Marcus a csípőjével a kanapét támasztotta és a jó kinézete szinte eltörpült, mivel az arcáról sütött, hogy rohadtul hallott mindent.
- Igen, hallottam. De ha ettől kevésbé leszel vörös, jó tudni, hogy nem kerestél rám a Wikipédián.
Szombaton jött a telefon Avatól, hogy még maradnunk kell. A cikkezések nem maradtak abba, sőt még valahogy az is kiderült, hogy nem vagyunk New Yorkban. Én beszéltem ugyan a lánnyal, mivel Marcus éppen valahol a házban kódorgott, amiben amúgy rohadt meleg volt, ezért én csak egy shortban és egy rövid ujjúban lógtam a nappaliban.
- Szia, Heaven vagyok!- szóltam bele.
Pillanatnyi csend után Avaból kitört az ujjongás.
- De cuki, hogy felveszitek egymás telefonját! Te jó ég, történt valami igaz?- kérdezte teljesen felpörögve. Sóhajtottam.
- Történt valami, amiért hívtál? - tettem fel a kérdést, és igyekeztem nem tudomást venni az elsőről.
- Csak annyi, hogy Dylen és a fiúk szerint még nem tanácsos hazajönnötök. Ezerrel pörög a média, senki nem szál le a témáról. Nem tudom mit csinálnak mostanság a celebek, de jó lenne, ha történne már valami- fújtatott.
Megütközve bámultam magam elé.
- Ha ettől ideges lettél, akkor van itt még valami- szinte láttam magam előtt, hogy elhúzza a száját.
- Ne kímélj- kértem, miközben a halántékomat masszíroztam, hisz szinte éreztem, hogy lüktet ott az ér.
- Hááát...kiderült, hogy nem vagytok a városban. Már majdnem elhalt a facebook, az instagram, a Vouge, a Glamour meg a Cosmopolitan, amikor felröppent a pletyka, miszerint te és Marcus már rohadtul nem vagytok a városban. Példának okáért a Vouge dupla oldalas cikket közölt Marcus csajozási szokásairól.
- Miért? Annyi volt?- kerekedett el a szemem, miközben kifújtam egy kósza hajszálat a szememből.
- Én csak egyről tudtam, de ahogy olvastam úgy tűnt a srác igazi Casanova volt régebben. Csak nem féltékeny vagy?- A hangjából sütött, hogy ha nemleges lesz a válaszom, nem fogja elfogadni.
- Nem!- Igen.
- Fogadok, hogy magadban hozzátettél egy igent!
- Nem. Nem érdekel, ha ezer lánnyal is volt!- Vettem fel a dacos stílust.
- Ki volt ezer lánnyal?- Szólalt meg mögöttem Marcus Marden. Akkorát ugrottam, hogy még a telefon is kiesett a kezemből. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a méregdrága Iphone a padlónak csapódjon és ezer darabja törjön.
Hála az égnek Marcus elkapta, mielőtt atomjaira robbant volna.
- Jók a reflexeid!- Dicsértem és megigazítottam a frufrumat, ami ez alatt a fél másodperc alatt vizesen tapadt a homlokomra.
Nem szólt semmit, hogy az ő telójáról telefonáltam, csak megnézte a nevet, majd mosolyogva szólt a telefonba.
- Hali Ava! Mizu?- Kérdezte mit sem sejtve. Gondolom Ava gyorsan eldarálta neki, mert Marcus arcáról rekordgyorsasággal tűnt el a mosoly. - Na ne szórakozz! Belehalok még egy hétbe!
Az állam leesett. Au.
Valószínűleg Ava is közölte vele a nyilvánvaló sértést, amit ő nem vett észre, mert villámgyorsan felém kapta a tekintetét. A tekintete az enyémet kutatta. Elhúztam a számat és inkább felsiettem az emeletre.
A számomra kiutalt szoba a legnagyobb vendégszoba volt. Marcus ajánlgatta nekem a főhálót is, amiben akkora ágy volt, hogy egy egész kézilabdacsapat elfért volna benne, de ahhoz nem fűlött a fogam. Nem akartam tiszteletlen lenni a vendéglátóimmal, ezért nekem pont megfelelt a legnagyobb vendégszoba is. Tiltakoztam ellene elég rendesen, de Marcus nem tűrt ellentmondást.
A szobában a szürke, a barna és a fehér uralkodott, mint a ház legtöbb részében. A szekrény volt vagy akkora, mint a koleszszobám és hatalmas versenyzongora foglalta el a hely nagy részét.
Bevágtam magam mögött az ajtót és az ágyra vetettem magam, de alig néhány másodperc múlva nyílt is. A küszöbön a szégyenkező Marcus állt.
- Nem úgy gondoltam!- emelte fel a kezét. - Csak megőrjít ez a semmittevés. Ülünk egész nap, semmit nem csinálunk és csak arra várunk, hogy mikor tűzhetünk el innen.
Nagyot sóhajtottam a párába, majd felültem.
- Semmi baj- vontam meg a vállam. - Tudod én nem vagyok az az izgalmas személy. Nálam egy jó nap akkor jó, ha tudok száz oldalt olvasni egyhuzamban.
- Már a fél könyvespolcot felfaltad- mutatott rá a tényre.
- Amúgy vámpír vagy, vagy mi, hogy a küszöbön toporogsz? Az kell, hogy behívjalak?
Marcus leengedte az eddig feszesen tartott vállát, majd elnevette magát.
- Nem mágikus erő tart kint, hanem a végzet egyszemélyes női hadseregétől való félelem- mondta, de azért belépett, és leült az ágy szélére. Közelebb csúsztam hozzá az ágy széléhez, és igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Az ágy lejtése és a törökülés nem éppen jó párosítás
- Sajnálom Heaven! Tényleg nem úgy gondoltam- suttogta. Valami úton-módon az arca vészesen közel volt az enyémhez.
Az előbb érzett dühöm elszállt, helyette kistányér méretű szemekkel bámultam az énekesre. Még talán a szám is elnyílt egy kicsit.
A lehelete az arcomat csiklandozta. Éreztem, hogy a vörösség felkúszik a nyakamon, az arcomon majd a fülemnél áll meg. Marcus whisky színű szeme az enyémet kutatta, mire lesütöttem a sajátomat.
Ó te jó ég. Mikor lettem én olyan menő, hogy Marcus Mardennel legyek egy ágyban, még akkor is, ha csak ülünk egymással szemben?
Marcus az arcomhoz ért, és gyengéden magára irányította a tekintetemet. A szokásos villámcsapás most sem maradt el. Az ujjbegyein bőrkeményedés volt. Mindenki tudta, hogy a Spotlight énekese mesteri szinten gitározik, és kész rejtély, hogy miért nem ő lett a szólógitáros.
Na, most már tényleg közel volt. És a számat nézte. Szent Hekaté és kis Jézus a jászolban! A számat! A szívem, mintha túlcsordult volna. Most meg fog csókolni?
Marcus keze feljebb csúszott az arcomon, és lényegében fél kezébe vette az arcomat. A bal mutatóujján lévő gyűrű, amit sosem vett le, a fülem mögött volt. Megnyalta az alsó ajkát, én pedig úgy éreztem menten leesek az ágyról. Vagy bele a karjaiba.
Egy hajszálnyira balra biccentette a fejét, majd közelebb hajolt hozzám. Az ajkaink már csak alig fél centire lehettek egymástól.
- Megbocsátasz?- suttogta. Az ajkamba kellett harapnom, hogy elnyomjam a jóleső borzongást, ami hirtelen végigszaladt a gerincemen. A hangja konkrétan szíven ütött. Esküszöm, hogy még egy dobbanást is kihagyott.
Oké, ha eddig nem akartam volna, most már biztos beadtam volna a derekamat. De az a nagy helyzet, hogy minden porcikám arra vágyott, hogy megcsókoljon. Ki nem vágyott még arra, hogy megcsókolja valaki, akinek a zenéit üvöltetni szokta a fülében? Meg a koleszszobában? Meg a kocsiban?
Jobb kezével gyengéden végigsimított az arcomon, majd végighúzta az ujját a számon, mire a fogaim elengedték az eddig csapdában tartott alsó ajkamat. Levegő után kaptam.
- Hát, még elgondolkozom rajta- suttogtam vissza. Nem is értem. Miért mondtam ezt? Miért nem azt, hogy "persze, hogy megbocsátok", vagy azt, hogy " tégy rögtön magadévá"? Miért kell nekem mindig játszanom az agyam?
Bár úgy tűnt Marcusnak bejött az újonnan jött merészségem, mert elmosolyodott és még közelebb hajolt.
El sem hiszem, hogy ez történik.
És ekkor csengettek. A bús hang, ami talán nem is volt annyira bús, csak nekem, végigszáguldott az üres szobákon. Mi meg természetesen szétrebbentünk, mint a galambok, Marcus pedig még fel is ugrott. Akkorát, hogy én, aki egész végig instabil törökülésben volt, a hirtelen változástól, és a matrac még hamarabbi visszaállásától legurultam az ágyról.
Igen, sikerült teljesen beégetnem magam azzal, hogy ledőltem az ágyról. Leestem. Gravitáció meg ilyenek.
Akkorát csattant a térdem, amekkorát még a csengő sem szólt. Teljes megsemmisülés.
- Te jó ég Heaven! Jól vagy?- Marcus felém hajolt, de én semmit sem láttam, mivel inkább eltakartam az arcom. Ő meg biztos azt hitte, hogy valami bajom van.
Nevettem. De nagyon.
- Ne ijesztgess! Azt hittem baj van!- mondta, majd mindkét kezét nyújtotta, hogy felhúzzon.
- Nincs semmi bajom. Csak az önbecsülésemnek eshetett baja, de kiheverem- mondtam. Hát úgy tűnik az előbbi hangulat nem fog visszatérni.
Marcus egy kicsit elkínzott arcot vágott. Mintha nem csak én lettem volna az egyetlen, aki bánja, hogy nem történt meg az, aminek meg kellett volna.
Lenéztem a térdemre. Addig sem kellett Marcus fejét néznem, akinek az arcára kiült a konkrét belső háború.
Felszisszentem, amikor megláttam. Már most piros volt. Ebből biztos jó nagy lila folt lesz.
A következő, amit láttam az Marcus göndör haja volt a lábam előtt. Letérdelt elém és megtapogatta a térdem. Azt hittem menten kifordul alólam.
A gyűrűs kezét a térdem mögötti puha részen pihentette. A gyűrű hidege szinte sütött. A másik kezével a piros részt nyomkodta és figyelte mikor szisszenek fel.
A hormonjaim ezerrel száguldoztak keresztül-kasul a testemben. Mi lesz velem még egy hétig?
Ezt a hetet sikerült valahogy túlélnem. Hisz külön szobába aludtunk, alig beszéltünk de attól függetlenül tök jól elvoltunk.
Én napokat tudtam olvasással tölteni, ő leült a sarokkanapé végébe egy dobgitárral és random zenélgetett. Valamikor kis füzettel volt, néha beleírt egy keveset, néha csak azzal volt és csak írt. Aztán volt, amikor csak eltűnt valahová, nem mondta, hogy hová.
Vacsorázni is szinte mindig egyedül vacsoráztam és úgy összegezve többet voltam egyedül, mint vele.
De most! Ezek után soha többé nem fogok tudni normálisan ránézni. Az arcom lángol, a szemem kb már mint egy levesestányér.
Én meg azt hittem oda a hangulat. Hát rohadtul nem! Kezemet az arcomhoz emeltem, hogy legalább valamelyest eltakarjam azt a bikavadító vörösséget, ami az arcomat forralta. Legalábbis szerintem valami hasonló színben pompázhattam. Tűzvörös vagy bikavadító.
Marcus orra a piros térdemhez ért, és sötét szemei rám emelte. Valamit nagyon láthatott az arcomon, mivel lustán elmosolyodott és lágy csókot nyomott a sérült részre. Kész! Én meghalok!
A csengő megint megszólalt, én pedig szerintem hangosan nyögtem egyet. Aztán még egyszer megszólalt, majd újra, de jó hosszan és csak hosszú másodpercek múlva hallgatott el.
Marcus talpra ugrott, rám kacsintott, majd kirohant a szobából, hogy ajtót nyisson.
Igyekeztem nyugodtan helyretenni magamban a tényt, hogy kezdek kőkeményen beleesni Marcus Mardenbe.
Az arcom lángolt, a térdem remegett, a zúzódás is lángolt, de nem azért mert annyira fájt. Ha már lángoknál tartunk, nem csak a térdemnél éreztem azokat a bizonyos lángokat. Az egész testemben olvadt lávaként forrt a vágy. Vagy csak a vérem volt túl forró, ki tudja? Ehhez is külön tehetség kell, hogy valaki egy hét után elérje az ember lányától, hogy a gondolatai betokosodjanak, és csak rá tudjon gondolni.
Na, jó Heaven! Szedd össze magad!
Marcus után indultam, hogy megtudjam, ki tört bele egy fogpiszkálót a csengőbe. Szedtem a lábam, és idegesen kukucskáltam ki az előszobába.
Marcus pont az ajtót nyitotta.
- Csá haver! Landon mondta, hogy itt leszel!- Lépett be az idegen.
A pasinak mély hangja volt, bőre mint a frissen főzött kávé és göndör fekete haja volt, ami fazonra nyírtak. Magas volt, nyúlánk, de nem sovány, hanem az a pont jó kategória.
Tetőtől talpig végigmértem a srácot. A szemem megakadt a cipőjén. Eredeti piros-fekete-fehér Jordan 1 volt rajta. Nem, én nem vagyok annyira toppon az ilyen cipőkből, de Lexi konkrétan ezt nézi meg először egy ismeretlenen. A cipőjét. És azért annyira nem vagyok ősember, hogy egy ilyen cipőt ne ismerjek meg.
Fekete farmert viselt, piros kapucnis pulcsit és susogós kabátot. A hajában csillogott a frissen esett hó. Kinéztem az ablakon. Tényleg havazott.
- A lapokból kell megtudnom, hogy van valakid?- Kérdezte, miközben összeöklözött Marcus-szal. Lekapta a kabátját, felakasztotta, még a cipőjét is lerúgta és ott állt citromsárga ananászos zokniban. Az ananászokon napszemüveg volt és mikulássapka. Szerintem bírni fogom a tagot.
- Inkább az a fura, hogy te egyedül vagy. Hol van Kim?
- Otthon. Nálunk vannak a szülei.
- Akkor jó neked, hogy itt vagy?- Kérdezte Marcus, majd beljebb invitálta A srác csak röhögött egy nagyot, pontosabban nyerített, majd leintette Marcust, amolyan " most nem rólam van szó, hanem rólad, és nem bújsz ki alóla" legyintéssel.
- Na? Ki a lány?- kérdezte, majd áthúzta a pulcsiját a fején. Alatta egy fehér, tök egyszerű póló volt. - De rohadt meleg van itt nálatok. Amúgy őszintén meglepődtem Marcus. Nem gondoltam, hogy lesz barátnőd Alexis után- húzta el a száját.
Természetesen tudtam ki volt Alexis. Alexis Prince. Szőke szépség, akire nagyon illik a neve. Marcus exe, és mellesleg olyan hangja volt, mintha az angyalok énekeltek volna. A hideg rázott mindig, ahányszor énekelt. És sajnos nem azért, mert olyan rossz lett volna.
- Attól, hogy volt egy komoly barátnőm, még nem jelenti azt, hogy örökre utána fogok ácsingózni. Hűtsd le az agyadat, mielőtt eldurranna. Amúgy sem a barátnőm. Csak félreértetted. Bár az egész világ is, szóval rajtad már meg sem lepődöm- veregette vállba, majd beljebb vezette a srácot.
- Ja, persze- bólogatott hitetlenül a srác. Még nem értek el engem, amikor megkérdezte. - Na? És hol a hölgyike?- dörzsölte össze a két lapátkezét.
Na, akkor most, vagy soha.
Köhintettem, majd kiléptem a fal takarásából.
A srác, akinek a nevét még mindig nem tudtam, konkrétan lebámult rám. Hát igen, sose voltam valami magas növésű, de hozzá képest nagyon dugó voltam. Marcus is magas volt, de ő is alig a nyakáig ért a palinak.
Hófehér mosolyt villantott rám, majd a kezét nyújtotta.
- Szia Tündérlány! Randy Nenge! Te pedig Heaven Boyd! Ne fáradj, tudom ki vagy!- Rázta meg a kezem. Tündérlány? - Vágod? Mert olyan kicsi- magyarázta Randy Marcusnak, mire ő csak összeráncolta a szemöldökét, majd nevetett.
- Haver, te vagy magas! Nem mindenki olyan colos, mint te- mondta neki Marcus, mire Randy elgondolkodott, majd igazat adva Marcusnak bólogatott.
Marcus közben engem nézett, úgy, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy félbemaradt az előbb az a majdnem-csók. Nagyot sóhajtott, mire Randy odakapta a fejét. Marcus rögtön nem engem nézett, de a menő zoknis srác még elkapta a tekintetét.
Arcáról leolvadta mosoly, és hitetlenkedve nézett hol rám, hol Marcusra.
- Félbeszakítottam valamit, mi?
Tudom, vasárnaponként szokott jönni az új rész, de valami nem okés a nettel, szóval, hogy biztosan legyen új rész a héten kirakom most. 😊