Újfent élem életemet kedvesemmel, és lányunkkal.
Már fél éve, hogy egy párt alkotunk hivatalosan is, házastársakként, és semmi sem szebb ennél.
Van egy hely, ahová tartozol, egy család, aki szeret és egy élet, ami a legjobb.
Mindenki a lefekvéshez készülődik, amikor Taehyung bejelenti, hogy el kell ugornia valahova, amire természetesen elhúzott szájjal ugyan, de beleegyezek.
Chae már alszik, én pedig az ágyamban helyezkedem épp, majd rájövök, hogy a lámpámat felkapcsolva hagytam.
Bosszankodva kikelek az ágyból és a kapcsolóhoz megyek, majd leojtom és visszafekszem az ágyba.
A kellemes pihe-puha ágyikóba és kis idő múlva már csukódnak is le a szemeim.
Zajra leszek figyelmes, de biztosan csak Taehyung az, így visszaalszom.
Azonban senki nem jön befeküdni mellém így kezdem azt gyanítani, hogy nem ő az, de még bizakodom és próbálok visszaaludni.
Egy hangos és fülsüketítő hangra riadok fel, ami egyértelműen a házból jön, majd gyermeksírás üti meg a fülemet.
- Jézusom! – kipattanok az ágyból és egyenesen Chae szobája felé kezdek el rohanni, ahol meglátok egy alakot, amint egy pisztolyt forgat a kezében és néz valamit.
- Ki maga? – kérdezek rá, és próbálok férfias hangon megszólalni, de a félelem eltompítja a hangomat.
Lassan fordul meg az illető, ekkor pedig szemem elé tárul minden szülő legnagyobb rémálma.
A kislányom egy tátongó lyukkal a fejében fekszik a földön és rúgkapál.
Oda futok hozzá, és azonnal a vérzést próbálom elállítani, de egyelőre sikertelenül.
- Mit művel maga itt? – úgy ordítok, ahogyan a torkomon kifér, ezzel egy időben már úgy bőgök, mint egy gyerek.
- Szia. Meg sem ismersz? – mikor ráemelem tekintetemet, még az ütőér is megáll bennem.
- Te?
Taehyung szemszöge:
Egy kissé becsiccsentve érek haza, ahol azonban az ajtó nyitva áll és kellemetlen szag árad ki a házból.
Berohanok, mindenhol felojtom a villanyt, majd mikor Chae szobájába igyekszem, egyből kijózanodom, és csak állok ott megsemmisülve.
Átfut az agyamon, hogy Jungkook-ot sehol sem láttam így pánikba esem, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek.
- Jungkook! – ordibálom, de válasz nem jön, így újra a kislány szobájába rohanok, ahol minden csupa vér, a kislány pedig a saját testnedvében van elterülve.
Felfigyelek pár vonalra a takaró alatt, és kíváncsian odébb húzom, amit azonban kiolvasok belőle, az csak még jobban megrémiszt.
- Hoseok! – vérben forgó szemeim, ökölbe szorult kezem máris tettre kész volna, de e helyett olyan ötletem támad, ami végett se én, se a másik illető nem kerülhet bajba.
Gyorsan kell cselekedni, így azonnal a telefonomért rohanok és tárcsázom is egykori barátomat, Singer-t.
- Szia, haver, kellene a segítséged és a tudásod.
- Szia, mondjad.
- Meg kellene valakit ölni, és egy másik illetőt pedig megmenteni. – közöltem vele a tényeket, majd egy kis csend következett, végül így szólt.
- Rendben. Haveri áron megcsinálom.
- Mennyi lesz, inkább azt mondd!
- Kétmillió.
- Kétmillió mi?
- Koreai won.
- Rendben, de azonnal kellesz. – hümmögött valamit, majd megszakadt a hívás.
Ezután azonnal a mentőket hívtam, akik nagyon gyorsan ki is értek és közölték velem, hogy a lány halott.
Hogy fogom én ezt elmondani neki?
Minden apró részletre rákérdeztek, viszont néhány dologról – ugyebár – füllentenem kellett.
Elmondtam nekik, hogy a férjemet valószínűleg elrabolták, és még ki tudja mi fog itt történni.
Megnyugtattak, hogy biztonságban vagyok, én pedig reszketve leültem a földre és Jungook-ra gondoltam.
Halottkémek léptek be a szobába, majd fekete anyaggal letakarták a gyermek holttestét, és kivitték innen.
A rendőrök is eltávoztak, engem pedig itt hagytak a vérben úszó szobában, kételyekkel, félelemmel és sok aggállyal.
Hajnali három óra és még mindig sokkos állapotban ülök a földön, amikor megszólal a telefonom.
Singer az.
- Na, hol laksz? Mert a régi lakásodban egy fiatal dugni való bige nyitott ajtót, majdnem ott maradtam, de lásd, milyen jó barátod vagyok, téged választottalak a dugás helyett.
- De, csak azért mert régen mi is dugtunk, te bolond farok. Ghuuyem street 114. – diktáltam neki a címet.
- Oké. Nem vagyok messze, olyan 15 perc és ott is vagyok. Főzz egy kávét, kérlek. – beszélt rettentő kedves hangom, amit furcsálltam, és úgy érzem ez mögött még lesz valami.
- Rendben. Várlak. Családi hazát keress. – mondtam még a végére és egy újabb oké után letette.
Kimentem a konyhába, úgy ahogy voltam, egy szál alsóban, és feltettem a kávét forrni.
Már épp öntöttem ki a bögrékbe, amikor megszólalt a ház csengője én pedig csapot-papot félre dobva rohantam ajtót nyitni.
Mikor kinyitottam az ajtót, mindketten döbbenten álltunk ott és a másikat bámultuk.
Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy ő kint ácsorog.
- Ohm, gyere be. – nyitottam nagyobbra az ajtót és elálltam az útból, hogy bejöhessen.
Továbbra is engem bámulva bólintott egyet, majd még egyet és édesen megköszönte miközben beljebb lépett.
- Tehát, amúgy szép ház. – dicsérte meg az otthonom, amit azonnal meg is köszöntem és valamiért furcsa légkör alakult ki közöttünk.
Előtörtek a múltból származó emlékek képei, és azokon töprengve nem átgondolva a dolgokat, olyat mondtam, amit nem igazán kellett volna.
- Még mindig nagyon jól nézel ki. – szaladt ki számon a nem várt mondat, amire ő csak elmosolyodott és kacéran rám kacsintott. – Bocsánat, ezt nem kellett volna. – haraptam bele az alsó ajkamba.
- Ezt ne csináld! – nézett rám olyan vággyal teli szemekkel, mint aki most azonnal fel tudna falni velük. – Tudod, hogy ez a gyengém, ráadásul még meztelen is vagy. Öltözz fel, kérlek. Addig megcsinálom a kávékat. – mondta, én pedig meglepődve és zavartan a szobámba ballagtam és magamra kaptam egy fürdőköpenyt, majd már nem alulöltözötten léptem elé, és mintha kicsit lenyugodott volna, és a nappaliban várt kezében a két bögre kávéval.
- Tessék. – nyújtotta a kellemes ébresztőt a kezembe – Te is jól nézel ki. – és rontott el mindent újból.
- Hagyjuk. Térjünk a lényegre. – zavaromban rá se mertem nézni, csak bele ittam a kávéba.
- Rendben. Kit, mikor, hogyan, miért?
- Jung Hoseok a neve, valahol itt lakik a környéken, a lehető legdurvább módon, mert elrabolta a férjemet. – utolsó szavam hallatán megfeszültek az izmai és félre nyelt.
- A midet? – tágra nyílt szemei viccesen festettek, és ha akarta se tudta volna leplezni zavarát.
- A férjemet. – nyújtottam jobb kezem felé, hogy megmutassam neki az esküvőn kapott gyűrűmet.
- Azta picsa. – majd egy hatalmasat kortyolt az italból – Pedig pénz helyett pár menetet akartam kérni, de ezek szerint erről szó sem lehet; vagy igen? – kacsintott rám, azonban megráztam a fejem.
- Szó sem eshet ilyesmiről. Szóval kérlek ne is próbálkozz be, köszi. – csak nézett és nézett.
- Marha szerencsés csávó, tudja magáról, ugye?
- Vagy nem is olyan szerencsés. – jegyzem meg hangosan, amire ő azonnal kapó lesz, és elkezd kérdezősködni.
- Mert?
- Semmi, semmi. – intem le, – Inkább arról beszéljünk, hogy hogyan fogod ezt elintézni, közben megmenteni a férjemet.
- Hú, baszki. Feladtad a leckét. – vakarta meg az állát, és rám emelte szinte fekete szemeit, és telt ajkaira tévedt tekintetem. Ah, hogy én mennyire szerettem azokat az ajkakat.
- Mert? – rázódtam vissza a jelenbe.
- A volt pasid keresse meg a jelenbéli férjed? – felröhögött – Ez abszurd, de megcsinálom, feltéve, ha megkapom a pénzt és mellé egy kiegészítő ölelést.
Rásandítottam. – De csak egy ölelést! Semmi többet! Értve vagyok? – komolyan beszéltem, szigorú hangnemben ez mellett tekintélyt parancsoló pillantásom se maradhatott el.
- Megbeszélve. – egyezett bele túlságosan is gyorsan.
- Mikorra tudod elintézni? – kezdtem ideges lenni, mert a sokk már alább hagyott és rájöttem, hogy Jungkook még él, és azzal az aberrált fasszal van, aki kitudja, hogy mit csinál vele.
- Olyan két, vagy maximum három nap.
- És ha addig megöli? – estem kétségbe, amire ő közelebb jött hozzám, és átölelt.
- Nem fogja. Hamarabb megtalálom, mint ahogyan levegőt venne. – szavaival nyugtatgatott, eközben jobb keze fedetlen combomra siklott és ott simogatott, ámde keze egyre feljebb haladt.
- Ne. – sírva kertem tőle – Kérlek, ne.
- Akkor én most megyek és elkezdem a keresést. – felállt a kanapéról és sétálni kezdett az előszobába – Amint tudok valamit, hívok vagy írok. Attól függ, hol leszek, rendben? – sötét és kócosan elterülő hajába tűrt, majd felvette a kabátját és a cipőjét.
- Köszönöm.
- Semmiség. – mosolygott rám, amitől szemei is mosolyogtak.
Elhagyta a hazámat egykoron páromnak hívott barátom, és egyedül maradtam a hatalmas házban.
Hajnali fél öt.
Az alvásnak csekély sugarát se láttam, így inkább elhatároztam, hogy kitakarítom a kislány szobáját.
Egy hatalmas vödörbe vizet forraltam, fertőtlenítő szert öntöttem bele és egy rongyot vettem a kezembe, majd nagy levegőt vettem és benyitottam a szobába.
A vér szaga belepte a szobát.
Az a felettébb kesernyés illat, ami jellemző a vérre, itt volt a szobában.
Beszippantottam az illatot, ami végig haladt orrnyergemben, ezáltal érezhettem.
Ide képzeltem, ahogyan a kislány itt fekszik, dől belőle a vér és rúgkapál, hogy valaki mentse meg, de senki nem tudott már rajta segíteni.
Jungkook, hol vagy?
Miközben mostam fel a vért a földről potyogtak a könnyeim és zokogtam.
Bő két óra után azt tudtam mondani, hogy tiszta a szoba, de meg így is néhol fel-felbukkant egy vércsepp.
A legnehezebb minden közül az volt, amikor az ő ujjával leírt nevet kellett felmosnom, mert tudom, hogy azt nekem címezte, mert előre gondolkozott, és mert olyan bátor.
Jaj, istenem, csak ne essen semmi baja!
Singer szemszöge:
Az összes ismerősömet felhívtam, és már remény veszve írtam be az utolsó telefonszámot, akitől számítok valamennyi információra.
- Hello Jason, ráérsz?
- Cső. Mizu? Drog kellene?
- Most nem, csak pár infó. Te vagy az utolsó reményem, haver.
- Oh, akkor nagy szarban lehetsz. – röhögte el magát. – Lökjed, mi kellene?
- Egy srácról pár tudnivaló. Tudom a nevet, de semmi több. Tudsz segíteni?
- Neve?
- Jung Hoseok. – mondtam neki lassan és érthetően, majd egy kis csend és újra bele szólt a készülékbe.
- Ismerek egy ilyen nevezetűt, de mondj valamit, ami biztosítja, hogy ő az.
- Elmegyógyintézet, gyilkolás.
- Oké, ez Ő. Mi kellene róla? – rágógumit rágott közben és csámcsogott.
- Minden. Hol lakik? Hol lehet most? Van-e valami ismerőse? Mik a búvóhelyek ahova szokott járni? Ilyesmik... – halkultam el mondandóm végére.
- Meg kell ölnöd? – tette fel unott hangon a kérdést.
- Nem csak, hogy meg kell, hanem meg is akarom ölni. – hangom kissé agresszív lett, de még nyugodt állapotban voltam.
- Huh, haver, mit tett?
- Semmi különöset, csak ez a munkám és a munkámat szeretem jól csinálni.
- Igazad van. – hitte el mesémet. – Na, figyelj, mindent leírok neked SMS-ben és aztán meg lesz minden, és nem fog kellened fejben tartani, rendben?
- Aha. Akkor leteszlek. Cső, és köszi.
- Nincs mit. – letettem a telefont és vártam, hogy mikor érkezik meg a szöveges üzenet.
Bele telt egy kis időbe, amíg jelzett a telefonom, de mivel kielégítette a kérésemet így egyáltalán nem zavart.
Jungkook szemszöge:
El nem tudom hinni, hogy mi történik.
Hoseok?
Most épp egy autóban ülök, fejemen egy zsákkal eközben összekötözött kezekkel a hátam mögött.
Feltételezem, hogy városon kívül vagyunk, mert nem hallok semmilyen városi hangzavart, semmi autódudálást, semmi olyat, ami jellemző a nagyvárosi életre.
Kibaszottul valami isten háta mögötti helyre visz ez a fasz.
Az autó megállt, a motorját leállították.
Vagyis megérkeztünk.
Egy erős kéz szorult derekam köré, majd megemeltek és valaki a vállára rakott, majd így cipeltek be valahova.
Hallottam embereket beszélgetni, de nem értettem miről, mert valami más nyelven beszélő emberkék voltak.
Ezután pedig letettek egy székre – gondolom én – és hozzá erősítettek.
Valaki mozgolódott előttem, és lekapta a fejemet takaró anyagot.
Hirtelen sok fényt kapott a szemem, amitől pupilláim összeszűkültek és automatikusan becsuktam a szemem, hogy ne érje sok fény.
- Nyisd ki a szemed! – kiabált rám Hoseok, majd hajamat megfogva felrántotta a fejemet, hogy ne lehajtott fejjel üljek ott.
- Mit akarsz tőlem? – kiabálok rá.
- Azt, hogy kicsit bűnhődj. Na, meg persze Taehyung is. – förtelmesen undorító vigyor jelent meg az arcán, és szemei sem sejtettek jót.
- De miért? – kérdezősködtem egy pszichológus módjára.
- Mert végette kellett a kibaszott szigorú elmegyógyintézetbe mennem egy olyan helyre ahol nem is értettem, hogy milyen nyelven kommunikálnak. Tudod te milyen volt az nekem? Tudod? – csend – Kurvára nem tudod! Ne nézz rám! – rikkantotta és zsebéből egy filéző kést húzott elő.
- És ez ok arra, hogy ezt tedd? – próbáltam a lehető legnyugodtabban viselkedni.
- Szerinted nem? – forgatta meg a kést a kezében, majd vészesen közeledni kezdett vele felém.
Nyeltem egy nagyot, majd összeszorítottam a szemeim, és vártam a bántalmazást, ehelyett mindössze annyit tett, hogy levágott pár tincset a hajamból.
- Tudod mit szeretek igazán? – rám kacsintott és a kést a tenyerébe vágta, majd kihúzta és a sebből ömleni kezdett a vér.
- Mit?
- A vért. – vértől tocsogó kezét fejem fölé tartotta és hagyta, hogy rám csöpögjön a vasas ízű folyadék, ami lassan az egész arcomat beszínezte.
Ezzel játszott még így egy darabig, majd megunhatta, és egy húszas éveiben járó fiatal ficsúrt hurcoltatott ki az egyik hordóból, ami a falak mellett állt, sorban.
Felém noszogatták, és azt parancsolták neki, hogy nyalja le a vért az arcomról.
Sírások közepette megtette, és közben halkan állandóan japánul azt suttogta nekem, hogy sajnálja.
A mai nap több megaláztatást nem kaptam, csak köteleket, csúnya szavakat, itt-ott egy kis ostor által nyújtott csapást, de evvel be is fejeződött a mai nap.
Hajnalban felriadtam és ide-oda kapkodtam a fejem, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom.
Azonban pár percen belül megjelent két magas csávó, akik fából készült deszkát hoztak, utána két marha nagy farönköt és egy vödröt.
A székem két oldalán elhelyezték a rönköket, a deszkát pedig a két rönk tetejére tették.
Ezután a vödörbe vizet tettek és ráhelyezték a deszkára, majd úgy állították be, hogy a vödör csöpögjön, ami természetesen a homlokomra csöpögött és rettentő idegesítő volt.
Megvártam, amíg elmentek és próbáltam odébb menni, de semmi.
Meg sem mozdult, ezért körülnéztem és megláttam a leszögezett széket, és rájöttem semmi esélyem.
Csend, és mindössze a cseppek lassú tempójának a zaját hallani.
Kezdett időérzékem, ép elmém cserbenhagyni, szóval próbáltam olyan dolgokra koncentrálni, amik miatt nem leszek stresszes és idegbeteg.
Elkezdtem Taehyung-on gondolkozni.
Hogy mit csinálhat?
Hogy van?
És hasonlók.
Singer szemszöge:
Este hét óra.
Már az autómban ülök Hoseok felé.
Olyan egy órányira van innen egy raktár helységben.
Hoztam a kedvenc késemet és a biztonság kedvéért egy pisztolyt is.
Nem tudhatom, hogy ő mennyire van felszerelkezve.
Megérkeztem.
Elég lepukkant hely, és úgy érzem, hogy könnyű dolgom lesz.
Kiszállok a kocsiból, a kulcsokat a legmélyebb zsebembe helyezem és magamhoz veszem a cuccaimat.
A jobb kezemben a pisztoly van, a kés az övemre van csatolva és a bal kezemben pedig egy injekciós tű altató anyaggal — a biztonság kedvéért.
Óvatosan lépkedek a kavicsos talajon, nehogy túl nagy zajt csapjak, bár ahogy hallom túl hangosan mulatoznak bent.
Kívülről felmérem a terepet, de már olyan sok ilyesfajta helyen jártam, hogy szinte tudom mit, hol keressek.
Ha nem csal a memóriám, akkor van hátul két bejárat, akárcsak elől.
Egyszintes raktár helység, szóval nincs se pince, se padlás, ami azt jelenti, hogy valahol az épület egyik sarkában lesz leláncolva vagy épp megkötözve az illető, akit meg kell mentenem.
Közelebb érek az épülethez, és próbálom kifülelni, hogy mégis hány ember szórakozgat bent, de a szám, amit meg tippelek az 5 és 10 között van, ami pedig egy embernek túl sok lenne.
Öt ember még csak-csak, de tíz, na, az már sok.
Hátulról fogok berobbanni és azonnal kilövök három töltényt, a többit pedig késsel intézem el.
Hátra lopakodom, majd leellenőrzöm az ajtót, ami pechjükre nyitva áll és így könnyen be tudok rajta surranni.
Épp csak kinyitom az ajtót, amikor meglátom magam előtt egy székre kötve vagy pontosítok erősítve azt, akit ki kell innen vinnem biztonságban.
Mögé lopakodom, és mindössze annyit súgok neki, hogy "Taehyung" amiből nagyon remélem, hogy rájön, mégis miért vagyok itt és nem leplez le.
Határozottan bólint, és ugyanúgy ül, mint eddig, ezzel pedig adva nekem egy kis búvóhelyet.
- Mennyien vannak? – kérdezem tőle és lekötözött kezeire nézek.
A két kéz összeadva 7 embert mutat, ami nem olyan sok, egy szóval könnyen végzek velük.
A két nagyobb majmot pisztollyal fogom lelőni, míg a maradék ötöt késsel fogom lekaszabolni és itt hagyni, hogy a vérükben úszva fulladjanak meg.
Bólintottam magamnak egyet és a fiú mellett kinyújtottam a kezemet, amiben a pisztoly volt és rájuk lőttem.
Végül hármat is sikerült lelőnöm, vagyis maradt már csak négy.
Eddig egyikőjük sem fogott rám semmit, így gyorsan elrohantam a fiú mögül, nehogy, amint ezek megtalálják a fegyvereiket, rálőjenek.
Egy hordó mögé bújtam el, arra várva, hogy az egyik idióta kezdeményezzen.
Nem is kellett sokat várnom, és meghallom az első lövést.
- Te barom! Hogy vigyáztatok az épületre? – még egy durranás.
Kilesek a hordó felett és látom, hogy az egyik igencsak méregdrága ruhákban levő ifjúcska lövöldözi az embereit; szóval, te vagy Hoseok.
Ketten maradtak.
Hoseok és egy nálam alacsonyabb, kissé vaskosabb férfi, aki már inkább az ötvenhez van közelebb, mintsem a negyvenhez.
Maradt még 3 töltényem, és ha jól célzok, lelőhetem vele a vaskos csávót és akár a pisztolyt is kilőhetem a pökhendi fasz kezéből.
Szemmértékkel bemérem a távolságot, majd a 10 évnyi tapasztalatomat használva célzok, és lövök.
Mi meglepő, sikerült.
A ficsúr csak úgy kapkodja a fejét és nem tudja mi tevő legyen.
Én kilépek a hordók mögül, majd idézek hozzá pár mondatot.
- Kár volt őket lelőni. Olyan hűségesek voltak, nemde bár Hoseok? – szándékosan mondtam ki a nevet.
- Ki a fasz vagy? – fennhangon beszélt hozzám és kegyetlenül idegesített a természete.
- Az a fasz, aki hamarosan megkínoz, majd megöl téged. – rámosolyogtam.
Elkezdett nevetni, és nem értettem, hogy miért teszi ezt.
A fiúra nézett és csak jobban nevetett.
A fiú eközben rángatózott a széken, próbált menekülni.
Na, baszki!
Elkezdtem felé rohanni és gyorsan a késsel elvágni a köteleket, amik azt biztosították, hogy ne szökhessen el.
Már az utolsó kötelet vágtam, amikor az a gyökér hangos számolásba kezdett.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat...öt, négy, három, kettő, egy. – robbanás.
Amikor ő hatnál tartott akkor lettem kész és gyorsan karjaim közé kaptam a fiút.
Futottam vele, majd mikor Hoseok az egyhez ért, körül öleltem a törékeny fiút és védtem a testemmel őt.
Hatalmas robbanás.
Utána felkeltem a földről és körülnéztem.
Halottak mindenhol, Hoseok pedig elájulva a földön fetreng kicsavarodott végtagokkal.
Mellé léptem, előhúztam a késemet és így szóltam:
- Mondtam, hogy meghalsz. – majd mellkasába döftem a késemet és utoljára beleeresztettem egy golyót, csak, hogy biztosan meghaljon.
Mikor végeztem ezzel a féreggel, a fiú felé fordultam.
- Jól vagy? – bólint. – Nem sérültél meg? – megrázza a fejét. – Néma vagy?
- Nem. – szólal meg végül. – De ki a franc vagy te? – feltápászkodik, és bal felén szorongatja a bordáit.
- Taehyung küldött, hogy mentselek meg. Egyébként a nevem Singer, s téged hogy hívnak barátom? – nyújtottam a kezem, amit elfogadott.
- Jungkook vagyok. – kezet ráztunk és egy kicsit tovább időzött el rajta a tekintetem, mint amennyi szabad lett volna.
Egyik karját tarkómon átvezetem, míg hónalja alá nyúlva tartom és így bicegünk ki az épületből.
Már beültettem az autóba, már épp indulnánk, amikor valamiért nem tudok parancsolni a számnak és kiszalad rajta egy nem ide illő kérdés.
- Jungkook barátom, tudod-e, hogy nagyon szerencsés vagy Taehyung-al? – csak néz rám, és próbálja feldolgozni a bejövő ismerős információt, majd kis vártatva megszólal.
- Tudom. – mosolya beragyogja az autó belsejét és meg kell mondanom, hogy mindketten szerencsések.
Az autópályán repesztek 130-al a kórház felé, és közben átnyújtom Jungkook-nak a telefonomat, hogy fel tudja hívni a férjét.
Amint felveszi neki a telefont, ha lehetséges még jobban ragyog arca és a mosolya.