem is reagált, száját gyengéden nyomta enyémhez.
Nem akartam. Nem akartam érezni szája, kellemesen mentolos és a suliban ivott kávéja ízét, nem akartam, hogy az eddig csak normális távolságból megfigyelt dús ajkak az enyémeket kóstolják és azt sem akartam, hogy véglegesen lerombolja azt az erődöt, amit a szívem köré húztam fel – ellene. De végül mégis mozogni kezdett a szám, én pedig élveztem. Élveztem azt, ahogy ujjaimat bongyor hajába vezettem és gyengéden meghúztam. Élveztem, mikor belemosolygott a csókba. Azt is élveztem, hogy senki és semmi más nincs körülöttünk, csak ő és én. Nyugodt, szép és érzelmekkel teli volt.
A negyedik, vagy ötödik – ki tudja, a második óta már nem számoltam – csókunk után homlokát enyémnek döntötte és ujjbegyével cirógatta arcomat. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást, és mosolyogtunk.
Aztán valaki felkiáltott és vagy negyven másik ember kezdett rohanni felénk.