Ha valaki azt mondta volna nekem két hete, hogy dupla randin leszek majd NamJoonnal és a barátnőjével, valamint a fiúval - aki talán a jövendőbeli párom is lesz -, bizonyosan képen röhögtem volna, esetlegesen leöntöm egy doboznyi festékkel, de a helyzet az, hogy senki sem készített fel erre az embert próbáló helyzetre, talán, így kerülhettem a park melletti kávézóba, s annak mosdójába.
Voltaképpen, ha eltekintünk azon kínos pillanatoktól, mikor a lila hajú fiú és a barátnője éppen egy zavarba ejtő pillanatban kaptak minket rajta Kyungillal, és attól, hogy, amióta beültünk így, négyen a kávézóba, a NamJoon és köztem kialakult feszültség szinte kézzel tapinthatóvá vált -, akkor talán mondhatnám az elmúlt órát kellemesnek és jó időtöltésnek, csak hogy, ez közel sem volt így a valóságban.
Az elmúlt két napban, valóban elfogott az a reményteljes érzés, hogy a szürkés, hamvas hajú fiúval majd képes leszek pillanatok alatt elfeledni a Szomszéd fiúhoz kötő gyengéd érzelmeimet - ezzel talán ki is használva valamelyest Kyungil nagy lelkűségét -, de senki sem gondolta, hogy ez a folyamat ilyen nehéz és fájdalmas lesz.
Eunha, a valóságban még sokkal szebb volt, mint azt elképzeltem. Hosszú, fekete, ónix tincsei lágy hullámokban omlottak márvány fehér vállaira - éppen csak eltakarva azokat -, tökéletesen ívelt arcán egy barátságos mosoly ült kint szinte minden egyes pillanatban, vöröses, duzzadt ajkaival s ébenfekete, nagy szemeivel pedig úgy festett, mint egy igazi angyal. S hát egy angyal mellé ki is illene jobban, mint egy NamJoonféle, ragyogó tündér?
Önmagában, ezen tények felsorakoztatása, még nem is lett volna akkora kés a szívemben, hiszen biztos voltam benne - még a 'Bájos Virág' névvel illetett lány megpillantása előtt is -, hogy minden bizonnyal, tökéletesen illik egymáshoz a páros, azt sokkal inkább éltem meg fájdalomként, hogy aprócska flörtjüknek s lágy, becézgető csókjaiknak magam is szem - és fültanúja kellett, hogy legyek.
Ebből is adódhatott, hogy pillanatok alatt pattantam fel az összetolt asztalainktól, hogy aztán a férfi mosdó hideg csempéinek dőlve keressek magamnak egy kis nyugalmat -, amit a kávézó kellemes légkörében nem voltam képes meglelni.
Akkora igazságtalanságnak véltem az élettől - mikor a tükörbe pillantva vizslattam képemet -, hogy én nem születhettem sem olyan szépnek, mint Eunha, sem pedig olyan lenyűgöző természetűnek, mint Kyungil, mert így nem lehettem több NamJoon számára egy egyszerű szomszédnál, akit néhány napig barátjaként nevezett.
A csalódottság s a kétségbe esés másodperceken belül lett úrrá fölöttem, s valóban nem tudtam, mit kellene lépnem. Tisztában voltam azzal, hogy NamJoont nem tudom, majd elkerülni - tekintettel arra, hogy szembe szomszédok voltuk -, s azzal is, hogy hiába kedvelem igazán Kyungilt, a plátói szerelmem elfeledése sokkal nehezebb lesz mint gondoltam. Tanácstalan voltam, s tán az lett volna a lehető legjobb, ha a filmekből elsajátított módszerrel, angolosan távoztam volna az ablakon át, s meg sem álltam volna Busanig, én mégsem így cselekedtem -, s ennek perceken belül meg is lett az eredménye.
**********
- Minden rendben? - egy meleg tenyeret éreztem meg hátamon, mire döbbenten pillantottam fel a mosdó kagylótól, hogy aztán, a tükörben megpillanthassam gondolataim kitöltőjét - a lila hajút, szívem el rablóját.
Tudtam, hogy azt kellene mondanom: " Természetesen! Minden a legnagyobb rendben van." - én buta, azonban még sem ezt tettem. Talán azért, mert sosem bírtam sokáig titkolózni az emberek előtt, vagy szimplán csak azért, mert mindig gyorsabban cselekedtem, mint gondolkodtam volna - ez mégsem volt mentség, ugyanis a következő mondataimmal egy olyan lavinát indítottam el, amit sosem kellett volna, s melynek kimenetelét talán még maga, az Isten sem lett volna képes megjósolni.
Mivel, semmi jót nem tartogatott.
- Nem! Egyáltalán nincs rendben semmi sem! - dühödten fordultam feléje, miközben a kagylónak támaszkodtam, ujjaimmal olyan erősen szorítva azt, hogy félő volt - bármelyik pillanatban leszakíthatom helyéről.
- Mi történt? Rosszul vagy? - aggódóan lépett felém egyet, mint aki észre sem veszi a lényem körül lebegő sötét aurát.
- Miért jöttél utánam, NamJoon? - kitértem a válaszadás elől, s szúrós pillantásokkal illettem őt, mit már ő maga is észre vett, s nagyot nyelt, miközben néhány lépést megtett hátrafelé, így kialakítva köztünk egy tisztes távolságot.
- Csak aggódtam érted, mert elég sápadtnak tűntél az előbb és olyan hirtelen pattantál fel az asztaltól. - ártatlan pillantásokkal figyelt engem, mitől a szívem hevesebb dobogásba kezdett - de nem foglalkoztam vele, a csalódottság és a harag továbbra is uralkodott felettem, kiölve a rózsaszín ködöt elmém szegleteiből.
- Nem kell aggódnod értem! Nem kell utánam jönnöd, és ilyen kedvesen se viselkedj velem! Hát nem látod, hogy csak ártasz vele nekem? Nem veszed észre, hogy fájdalmat okozol ezzel? - teljesen kikelve magamból kiabáltam, mintha nem is én lettem volna.
- Nem értelek, SeokJin! Miről beszélsz? Hogy érted ezt? - értetlenül ráncolta szemöldökét, íriszei arcom s ökölbe szorult kezeim között cikáztak.
Egy pillanatra átfutott rajtam a sajnálat és a bűntudat. Olyan dolgot készültem a nyakába zúdítani, amiről ő valóban nem tehetett. Talán ott lett volna a lehetőség. Le kellett volna állnom, el kellett volna engednem ezt az egészet, kisétálnom a mosdóból, s összekaparni a földről a maradék méltóságomat, de úgy éreztem, ha nem adom ki magamból, ami a szívemet nyomja - felrobbanok. Újra szárnyalni akartam, hiányoztak a szabad érzéseim, de mázsás súlyok húztak vissza a földre - melyek már nem csak szívemet, a vállaimat is nyomták -, s önzően, azt akartam, hogy NamJoon is kapjon a terheimből - nem akartam továbbra is egyedül szenvedni a rám nehezedő súlyoktól.
Döntöttem. Most, vagy soha.
Nagy levegőt vettem, rendeztem kusza, szerte álló gondolataimat, s kimondtam. Kimondtam azt a bűvös mondatot, ami a következő időszakot jelentősen meghatározta. Kimondtam azt a mondatot, mely egy kegyetlen, fullasztó, mindent elpusztító lavinát indított el a hegy tetejéről.
- Szerelmes vagyok beléd. - szorosan hunytam le pilláimat, mert bár megcsapott a bátorság szele, képtelen voltam arcára nézni, s látni az azon lejátszódó reakciókat - Amikor így viselkedsz velem, mikor kedves vagy, mikor hozzám érsz, vagy akár csak egy másodpercnél is több ideig legelteted rajtam a szemeidet, mindig feléleszted bennem a hamis reményt. Ilyenkor esélyt adsz nekem arra, hogy higgyek magunkban. Így pedig, képtelen vagyok kiverni téged a fejemből! - lesütöttem pilláimat, így várva válaszára, s csak akkor kezdett el tudatosulni bennem úgy igazán, hogy mit is tettem, miket is mondtam.
- Kyungil, tudja ezt? - mindössze ennyi volt a reakciója, az én szívem pedig kegyetlenül, fájdalmasan sajdult fel - mintha csak össze akarna zsugorodni, hátha akkor, nem lesz majd képes szeretni, szerelmesnek lenni.
- Igen. Felajánlotta, hogy ő segít majd elfeledtetni velem, téged. - idegesen morzsolgattam az ujjaimat, kissé felpillantva rá - de arcáról, semmiféle érzelmet nem voltam képes leolvasni. Mintha, az elmúlt percek történése abszolút hidegen hagyta volna.
- Rendben van. Akkor, úgy vélem, az lenne a legjobb, ha egy ideig nem találkoznánk egymással. Nem szeretnék hamis reményeket kelteni benned. - azt hiszem, a szívem abban a pillanatban tört össze véglegesen. Alsó ajkamba harapva bólintottam egyet - többre nem futotta -, s könnyesedő íriszekkel figyeltem, ahogy a mosdó kijárata felé veszni az irányt.
- Szerintem, mi Eunhával most inkább elmegyünk. Szóljak Kyungilnak, hogy jöjjön be hozzád, vagy előtte egy kicsit még egyedül akarnál maradni? - döbbenten figyeltem, ahogy ilyen érzelemmentesen néz engem, s ilyen könnyedén ejti ki a szavakat ajkain. Arcom egyre csak égett, mintha nem csak szavakkal, hanem tenyerével is pofonnal sújtott volna le rám.
- A-azt hiszem, szeretnék egy kicsit egyedül lenni m-most. - hebegtem-habogtam, tekintetem cikázott a szoba különböző pontjai között, a könnyek égették szemeimet, de próbáltam tartani magam. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy ilyen könnyen megalázható legyek a szemében, ilyen szánalmas.
- Oké. Akkor hát, viszlát SeokJin! - egy utolsó, jelentőségteljes pillantást lövellt felém, majd már csak annyit hallottam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó - a lábaim pedig pont ezt a pillanatot választották arra, hogy végleg feladják a szolgálatot, s remegve roggyanjanak össze alattam. Kikerekedett szemekkel figyeltem a fekete nyílászárót, hevesen dobogó szívvel, s dühöngő gondolatokkal.
Nem köszöntem el. Nem mondtam neki semmit, se egy "Szia"-t, se egy "Viszlát"-ot, mert a szánalmasan naiv szívem valahol, titkon még mindig remélte, hogy nem ez volt az utolsó búcsú, hogy talán még visszajön majd hozzám.
S a kegyetlen, lila hajú tündér, szárnyait kieresztette, s egy utolsó visszapillantás után -, végleg elrepült. Talán a Bájos Virágjához indult, talán az égen ragyogó csillagok felé vette az irányt, minden esetre, ezt, az összetört szívű festő már sosem tudhatta meg.
**********
Sziasztook^^
Hosszú kihagyás után (végül is, az előző rész még tavaly volt xd), de végre megérkeztem a folytatással!
Igazán remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!❤️
Remélem, kellemesen telt a Szilveszteretek, Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Nektek!❤️