- Jimin! Kérlek, csak pár percre szeretnék beszélni vele! – kérleltem, mint az utóbbi időben mindig.
- Nem lehet! Ő kérte, hogy ne engedjem, hogy beszélj vele. Nem fogod fel, hogy mit tettél? – vágta oda nekem a nyersen megformált szavakat, és közben valamilyen papírokat bújt.
- De hányszor mondjam még, hogy nem én voltam? – magyaráztam neki, de megint csak legyintett egyet, és megkért, hogy most már távozzak, mert dolga van.
Lehajtott fejjel, és csüggedt kedvel tántorogtam ki az ajtón, majd erélyesen becsuktam.
Felbőszült voltam.
Nem értettem miért engem büntetnek, amikor nem is én voltam.
- Bevetted a gyógyszereid? Őszintén! – utánam futott, és úgy éreztem, hogy el kellene mondanom az igazat, hátha így hinni fog nekem.
- Nem. Már pár hete kihagytam, de nem direkt. Szimplán elfelejtettem.
- Értek mindent. – sarkon fordult és lomha léptekkel sétált vissza az irodájába, ahol újból elmerült a temérdek papírmunkában.
A szobámba vezetett utam, ahol az ágyamra ültem le, összeroskadva.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem magamtól, majd az eddig ölemben pihentetett kezeimet hajamba vezettem és erősen meghúztam.
- Mert jól esik. – halottam a választ, és egy apró mosoly kúszott az arcomra.
- Kinek esik jól? Ki vagy? – lettem érdeklődő, és piszkosul kíváncsi. Mi a franc történik itt?
- Ugyan. Mindkettőnknek jól esik. Valld be! Élvezted. Hogy ki vagyok? Én te vagyok, te pedig én. – visszhangzottak szavai és amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőbe rohantam.
A tükör elé álltam és magamat bámultam benne.
- Te? – mutattam magamra – Mit tettél velem? – estem kétségbe – Miért vagyok az, aki? Miért pont velem történik ez? Miért akkor, amikor végre boldog voltam? Miért? – kezdtem el zokogni, majd könnyeimet pulcsim ujjával töröltem le. – Válaszolj! – intettem kezemmel és vettem tudomásul, hogy az én kezem mozdult meg.
- Egyébként milyen bunkó vagyok. – nevettem fel – Mily régen boldogítalak, és még a nevem se tudod. Tehát, bemutatkoznék. A nevem Kwang Seung. Mint Vad Győztes. Illik rám, úgy érzem. Imádok győzni, de legfőképp vadnak lenni. – kacsintottam magamra, és kicsit hátrahőköltem.
- Miért vagy itt? – támaszkodtam meg a mosdón és mélyen a saját szemembe néztem.
Láttam benne mindent, de értelmet, azt nem.
- Az a kérdés, hogy kiért. – túrtam bele hajamba – Érted. – nemes egyszerűséggel mondtam, és lágyan mozogtak ajkaim, miközben ezt az egy értelmes mondatot böktem ki, saját magamnak.
- Nem értelek. Magamra nézek, és nem magamat látom. Miért? – meredten bámultam előre és próbáltam felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Taehyung. Itt vagy? – az ismerős hang ellepte a gondolataimat és megnyugtató hatással volt rám.
- Jungkook? – remény öntött el. – Jungkook!
- Igen. Én vagyok az. – meggyötört elmével botorkáltam oda hozzá, majd megöleltem.
- Tae- mi van veled? – rémület ült arcára, és vállaimat megfogva az ágyamhoz vezetett és leültetett rá magával szemben.
- Beszéltem vele... – nyögtem ki két köhögés között.
- Kivel? – értetlenség kúszott gyönyörű fiatalos arcára.
- Velem. – nyaltam meg számat. – Üdvözöllek, Kwang Seung vagyok. Taehyung régi barátja. Mindig is elnyomtatok engem, de végre megízlelhettem, hogy milyen is ez a piszkos és igazságtalan világ. – simítottam végig Jungkook felkarján, amire ő elkapta onnan a kezem.
- Szóval te...
- ÉN bizony. Hogy van Taehyung mióta nincsenek szülei? – érzékeny pontot szúrogattam, és amennyire ismerem, úgyis bedühödik.
Eleinte is így tett mindig, mikor is rájött, hogy evvel csak Taehyung-ot bántja.
- Taehyung. Kérlek, ne csináld ezt! – határozottan szigorú hangnemben beszélt hozzám. – Nézz rám! – elkerekedett szemekkel bámult rám és levegőt is szaporán szívott be és lélegzett ki. – Jesszus. Bocsáss meg. – felállt és kiviharzott a szobámból, engem pedig ott hagyott tömérdek kérdéssel.
Jimin jelent meg az ajtóban és két hatalmas csávó pedig közvetlen mögötte.
Jimin-re mosolyogtam és azon tűnődtem, hogy most hány birka legelhet a réten.
A két marha nagy állat megfogtak és a folyosón végig cipeltek, majd egy pincébe mentünk le.
Sötét volt, hideget éreztem és csalódottságot.
Mi lesz velem?
Egy szűk helyiségbe értünk, ahol a falak bézsszínűek voltak ez mellett puhák.
Gumiból voltak.
- Jimin. Ez egy játszóház? – elképedt arcvonásait nem tudtam mire vélni, de boldogan néztem körül.
- Szóljanak Jungkook-nak, hogy súlyosabbak a tünetei, mint azt el tudtuk volna képzelni. Túl gyorsan romlik az állapota. – ezzel a két fickó elengedett és felfelé tartottak, én meg Jimin lent maradtunk.
A kezében egy fehér anyag volt, amin szíjak voltak és nem nézett ki valami kényelmesen.
- Sooyeon, kérem hozzon egy kis xanax-ot, ha lehet injekció formában.
Az ismerős név hallatán felkúszott a szemöldököm, azonban nem fel sem fogtam, hogy mi történik.
Felém indult azzal a vicces pulcsival én pedig gyerekesen és durcásan elkezdtem hátrálni.
Nem akarom azt a valamit.
Egyébként is miért kellene az nekem?
- Taehyung! A te érdekedben. Képzeld, ez egy játék. Játszol velem? – mosolygós arccal jött utánam és én a játék szó hallatára megálltam és tenyeremet összeütve örültem neki.
- Igen, játszok. Hogy kell? – gyermeki öröm lengte be a szobát, Jimin meg, mint egy zombi állt ott velem szemben.
Rám adta a különös ruhát és időközben visszatért a hölgy is, és Jimin igazán óvatosan és fájdalommentesen adott nekem egy injekciót, majd azt mondta, hogy számoljak.
Nem értettem, de vicces volt.
Járkáltam, ültem, álltam, ugráltam számolás közben, mígnem Jungkook-ot véltem felfedezni az ajtóban.
- Jungkook! – kiáltottam fel és felé igyekeztem.
Ölelésbe vont és olyan erősen szorított, hogy azt hittem menten megfulladok.
Nedveset éreztem a pulcsimon keresztül és az arcára nézve értettem meg, hogy márpedig ő sír.
- Miért sírsz? – aggódó tekintetem rá szegeztem.
- Semmi Tae, semmi. Szeretlek. – letörölte a könnyeit – Szeretnél beszélgetni? – nézett rám lágyan.
- Szeretnék. – leült a puha földre, majd megpaskolta maga mellett a padlót, hogy foglaljak helyet. – Szerinted a tücsök tényleg tud zenélni?
- Nem tudom, ezt nem tudom megválaszolni, ez egy bonyolult kérdés.
- Szerintem, most menj haza. Nem vagyok rád kíváncsi. – mondtam neki, és hátat fordítottam neki.
- Valóban ezt szeretnéd? – szúrós tekintettel mért végig engem és újból csillogni kezdtek szemei.
- Igen, ezt.
- Hát jó, legyen így, de holnap is eljövök, és beszélgetni fogunk. Tudnod kell pár dologról, amit ez az állapot diktál neked. Szeretlek. – majd sietős léptekkel tűnt el innen.
Engem pedig bezártak ide, és számolhattam tovább.
Százkettő, százhárom, száznégy, százöt... és így tovább, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.