– Szóval az első suli nap szinte olyan volt, mint a Vámpírnaplók eleje Stefan nélkül? – érdeklődik Britney, a vonal másik végéről.
A telefonomat az asztal közepén levő vázának döntöm, míg elfogyasztom az ebédem. Egy kanapén ülnek ketten Tiffanyval, miközben kezükben egy-egy chips van.
– Nem tudom, nem láttam még a sorozatot. – vallom be vállat vonva, amire felhőkölést kapok válaszul. – Veletek mi újság? Történt valami érdekes? – kérdésemre egymásra néznek, mire rossz érzés fog el. – Mi történt? Valami baj-
– Igazából csak a próbákról, és a koncert előkészületeiről tudunk beszélni, de nem akartuk felhozni neked Shawnt. – húzza el a száját Tiffany. Miért ne hozhatnák fel nekem? Elméletileg a barátnője vagyok, tudnom kéne róla, nem?
– Miért, mi van Shawnnal?
– Hát.. azt hittük összevesztetek. – pislognak zavartan. – Ugye a repülőtéren eltoltad, és utána hiába kérdeztük nem mondott semmit sem.
– Mert nincs közötök hozzá! – ugrik közéjük az említett, mire akaratlanul is elmosolyodom. – Szia, Luca. – mosolyog, amint a képernyőre vezeti tekintetét. – Jól ment minden? – céloz a sulira, mire legyintek a kezemmel, amolyan "elment" módon.
– Még nem is kérdezted meg tőle?! – csattan fel Britney.
– Nem volt még időm! – kel saját védelmére. Kellemesen telt az ebédem, de a keserű dolog még is az, hogy miattuk. Nehéz lesz úgy elengednem őket, hogyha napi szinten folytatom velük a beszélgetést. Nem beszélve Shawnról, akivel túlságosan is kezdem jól érezni magam. Ha úgy vesszük Ő lett az egyik majdnem legjobb fiú barátom, és érzem a hiányát, ahogyan hallgatom a mindennapos hülyeségeit.
A hátsó terasz ajtón való kaparászásra leszek figyelmes. Hirtelen megijedek, és félve kukkantok ki a konyhából, azonban a látottak alapján ismételten értetlennek érzem magam. A fekete mopsz láttán összeráncolom a szemöldököm, és kicsit félve, de elhúzom az ajtót.
– Mi van ha bokán harapsz? – intézem a kutya felé kérdésem, aki aprócska farkát csóválva ül le elém. Leguggolok hozzá és kezembe veszem a bilétáját. – Füge. – ejtem ki a nevét. – Rendben, ezer százalékig Dorkáé vagy. – dünnyögöm és a kanapénak támasztva hátamat, hagyom, hogy ölembe feküdjön. Fülét vakargatva hagyom, hogy fejemet átvegyék a gondolatok. Borzalmasan visszahúz a szívem hozzájuk.
A bejárati ajtó csattanására kapom fel a fejem. Ezért én már nyak levest kaptam volna, miért kell azt a szegény ajtót mindig csapkodni?
– Milyen volt az első suli nap? – kiáltom oda, Dorkára tippelve. Feltápászkodom a padlóról, azonban a húgom helyett anyával találom szembe magam. Tegnap nem találkoztunk, ugyanis én már aludtam, reggel pedig ők aludtak. – Hogy-hogy itthon vagy? – szeppenek meg és pólóm alját kezdem birizgálni.
Szó nélkül Dorka szobája siet és pár ruhát vesz magához. Borzalmasan siet és kapkod.
– Anya..? – kezdek el neki segíteni azzal, hogy egy kisebb hátitáskába kezdek pakolni egy egynapi ruhát, telefon töltőt és ehhez hasonlókat.
– Dorkának meg kell műteni a bal kezét. – tudatja velem az információt, mire elnyílnak ajkaim. – Nekem sem mondtak többet, csak annyit, hogy valamiféle iskolai baleset történt! – sóhajt, mielőtt bármit is mondhatnék. Első napon iskolai baleset? Olyankor bemutatkozáson és ehhez hasonlókon kívül nincs is más. – Bevinnél a kórházba? – néz rám könnyektől csillogó szemekkel, miközben hangja remeg az idegtől. Nagyot nyelve ölelem magamhoz rövid időre és kocsikulcsomat kezdem keresni. Gyorsan felveszek egy cipőt, és anyával a nyomomban sietek ki a kocsihoz.
A váróterem egyik székén ülve topogok a lábammal. Még mindig nem tudjuk mi történt, csupán ködösítenek. Az orvosok elmondása szerint Monteggia sérülése van, amihez mi nem értünk. Próbáltam utána nézni, de nagyon pontos információkat nem találtam róla.
Rideg és ijesztő csend van. Levegőt is alig merek venni, nehogy esetleg hangos legyen. Még mindig van távolságtartás köztem és apa között, aki velem srégen szemben ül. Egy kapkodó hang tölti meg az eddigi csendet, amire mindhármunk felkapja a fejét.
– Bocsánat, elnézést, ne haragudjon! – siet be az emberek között Erik, mire egész családunk felkapja rá a fejét. – Jöttem, ahogy tudtam. – lihegi, majd feszülten hajába túr. – Mikor lesz vége a-
– Nem tudunk semmit. – rázza meg a fejét apa, aki ezidáig, mint ahogyan mi, meg sem szólalt. Erik ezt belátva ül le mellém, és vállára dönti a fejem. Szívem a torkomban dobog, a tudatlanság felemészt. Semmit nem tudunk arról, ami történt, az pedig, hogy azonnali műtétet kell alkalmazni, még nagyobb nyomást gyakorol mindegyikünkre.
Erik kezd el gépelni mellettem a telefonján, pontosabban a jegyzeteibe, és alig láthatóan felém fordítja azt.
"Regina szólt, hogy be kellett jönnöd a kórházba. Nem csak Dorka miatt rohantam, muszáj lesz majd beszélnünk." – olvasom fel magamban a mondatokat. Legszívesebben leszidnám a fejét, amiért már megint mással foglalkozik, de ez esetben inkább jobbnak tartom csendben maradni. Aprót bólintok, majd megdörzsölöm az arcomat. Mi lesz még a mai napon?
– Hoztam kávét. – suttog Erik, miután visszatér a kis túrájából. Anyáék kimentek levegőzni, így volt egy kis időm rendbe rakni a fejemet. – A filmekben általában bejön és kicsit lenyugtat. – teszi hozzá, próbálva javítani a kedvemen. – Ne aggódj, a legvagányabb csajszi, akit ismerek. Bírni fogja.
– Legyen így. – sóhajtok nagyot, és vállára hajtom a fejem. – Rohadtul aggódom érte, Erik. – nyelek nagyot, mire fél karral magához ölel.
Két órával később az ajtófélfának támaszkodva figyelem ahogyan pihen. Egész karja be van gipszelve, az orvosok szerint pihentetnie kell, azután pedig rendszeres gyógytorna kötelező.
– Jó sokat aludtál, Rocky. – köszönti Erik szórakozott mosollyal az arcán, miután Dorka pislogni kezd. Sokat mondóan nézek a srácra, aki egy "ugyan már" szemforgatással ajándékoz.
– Egyáltalán mi történt? – kérdezi anya azonnal, megtámaszkodva az ágy végében.
– Berobbant mellettem az üveg és kezemre esett az ablakkeret. – pislog álmosan. A sztori hallatán kelletlenül megrázom a fejem. Ez is pont vele tud megtörténni. – Az a legnagyobb szerencsém, hogy nem a jobb kezem, különben felkötöttem volna magam. – jelenti ki, amin apa kivételével mindenki felkuncog. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem rendez jelenetet.
– Ha minden jól megy holnap délben mehetünk haza. – tudatom vele, mire megforgatja a szemét. Le sem tagadhatná, hogy Erikkel volt két hétig.
A pulton lévő hangszórómból Kanye egyik slágere tölti meg a konyhát. A zene ritmusára mozgatom a fejemet, miközben az ebédre tervezett két szendvicsemet készítem. Végül engem hazaküldtek anyáék, miszerint jobb nekem itthon és inkább foglaljam el magam, mert hogy több ember nem is lehetne bent a meghatározottnál. Persze egyből felháborodtam, hogy nem Eriket küldték el, de egy bizonyos ponton értem miért is én voltam a kiválasztott. Még mindig haragszanak rám.
– Már vagy nyolcszor szóltam neked, nem igaz, hogy nem hallottad! – hangzik el a mondat, ami szívem nagy robbanásáért felel. Mellkasomra kapott kézzel fordulok Erik felé, aki egy gomb nyomásra kikapcsolja a hangszórómat. – Jól esik a csend. – von vállat és a pultra kukkant, pontosabban a tányéromra, ami láttán felcsillannak szemei. – Úristen az préselt prágai sonka?
Kikerekedett szemekkel pislogok rá. – Rám hoztad a szívinfarktust, te gyökér! – szidom le és magam mögé húzom a tányérom. – Egyébként az tonhal, honnan láttad sonkának?! – értetlenkedem.
– Apró örömök és remények sem lehetnek az életemben? – vonja fel a szemöldökét és a legtermészetesebben kezd kutatni a hűtőnkben. Ha már Regina otthonosra veszi nálunk a figurát, Eriktől őszintén mit várjak. – Dorka egyébként üzeni, hogy beszélni akar veled telefonon valami.. – gondolkodik el. – díszes páva párról, vagy miről.
Elsőre grimaszba húzom az arcom, majd összerakom a képet. Rólam és Shawnról lenne szó. Mondjuk nem értem miért kell ilyen idióta neveket és kód nyelvet beszélni, mikor egyszerűen csak egy "Majd Lucával beszélni szeretnék" mondat is elég lenne. Tipikus Dorka.
Bizonytalanul bólintok. – Rendben, majd felhívom. – jelentem ki hangosan és beleharapok az elkészült szendvicsembe.
– Tudod, a dolog, amiről beszélni akartam veled az az lenne, hogy-
A telefonom csörgése szakítja félbe. Elmotyogok egy "bocsi"-t, majd a képernyő felé emelem tekintetem. "Shawn".
A név láttán keserűen elmosolyodom. A szívem automatikusan heves tempóra kapcsol, nem beszélve a zavaromról. Mit akarhat? Délben levő beszélgetésünket követően nem beszéltünk semmit, főleg nem telefonon.
Egy ideig habozok, majd kinyomom a hívást. Nagyot sóhajtok. Jobb ez így, ha nagyon fontos, leírja.
Erőltetett mosollyal fordulok Erik felé, aki már az egyik szendvicsem felénél jár. – Mit akartál mondani, a kenyerem bebúrásán kívül? – érdeklődöm szórakozottan, amin elneveti magát.
– Nem volt fontos? Elég sokáig csörgetett. – jegyzi meg teli szájjal. Rossz érzés kerít hatalmába. Mi van ha tényleg fontos volt?
– Nem számít. – vonok vállat.