Édes balszerencse ✅

5. fejezet

AVA

1.nap 17:57 Párizs, repülőtér

El sem hiszem, hogy szárazföldön gurul a gép. Még mindig a torkomban dobog a szívem. Tényleg azt hittem, hogy mindannyian meghalunk. Na pontosan ezért félek a repüléstől. Nagyon veszélyes dolog, és bármi megtörténhet. Mikor megáll a gép, én még percekig mozdulatlanul ülök. Nem merek egyszerűen megmozdulni. Talán el sem hiszem, hogy épségben vagyok.

- Le kellene szállni - szól hozzám hosszú idő után először Mr. Brown.

Körbenézek, és igaza van. A személyzeten kívül már senki nincs a gépen. Bólintok egyet, és végre kikötöm magam. Összeszedem a holmimat és el is indulok. Mr. Brown-nak oda hozzák a bőröndjét, ekkor eszembe jut, hogy nekem le kellett adni, úgyhogy még arra is várnom kell. Ismét rájövök, hogy utálom ezt a fickót.

Most, hogy már nem kell aggódnom a landolás miatt, természetesen találok mást, ami foglalkoztathat. És ez nem más, mint az, hogy hogyan fogok eljutni Porosra. Egyszer akarok elutazni, és akkor is megnehezítik a dolgomat.

Egyenesen a csomagátvevő szalaghoz megyek, sőt futok. Reménykedem benne, hogy a nagy tömegben Mr. Brown elveszít szem elől. Körbenézve látom, hogy mindenki meg van zavarodva. Senki nem tudja merre menjen, ahogyan én se. Ha meg van a csomagom, nem tudom mi tévő legyek. Már, ha egyáltalán megtalálom a bőröndömet. 10 perce ácsorgok a szalag mellett, de az enyém csak nem akar jönni. Már idegesen toporgok egyhelyben.

- Talán nem ezt keresi? - lóbálja meg előttem Mr. Brown a bőröndömet.

- Honnan tudta, hogy ez az enyém? - nézek rá idegesen, majd kikapom a kezéből.

- Rajta van a neve - forgatja szemeit.

Nagy sebességgel indulok meg a recepció felé bőröndömet magam után húzva. Nem érdekel, hogy egyesek kicsit csúnyán néznek rám. A hatalmas sietségben néhány embert kissé meglöktem. Engem csak az érdekel, hogy ez a fickó ne kövessen. Miért talál meg mindenhol? Sajnálatomra a recepció előtt kígyózó sor áll. Mr. Brown ráérősen sétál mellém.

- Sokan vannak mi? - kérdezi nyugodtan, én pedig idegességemben fújtatok.

Megint nem sikerült leráznom. Ráadásul vagy 100-an állnak előttem. Idegesen toporgok egyhelyben, alig halad a sor.

- Most miért olyan nyugtalan? - kérdezi tőlem Mr. Brown.

- Maga szerint miért? Leszálltunk Párizsban, 2000 km-re Porostól. Fogalmam sincs hogyan fogok odajutni és a pénzem is véges - emelem fel kicsit a hangomat.

- Már mondtam, hogy majd segítek magának. Nem kell aggódnia, el fogunk jutni Porosra - bíztat, de ez engem egy percre sem nyugtat meg.

Hát nem érti, hogy nem kell a segítsége?! Nekem nem kell senki, aki fogja a kezemet.

***

Bő fél óra várakozás után végre sorra kerülök. El sem hiszem, hogy én jövök. Nagy meglepetésemre idegesítő, és egyben szexi utastársam is velem jön a pulthoz.

- Jó estét! - köszönök a hölgynek, aki már teljesen le lehet fáradva.

Meg is értem nyúzott kinézetét. Én se viselném jól, ha folyamatosan csak jönnének az emberek, és nem is látnám a sor végét.

- Jó estét! Miben segíthetek? - próbál meg mosolyogni, de inkább csak vicsorítás lesz belőle.

- Most szálltam le a Bostontól Athénig tartó járatról. Érdeklődni szeretnék, hogy hogyan jutok el Athénba.