Az ajtó pedig kinyílt, még csak meg sem kérdezte, hogy ki az, csak úgy beengedett.
Talán látott volna, vagy mást vár?
Amint felérek, megtudom.
Nehézkesen vettem a lépcsőfokokat, még mindig volt bennem egy kis félsz, de erősen próbáltam legyőzni.
Az ajtajához értem és bekopogtam, mire egy halk ꞌSzabadꞌ volt rá a válasz.
Kissé remegő kézzel lenyomtam a kilincset és amint megláttam előtört bennem minden emlék.
Minden, ami jó, és minden, ami rossz.
Rám emelte a tekintetét és csak zavartságot tudtam az arcáról leolvasni.
Testsúlyát áthelyezte a jobb lábára, és próbált felém sétálni, de végül csak egy lépést tett felém.
Én pedig ott álltam bambán és furcsán az ajtóban.
Egyikünk sem tudta mi tévő legyen, de végül az idősebb kezdeményezett, és kérte, hogy fáradjak beljebb.
Megköszöntem, az ajtót magam után becsuktam és az egyik szék felé kezdtem el sétálni.
Közben pedig végig őt néztem, és ő se tett máshogy, végig engem bámult.
Miután kényelembe helyeztem magam, és ő is helyet foglalt, kérdőn nézett rám és mintha várta volna, hogy megnyíljak, és mondjam, mégis mi a fészkes fenéért vagyok itt, de egyszerűen még nem tudtam kimondani.
Sötétbarna íriszeibe belenézve elveszettnek éreztem magam és valahogy megnyugtatott közelsége.
- Jungkook? – kezdtem el beszélgetni és féltem. Ironikus. Pont én félek.
- Tessék? – nyugodt volt, de azért gyorsabban vette a levegőt, mint ahogyan kellett volna.
- Múltkor miért voltál, olyan, amilyen? – annyi más kérdésem volt még, de ez az egy gondolkodás nélkül csúszott ki számon, ami persze az idegességtől nem csengett tisztán.
- Taehyung, szerintem ezt már elmondtam neked. Nem tartozik rád. – még mindig ellenségesen viselkedik és nem hajlandó elmondani.
- De én szeretném tudni az igazi okát.
- Én pedig azt szeretném tudni, hogy miért vagy itt, mert biztosan nem azért, hogy megtudakold, hogy miért voltam veled olyan, amilyen. Szóval, ki vele. – nézett rám és mintha a lelkembe látott volna, erős és mély pillantással bámult engem és ez kissé megingatta az érzéseimet.
Sírva fakadtam, mint egy kis gyerek.
Ez még nekem is sok volt.
Megjártam én már hegyet-poklot, de ez még azoknál is rosszabb, és durvább volt.
Semmilyen hang nem jött ki a számon, csak szipogás és itt-ott egy halkabb nyögés.
Jungkook csak élesen figyelt, és mért végig, mostanra már vagy harmadszor, de az ő szája is csak sóhajokat hallatott.
- Jungkook, baj van... – halkultam el mondandóm végére és próbáltam tisztességes mennyiségű oxigénhez juttatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Mondjad. Meghallgatlak, végül is a pszichológusod vagyok, kötelességem segíteni neked. – komoran beszélt és a legrosszabb, hogy ugyanolyan érzelemmentesen is, mint amikor összevesztünk. – Bízhatsz bennem. Ha azért nem mered elmondani, mert félsz, hogy az lesz, mint múltkor, akkor megnyugtatlak, hogy az soha többé nem fordul elő. Az a nap egy rossz nap volt, számomra és számodra is. Sajnálom utólag is, nem tudtam mit kezdeni azzal a szituációval, és így reagáltam le, sajnálom. – megnyugodtam eléggé ahhoz, hogy elmondjam neki, de hogyan?
- Bízom benned, de mégis, olyan nehéz elmondani. – egy újabb sírásba kezdtem, és Jungkook felállt a székéből, utána pedig vészesen közeledni kezdett felém egész testével, de nem hátráltam, hagytam.
Míg végül elém nem ért.
Leguggolt szemben velem, kezét combomra tette és mélyen íriszeimbe nézett, ezután pedig egy bólintást végzett fejével.
Közben haja ide-oda csúszott és végén pedig így szólt:
- Mi a baj, kicsi Taehyung? Valaki bántott? – ennél nem is lehetett volna halkabban és ez mellett izgatóan mondani.
- Magam alatt vagyok. – pedig alattad kellene lennem.
- Hogy érted ezt? – most már kíváncsian fürkészte az arcom minden egyes szegletét és válaszokat várt.
- Nagy baj van, Jungkook. Rossz ember vagyok. – hajtottam le a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de ő megfogta két ujjával az állam alját és felnyomta pont annyira, hogy meglegyen a szemkontaktus.
- Amíg nem mondod el, nem tudok segíteni.
- Rosszat tettem és még csak nem is emlékszem rá, hogy megtettem volna. Idegennek tűnik, mégis érzem, hogy én tettem és ez felzaklat. – lassan mondtam a szavakat, néha meg-megállva, hogy össze tudjam szedni a gondolataim.
- Mit tettél? Öngyilkos akartál lenni? Az Isten szerelmére, mondd már! – ideges volt, vagy inkább aggódó, nem is tudom pontosan, de semmiképp se volt nyugodt állapotban.
- Jungkook – nyeltem egy nagyot, és folytattam. – Én megöltem valakit. – újra könnyek kezdték ellepni a szemem és elhomályosították az éles látásom. Jungkook szája elé kapta a kezét, és mintha nem akarna hinni annak, amit épp az előbb hallott.
- Azt, aki a hírekben volt? Taehyung, azt te tetted? – elvette combomról a kezét, és felállt. Most már magasabb volt, mint én, és onnan fürkészett engem, gondolkozott valamin.
- Igen, én voltam. Jungkook, én hangokat hallok, én félek, engem valaki követ, valami rossz, és nem ez földről való. Meg fog ölni! – kezdtem hadonászni a kezeimmel és én is felkeltem székemből. Nem bírtam tovább ülni, újonnan jöttek a hangok. – Most is, Jungkook! Most is! Segítsen! – kiabáltam, és földre ültem, de ez sem bizonyult jó ötletnek, ismét felálltam. Jungkook felé vettem az irányt, ő pedig várt, várta, hogy oda érjek, és nagy meglepetésemre átölelt, pont ő. Hihetetlen.
- Jól van, semmi baj Tae. Megoldjuk. Csak figyelj rám nagyon. Válaszolj minden kérdésemre nagyon őszintén, és bármi, ami eszedbe jut, oszd meg velem, rendben? – bólintottam, hisz egyszerű feladatnak bizonyult. – Kezdhetjük? – elhajolt tőlem és leültünk egymással szemben.
- Igen. Kész vagyok.
- Szóval, mióta voltak ezek a hangok?
- Pontosan azóta, hogy összevesztünk.
- Előtte soha?
- Ha jobban bele gondolok, voltak, de nem ennyire erőteljesen és nem ilyen gonoszak. Csak esetleg megdicsért, vagy mondott valami vicceset, én pedig betudtam egy amolyan tudatalatti dolognak, tudja. – mondtam egyszerűen és úgy éreztem életemben először őszintén beszélek valakivel.
- Taehyung, ezt miért hallgattad el előlem? Meg kellett volna osztanod velem, mint minden mást is. Mi van még? – egyre nyugtalanabb lett, fészkelődött a székben, mintha nem tudta volna, hogyan üljön.
- Igazából, ez volt olyan nagyon durva. Ezen kívül sokszor gondoltam arra, hogy megölök valakit, hogy megkínzok valakit, vagy esetleg felszeletelem, és a darabjait elküldöm random családoknak ajándékba.
- Taehyung... nem tudtam. Úristen, nem tudtam, hogy ez ennyire súlyos. Sajnálom, de itt ez már nem az én hatáskörömbe tartozik, ehhez már szakorvos kell. Ismerek valakit...
- Hallani se akarom, nem megyek máshoz, segítsen maga! Kérem.
- De értsd meg, én ebben már nem tudok. Ehhez már orvos kell, én csak pszichológus vagyok. Kérem Taehyung, a kedvemért, látogassa meg az egyik ismerősöm. Nagyon jó szakember, ő tud segíteni.
- Nem akarom!
- Tae! Húsz éves vagy, kérlek, ne légy ilyen gyerekes. Idejössz segítséget kérni, erre meg nem fogadod el a segítségem? – igaza volt. Hajába túrt és ezután a tincsek kissé más állapotba estek vissza.
- Jó rendben, de csak ha maga is elkísér hozzá.
- Legyen, neked melyik nap lesz jó? – elővette zsebéből a telefonját és a hangból ítélve, azt hiszem, hogy fel is oldotta.
- Mondjuk, péntek? – inkább kérdeztem, mintsem mondtam volna, de értette.
- Akkor péntek. Pillanat, felhívom őt és megbeszélem vele, hogy neki megfelel-e ez a nap. – hallottam, ahogyan bepötyögi a telefonszámot, ezután füléhez emelte a telefont és ezt követően már beszélgetett is a telefon másik felén lévő személlyel. Gyors beszélgetés volt, és mindössze pár percig tartott. Mosollyal a száján fordult felém és már előttem is volt, készen arra, hogy megossza velem, azt, amiről ő már tudott.
- Szóval, pénteken 12:00-kor neked megfelel? – kérdezte még mindig mosollyal az arcán.
- Igen nekem jó, és akkor tényleg eljön velem? – bizonytalan voltam.
- Igen, hisz ezt ígértem, nem?
- Jungkook? Megölelhetem magát? – élesen szívta be a levegőt és egy aprót biccentett fejével, én pedig felálltam helyemről és hozzá sétáltam.
Megtisztelt avval, hogy ő is álló helyzetbe korrigálta testét és kitárt karokkal várt engem.
Szinte a kezei közé estem és olyan szorosan öleltem, ahogyan csak tudtam.
Jól esett.
Ölelése most laza, és kedves volt, egyáltalán nem volt megfeszülve teste, mint akkor, azon a napon.
Már vagy fél órája lehettünk így, de még egyikünk se bontotta fel ezt az eddigi legerősebb köteléket köztünk, és ennek felettébb örültem.
Főleg annak, hogy Jungkook se szakítja meg az ölelésünket.
Azonban egy kopogást hallottunk meg az ajtón és ezzel a meghitt vigasztalás is megszakadt.
Elváltunk egymástól, és Jungkook az ajtóhoz lépdelt és beengedte, azt, aki kopogott.
Köszöntötte őt, és közelebb jöttek hozzám, Jungkook pedig bemutatta a srácot, akinek neve Kim Seokjin.
Kezet nyújtottam neki, és bemutatkoztam én is, ez után Jungkook mondta, hogy ő is az egyik páciense.
Én pedig valamiért féltékenységet éreztem, de okom meg nem igazán akadt.
Végül rájöttem, hogy én itt már zavaró tényező vagyok, így fogtam magam és sétálni kezdtem az ajtó felé, kinyitottam azt és egy hangos köszönést hallattam.
Jungkookra néztem, aki szemével szinte bocsánatot kért, én pedig elnézően bólintottam, kezével meg egy telefont formált, és ha jól olvastam szájáról, azt mondta, hogy „Majd hívlak".
Elmosolyodtam és kiléptem az ajtón innen pedig lefelé tartottam a lépcsőkről, egészen ki a kissé csípős hideg levegőre, ami mostanra, novemberre lehűlt.