„Szerintem szexista vagyok. És tudod mit? Élvezem." (Clara)
Nem tudom, mikor ütöttem ki magam annyira, hogy elaludjak, de amikor felkelek, már késő délután van. Mielőtt még a többiek hazaérnének, lelépek, nem szeretnék előttük így mutatkozni. A telep Jones nélkül sivár, ezért meglátogatom őt a kórházban.
Jones alszik, nem várom meg, hogy felkeljen.
Nem marad más, mint a boxklub. James nincs ott. A kinézetem egy orkéra hasonlít, a közérzetem szót sem érdemel, mégis erőt gyűjtök, és ütök párat. Az oldalam rémesen hasogat, minden egyes mozdulatnál érzem, ahogy fájdalmasan megfeszül a bőröm, a sajgás egészen az agyamig hatol, és már csak ezért sem hagyom abba az edzést. Egy idő után azt veszem észre, hogy az erőlködés kitisztította az elmémet.
Ezután képesnek érzem magam arra, hogy hazamenjek.
A ház csendes, pedig még világos van. Belesek Alice szobájába. Az ágyon ül, fülében headset, előtte tankönyv, amibe mélyen beletemetkezik.
Nem vesz észre.
Ő nem Clara, mondogatom magamnak, miközben halkan belépek a szobába, és gondolkodás nélkül az ágyra mászok. Felfigyel rám, arca megnyúlik, de mire észbe kap, fejem az ölébe hajtom, és szorosan átkarolom a derekát.
– Mond, hogy nem haragszol – motyogom a pólójába.
Érzem, ahogy teste megremeg az érintésemtől, és ez a reszketés rám is rám ragad. Erősebben karolom, hogy elrejtsem a gyengeségem.
Alice a hajamba markol, és elkezdi felfelé húzni a fejem. Mozdulata erőtlen, de megadom magam, felemelem az állam és a szemébe nézek. Nem tudok olvasni a tekintetében, érzéketlennek tűnik. A füleséből kihallatszódik a dübörgő metál.
– Eressz el!
– Alice, hagyd, hogy megmagyarázzam a dolgot, én csak...
– Bűzlesz – vág a szavamba, miközben kikapja a fülesét. – Fürödj le.
Egy pillanatig emésztgetem a hallottakat, mire rájövök, nem a pokolba küldött el, csak a fürdőbe. Gondolom, ez azt jelenti, hajlandó szóba állni velem.
Bólogatok, és úgy teszek, ahogy kérte.
Az ő fürdőjét használom.
Az oldalam még mindig hasogat, és az atlétám is átázott. A véres ruhadarabot és a gézt a fürdőszobai kukába hajítom és beállok a tusoló alá.
Percekkel később egy szál, derekamra tekert törülközőben állok a tükör előtt. Borotválkoznom is kéne, de a készletem a saját fürdőmben van, akárcsak a ruháim. Sebaj. Ha már a jellememmel nem tudom meghódítani Alicet, talán a testemmel sikerülni fog. Ez minden csajnál beválik.
A fürdőből kilépve viszont oltári nagyot csalódok. Ott találom Alicet, amint az ágyra igazgatja az egyik felsőmet, a már általa kikészített farmer, boxer, zokni, atléta és az ing mellé. Háttal van nekem.
– Maradok estére, elég a boxer.
A hangomra összerezzen, de nem fordul meg.
Morogva felkapja a ruháimat, kimegy és közben titkon se les meg. Ez a csaj keményebb dió, mint gondoltam. Felkapom az alsómat, úgy várom vissza, és szégyenszemre még feszítek is egy kicsit, hogy imponáljak neki.
Bingó! Amikor visszaér, végre rám néz.
Alice szeme kikerekedik. Egy pillanatra ledermed, ellenben nyoma sincs rajta a pírnak vagy a szégyenlősségnek. Kifordul a szobából, és miközben próbálok rájönni, mi is történt, ő már vissza is tér az elsősegély dobozzal a kezében. Szuper, ennyit arról, hogy sikerül lenyűgöznöm az isteni testemmel.
A dobozt leteszi az ágyra, majd ezt követően szó nélkül kimegy.
Mi a franc? Ezt ugye nem gondolja komolyan? Gyorsan utána ugrok, és még a folyosón megállítom.
– Hova mész?
– Ha te az én szobámban alszol, én a tiédben.
Ezt nem mondhatja komolyan.
– Legalább segítenél átkötni a sebem? – kérlelem lágyan.
– Nem vagyok ápoló – dünnyögi a válla felett.
Úgy tűnik, a kedvesség még mindig nem az a dolog, amiben engem is részesíteni kíván.
– Félsz tőle?
Tudom, ez hülye kérdés, hiszen vagdossa magát, megszokhatta a látványt.
– Nem.
– Helyes, akkor segíthetnél.
– Old meg magadnak.
– Még tart a munkaidőd – emlékeztetem. – És megkértelek rá. Segítened kell. Kérlek!
Vállai megereszkednek, gondolkodik, majd magában motyogva visszalép a szobába. Heves mozdulatokkal kikapkodja a gézt meg a fertőtlenítőt, aztán egy széket húz az ágy mellé. Fáradtnak, és nyűgösnek tűnik.
– Csak hogy tudd, a te ellátásod nem szerepel a munkaköri leírásomban. Egyedül Mollyról kell gondoskodnom.
– És ő most hol van?
– Will elvitte magával vásárolni, hogy tudjak tanulni egy keveset. Holnap felmérőt írunk.
Helyet foglal a széken és ridegen, mint egy igazi ápoló csak teszi a dolgát. Annak ellenére, hogy ez a csaj kerül mindenkit, úgy kezeli a félmeztelen felsőtestemet, mint aki ezernyi ilyet látott már.
Alice egy vattára fertőtlenítőt folyat, bekeni a seb környékét és egy tisztával letörli a szélét. A haját csapzottan felfogva viseli, a kósza tincsek az arcába lógnak, és miközben ellát, kétszer is elseper egy-egy idegesítő fürtöt. Pántos szürke topja láttatni engedi az alatta lévő fekete melltartójának a csipkeszegélyét és majdnem kibuggyanó kebleit, amelyek között még az egycentes is simán megállna. Ez a kebel az egész világomat megrengeti. Ő viszont érzéketlen marad, tekintete nem kalandozik el.
– Szellőznie kéne a sebnek – tanácsolja. – Ha nem mész sehova, akkor egyelőre ne vegyél fel semmit felülre, majd lefekvés előtt bekötöm – közli, és lazán feláll, a fürdő kis szemetesébe dobja a vattákat.
– Szeretnéd, ha félmeztelen maradnék? – kérdezem mélyen búgva.
Nekem háttal kezet mos, így nem látom a reakcióját, de a teste megfeszül.
– A te érdeked, nem az enyém – feleli, de alig bírok a szavaira figyelni, a testem élénken reagál a látványára.
Eldőlök az ágyán, bal lábam felhúzom, elfedve a kezdődő merevedésem.
Dühösen rám tekint.
– Neked tényleg nehezedre esne normálisan viselkedni? Miért nem a saját fürdődet használod? Miért nem a saját szobádban alszol? Miért nem szállsz le rólam?
– Jelenleg egy házban élünk, a lakótársam lettél. Te miért nem viselkedsz úgy?
– A lakótársak nem sajátítják ki egymás szobáját csak úgy, szó nélkül.
A fejem egyre nehezebbnek érzem. Nem hajlandó értelmesen beszélni velem. A közeledésem hidegen hagyja. Mégis, hogy máshogy barátkozhatnék vele, ha nem erőltetem rá magam?
– Csak azért teszem, hogy megismerjelek. Hogy veled lehessek egy kicsit.
– Eddig nem akartál megismerni, akkor most miért?
– Eddig nem laktunk egy fedél alatt.
– De egy iskolába járunk. – Dühösen fújtat. – Vagyis járnánk, ha néha te is részt vennél az órákon, amikre mellesleg tanulnom kéne, mert én nem tudom megkenni a tanárokat, hogy átengedjenek.
Felmarja az ágyról a könyveit és csörtetve az ajtó felé indul. Ismét magamra akar hagyni.
– Várj! – kiáltok utána. Kétségbeesett ötletem támad. – Kérhetek még egy szívességet?
Az ajtó melletti komódra csapja a könyveit.
– Naná, hiszen még tart a munkaidőm – közli szarkasztikusan, és a szemében cikázó haragtól egy pillanatra elbizonytalanodom.
Azt hiszem, eljött az a pont, amikor szívesen mérget töltene a kávémba. Nem lenne észszerű most a segítségét kérni, de ha nem teszem, megőrülök a fájdalomtól.
– Kaptam egy csúnya öklöst a hátamba. A táskámban van izomlazító – amit Jamestől kaptam. – Bekennéd vele a hátam?
Cinikusan felhorkan.
– Nem vagyok a masszőröd.
A könyökömre támaszkodva felülök, és tekintetem nem tudom levenni kívánatos, vérvörös ajkáról.
– Alice! Kérlek – lágyítom el a hangom.
Egyik tenyerét a csípőjére téve megáll felettem, kihúzza magát, és morgása egyszer csak édesnek, mintsem bosszantónak hat.
– Most az egyszer. Entiendes?
– Sí – felelem lustán. Naná, hogy megértettem.
Eltűnik a szemem elől, pár perc múlva egy lapos tubussal tér vissza.
– Ez üres. Hozzak a gyógyszertárból?
Majdnem egy óra lenne, mire megjárja a várost, és tanulni akart. Ha elküldöm, és miattam nem sikerül a felmérője, akkor még jobban megutál. Megrázom a fejem.
– Hagyd.
– Egyéb ötlet? Vagy óhaj-sóhaj?
– Mondanám, hogy egy erősebb masszázs is megtenné, pár perc, de kétlem, hogy belemennél.
Nem válaszol, csak rám csapja a szoba ajtaját. Hasogat a derekam, a mellkasom, a fejem, és örvénylenek bennem a sötét, haragos gondolatok. Clara úgy rám tudott tapadni, hogy csoda, ha a mosdóba kijutottam egyedül, de nekem ez nem megy. Tudom, hogy kurvára elcseszek mindent és tudom, mi lenne a helyes, de olyan nehéz egyszerűen és őszintén viselkedni.
A tarkómat dörzsölgetem, amikor Alice szélviharként beront, kezében egy kisebb vödörrel.
– Ülj fel! – parancsolja.
A sátáni megjelenése és az a kis vödröcske nem nyeri el a bizalmamat.
– Az mi? – mutatok a fehér vödörre.
– Kókuszolaj, vagy zsír. Ahogy tetszik – feleli ridegen.
– Ezzel főzöl – mondom gyanakodva. – Engem is meg akarsz puhítani?
– Olaj, szagtalan, természetes és sokkal jobb a bőrnek, mint a testápolók, amit ráadásul se te, se Will nem használtok – magyarázza hevesen. – Vagy ez, vagy Molly rózsaszín, rágó gumi illatú testápolója. Választhatsz.
– De minek?
Vagyis van elképzelésem, mire lehetne használni egy testápolót, de kétlem, hogy egyre gondolunk.
– Ha ezzel masszírozlak, nem fogom húzni a bőröd, és ha csupa olaj lesz a kezem, kevésbé fogom úgy érezni, mintha fogdosnom kéne téged.
– Nem igazi masszázs kell, csak meg kéne nyomkodni a fájó részeket. – Bár örülnék, ha kényeztetne, de nem azzal, amivel főz.
Elkérem a vödröt, felnyitom a tetejét, és beleszagolok. Semmit nem érzek, ami meg az állagát illeti, olyan, mint egy megszáradt krém. Egy próbát talán megér.
– Ez síkosításra is használható?
– Undorító vagy – sziszegi durcásan, és kikapja a kezemből. – Felejtsük el!
– Oké, oké. Bocsánat.
Felülök, neki háttal. Alice az olajos kezét összedörzsöli, és masszírozni kezd. Hüvelykujját és csuklója szélét többször egymás után erőteljesen végighúzza a hátamon, majd körkörös mozdulatokat tesz. Tutira nem most csinálja először. Amikor a tetoválás által fedett sérülésekhez ér akaratlanul is felszisszenek. Fejem a tenyerembe temetve fojtom el a fájdalmat.
– Itt van egy görcs. Megpróbálom kidörgölni.
– Ne az... – kifújom a levegőt. – Az nem görcs.
Alice mozdulata megakad. Érzem, ahogy ujjbegyével megérinti a varrat helyét, a kemény bőrrészt, majd végighúzza rajta, fel egészen a lapockámig.
– Jézusom – motyogja.
– Lent, kétoldalt – nyögöm.
Habozik, majd folytatja. Az érintése egyre forróbb és óvatosabb. A szívem vadul kalapál és jelenleg a világon semmi pénzért nem cserélnék senkivel. Könyökével is megnyomkodja a gerincem mentén.
– Szeretnék bocsánatot kérni mindenért – szólok nehézkesen. – Nem akartam ráderőltetni magam, vagy megijeszteni téged. Fogalmam sincs, mi ütött belém, én...
– Tudom – vág a szavamba.
– Tudod?
Felé fordulnék, de visszatolja az arcom, teljesen belelendült a masszírozásba.
– Ittál – kezdi lágyan –, sok gyógyszert szedtél, elvesztetted a kontrollt, pedig ilyen soha, de tényleg soha még nem fordult elő és megígéred, hogy soooha többé nem is fog. Bízzak benned és bla-bla-bla – mondja hatalmas átéléssel és affektálva, és közben ismét egy érzékeny pontot érint.
Megint felhördülök.
Ezt szerintem már direkt csinálja.
– Oké, igazad van, csak... baszki, inkább fejezd be. – Elhúzódom tőle és végre megfordulok. A tekintetében zavar ül, vagy sajnálat, amiért fájdalmat okozott, nem tudom. – Ez tényleg szar szöveg. De ha ez az igazság, akkor mégis mi mást lehetne mondani? Mit mondjak, hogy ne utálj? Az jobb lenne, hogy bocsi, kissé kattant vagyok? Gőzöm sincs, mit miért teszek?
Ledermed.
– Ez őszintébbnek tűnik.
Valami megmozdul bennem, erős kezek markolnak rá a szívemre és tépik, cibálják. Az őszinteség nem az erősségem. Nem akarok beszélni arról, amit tettem. Nem akarom a miatt elveszíteni Alicet.
Izzadni kezdek a feszültségtől.
A tenyerén fénylő zsírt a karjába dörzsöli, úgy folytatja.
– Itt dolgozom. Látom a kukában az üres tégelyeket, a szennyesbe dobott farmerjeid zsebében lévő tic-tacos dobozokat, amikben tutira nem tic-tac van, a szobádban meg több nyugtató volt, mint egy drogériában. Az iskolapszichológusnál is találkoztunk, szóval figyelmeztetlek – a fülemhez hajol, forró lehelete cirógatja a fülem. – Lebuktál, dilis.
Szavai mosolyt csalnak az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lazán kezeli ezt a dolgot, de ha belegondolok, akkor neki is megvan a maga keresztje. Melegség önt el a tudattól, hogy nem vagyok egyedül a pokolban, és talán ő lehet az a személy, aki elviseli a kibírhatatlan és beteg énemet is.
Visszahuppan a térdére, egymással szemben ülünk az ágyon, és ebben a pillanatban nem akarja kikaparni a szemem, és én se letámadni őt. A nyugalom lágy dallamként kering a szobában.
– És mi az ára a hallgatásodnak? – kérdezem játékosan.
– Az ingyen van.
– Semmi sincs ingyen.
– Úgy érted, a többieknek, a haverjaidnak mind... – hümmögve keresi a megfelelő szót.
– Nem – megrázom a fejem. – Ők semmiről se tudnak.
– Azt sejtettem, hogy a dokiról nem tudnak. Nagyon kiakadtál, amikor megláttalak.
Zavartnak tűnik a hangja.
– Neked sem lenne szabad tudnod. Néha jobb nem bolygatni a dolgokat. Már az is felelőtlenség volt Willtől, hogy beengedett a szobámba, és megmutatta, hol a kulcs.
– Valahogy ott is ki kell takarítanom – mentegetőzik.
– Nem, nem kell. Te magad mondtad, hogy nem tartozik a munkádhoz.
– De...
– Ostobaság. Ha valakinek megtiltanak valamit, akkor azért is megcsinálja, és soha, senki nem hallgat a figyelmeztetésre. Ez olyan, mint abban a mesében, a Szépség és a Szörnyetegben, ahol a kiscsajnak csak egy helyre nem lehetett mennie a kastélyban, és amint nem figyeltek rá, egyből odalopódzott. Ha nem tiltják el attól a szobától, akkor talán soha nem oson oda, vagy ha igen, akkor nem találja annyira izgalmasnak.
– De ha nem teszi meg, a szörnyeteg sosem változik vissza herceggé. Mert akkor nem vesznek össze, a lány nem szökik el és a szörny nem menti meg a farkasoktól.
– Bementél a szobámba, összevesztünk, de nem szöktél el. Itt vagyok sérülten, segítettél ellátni a sebem, most először indulatok nélkül beszélgetünk, de Alice... én sosem fogok visszaváltozni.
– Visszaváltozni? – kérdi gyanúsan. – Van valami a szobádban, ami bizonyítja, hogy valamikor régen te is ember voltál és nem egy szörnyeteg?
A gyomrom görcsbe rándul, de gyorsan elűzöm a keserű emlékeket. Nem hagyhatom, hogy a múlt elsodorjon. Most nem, amikor Alice végre beszélget velem.
Felmarrom a párnát és felé hajítom. Az arcán huppan, és amikor kissé hátra dől, majdnem leesik az ágyról. Elkapom a karját, visszahúzom, mire hozzám vágja a párnát. Megragadom a derekát és ujjaimat a bordái közé téve megcsiklandozom. Meggörnyed és felnevet. A kacaja betölti a szobát és tűzijáték robban az agyamban. A felszabadult hangja lágy és félénk, és tele van élettel. A hátamra fordulok.
A vállamra csap.
– Őrült! – Pihegve, vöröslő arccal mellém fekszik.
– Ez a védjegyem. És papírom is van róla – kacsintok rá.
Hajából kicsúszott a hajgumi. Az ujjaim végével éppen csak érintve a füle melletti érzékeny részt kiigazgatom az arcába lógó tincseket. Igéző tekintete magával ragad. Vágyakozva megérintem a nyakszirtjét, az arcát és vöröslő ajkán tétován elidőzök.
– Gyönyörű vagy.
Érzelmek hullámait látom átsuhanni az arcán, és a jókedve semmivé foszlik. Most miért? Nem értem.
– Ne szórakozz velem – dünnyögi.
Veszem a lapot. Bókok kizárva. Ő is olyan lány, akinek nulla önbizalma van a külsejét illetően, pedig tudhatná, hogy a szépség megfoghatatlan. Mindenkinek mást jelent, és csak azért, mert magát nem találja annak, az én szememben még az lehet.
– Fordulj meg, én is ki akarom próbálni ezt a főzőzsírt. – Pajkosságot csempészek a hangomba, a fesztelenség vagy a komolytalanság bejött neki.
– Kókuszolaj – javít ki sértetten.
– Nekem mindegy – megrántom a vállam. – Húzd fel a felsőd és feküdj le, megmasszírozom a vállad. Ahogy görnyedtél olvasás közben, csoda, hogy még nem nőtt púpod.
Tagadóan keresztbe fonja a karját.
– Nem kérek masszázst.
– Mindig olyan elutasító vagy, pedig csak jót akarok neked.
– Kösz, de a tipi-tapit tartogasd másnak.
– Ez az állandó morcosság megárthat. Véletlenül nem e miatt voltál Dr. Dornannél? – érdeklődöm óvatosan.
– És te miért voltál?
Visszacsúsztatom a tenyerem a nyakára, és cirógatni kezdem. Engedi, de érezhetően zavarba van.
– Azt mondják, ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. Hát én inkább bedörzsölöm a sebeimet a citrommal, hogy sose feledjek, hogy még jobban fájjanak, hátha egyszer annyira elviselhetetlen lesz a kín, hogy megszűnik minden. – Hangom elcsuklik. Alice némán figyel, tekintete lágy és megértő, és ha nem hozta volna fel ezt a szarságot, most megcsókolnám. – Szóval depresszió, és hirtelen hangulatváltozások.
Alice elkapja a tekintetét, a plafonra mered.
– Nehéz a milliárdos élet?
Fojtottan, de kínosan felkuncogok.
– Ja – felelem, pár lélegzetvételig várok. – Főleg, ha anyád mellett ülsz, amikor egy kamion péppé lapítja a kocsitokat, és az utolsó emléked a nőről, aki szeretett és felnevelt egy véres, csonka tetem.
Felém kapja a fejét.
– Shonn... úgy sajnálom. Nem tudtam.
És még mennyi mindent nem tud. Nyeldekelve küzdöm le a sírásom.
– A sebek – félve kezdi. – A karod és a hátad...
Bólintok. Érzem, ahogy megremeg a kezem. Mélyeket lélegzem, az emlékek sűrű szövetként befednek, megfojtanak. A szemem elé emelem a karom, ujjaim ökölben. Kussolnom kellett volna. Szükségem van egy bogyóra.
Alice megérinti az öklöm. Forró bőre felperzseli a tombolásom, a remegésem kezd alábbhagyni.
– Shonn?
– Most te jössz – terelem a szót rá. – Miért voltál a dokinál?
– A nagybátyám a helyi keresztapa. Apám a jobbkeze volt, most szabadult a sittről. A diri meg be van tojva, hogy minden nagyfejes elviszi a gyerekét a suliból, ha kiderül, hogy egy több rendbeli gyilkosságért elítélt maffiózó gyereke is oda jár. Ez lerombolná az iskola hírnevét és feltehetőleg apádra sem vetne jó fényt, ahogy az sem, hogy itt dolgozom és a drága fiával beszélgetek.
Lelkem fájdalma tovaillan és önkéntelen is felnevetek. Ez a csaj nem semmi, fantáziában nem szenved hiányt.
– Szóval apád Tony Montana?
Vállon öklöz.
– Az a Sebhelyesarcú. A Keresztapában Michael Corleone-nak hívják Al Pacinot.
Megmosolyogtat. Lebukott, a maffiás filmekért rajong. Elemelem a karom a szemem elől és ránézek.
– Figyelmeztess, hogy legközelebb a Volt egyszer egy Amerikából hozzak példát, ne pedig holmi Disney meséből. Nem szép tőled, hogy hagytál beégni.
– Szeretem a meséket. Jó elszakadni a valóságtól és legalább másfél óráig hinni abban, hogy létezik a „boldogan élnek, míg meg nem halnak.".
Közelebb kúszom hozzá.
– Szóval hiszel a boldogságban. Nálad kilőve a depresszió. Akkor elmondod végre őszintén, miért voltál a dilidokinál? Én is elmondtam.
Elfordítja a fejét, és érzem, hogy küzd a döntéssel, hogy megnyíljon vagy sem. Pár perce még azt hittem, meg fog mérgezni, most meg azt várom tőle, hogy szíve bánatát elém tárja.
A karján lévő vágásokra csúszik a kezem. Lassan, gyengéden érintem a bőrét.
Alice nem felel, így folytatom.
– Egy fiú sem ér annyit, hogy ezt tedd magaddal. Akárki is törte össze a szívedet, az nem érdemelt meg téged. Őt kéne büntetni, és nem magadat.
Meg sem rezzen, még csak nem is kezd el magyarázkodni, hogy ezeket nem ő csinálta. Úgy tűnik, ráhibáztam a dologra. Egy balszerencsés kapcsolat, vagy egy rémes plátói szerelem miatt lehet ennyire visszahúzódó és önbántalmazó. Jobbnak kell lennem, mint az, aki összetörte a szívét. Már éppen kérdezni akarok arról a fiúról, amikor megelőz.
– Miért csinálod ezt?
– Mire gondolsz?
Felém fordul, fátyolos a szeme. Egy könnycsepp gördül végig az arcán, aztán halk kétségbeesett zokogásba kezd. Közelebb húzódik hozzám, fejét a mellkasomra hajtja, és ettől a lélegzetem is eláll. Ő ölel, ő érint, önszántából, megtörten.
– Eljátszod az elesettet, a segítségem kéred, végül eléred, hogy bízzak benned. – Szavai zavarosak, alig értem, mit mond. – És amikor már képtelen leszek elfutni, akkor újra és újra bántani fogsz.
Egyre inkább átadja magát a kétségbeesésnek. Nem tudom, mi lenne a helyes lépés, de képtelen vagyok elmozdulni mellőle. Azt hiszem, Alice komolyan csalódott egy másik fiúban, és nem tud ettől az érzéstől elszakadni, ahogy én sem a Clara elvesztése utáni depressziótól. A karomban nyugvó lányra tekintek, és már biztos vagyok benne, hogy őt akarom, akármilyen terhet cipel.
Apró csókot lehelek a feje búbjára.
– Sosem bántanálak. Néha dühös vagyok, kiabálok és összetörök dolgokat, de nem tudnék ártani neked.
A fejét rázza és elhúzódik. Felül.
– Hazudsz.
Visszahúznám magamhoz, de ekkor meghallom az ajtó csapódását és Molly harsány hangját. Alice megtörli a szemét és az ajtó felé indul.
– Alice! – szólok utána. – Bebizonyítom, hogy tévedsz.Legyél a barátnőm!