AVA
4.nap 12:34 Nürnberg
Végre el tudtunk indulni. Túl sokáig aludtunk, ami mondjuk érthető, későn feküdtünk le és az utóbbi napokban nem is igazán aludtuk ki magunkat.
Tetszett a tegnapi nap, nem arról van szó, de már tényleg Poroson akarok lenni. Ha így folytatjuk, akkor pár óránk lesz ott, és már mehetünk is haza. Bármennyire is tetszik ez a "világkörüli turné", nem hagyhatom, hogy a porosi nyaralás rovására menjen.
Na és az sem utolsó tény, hogy ha végre odaérünk nem kell többet egy légtérben lennem Mr. Brownnal. Már érzem, hogy nem bírok tovább ellentmondani neki. Ha továbbra is ilyen sok időt töltünk együtt, bajban leszek.
Ránézek útitársamra. Jelenleg csak és kizárólag a vezetésre koncentrál. Sugárzóan süt a nap, ezzel arany fényt adva mogyoróbarna hajának. Ma is rendezetlenül mered felfelé a feje tetején. Sötétbarna szemével hunyorogva néz előre, el kellene neki egy napszemüveg. De jobb híján marad a hunyorgás. Borostája már több napos, de még így is lélegzetelállítóan néz ki. Semmi kivetnivalót nem találok a külsején, tökéletesen fest, mint mindig. Szerintem neki nincsenek is rossz napjai, ő így kel ki az ágyból.
Álmodozásom közepette el kezd rángatni az autó, és pár perc elteltével le is áll. Se előre, se hátra.
- Mi az isten? - fogja a fejét tanácstalanul Mr. Brown.
- Mi történt? - kérdezem ijedten.
- Ó, hogy az a... - harapja el a mondat végét. - Nem hiszem el - üti a fejét a kormányba.
- Mondjon már valamit! - ragadom meg a kezét.
- Kifogyott a benzin - suttogja lesúlytva.
Hirtelen nem is tudok mondani semmit, de most, hogy így mondja, tényleg régen tankoltunk már.
- Mit fogunk csinálni? - dőlök hátra az ülésben egy nagyot sóhajtva.
- Nem tudom - csap egy nagyot a kormányra, aztán mély csendbe burkolózunk.
- Felhívom Jacket - szólal meg pár pillanat múlva. - Szia, de jó, hogy felvetted - sóhajt bele. - Egy kis szívességet szeretnék kérni... Igen, úgy is mondhatjuk...Szóval kifogyott a benzin az autóból, megtennéd, hogy hozol nekünk? Nagyon messze vagyunk mindentől... Jó, rendben. Akkor majd szólj. Köszönöm, szia - nyomja ki.
- Na mit mondott? - kérdezem izgatottan.
- Azt mondta, hogy segít szívesen, csak most van egy kis dolga. De 2 óra múlva el tud jönni.
- Én nem fogok itt ülni 2 órán át - szögezem le gyorsan.
- Én se szándékozom. De mit tudunk csinálni?
- Menjünk vissza a városba. Hívjunk egy taxit, és mutasson még nekem pár jó helyet - mosolyodok el, hátha ezzel jobb kedvre derítem.
- Legyen - néz rám vigyorogva, és már tárcsázza is a taxitársaságot.
***
Először a Schöner Brunnent nézzük meg. Mr. Brown azt mondta, hogy az nagyon szép, mint ahogy a neve is ígéri.
És valóban igaza volt, lélegzetelállító látvány. Egy 19 méter magas kőpiramis, egy nyolcszögletű medencében áll, a teteje felé három szakaszban szűkül össze, ezzel egy gótikus templom tornyára emlékeztetve. A medencét rács veszi körül, ezért nem lehet túl közel menni a kúthoz, pedig én szívesen megmártóznék benne. Valószínűleg a hozzám hasonló emberek miatt van ott az a rács.
- Látod azt az aranygyűrűt? - mutat Mr. Brown az egyik irányba.
- Nem - vallom be.
Nem tudom mit kellene néznem. Mr. Brown közelebb vezet a rácshoz, és megérinti az említett tárgyat.
- Ez mire jó? - kérdezem, hiszen sehol máshol nem látok ilyet, biztosan van valami szerepe.
- Az a hír járja, hogyha háromszor megforgatjuk ezt a gyűrűt, akkor teljesül a kívánságunk. Próbáld csak ki - noszogat.
- Nem hiszek az ilyesmiben - rázom a fejem.
Őszintén szólva én azt vallom, hogyha kívánsz valamit, akkor az ellenkezője fog megtörténni. Legalábbis velem eddig mindig ez volt.
- Egy próbát megér, nemde? - mosolyog édesen.
Ajj, ne már. Gyűlölöm, ha kényszerítenek, de nem bírok neki nemet mondani.
Fújtatok és fellépek a magasítóra, hogy elérjem a gyűrűt. Ahogy nyújtózkodok kivillan a topom alól a hasamból egy rész. Miközben megforgatom a gyűrűt, egyetlen mondat visszhangzik a fejemben. Csábítson el Nicholas Brown. Azon az alapon, hogy úgyis az ellenkezője történik meg. Most aztán kijátszottam a kívánság kutat.
- Kívántál? - vigyorog rám lentről.
- Igen - mászok le. - Maga nem kíván? - adom át a helyem.
- Én nem vagyok ezeknek a híve. Tudod, én cselekszem, nem reménykedek - húzza fel a szemöldökét nagyképűen.
- De engem meg kényszerített - horkanok fel.
- Én csak ajánlottam - tárja szét a kezét. - Te is mondhattad volna ezt.
- Istenem - forgatom a szememet.
- Na, mehetünk tovább? - fordít nekem hátat, én pedig beleegyezően követem.
A következő állomás Albrecht Dürer háza. Ez egy teljesen átlagos ház, ugyanolyan, mint itt a többi. Nem tudom mit kellene nézni rajta, de nem akarok udvariatlan lenni. A maga módján szép kívülről. Vegyesen fából és téglából készült, régi stílusú épület. Falécek díszesítik a falakat, az ablakban virágok vannak. Bostonban nem látni ilyen házakat, de itt szinte mindenhol ezek vannak. Azt azért elmondhatom, hogy hatalmas ház, ha mindez egy emberé volt. Már csak azt lenne jó tudni, hogy ki volt az az Albrecht Dürer. Nem tudom mennyire nézne tájékozatlannak Mr. Brown, ha rákérdeznék. Bár már annyi mindenben vallottam kudarcot, hogy valószínűleg nem lepődne meg.
Belépünk a ház bejáratán, szinte egyből a kezünkbe nyomnak egy-egy fejhallgatót. Az előtérben számos festmény található. Itt az ideje megkérdeznem, hogy hol vagyunk.
- Mr. Brown - vonom magamra a figyelmét. - Mit kell tudni Albrecht Dürerről? - kérdezem óvatosan.
- Albrecht a korai reformáció Bajorországának egyik legkiemelkedőbb festőművésze, a német reneszánsz legismertebb képviselője. Főleg portrékat, oltárképeket és más vallásos témájú képeket festett, de számos míves rézkarcot, fametszetet, könyvillusztrációt és önarcképet készített - meséli. - Gyere, nézzük meg ezt a képet - ragadja meg a karomat, és az egyik műhöz vezet az előtérben. - Ez itt ő, a saját arcképe.
Ez a kép van a szoba közepén, magasabban, mint a többi. És azt kell mondjam, hogy nagyon szép, élethű és részletgazdag. Tényleg az akkori kor nagyjai közé tartozhat, efelől nincs is kétségem.
- A fejhallgatón át Agnes Dürer, Albrecht felesége fog minket végigvezetni a házon. Tudom, hogy nem fogod érteni, amit magyaráz, de ne aggódj, majd én fordítok - mosolyog rám.
- Köszönöm.
Kíváncsi vagyok erre a házra. Mindig is nagyon érdekelt mások élete, főleg azoké, akik a régmúltban éltek. Ezzel úgy érzem lehúzhatok egy tételt a nem létező bakancslistámról.
***
Amint letelt a 2 óra, már újra az autónál vagyunk. Pontosak vagyunk, Jack mégis már ránk vár.
- Azt hittem itt ültök a kocsiba étlen, szomjan, csak rám vártok, ti meg közbe szórakozni mentetek? - förmed ránk játékosan.
- Te se gondoltad komolyan, hogy 2 órát tétlenül ülünk? - húzza fel a szemöldökét Mr. Brown. - Na mennyivel tartozok? - veszi elő a pénztárcáját.
- Ugyan már haver. Semmivel - legyint.
- Köszi - mosolyodik el Mr. Brown. - Csevegnék még, de sajnos muszáj indulnunk. De nem felejtem el a kedvességedet - ráznak kezet, aztán be is ülünk az autóba, miután beleöntötték a benzint.
- Mr. Brown, azt hiszem még egy barátra tett szert - szólalok meg.
- Ugyan. Jack csak egy ismerős - legyint.
- Én ezt azért nem mondanám. Csupán egy ismerős nem hozott volna benzint. Tudom, hogy milyen tartózkodó az emberekkel, de benne szerintem megbízhat. Biztos vagyok benne, hogy ő nem a pénzért és a sikerért van magával - mondom, amit gondolok. - Amikor én beszéltem vele, akkor is csupa jót mondott magáról.
- Valószínűleg igazad van. Benne megbízhatok, de azért óvatos leszek. Nem kell még egy pofára esés, de nem felejtem el, amit tett, és azt se, amit most mondtál.
- Jó érzés egy új barátot tudnia maga mellett? - vigyorodok el.
- Nagyon - nevet fel. - Legalább most már van kettő.
- Hé, én is a barátja vagyok - nézek rá csúnyán.
- Miket nem hallok?! - néz rám csodálkozva. - Mintha azt mondtad volna, hogy nem lesz semmiféle jópofizás, és sose fogjuk megkedvelni egymást - idézi fel szavaimat.
- Azt hiszem azok után, amiken átmentünk megkedveltük egymást, egy egészen picit - mutatom ujjaimmal is.
- Ezt örömmel hallom. Bár én nem csak egy kicsit kedveltelek meg - rántja meg kicsit a vállát.
Ha tudná, hogy én se. De ezt magamban kell tartanom. Jobb, ha nem tud róla.
- De ha már itt tartunk - szólal meg hirtelen egy rövid csend után. - Ha már legalább egy kicsit is megkedveltél, akkor jó lenne, ha végre tegeznél, eléggé kínos már a szituáció.
Mélyen gondolkodóba esem. Jobb lenne már tegezni? Végül is már jó ideje ismerjük egymást, és nem is öregebb nálam sokkal. De ha abba hagyom, azzal lezárul egy fejezet, és akkor nem tudom tovább ezzel ugratni. De néha már tényleg kínos magázni, és nem is akarom idegesíteni, meg van szegénynek a maga baja enélkül is.
- Rendben - bólintok végül.
- Komolyan? - lepődik meg.
- Tényleg. Nick - ejtem ki nevét. - Fú, ez nagyon furcsa - nevetek fel. - Nem is illik magához, mármint hozzád - javítok gyor-san.
- Pedig világ életemben ez volt a nevem - tárja szét a karját.
- Még szoknom kell - mondom, aztán kinézek az ablakon.
Már jöttünk azóta, hogy elkezdtünk beszélgetni. Fel se tűnt, hogy ilyen hamar megy az idő. Lehet, hogy tovább kéne társalognom, és akkor az utat is jobban élvezném. De annyira nem tudom, hogy mit mondjak. Egy idő után mindig megreked a beszélgetésünk. Pedig már mennyi ideje össze vagyunk zárva, és mégse megy minden, mint a karikacsapás. De gondolom ez a normális. Mégis úgy érzem, hogy valamit mondanom kell. Jól esne neki szerintem, ha egyszer én kezdeményeznék beszélgetést.
- És hogy érzed magad az apád elvesztése miatt? - kérdezem, és csak remélni merem, hogy nem szomorodik el ettől.
- Ú, jó, hogy mondod. Fel kell hívnom az igazgatóhelyettest - kap rögtön a telefonjához.
Mindenesetre érdekes, hogy ez az első gondolata az apjával kapcsolatban. Nem ítélkezem, de azért különös.
- Hát jó - rántom meg a vállamat.
Én megpróbáltam beszélni vele. Innentől nem rajtam múlt.
- Mr. Grande, maga az? - szól bele.
- Igen, igen. Kivel beszélek? - válaszol egy idős hang élesen.
- Nicholas Brown vagyok uram - szinte kihúzza magát, ahogy bemutatkozik, pedig az úr nem is láthatja.
- Áh, Mr. Brown, már vártam a hívását - köhécsel.
- Lenne pár feladatom a számára, amíg vissza nem térek a nyaralásból - mondja Mr. Brown, vagyis Nick, köntörfalazás nélkül.
- Egyből gondoltam, hogy nem fog rögtön haza rohanni - szólal meg az öregúr. - Ennek így nem lesz jó vége.
- Mr. Grande! - szól rá élesen. - Most már a főnökével beszél, már nem egy kisfiú vagyok, akit bármikor leszidhat. Innentől azt csinálja, amit én mondok. Értve vagyok? - szorítja a kormányt, eléggé dühbe jött.
- Elnézést Mr. Brown. Mi lenne a kérése? - vált a férfi kedvesebb hangszínre.
- A vállalat úgy legyen irányítva, mint eddig. Semmit ne változtassanak meg. A távollétemben maga felelős mindenért. Ha valami másik kérésem lenne szólok. Visz hall! - rakja le egyből, meg se várja, hogy erre mit mond a férfi.
- Talán egy kicsit durva voltál, nem gondolod? - szólalok meg óvatosan, nehogy az én fejemet is leordítsa.
- Keménynek kell lenni ahhoz, hogy az alkalmazottaid hallgassanak rád. Most vettem át a vezetést, sőt, még szinte át se vettem. Ilyenkor kell megmutatni nekik, hogy ki az úr a háznál. Meghalt az apám, a cég rám szállt, de ez remek alkalom arra, hogy a Mr. Grande fajták kitúrjanak a helyemről. Amíg nem vagyok otthon, ezt bármikor megtehetik. Csírájában kell elfojtanom a dolgot - magyarázza.
- Értem. Én nem is akartam beleszólni - szabadkozom. - De nem félsz, hogy a távollétedben bekövetkezik a baj? Ezek szerint nincsenek ott olyan emberek, akikben megbízhatsz.
- Őszintén szólva nagyon félek. Anyám könyörgött, hogy menjek haza, de megnyugtattam azzal, hogy Mr. Grande az én emberem, de igazából ebben nem vagyok biztos - vallja be.
- Akkor nem lenne jobb, ha hazamennél? - kérdezem óvatosan, de a nem válaszban bízok.
- Nem, semmiképp se akarom félbehagyni ezt a nyaralást. A sorsra bízom magamat, és remélem, minden rendben lesz.
Pontosan ebben a válaszban bíztam. Nem tudom palástolni jó kedvemet, de szerencsére nem veszi észre.
Még órák hosszat utazunk, mikor észrevesszük, hogy eléggé be van borulva.
- Eső lesz - jegyzem meg.
- Szerintem nem is kicsi - vakarja a fejét Nick. - Most ért el minket a vihar.
- Remélem nem lesz nagyon durva - mondom aggódva.
Világ életemben tartottam az ilyesfajta természeti katasztrófáktól. Nem akarok egynek részese lenni. Főleg most, hogy több kilométeres körzetünkben semmi sincs. Ha valami történne, akkor a kocsiban kellene átvészelnünk. És hát mit is mondjak? Nem érzem magam annyira biztonságban jelenleg.
Egyik pillanatról a másikra olyan sötét lesz, hogy kettőig nem lehet látni, pedig fél órával ezelőtt még ragyogó napsütés volt. Elég csúnya felhők vannak az égen, ez nem jelent jót. Amint ezt végig gondolom úgy elkezd esni az eső, mintha dézsából öntenék. Nicknek le kell lassítania kb. 20 km/h-ra. Gyorsabban nem tudunk menni, mert nem lehet előre látni. Az ablaktörlő teljes fokozatra kapcsolva se tudja tartani a tempót.
- Úristen, ez normális? - kérdezem aggódva.
Mégis igaza volt a repülő pilótájának. Hatalmas vihar közepébe csöppentünk.
- Nem éppen - sóhajt fel Nick miközben előre görnyedve vezet.
- Mi lesz velünk? Mi lesz, ha meghalunk? - kesergek.
- Ezzel nem segítesz - mordul rám. - Nem fogunk meghalni, nyugodj meg - néz rám végül gyengéden.
Nem akarom jobban felidegesíteni, úgyhogy inkább csendben maradok. Neki van nehezebb dolga, hiszen vezetnie kell ebben az ítéletidőben. Nem irigylem. De hiába nyugtat meg, akkor is aggódok. Mi van, ha nem marad abba az eső? Ha így folytatja, akkor lassan csak hajóval lehet tovább menni. Lehet, hogy elmos minket és arra eszmélünk fel, hogy Irakban vagyunk. A gondolataim nem segítenek lenyugodni, csak tovább fokozzák nyugtalanságomat. Tudom, hogy le kellene higgadnom, de egyszerűen nem megy.
Fél óra elteltével még mindig szakad az eső. Már közel vagyunk az osztrák határhoz. Tudom, hülyeség, de abban reménykedem, hogy ott minden rendben van. Új ország, új időjárás. Nem így kellene lennie?
- Ha átértünk a határon meg tudunk szállni valahol. És akkor kényelmesen vészelhetjük át ezt - ígéri. - De itt már kilométerek óta nincs semmi.
- Úgyis nemsokára odaérünk. Annyit már simán kibírok - legyintek, mintha teljesen nyugodt lennék, pedig nagyon nem vagyok az.
De minél közelebb érünk a határhoz, annál kevésbé vagyok feszült. Amikor már csak kb. 1 kilométer van hátra kifújom a feszült levegőt és elmosolyodok. Megúsztuk! Nem haltunk meg, és végre menedékbe bújhatok.
Már órák óta egyedül vagyunk az utakon, ahogy most is. Valószínűleg ebben az időben senki nem merészkedett ki. Jelenleg is egyedül tartunk a kihelyezett határoszlopok felé. Gond nélkül átkelhetnénk a másik oldalra, ha egy rendőr nem intene le. Pedig már csak pár lépés hiányzott. Remélem csak gyorsan ellenőriz minket aztán mehetünk is tovább, mert nem vagyok hajlandó tovább nézni ezt az időjárást.
- Jó estét! Jogosítványt, forgalmi engedélyt kérek! - hajol le a rendőr a kocsihoz.
Nick elő keresi a papírokat, a rendőr addig türelmesen vár. Látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy szakad az eső, mintha fel se tűnne neki.
- Ausztriába mennek? - kérdezi miközben a papírokat fürkészi.
- Igen - válaszol Nick.
- Akkor rossz híreim vannak - adja vissza a papírokat.
Rögtön megdermedek. Mi jöhet még?
- Nem engedhetek át senki a határon, amíg el nem áll az eső.
- Tessék? - visítok fel.
Mihez fogunk kezdeni? Én itt fogok meghalni. Tudtam, hogy ez lesz!
- Na de uram - szólal meg Nick. - Csak átmegyünk és rögtön az első szállodánál megállunk. Nem akarunk így mi sem utazni, de mögöttünk nincs semmi hosszú kilométerek óta - próbálkozik.
- Sajnálom uram, én nem engedhetem át. Megértem az indokait, de világos utasítást kaptam. Senkivel sem tehetek kivételt - zárja le gyorsan, de Nick még nem adta fel.
- Kérem, ha átjuttat minket, nem marad el a jutalma - mondja diplomatikusan, de a rendőr rá sem hederít, válaszra sem méltatja.
Nick fúj egy nagyot, aztán megfordul és visszafelé indulunk el.
- Most mit fogunk csinálni? - kérdezem kétségbeesve.
- Nem tudom - csap rá dühösen a kormányra.
Megállunk az első pihenőhelynél. De sajnos csak parkolók vannak, meg egy WC. Semmi szálloda, semmi étterem, ahova el lehetne vonulni.
- Nick, ugye nem akarsz itt éjszakázni? - mutatok körbe. - Ha nem találsz ki valamit nagyon gyorsan, újra Mr. Brown leszel számomra - kelek ki magamból.
- Ava - emeli fel a hangját. - Nem tudok mit csinálni. Te is nagyon jól láttad, hogy az a rendőr nem fog minket átengedni. Megpróbáltam, de nem fogunk tudni átmenni.
Igaza van. Ő tényleg próbálkozott. Nem rajta kéne levezetnem a mérgemet, de nem tehetek róla, csak ő van a közelemben.
- Ne haragudj, nem veled kellene kiabálnom - hajtom le a fejemet. - Csak annyira félek, hogy elmossa az autót a víz - vallom be.
- Nem lesz semmi baj. Megállunk, szépen alszunk egyet, és mire felébredünk már semmi baj nem lesz - ígéri.
- Remélem - nyögöm.
Nick megáll egy parkolóhelyen és alváshoz állítja az ülését. Én is ugyanígy teszek. Ő szinte másodpercek alatt elalszik, hallom, ahogy szuszog, de nekem nem jön álom a szememre. Idegesít az eső hangja, ahogy a szélvédőn koppan, idegesít ez az egész helyzet, és az ülés is kényelmetlen. Kizárt, hogy elalszok.
Órák hosszat forgolódok, csak nem jön álom a szememre. És így természetesen az idő is csigalassúsággal telik. Egyetlen jó hír, hogy már nem esik az eső, de ettől függetlenül még ugyanúgy nem tudok aludni. Reggelre zombi lesz belőlem.
NICK
5.nap 7:15 Passau
Hű, de jót aludtam. Eddig még csak egyszer éjszakáztam autóban, de az borzalmas volt. Ez viszont, meglepő, de pihentető. Újult erővel tudunk tovább menni. Ava még alszik, de nem akarom felkelteni, hadd aludjon szegény. Én tovább megyek Athén irányába. Most szerencsére bonyodalmak nélkül átjutunk a határon. Már nyoma sincs az esőnek, mintha soha nem is lett volna, aminek örülök, hiszen én is féltem, hogy elmossa a víz az autót. De tudtam, hogy minden rendben lesz, csak nem szabad ráparázni.
Amíg a gondolataimba merülve vezetek, csörögni kezd a telefonom. Gyorsan Avára pillantok, nehogy felriasszam és felveszem a készüléket. A képernyőn látom, hogy Ryan hív, így nem lep meg, hogy az ő hangja szólal meg a fülemben.
- Mi van veled haver? Mióta elmentél nem is hívtál - ugat le.
- Egy pillanat, pont vezetek, úgyhogy be kell dugnom a fülhallgatómat - mondom, miközben vadul keresgélek a kesztyűtartóban.
Tudom, hogy valahova ide raktam.
- Miért nem hangosítod ki? - kérdezi értetlenül.
- Mert az anyósülésen egy gyönyörű nő alszik - pillantok mosolyogva Avára.
- Az igen tesó. Máris összeszedtél valakit? Te aztán nem lazsálsz - hümmög elismerően.
Ekkor meg is találom azt, amit kerestem, így már rendesen tudunk beszélgetni egymással.
- Ó, bárcsak úgy lenne - nevetek fel, de azért próbálok halk lenni.
- Ezt hogy érted? Ott van egy csaj egy kocsiban veled és nem történt semmi? Az nem rád vallana.
- Pedig ez az igazság - fújom ki a levegőt. - De nem tudod mi történt velem.
- Tényleg nem, mivel basztál felhívni - mondja elgondolkodva.
- Az Athénba tartó járat kényszerleszállást hajtott végre, így Párizstól kocsival megyünk Athénba ezzel a lánnyal. Most vagyunk nemsokára Bécsnél - mondom el nagy vonalakban.
- Várj, várj, várj! - kiáltja el magát. - Akkor te ezzel a lánnyal már napok óta együtt vagy és még nem történt semmi? - képed el.
- Pontosan - bólintok.
- És te még mindig próbálkozol? Ez egyáltalán nem vall rád. Vagy csak segíteni akarsz neki? - találgat.
- Hogyne próbálkoznék, de látszólag megdönthetetlen. De csak látszólag - nevetek fel újra. - Már közel járok. Biztos vagyok benne, hogy mire Athénba érünk, meglesz a lány - kacsintok, bár ezt úgysem láthatja.
- Hát én szurkolok. Ha ennyit vársz rá, biztosan különleges lány lehet - gondolkozik el, én pedig nem akarok hallani a fülemnek.
Különleges lenne? Nem hiszem. Csak jó a teste, de ennyi. Semmi más nincs emögött a dolog mögött. Az is közrejátszik, hogy ha én akarok valamit, akkor azt megkapom. De semmi többet nem akarok ettől a lánytól.
- Nem hinném. Csak már nagyon akarok szexelni - nyögök fel feszülten. - Már 5 napja nem szexeltem. Mikor volt már ilyen? 15 éves korom óta biztosan nem.
Igen, biztosan csak elvonási tüneteim vannak. Az tehet az egészről.
- Nem is értem hogyan bírtad eddig - gúnyolódik rajtam.
- Na jó, felejtsük el ezt a témát - zárom le. - Még valamit meg kell beszélnem veled.
- Hallgatlak.
- Gondolom hallottad, hogy meghalt apám - kezdem.
- Micsoda? Azt hittem az csak kamu hír, amivel haza akar csábítani - képed el.
- Hát nem. Az a hír igaz volt - sóhajtok fel.
- Sajnálom Nick - mondja szomorúan Ryan.
- El se kezdd! Tudod, hogy nem szeretem az ilyesmit. Nem erről akartam veled beszélni - hallgattatom el. - Az igazgatóhelyettest bíztam meg a cég vezetésével, de őszintén szólva tartok attól, hogy nem igazán számíthatok rá. Arra szeretnélek kérni, hogy ha időd engedi nézz rá, hogy minden rendben megy-e. Ne hagyd, hogy nélkülem hozzanak döntéseket. Amíg nem érek vissza, azt szeretném, hogy minden úgy menjen, mint eddig, semmi ne változzon. A változtatásokat majd én viszem véghez - adom ki a parancsot.
- Persze, szívesen - egyezik bele.
- Köszönöm - mondom hálásan. - De most le kell tennem, nem tudok a vezetésre koncentrálni. Majd még beszélünk. Hívj, ha van valami - köszönök el.
- Úgy lesz! Jó nyaralást! És kapd el azt a csajt! - nevet bele a telefonba, aztán csak a sípolást hallom.
Jó lenne elkapni. De nem tudom, hogy sikerül-e, pozitívnak kell maradni.
Újra elmerülök a gondolataimban. Nem is nagyon tehetek mást, hiszen az útitársam még mindig alszik, így magamra maradtam. Aztán újra csörög a telefonom. Nincs kedvem senkivel beszélni, mégis jó lenne, ha valakivel cseveghetnék, aki mellett elrepül az idő. De a kijelzőn Jessica nevét látom. Na, ezt biztosan nem veszem fel. Bárki lehetett volna, előbb felvettem volna, mint neki. Bármit is akar, az engem hidegen hagy. Az biztos, hogy nem fogja feladni egykönnyen, de abban biztos lehet, hogy én sem fogok engedni. Próbálkozni lehet, csak nem érdemes.
***
Pontban délután 4-kor érünk Bécsbe. Ava még mindig alszik. Én nem tudom hogyan tud ennyit aludni. Valószínű éjszaka álmatlanságban szenvedett, de ez akkor is már sok egy kicsit. És Bécs annyira szép, bánná, ha végigaludná. Most már nem félek felkelteni, sokat aludt, csak nem fogja leordítani a fejemet.
- Ava! Most már ideje felkelned - lökdösöm finoman a vállát. - Ezt látnod kell - próbálom felkelteni a figyelmét.
- Mi van? - kérdezi morcosan. - Mi olyan fontos, hogy nem lehet aludni? - nyitogatja a szemét lassan. - Hol vagyunk? - kérdezi mikor végre körülnéz.
- Bécsben.
- Bécsben? - kérdez vissza csodálkozva. - Máris? Ennyit aludtam volna? - gondolkodik el.
- Igen, már 4 óra van. Szóval nem lehetsz álmos - tiltom meg neki nevetve.
- Nem is vagyok annyira - ásítja el magát.
- Akkor látom nem akarsz körbenézni itt. Inkább végigaludnád a napot - rakom keresztbe a kezeimet.
- Neeeem - tiltakozik. - Érdekel ez a város - bizonygatja, és rögtön felül az ülésen.
- Akkor jó, mert ismerek jó helyeket - kacsintok rá mosolyogva.
***
Először a Prátert mutattam meg neki. Lovaskocsival végigjártuk a parkot, felültünk az óriáskerékre, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra és a Dunára. A vidámparkba nem mentünk be, csak kívülről néztük meg. Vacsoráztunk is, most pedig a hotelbe tartunk, ott fogunk éjszakázni, hogy holnap újult erővel mehessünk tovább.
- Igaz, hogy nemrég keltem fel, de azért tudnék aludni - mondja nevetve.
- Meghiszem azt - mondom, hiszen azért sokat sétáltunk ma.