AVA
3.nap 5:59 Saarbrücken
A kocsinál állok, türelmetlenül dobolva a lábammal. Ezt nem hiszem el, késik. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Tényleg nem fogunk Athénba érni. Már elegem van ebből. Én meg direkt felkeltem korán, a szobámat is kifizettem. Karba tett kézzel dőlök neki a kocsinak és tovább várok.
Pár perc elteltével meg is látom őt. De nem a hotelből jön ki, pont az ellenkező irányból. Igazából a semmiből lép elő, két papírzacskóval a kezében.
- Jó reggelt! - köszön rám boldogan, mikor elhalad mellettem.
Én csak morgok valamit. Nem vagyok jó kedvemben. Vajon mikor fogunk végre elindulni, és most hova megy?
Újabb percek elteltével megjelenik a bőröndjével. Úgy tűnik így 10 perc késéssel el is tudunk indulni. Kinyitja a kocsit, én pedig gyorsan bepakolom a cuccaimat, aztán beülök az anyósülésre.
- Hol volt eddig? - támadom le, amint ő is beül. - Úgy volt, hogy 6-kor indulunk.
- Reggelit hoztam. Nem vagy éhes? - nyújtja át nekem a zacskókat.
Őszintén szólva majd éhen halok, de ezt nem vallanám be neki semmi pénzért.
- Miért nem az autóval ment? Ahogy láttam semmi sincs a közelben - mondom, miközben belekukkantok a zacskókba.
Számos péksütemény van benne. Még válogathatok is, de persze nem tudok dönteni.
- Hans azt mondta, hogy itt van nem messze a pékség. Gondoltam elmegyek gyalog, jót tesz egy kis séta. Át tudom gondolni a tegnap estét - kacsint rám sokat mondóan.
- Ó, és át tudta gondolni? - kérdezem gúnyosan. - Remélem többet nem vetemedik ilyesmire.
- Mintha te olyan vétlen lennél - nevet fel. - Nem én kezdtelek el simogatni.
- Talán nem kellett volna félmeztelenül beállítania hozzám - fortyanok fel.
- Ha annyira hidegen hagylak, miért varázsolt el a testem? - emelgeti szemöldökét.
Most aztán elkapott. Az igazság az, hogy egyáltalán nem hagy hidegen. De ezt miért is árulnám el neki? Így is egoista, és így is mindent megtesz, hogy elcsábítson, ezek után csak nagyobb fokozatra kapcsolna. Ezt az információt jobb, ha megtartom magamnak.
- Erre már nem tudsz válaszolni? Miért is nem lepődök meg ezen.
- Ez csupán egy pillanatnyi elgyengülés volt. Mint már Önnek is említettem régen voltam férfival, és talán igaza volt abban, hogy ez hiányzik nekem. De nehogy azt higgye, hogy ez a személyének szólt, csak éppen maga járt arra - közlöm vele nyersen a szemen szedett hazugságot.
Az arc izmai elernyednek, meglepődött ezen. Ezek szerint hihetően alakítottam. Elszomorodik, mintha csalódott volna. Egy pillanatra még meg is sajnálom, aztán újra közönyös arcot veszek fel.
Nem láthatja meg a gyengeségemet. Borotvaélen táncolok, ez nyilvánvaló. Túl sok időt töltöttem vele együtt, és az igazság az, hogy ez a kemény macsó csak a látszat, igazából ő egy érző lény, akinek még szíve is van. Ezzel talán még ő sincs tisztában, de én megláttam benne az igazi embert. Nagyon sokat elárult magáról, úgy érzem mintha már évek óta ismerném. Hogy ezeket már tudom róla, sokkal szimpatikusabb nekem. Már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy beleszeretek, de abból nem sülne ki semmi jó. Ő képtelen az elköteleződésre, csak megbántana. Még akkor is, ha én se akarok komoly kapcsolatot. Már túl jól ismerem ahhoz, hogy lefeküdjek vele. Nehezen tudnám utána elfelejteni. Most már tényleg beindítom a védelmi mechanizmusomat.
- Ha már hozott reggelit, eszek is valamit - leplezem az éhségemet.
Nem akarom, hogy tudja, mennyire jó ötlet volt ez a kis út a boltig. Jól esik, hogy ennyire gondoskodik rólam, de nem akarok semmit belemagyarázni a dologba. Tudom, hogy csak meg akar nyerni magának. Ezt kell szem előtt tartanom minden egyes pillanatban.
- Egyébként tudom, hogy kifizetted a szobádat - hányja a szememre.
- Nem is akartam eltitkolni, tudtam, hogy úgyis rájön - rántom meg a vállam.
- Ennyire megharagudtál az este miatt? - néz rám szomorúan.
- Nem, dehogy. Csak nem akartam, hogy mindent maga fizessen, és gondoltam, hogy ez a "hotel" - rakok idézőjelet a levegőbe - nem lesz drága. Még én is ki tudtam fizetni magamnak. És most nem is arról volt szó, hogy csak maga akart megállni.
- Értem, végül is logikus, de tudod, hogy mindent finanszírozok, ha akarod.
- Az nem lenne helyénvaló - rázom a fejemet.
Ezzel le is zárom a témát. Nem óhajtok többet beszélgetni. Inkább gyönyörködök a tájban. Egyértelműen érezhető, hogy már Németországban vagyunk. Újra a hegyek vették át a puszták szerepét. De ezek nem olyan magasak, mint Franciaországban voltak. A csúcsuk nem havas, de így is lenyűgöző képet adnak. Az út mentén folyamatosan megjelennek a szélmalmok. Általában a lábuknál állatokat terelnek, pl.: teheneket, birkákat, lovakat. Hallottam róla, hogy Németországnak ilyen tanyasias jellege van, de nem gondoltam, hogy ennyire meg fog érinteni. Elmosolyodom ahányszor állatokat látok. Olyan jó látni, hogy valaki még törődik velük, nem csak bedugják egy tenyészetbe, és addig kínozzák, amíg hasznukra van, utána pedig levágják. Persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy ezek az állatok is halálra vannak ítélve, ők is haszonállatok, de legalább nem kínozzák őket.
Órákon át figyelem a tájat. Teljesen elvarázsol. Jó, azért nem jobban, mint Párizs, de ez a hely is szép, csak hát más, ez tagadhatatlan. Jó formán végig autópályán megyünk, de innen is látok számos kis falut. Látom, ahogy az emberek a földeken dolgoznak. Mindig is csodáltam azokat, akik ilyen dolgosok. Én biztosan nem tudnék egész nap földet művelni. Hatalmas erő kell hozzá. Mondjuk ők nem is ismernek más életet, nekik ez a normális. Ez mindig eszembe juttatja a töri órákat, akkor is el tudott varázsolni a múlt, és a régi kultúra. A nagyszüleim valószínűleg még így éltek, de a dédszüleim biztosan. Mennyire más volt akkor a világ. És mostanra mekkora ugrás történt. Ha ebbe belegondolok megfájdul a fejem. Komolyan, hihetetlen.
- Látom tetszik Németország - szakít ki gondolataim közül Mr. Brown.
- Igen - mosolyodok el. - Tetszik ez a várostól elszigetelt környezet - vallom be.
- Pedig nem tűnsz falusi lánynak.
- Nem is vagyok az - nevetek fel. - Nem juttatja eszembe a gyerekkoromat, de mégis tisztelem ezeket az embereket, hogy végig tudják ezt csinálni.
- Igen, biztosan megerőltető lehet egész nap a napon dolgozni - sóhajt fel. - Ehhez képest habostorta az életem.
- A maga élete egyébként is az - nevetek, de nem akarom, hogy megsértődjön, ezért gyorsan mondok valamit. - Egyébként sokan mondták, hogy Németország ilyen, és tényleg igazuk is volt.
- Ne hogy azt hidd! Németország már rég nem ilyen. Az utóbbi időben sokat fejlődött. Persze, még mindig vannak elma-radottabb területek a peremvidékeken, mint például ez is. De mindjárt beérünk a városba, és meglátod ott mennyivel másabb a helyzet. Most még mindenhol juhászokat látunk, de nemsokára a hatalmas épületeké lesz a terep - magyarázza. - Ha ennyire el vagy ájulva ettől, nem is tudom mit szólnál Romániához - rázza a fejét.
- Miért mi van Romániában? - érdeklődök.
Őszintén szólva semmit nem tudok Romániáról, még azt sem, hogy hol van. Persze tudom, hogy létezik, de semmi konkrétum nincs meg. Suliban se nagyon tanultunk róla, engem meg annyira nem érdekelt a földrajz, hogy utána nézzek a szabadidőmben.
- Na ott sokkal több helyen lehet találni ilyen tanyákat. A legtöbb ember szabadidejében a földjén munkálkodik. Az ottani emberek életét ez határozza meg. Ilyen szempontból elmaradott, bár már ipari szinten űzik ezt is.
- Meséljen még valamit róla - iszom szavait.
- Ott nagyon sok medve van. A turisták meg is tudják őket nézni. Híresek a pálinkájukról. És a legérdekesebb, hogy Románián belül van egy rész, ahol csak egy másik nemzet tagjai élnek. Ott is teljesen más az élet. Románia sokszínű, soknemzetiségű ország - mondja.
- De honnan tud ennyit? - képedek el.
- Mondtam már, hogy sokat utazok. És mindig elolvasok minden új országról minden információt. Esélyem sincs körbenézni az országban, de sokkal jobban érzem magam, ha a lehető legtöbbet tudok meg.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi helyen volt már. Főleg ilyen kicsi, és jelentéktelen országokban.
- A Brown Sollar mindenhova szállít napelemeket. Igazából ez az egyetlen napelem, ami megfelel a szabványoknak. Legalább is eddig ez volt. Most jött be egy új, ami minket lehúzott kicsit, ezért vagyunk nagy bajban. Szóval így nagyon sok országba látogattam már el, hogy felmérjem a helyzetet, vagy hogy találkozzak a potenciális vevőkkel. Sok tárgyalásunk is volt pl.: Németországban, hogy az új szabványokról beszéljünk. Az utóbbi egy évben volt, hogy hónapokat töltöttem itt. Szóval igen, zajlik az élet.
- Abban nem is kételkedtem.
A beszélgetésünket a telefonja csörgése szakítja félbe. Pár pi-lanatig felváltva néz a telefon kijelzőjére, és az útra. Mintha hezitálna, hogy felvegye-e. Óvatosan odapillantok a képernyőre, az Anya felirat villog rajta. Vajon miért nem akarja felvenni? Végül meghozza a döntést és kihangosítja a telefont, amin meglepődök. Ennyire beavat a családi életébe? De végül is csak így tud telefonálni, hiszen vezetnie is kell.
- Kisfiam! Végre felvetted - sóhajt fel egy idős, lestrapált női hang.
- Szia anya! - köszön Mr. Brown kimérten.
- Hol a fészkes fenében vagy? Már mindenhol kerestünk apáddal - mondja idegesen a nő.
- Éppen Németországban - néz körül. - Vezetek.
- Mégis hova mész? Azonnal gyere haza! - parancsolja, ami vicces, hiszen egy felnőtt emberrel beszél.
- Távolságra van szükségem anya. Nem fogok hazamenni. Elegem van az üzletből, és abból, hogy semmit nem tehetek azért, hogy megmentsem a vállalatot. Én ezt nem fogom tétlenül végignézni. Pihenésre van szükségem. Kiszellőztetem a fejem, és kitalálom hogyan tovább.
- Nem láttad a híreket? Apád átadta neked a cégvezetést. Most már szabadon rendelkezhetsz felette - mondja a nő izgatottan.
- És te ezt bevetted anya? - nevet fel Mr. Brown keserűen. - Hát nem ismered még apát? Soha nem adná át nekem a vezetést, csak a testén át.
- De, igazad van. Tudom, hogy ez csak egy csel volt, de annyira hiányzol kicsim. Féltelek, és a cég is egyre jobban süllyed le. Amióta elmentél csak romlottak a dolgok, apád már nem birkózik meg ezzel.
- Nélkülem képtelen vezetni a vállalatot. Sose tudta, én álltam mindig mellette. De ebbe már belefáradtam, tudod? Többet nem fog az orromnál fogva vezetni.
- Jól gondold meg kisfiam! Mégiscsak az apád - mondja a nő szomorúan.
- Én pedig a fia vagyok, de ez őt se érdekelte különösképpen. De figyelj anya, ne aggódj miattam, jól vagyok. Segíts apának amiben tudsz, de engem ne zaklass ezzel - mondja, aztán lerakja a telefont.
Elég mélyen belecsöppentem a családi életébe akaratomon kívül. Próbáltam nem figyelni a beszélgetésükre, nem akartam pofátlan lenni, de sajnos erre nem lehetett nem odafigyelni.
- Ne haragudj emiatt! Muszáj volt ezt lerendeznem - szabad-kozik.
- Ugyan, semmi baj - legyintek.
Pár perc néma csend következik. Mr. Brown a gondolataiba merül. Valószínűleg az előbb elhangzottak járnak a fejében. Nem akarom megzavarni ebben. Én is belemélyedek a saját gondolataimba. Csak akkor eszmélek fel, amikor beérünk Nürnbergbe. Ennek tényleg semmi köze a falusi élethez. Hatalmas épületek vannak, zajlik az élet, rengetegen járnak az utakon. Engem nagyon emlékeztet Bostonra. Lehúzom az ablakot, hogy beszívhassam a német levegőt. Hm...finom, feltölt energiával.
Eddig nem tűnt fel, de éhes vagyok, megkordul a hasam. Végül is dél van, ebédelni kéne.
- Nem állunk meg valahol enni? - olvas a gondolataimban.
Vagy talán csak meghallotta a hasamat, nem tudom.
- A számból vette ki a szót - sóhajtok fel szórakozottan.
- Ismerek egy jó helyet - kacsint rám.
- Ki gondolta volna? - forgatom a szemem.
Mr. Brown Nürnberg központjába visz. Nem pont a főtérről nyílik az étterem, pár utcával arrébb van, de így is csodálatos a kilátás. Németországnak sajátos bája van. Ahogy észreveszem ez nem olyan étterem, mint amire számítottam. Mr. Brownról azt hittem, hogy csak elegáns helyekre jár, de ez egy gyorsétterem. Na jó, menőbb fajta gyorsétterem, de akkor is.
- Ide jövünk? - kérdezek rá.
- Igen, nagyon szeretem ezt a helyet - mosolyodik el.
Akkor tényleg ez lesz az. Le se lehet tagadni a meglepődöttséget az arcomon. Mr. Brown egy asztalhoz vezet engem, ki is húzza nekem a széket, nagyon udvarias. Ő is leül velem szemben. Egy pillanat sem kell és egy idősebb hölgy máris hozzánk siet, valószínűleg felvenni a rendelésünket. Akkor ez mégsem tipikus gyorsétterem. A hangulata olyan, de mégis van pincér.
- Oh, liebe Nicholas - vág elragadtatott képet, de egy szavát sem értem. - Ich habe dich längst nicht gesehen.
- Frau Meyer. Ich freue mich sehr - öleli át az asszonyt. - Was ist heutige Spezialität?
- Hamburger, wie jeden Tag - nevet fel, aztán lerakja elénk az étlapot.
Amíg én azt tanulmányozom, ők tovább beszélnek. Sokat nem értek az étlapról, sőt szinte semmit. Egyetlen egy van, ami minden nyelven ugyanaz: Hamburger Menü. Ez jó is lesz nekem, a többit nem ismerem úgysem. A beszélgetésből csupán annyit érzékelek, hogy Mr. Brown kimondta a Hamburger Menü szót, és a hölgy várakozásteljesen néz rám. Valószínűleg arra vár, hogy én is válasszak valamit, ezért gyorsan kimondom én is a bűvös szót. Ezután a nő elmegy, és nem is jön vissza egy darabig.
- Nem gondoltam, hogy maga hamburgerezős típus - nevetek fel. - Sőt, azt hittem azt se tudja mi az a hamburger.
- Mindenki ismeri a hamburgert - forgatja a szemét. - Nem az a kedvencem, viszont ezt a helyet imádom, és nagyon jó hamburgert csinálnak.
- Hogy talált rá erre a helyre? - érdeklődöm.
- Mint mondtam az utóbbi időben sokat voltam itt. Nem messze volt a hotelem egyébként. Itt az utcában volt megbeszélésünk, pont ott szemben, - teszi hozzá mellékesen - és nem biztosítottak ebédet, én pedig megéheztem - nevet fel. - Megláttam az ablakból a helyet, lejöttem, és megtetszett. Amíg itt voltam minden második nap itt ettem.
- Szép rátalálás - emelgetem a szemöldökömet.
- Ahogy mondod. És tényleg nagyon finom a hamburgerük. Garantálom, hogy nem fogsz panaszkodni.
- Azt majd meglátjuk. Nagyon érzékeny a gyomrom, nem bírom az erős fűszerezésű ételeket - fogom a gyomrom keserű arcot vágva.
- Tényleg? - kerekedik el a szeme.
- Nem - vihogok fel.
Hogy megijedt. Nagyon vicces.
- És egyébként mit beszélt a nővel? Egy szót sem értettem.
- Csak mondta, hogy nagyon régen látott, látszólag örült nekem - rántja meg a vállát. - Igazából semmi különöset nem mondott.
- Nagyon fura ez a nyelv nekem - vallom be.
- Most hallottál először német beszédet? - kérdezi.
- Igen. És fú, soha többet nem akarok. Ez borzalmas. Fáj tőle a fejem - túlzok.
- Egy idő után megszokod.
- És hol tanult meg németül? - kérdezem kíváncsian.
- A német az egyetlen kivétel. Azt itt tanultam meg az országban. Rám ragadt ez-az. És Frau Meyer is sokat segített. Viszont ezen kívül még számos másik nyelven tudok. Azokat viszont különféle tanfolyamokon tanultam meg, amikor kiderült, hogy én fogom képviselni a vállalatot a nemzetközi tárgyalásokon.
- Ez nagyon izgalmasan hangzik - tátom el a számat. - Nagyon jó lehet, hogy ennyi nyelven meg tudja magát értetni.
- Igen, tényleg jó. Így belegondolva nem volt hülyeség, de akkoriban nagyon utáltam. Nagyon sokat kellett tanulnom, sokat szenvedtem - sóhajt fel.
- Az biztos. Nem lehetett egyszerű, de végigcsinálta, és ez a lényeg - mosolyodok el.
Amint kimondom ezt a mondatot, meg is jelenik a hölgy a hamburgerekkel. Lerakja elénk, és udvariasan el is szelel. Ez nem szimpla hamburger, sokkal több annál. Sültkrumplit is kaptunk hozzá, hagymalekvárt és coleslawt is. Egy pohár limonádét is hozott nekünk a nő. A hamburgerben felfedezem, hogy a húspogácsa mellett bacon és sajt is van. Eddig tényleg nagyon jól néz ki ez a hamburger. Az biztos, hogy így még nem tálalták nekem. És fényévekkel jobb, mint az, amit abban a koszos kocsmában kaptunk. Beleharapok és az íze is mennyei.
- Na milyen? - kérdezi.
- Nagyon finom - nyögöm tele szájjal, Mr. Brown pedig elégedett a válaszommal.
***
Teli hassal dőlök hátra a székemben. Nagyon jól laktam. Ilyen finom hamburgert még sehol sem ettem. Még a miénknél is jobb, amit az étteremben csinálunk. Pedig az a hely díjnyertes a hamburgerével.
- Teljesen kész vagyok - fújom ki a levegőt.
- Azt látom - nevet fel Mr. Brown. - Ilyen teli hassal nem szívesen vezetnék - vallja be. - Nincs kedved sétálni egyet a főtéren?
Kicsit elgondolkodok a dolgon, de az igazat megvallva nagyon is lenne kedvem. Fene Athénba! Nem fog elszaladni!
- De - vigyorgok, mint a tejbe tök.
NICK
3.nap 12:25 Nürnberg, Hauptmark
Ava annyira gyönyörű, ahogy szájtátva figyeli a főteret. Tényleg elképesztő látvány, de én annyiszor láttam, hogy már nem tud izgalomba hozni. Egy hatalmas tér van előttünk, ahol most is számtalan ember sétál. Télen itt szokott lenni a karácsonyi vásár, ősszel az Oktoberfest, és hétvégén is van általában piac. A tér végén Nürnberg fő nevezetessége áll, a hatalmas Frauenkirche, azaz a Miasszonyunk temploma.
Ava szájtátva tekintget körül. Látom rajta, hogy legszívesebben kisgyermek módjára szaladna rajta végig. Először az éttermekben és az ajándékboltokban gyönyörködik, de amikor a tér végén meglátja a templomot ledermed.
- Azta - nyög fel.
- Menjünk oda - ajánlom fel mosolyogva.
Szájtátva követ engem még mindig sűrűn jobbra-balra tekintve.
- Tud valamit erről a templomról? Olyan gyönyörű - néz fel rá, amikor odaérünk.
- Természetesen ennek is utána olvastam. Ez az első gótikus stílusban épített templom. Látod azt az órát? - mutatok a közepére, ő pedig bólogat. - Az egy mechanikus óra, a neve Männlein-laufen. Az 1356-os Aranybulláról emlékezik meg. Minden nap, pontosan délben kinyílik a kapu órája, és azt láthatjuk, ahogy az uralkodót megválasztó hét személy meghajol az uralkodó, IV. Károly előtt.
- Ó, akkor pont lekéstünk róla - mondja szomorúan. - Pedig biztosan nagyon szép lehet olyankor.
- Nekem aztán elhiheted - mosolyodok el.
Ava minden pontból meg akarja nézni a templomot, ezért körbesétáljuk. A templom mögött találunk egy kisebb teret, ahol éppen piac van. Természetesen itt is körbenézünk, bár nincs más, csak zöldségek, gyümölcsök és virágok. De nem akarom letörni Ava lelkesedését, így mindenhova egy szó nélkül követem. Még abba a rengeteg ajándékboltba is, ahova betérünk. Ahogy elnézem imád nézelődni, így már 3 óra van, mire mindenhol voltunk.
- Jajj, ne haragudjon, hogy eddig húztam az időt - néz rám aggódva Ava.
Valószínűleg meglátta a savanyú képemet, de persze rögtön hárítok.
- Ja, nem, nem, dehogyis. Én is élveztem - hazudom.
- Csak annyira gyönyörű itt minden. Teljesen elvette az eszemet - sóhajt fel.
- Nekem nem gond. Sőt, támadt egy nagyon jó ötletem - virulok fel. - Ha ennyire tetszik ez a város, akkor mit szólnál hozzá, ha itt maradnánk éjszakára és elvinnélek még pár helyre?
Ava először erősen gondolkozik, de aztán elmosolyodik, úgyhogy gondolom belemegy a dologba.
- Rendben, legyen.
- Oké, akkor el kell intéznem egy telefont - lépek tőle félre miután bólintott.
- Nick te vagy az? - szól bele Jack.
Jackkel itt találkoztunk Nürnbergben, amikor sokat voltam itt. Ő is amerikai, de a munkája miatt ide költözött. Vele is kellett tárgyalnom, ott ismerkedtünk össze. Egész jól összebarátkoztunk, de azért nem bízom meg benne teljesen. Inkább csak havernak mondanám. Soha nem lehet tudni, hogy kinek vannak hátsó szándékai.
- Szia Jack, igen én vagyok - nevetem el magam. - Egy kis szívességet kérnék - tördelem ujjaimat.
Soha senkitől nem kérek szívesen szívességet, de most az egyszer kivételt teszek.
- Mondd csak - feleli egyszerűen.
- Ma estére szükségem lenne két jegyre a Germán Nemzeti Múzeumba - mondom ki, nem kerülgetem a forró kását.
Az a hely gyönyörű, de tudtommal ilyenkor már nem kapni jegyet. Viszont Jack ott protekciós, ha ő nem tudja elintézni, akkor senki.
- Várj, te itt vagy? - kérdezi csodálkozva.
- Igen, de csak holnap reggelig. Átutazóban vagyok - mondom sejtelmesen.
Direkt nem mesélek neki semmi konkrétat.
- Szerencséd van. Ma pont lesz egy jótékonysági esemény a Múzeumban. Biztos szívesen látnak téged, és persze a kísérődet is - lelkesül fel.
- Ez nem tudom mennyire szerencse - húzom a számat. - De legyen - sóhajtok fel.
- Oké, akkor szólok Tonynak, biztos örülni fog.
- Abban biztos vagyok.
A jó öreg Tony. Imád engem, bár nem tudom miért. Szerintem buzi, és tetszem neki, de nem akarok erre gondolni. Jobb azt hinni, hogy csak barátkozni akar. Általában Tony szokta szervezni az efféle eseményeket. Na jó, ő szokott mindent szervezni. Van egy hatalmas rendezvényszervező hálózata, emellett nagyon ismert itt Németországban, pedig ő is amerikai. De ott nem tudott ekkora karierrt befutni, itt viszont ő az Isten. Mindenki ismeri, kb. mintha ő lenne az elnök. Mindig jó vele jóban lenni, de velem annyira behízelgő, hogy már néha rosszul vagyok tőle.
- Akkor beszélek vele, és elküldöm SMS-ben a részleteket - mondja Jack.
- Oké, várom - nyomom ki.
Kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Remélem Avának tetszeni fog, a többi nem is lényeges.
- Na sikerült elintézni? - kíváncsiskodik Ava.
- Persze, semmi gond nem volt - villantok egy halvány mosolyt.
- És azt lehet tudni, hogy hova fogunk menni?
- Persze, végül is nem titok - rántom meg a vállamat. - A Germán Nemzeti Múzeumba akartalak vinni. És kiderült, hogy ma este egy jótékonysági esemény lesz ott, de nincs probléma, mert meghívtak minket.
- Tessék? De hiszen nekem nincs ehhez illő ruhám - kerekedik el Ava szeme.
- Nem gond, veszünk egyet - legyintek.
- Nem vehet nekem ruhát - néz rám mérgesen. - Azért az már tényleg túlzás lenne.
- Nekem nem probléma. Magamnak is kell vennem valamit, legalább két legyet üthetünk egy csapásra.
- Tudja, hogy ebbe úgysem fogok beleegyezni.
- Nagyon szép az a hely, nem szabad kihagynod.
- Jó, rendben, megoldjuk valahogy. Majd veszek valami olcsót - sóhajt fel.
- Rendben - bólintok.
Úgyis kitalálok valamit, hogy neki ne kerüljön semmibe. Még nem tudom hogyan fogom csinálni, de megoldom, ebben biztos vagyok.
- Még egy SMS-t várok ezzel kapcsolatban, addig még sétálhatunk - ajánlom fel.
- Oké, akkor menjünk arra - mutat az egyik irányba, amerre még nem jártunk.
Itt még többen vannak, és mindenki németül beszél. Olyan gyorsan beszélnek, hogy még én se értem, miről van szó. Hát még szegény Ava. De, ahogy nézem nem is törődik velük, csak a környezetében gyönyörködik.
Egy kis parknál találjuk magunkat, ahol egy bűvész kezd bele mutatványaiba. Éppen köszönti az embereket.
- Menjünk oda! - kezd el húzni Ava.
Tényleg olyan, mint egy kislány. Kis híján elnevetem magamat.
- Nem értem - biggyeszti le a száját. - Fordítja nekem? - kérdezi csillogó szemekkel.
- Üdvözletem hölgyeim és uraim! Én Fritz vagyok. Különleges mutatványokkal készültem Önöknek. El fognak ájulni. Ilyet még garantáltan nem láttak, de ne is húzzuk az időt, kezdjünk bele - fordítom készségesen.
Ava örömében tapsikol, és előre húz az első sorba. Végig nézünk három mutatványt, aztán meg is unjuk és tovább sétálunk a park belseje felé.
- Ez a nyelv olyan nehéz. Olyan gyorsan beszélnek. Nekem nagyon fura - vallja be Ava.
- Én is nehezen tanultam meg. Sokkal nehezebben, mint a többit. Ha gondolod, megtaníthatok pár dolgot.
- Végül is, miért ne - rántja meg a vállát.
- Szóval, kezdjük a bemutatkozással. Mondd utánam. Ich heiße Ava Rodriguez - artikulálom.
Ava utánam mondja, de annyira rossz kiejtéssel, hogy nem bírom magamba folytani a nevetést, kirobban belőlem.
- Na jó, nekem ez nem megy - szomorodik el. - Ez egy hülye nyelv.
- Nem volt olyan rossz - mondom, még mindig a könnyeimmel küszködve.
- Na persze, nem akarok így megtanulni. Amúgy se hasznosítanám soha - fonja keresztbe a kezeit.
- Ahogy akarod - törölgetem a szemem.
Ebben a pillanatban SMS-em jön, méghozzá Jacktől.
JACK
Tony nagyon örült, hogy láthat téged. Azonnal beleegyezett, hogy ti is megjelenhessetek.
Ez a mai egy jótékonysági bál lesz. A dresscode adott: férfiaknak öltöny, nőknek estélyi. A bál 7 órakor veszi kezdetét. Minden meghívott a Brunnen Hotelben száll meg, nektek is van külön szobátok.
Én is ott leszek a bálon, majd találkozunk.
A Brunnen Hotel nagyon előkelő, az a legdrágább itt Nürnbergben. Mondjuk nem csodálkozom, Tony mindig mindenben a legjobbat nyújtja.
- Na megkaptam az infókat. Estélyi kell neked - avatom be.
- Remek - vág fancsali képet.
- Mi lenne, ha elmennénk egy boltba? Ismerek egy jó helyet - vetem fel az ötletet.
- Menjünk - sóhajt fel.
Szerencsére nincs messze az az üzlet, ahonnan én is rendelni szoktam az öltönyöket. Itt Ava is meg fogja találni a tökéletes ruhát magának. Azt nem mondom, hogy olcsó lesz, de emiatt nem kell aggódnia, csak ő még nem tudja.
A főtéren túl meg is találjuk az üzletet. Éppen nincs bent senki, úgyhogy csak ránk tudnak figyelni.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? - szólal meg az egyik hölgy.
Őt még nem láttam ezelőtt itt. A vendégek érkezését meghallva többen is kijönnek a raktárból, na őket már ismerem.
- Nick, de jó, hogy itt van. Miben segíthetek Önöknek? - jön oda az üzletvezető boldogan.
- Frau Kaiser! Jó Önt látni, ma is csodásan néz ki - bókolok. - Ma este egy jótékonysági bálra vagyunk hivatalosak. Nekem egy öltönyre lenne szükségem, a hölgynek pedig egy estélyire.
- Önnek a szokásos lesz? - kérdezi Frau Kaiser.
- Nekem igen - mondom, így már velem nincs is több gondjuk.
- Nézz körbe Ava - mutatok a ruhák felé, ő pedig beleegyezően oda is megy.
Közben félrevonom az üzletvezetőt.
- Keressen valami elképesztőt a hölgynek. Nem érdekel mennyibe kerül. A lényeg, hogy a lélegzetem is elálljon - suttogom.
- Úgy lesz - mosolyodik el a hölgy, és már megy is a dolgára, én pedig addig leülök a kanapéra.
Többen is odamennek Avához. Mindannyian bemutatkoznak neki, és együttes erővel leveszik a méreteit. Aztán Ava kap egy kávét, addig ők ki keresik a ruhákat, amik szóba jöhetnek. Ekkor már közelebb megyek, hogy én is lássam.
- Az első biztosan el is nyeri a tetszésüket - kacsint rám Frau Kaiser.
Avát bevezetik a próbafülkébe, én pedig türelmesen várakozom, amíg öltöztetik. A ruha színét már láttam, hogy vörös. Frau Kaiser tudja, hogy imádom ezt a színt egy nőn.
Pár percen belül ki is tárul a függöny előttem. Eláll a szavam, amikor meglátom. Igen, pontosan ilyen ruhára gondoltam. A ruha ujja csupa csipke. A mell részénél remekül feszül Ava csodás melleire, míg a derekánál lágyan esik le a földre. Olyan mintha rá öntötték volna. Ava bizonytalanul tekint rám a tükörből, és aprót int, hogy jöjjek be. Kiküldöm a hölgyeket, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Talán nem tetszik a ruha? - kérdezem meglepetten.
- Dehogynem. Csodásan néz ki. Még egy ruha se állt ilyen jól nekem, de tudja mennyibe kerül? - kerekedik el a szeme. - És az összes ruha ilyen drága. Nekem ennyi pénzem nincs egy ruhára - háborodik fel.
- Akkor mit csináljunk? - sóhajtok fel.
- Nézzük meg több áruházban is - gondolkodik.
- Rendben - egyezek bele.
Szólok a hölgyeknek, hogy vegyék le Avaról a ruhát, én pedig addig a kasszához megyek.
- Akkor csak az öltöny lesz? - kérdezi a pénztáros.
- Nem, kérem azt a piros ruhát is díszcsomagolásban, és egy hozzá illő cipőt - suttogom, ő pedig bólint.
Kifizetem mindkettő árát, aztán megbeszélem Frau Kaiserrel, hogy küldje a hotelbe a szobánkba.
- Tud még ehhez hasonló helyet? - kérdezi Ava miután kiléptünk a szalonból.
- Persze, tudok egy csomót. De először foglaljuk el a szobánkat - ajánlom.
- Milyen szobánkat? - néz rám értetlenül.
Ekkor eszembe jut, hogy ezt még nem is említettem neki.
- Ja igen, kaptunk egy hotelszobát a rendezvény vezetőjétől. Szóval pakoljunk le, és utána még mehetünk valamerre -mondom, és Ava beleegyezik.
A hotelszobába érve Ava először nehezményezi, hogy egy franciaágyunk van. Aztán megnyugtatom, hogy mire ideérünk az éjszaka közepén, már egyikünknek se lesz szexuális hangulata. Szerencsére hallgat rám, úgyhogy nem kell külön intézkednem.
- Nézd csak, van itt valami neked - mutatok a fehér ajándékdobozra az ágyon.
- Mi ez? - néz rám összehúzott szemekkel.
- Nem tudom, nézd meg - rángatom a vállam.
Lekuporodik az ágyra, és leveszi a doboz tetejét.
- Neeee, Mr. Brown! - kiáltja el magát. - Megvette nekem? - néz rám elkerekedett szemekkel.
- Muszáj volt. Láttam mennyire tetszik. Nem hagyhattam ott - magyarázkodok.
- Ez túlzás! Nem kellett volna - sóhajt fel.
- Ajándék. Nem kérek cserébe semmit, csak fogadd el!
- Jó, rendben - fújja ki a levegőt, kis vonakodás után.
***
Ava megkért, hogy amíg készülődik foglaljam el magam, ezért a lenti bárban várakoztam. Ava nyugalomban akart elkészülni. 1 órát kért, hogy kész legyen. Már elméletileg befejezte a szépítkezést, csak nekem kell felöltöznöm is indulhatunk is. Amíg lent várakoztam remek ötleteim támadtak. Kitaláltam, hogyan tehetném ezt az estét még tökéletesebbé. Nem kértem Avától randit, de attól még tehetem olyan csodássá, mintha az lenne. Szereztem az estére egy gyönyörű fehér limuzint sofőrrel és egy üveg behűtött, minőségi pezsgővel. Akartam venni egy csokor vörös rózsát is, úgy illene a ruhájához, de végül is ezt az ötletet elvetettem. Már túlzás lenne, nem biztos, hogy Ava jó néven venné. Maradok inkább a biztonsági játéknál. Kicsit lehet feszegetni a határokat, de azért nem akarok újra én lenni az utált személy.
Felliftezek a 4. emeletre. Sietnem kell, hogy időben odaérjünk. De szerencsére csak fel kell öltöznöm más dolgom nincs is. A hajam jó így, ahogy van...
- Azt a kurva! - ejtem le a kezemben levő telefonomat.
Ava az ágy előtt áll. Ő az első dolog, amit megláttam. Ahogy bemegyek a szobába, ijedten kapja felém a fejét. Gyönyörű ebben a ruhában, mint egy hercegnő és ez a szín, rögtön felkorbácsolja a vágyaimat. Laza kontyba fogta hosszú, sötét haját, pár tincs az arca mellett előre lóg. Sminkelt is, de szerencsére nem vitte túlzásba, természetes maradt. Kék szeme világít, nagyon szépen kiemelte. Legszívesebben ledönteném az ágyra, de tudom, hogy erre most nincs időnk, és talán ő nem is lenne benne a dologban.
- Gyönyörű vagy - suttogom.
- Köszönöm - pirul el.
Gyorsan megrázom a fejem, és a szekrény felé megyek. Muszáj lehiggadnom, és átöltöznöm. Hátat fordítok Avának, és felrángatom magamra az öltönynadrágot. Kisebb nehézségekbe ütközök a zipzárnál, ágaskodó férfiasságomtól alig bírom felhúzni. Hogy hozhat ki belőlem ez a nő ilyet? Azonnal le kell nyugodnom. Nem is törődök vele, csak tovább öltözködöm.
A mandzsettagombbal meggyűlik a bajom. Remeg a kezem, nem bírom begombolni.
- Azt istenit! - szitkozódom.
- Várjon, segítek - jön hozzám közelebb, és egy pillanat alatt megoldja a gondomat.
A dudorodó nadrágommal is tehetne valamit. De nem vagyok telhetetlen.
- Na induljunk! Hölgyeké az elsőbbség - mondom miután felvettem a cipőmet is.
Egyenesen a limuzinhoz megyünk. A sofőr már nyitja nekünk az ajtót.
- Ezzel megyünk? - néz rám Ava csillogó szemekkel.
- Igen, készültem - mosolyodok el.
Megfogom a kezét, és besegítem a kocsiba, majd én is beülök mellé. Nem lesz hosszú út, úgyhogy nem nagyon tudjuk kiélvezni az autó luxusát. Gyorsan ki is bontom a pezsgőt és töltök két pohárba.
- Tényleg készült - jegyzi meg elismerően. - De alig volt ideje ezt megszervezni, hogyan csinálta?
- Vannak kapcsolataim - kacsintok rá. - Annyira nem volt nehéz dolgom.
Két pohár pezsgőt tudunk meginni, aztán meg is érkezünk a Germán Nemzeti Múzeumba. A sofőr kinyitja nekünk az ajtót, én pedig kisegítem Avát a hátsó ülésről.
Azonnal megrohamoznak minket a fotósok és az újságírók. Ava ezen meglepődik, de bevallom, ez a nagy figyelem nekem is új. Folyamatos kérdéseket tesznek fel nekem, többnyire a vállalatról. Páran kérdeznek a gyönyörű nő felől is, aki mellettem sétál, de egyiknek sem válaszolok. Egészen a bejáratig meg tudom állni, hogy megszólaljak, de aztán egy olyan kérdést kapok, egyenesen mellőlem, hogy megtorpanok.
- Mit fog csinálni most, hogy az édesapja már elhunyt? Milyen mértékben fogja ez megváltoztatni a vállalat profilját? -dugja orrom alá a mikrofonját.
- Tessék? - állok meg hirtelen.
- Ó, elnézést, még nem is tudott róla? Őszinte részvétem! -komorodik el az újságíró. - Válaszolna a kérdésre kérem? - szólal meg, mikor észreveszi, hogy még mindig nem mondtam semmit.
- Rohadt görények - morgom az orrom alatt és tovább megyek.
Belőlem nem fognak kihúzni semmit. A hazugságokkal pedig nálam nem fognak célt érni.
- Mi történt? - kérdezi aggódva Ava.
- Semmi - nyugtatom meg. - Nincs gond.
- Nick - jön velem szembe Tony, vagyis inkább fut. - De régen láttalak - ölel át, és ad két puszit, egyértelműen meleg.
- Tony. Jó téged látni - viszonzom szívélyes üdvözlését.
- Őszintén szólva meglepett, hogy itt látlak. Azt hittem, most a temetéssel leszel elfoglalva és mégsem jössz el - néz rám együttérzően.
- Milyen temetésről beszélsz? - értetlenkedek.
- Hát az apád. Néhány órája közölték az újságok. Nem szólt róla senki? - kerekedik el a szeme.
- Nem - nyögöm ki elfehéredve.
Hát tényleg igaz. De hát mi történhetett?
- Sajnálom Nick - fogja meg a vállamat. - Most mennem kell, vár még a többi vendég. Foglaljatok nyugodtan helyet, mellesleg nagyon csinos a barátnőd - mosolyog rá, de mire felfogom, hogy mit is mondott már eltűnt.
- Jól van? - ragadja meg a kezem Ava.
Őszintén szólva kicsit szédülök, de nem hagyhatom, hogy bármi elrontsa ezt az estét. Majd holnap kiderítem mi történt, most egy kicsit el kell felejtenem.
Ava az asztalok mellé húz, ahol fel is fedezem a nevemet. Bort találunk az asztalon és sajtot. Mindketten leülünk és eszünk egy kicsit.
Hamarosan kezdetét is veszi a megnyitó. Mindenkit köszöntenek és elsorolják ki mennyit adományozott. Még egy énekes is tiszteletét teszi. Számos üzletember beszédet mond, a felét ismerem is, a többséggel már tárgyaltam. Nem túl érdekfeszítő az este, legalábbis eddig. De így is meg tudok mutatni pár helyet Avának. Elméletileg a beszédek után lesz egy kis tánc, és szabad elfoglaltságok. Akkor lesz időnk körbenézni rendesen is, nem csak ilyen távolról.
- Most pedig a színpadra hívnám Mr. Nicholas Brownt, hogy előadja nekünk beszédét - mondja a "műsorvezető".
Mi? Engem? De hát én nem készültem semmivel. Mit kellene mondanom? Jézusom. Most aztán improvizálnom kell.
Ava is csodálkozva néz rám, ő sem érti a helyzetet. De nincs időm elmagyarázni, mennem kell a színpadra.
- Üdvözlök mindenkit! A szervezők nevében is köszönöm azoknak, akik adományoztak, ez igazán nemes gesztus. Őszintén megvallom, hogy nem készültem beszéddel. De biztosan mindenki nagyon kíváncsi, hogy mi lesz apám halála után. Nehéz erről beszélnem, mivel én is csak most tudtam meg a dolgot, nem tudom még, hogy mihez fogok kezdeni, de az biztos, hogy hatalmas változások lesznek. Semmi konkrétummal nem szolgálhatok, de nem fogok édesapámra szégyent hozni. Végezetül én is szeretnék a Brown Sollar nevében hozzájárulni a rákos betegek megsegítéséhez. Köszönöm a lehetőséget! - köszönök el.
Remélem elég jól sikerült a beszéd. Alig jutott valami az eszembe. Sose szólaltam még meg ennyi ember előtt.
Visszamegyek a helyemre. Mindenki az asztalnál ül, kivéve Ava. Nem tudom hova tűnt, de nem is aggódom. Biztos csak a mosdóban van, de egyébként is oda megy, ahova szeretne. Én a világért sem akarom lekorlátozni.
Már javában a tánc megy, de Ava még mindig sehol. Kezdek egy kicsit aggódni. Persze nem baj, hogy nincs mellettem, de azért szólhatott volna, hogy ne aggódjak. Nem is merek sehova menni, nehogy elkerüljük egymást, inkább az asztalnál maradok.
Pár perccel később meg is jelenik Jackkel az oldalán. Ava a gyönyörű mosolyával ránéz, majd megöl a féltékenység. Miatta hanyagolt engem. Persze tudom, hogy semmi köze nincs hozzám, de akkor is. A féltékenységemet nem tudom hova tenni.
- Szabad egy táncra hölgyem? - nyújtom felé kezem mikor közelebb ér.
- Természetesen uram - mosolyog most rám is.
A táncparkettre vezetem. Ráhelyezem derekára a kezemet és beállunk a keringőbe. Természetesen táncolni is remekül tudok, de Ava sem béna benne. Meglepően jól táncol, pedig manapság nem kedvelt táncfajta ez. Közelebb vonom magamhoz, így csípőnk egymásnak feszül. Vérem felpezsdül, hímvesszőm rögtön működésbe kezd. Megőrjít ez a nő egyszerűen. Hosszasan táncolunk, nagyon közel egymáshoz. Csak visz a lábunk, nem törődünk semmivel és senkivel. Észre se vesszük, hogy már a harmadik zene is lement. Szájunk centikre van egymástól, ez eddig fel se tűnt. De most, hogy észrevettem eszeveszetten kívánom. Csak a telt, piros ajkait látom szemem előtt. Rajta kívül minden más eltűnik körülöttünk. Csak az ő suhanó, karcsú testét érzékelem, ahogy a vörös ruhában táncol. Ő is csak rám koncentrál, látom, ahogy egy hatalmasat nyel. Én is hatással vagyok rá, ez nyilvánvaló. Lassan még közelebb hajolok hozzá, szánk már szinte összeér, amikor eszembe jut, hogy rengeteg ember van körülöttünk, közöttük számos újságíró. A varázs rögtön elmúlik, újra visszatérnek az emberek a látóterembe. Újra hallom a duruzsolásukat, és távolabb húzódok Avától. Mintha az arcán halvány csalódottság futna át, de ezt is csak az ő érdekében csináltam. Ha ezt bárki látta volna, talán soha nem hagynák őt békén a fotósok, minden lépését követnék.
- Gyere, megmutatok pár helyet - szólalok meg hirtelen, és magam után húzom.
Minden említésre méltó helyre elviszem, és azt kell, hogy mondjam, tetszett neki, amit látott. El volt ragadtatva, mint a mai napon annyiszor. Örülök, hogy egy ilyen jó napot tudtam neki okozni.
- Még annyi mindent meg akartam neked mutatni Nürnbergben -vallom be. - De ez az estély keresztülhúzta a számításaimat.
- Ugyan, semmi gond. Túl fogom élni - mosolyodik el. - Így is tökéletes volt a mai nap. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen csodálatos élményt tudott nyújtani nekem.
- Én örülök, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcodra - simítok végig száján, amitől eláll a lélegzete.
Akár még szép is lehetne ez a pillanat, de egy fránya újságíró pofátlankodik bele a képbe. Nem is értem miért engedik be ezeket ide. Semmi keresnivalójuk sem lenne itt.
- Elnézést hölgyem. Milyen kapcsolat van maga és Mr. Brown között? Tudna nyilatkozni? - nyomja Ava arcába a mikrofonját.
Ava elképed, hirtelen nem is tud semmit mondani. Nagyon meglepődik, talán még sosem támadták le így. A segítségére sietnék, de addigra már megszólal.
- Csak barátok vagyunk - mondja, aztán gyorsan elsétálunk a tudósító mellett.
- Szóval most már barátok vagyunk - vigyorgok rá.
- Ne örüljön annyira. Csak az újságíró miatt mondtam - forgatja a szemét.
- Ha már barátok vagyunk, örülnék neki, ha te is tegeznél engem - hagyom figyelmen kívül, amit mondott.
- Jó nekem a magázás - rántja meg a vállát.
- Én viszont a tegezést preferálom.
- Jobban örült volna, ha elmesélem, hogyan találkoztunk? - néz rám morcosan.
- Annak örülnék, ha végre megkapnálak, és nem kellene tovább küzdenem - tér vissza igazi önmagam.
Jó végre a saját bőrömbe bújni!