Mikor azt hinnéd, hogy több semmitmondó kérdést nem fog feltenni, de erre benyög még egyet, amiktől már szívesen másznál falra.
Ismerős szituáció.
Hogy kicsoda ez az állandóan kérdezgető hapsi?
Hát az én szuper szexi és jóképű, fiatal pszichológusom.
Igaz, magam se vagyok valami öreg, sőt fiatalabb, mint ő, de mégis, minek ennyi kérdés?
Kedvencem a: „Hogy vagy ma?" „Jól aludtál?" És ehhez hasonlók.
Utolsó kérdése is egy ilyesfajtára sikeredett.
- Szóval Taehyung, hogy érezted ma magad? – komolyan, annyira elavult, és ha ez nem lenne elég, mindig írogat valamit abba a kék, kissé ütött-kopott kisnoteszébe. Idegesítő.
- Felettébb boldogan, köszönöm kérdését.
- Taehyung, kérlek, ne legyél cinikus. Segíteni próbálok. Legalább próbáld meg. – mondta ki e szavakat, közben pedig kigombolta az ingje legfelső gombját. Tényleg? Pont előttem? Direkt?
- Jungkook. Miért csinálja ezt? Direkt? – nem is gondolkoztam, csupán kimondtam azt, amire gondoltam. Ő mondja állandóan, hogy az őszinteség a legfontosabb. Tessék, itt van az őszinteséged!
- Ugyan mit? Nem teljesen értelek. Elmondanád részletesebben? – szinte elsőre leesett, hogy arra megy ki a játék, hogy újat tudjon meg, és hogy beszélgessünk. Most volt is kedvem hozzá.
- Ezt. Tudja, pontosan tudom, hogy tudja, hogy meleg vagyok és előttem gombolja ki a fehér – ami szinte átlátszó – ingjét és ez mellett még ráadásul, fogadok, hogy avval is tisztában van, hogy nem közömbös számomra, mint férfi. – nem láttam arcán meglepettséget, csupán önbizalmat és kíváncsiságot.
- Így gondolod? Hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte, és visszagombolta ingje gombját. Piszkosul szexi volt, legszívesebben letéptem volna róla, de fogadok, méregdrága ingről van szó, így visszafogtam magam.
- Abból gondolom, hogy mivel maga egy pszichológus, ezért tisztába van azzal is, hogy az ember milyen és melyik testbeszéde mit jelent. Nincs igazam, doktor úr?
- Valóban jó felé gondolkozol Taehyung. Esetleg nincs valami, amiről konkrétan szeretnél beszélni? – kérdezte meg megint ezt a kérdést, amit minden egyes nap feltesz. Már untam.
- Nincs. – letudtam ennyivel a választ, próbáltam minél kevesebb érzelmet beletenni a beszélgetésbe, nehogy valamit kiolvasson belőlem Jungkook.
- Látom visszatértünk, ahhoz a makacs és szűkszavú Taehyunghoz. Miért? – felállt székéből és egy kis szekrényhez sétált, kinyitotta és kivett belőle egy apró szobrocskát.
- Mit akar azzal?
- Ne kérdéssel felelj egy kérdésre, kérlek. A másik dolog, meg, hogy sose hadd, hogy bármi elvegye a figyelmed, amikor egy komoly témáról beszélsz. – okított ki, és már a székében ült újra, azt az apró szobrot vizslatva.
- Elnézést. Magának fontos az a tárgy? – kérdeztem, mert kíváncsivá tett, hogy miért most vette először ki onnan és miért néz rá olyan szemekkel.
- Meg szeretnéd nézni? – kérdezte tőlem – Igen! – válaszoltam neki, mert érdekelt mit tud az a szobor.
- Ez az én őrangyalom. Mindig itt van és figyel, időnként, ha segítség kell, segít is. – mondta teljesen belemerülve abba, amit mond.
- Maga hisz ilyenekben? – felszaladt szemöldököm, azon, hogy Jungkook ennyire hisz egy nem létező dologban.
- Te talán nem?
- Nem. – mondtam nemes egyszerűséggel. – Szerintem hülyeség olyanban hinni, ami megfoghatatlan.
- „Boldogság Angyala, óh, vidám, fényes angyal, Dávid a vég előtt tavaszod erejét kérte volna, bűvös tested friss delejét! Én csak imáidat kérem haló szavammal, Boldogság Angyala, óh, vidám, fényes angyal..." - elmondott egy idézetet és folytatta. – Ez egy híres francia szimbolista gondolata, Charles Baudelaire mondta ezt, és annyira szép, hogy mindennap legalább egyszer elmondom vagy magamba, vagy valakinek.
- Ez tulajdonképpen mire jó? – tettem fel ezt a kérdést, mert kezdett érdekelni, hogy miért van ennyire oda meg vissza ettől az idézettől.
- A hitem erősíti. Te mit teszel annak érdekében, hogy higgy? Hogy tudj hinni? – elgondolkodtató kérdés, és valamiért jónak láttam felkelni a székből és az ablak felé vettem az irányt, ami a hozzám legközelebb eső volt. Virágok és különböző családi fényképek voltak a párkányba rakva, és ez adott egy otthonosabb külsőt ennek az amúgy igazán modern és lehangoló szobának.
- Semmit. Nem tartom valósnak, így maradok a reális, kézzel fogható dolgoknál. – tényleg így gondoltam, ő pedig szintén felkelt és tett két lépést felém. Igen, téged is szívesen megfognálak, óh, de még mennyire.
- Ezek szerint a szerelemben, boldogságban, szomorúságban és ehhez hasonlókban sem hiszel?
- Úgy nézek én ki? Komolyan, feltételez maga rólam ilyet? Na, jól nézünk ki. Nem elég, hogy ide kell járnom, de még ilyen véleménnyel van rólam. Csodás, mondhatom. – tekintetem inkább a külvilágra akasztottam, és néztem, ahogyan sétálnak az emberek az utcán.
- Most mi akasztotta ki? – tényleg nem érti, vagy csak csinálja a hülyét, hogy többet mondjak? Néha teljesen összezavar.
- Mióta vagyok itt? – szúrós szemekkel nézett rám, közbe félrehúzta jobb szája szélét, és rájöttem, hogy megint kérdéssel feleltem a kérdésére. – Vagyis, nem tudom, mi akasztott ki. Talán az, hogy ilyeneket gondol rólam, hogy hiszek a szerelemben és ehhez hasonlókban. Röhejes. – hallattam egy sokat mondó sóhajt és mivel eddig az ablakon bámultam ki, nem láttam, de ő már visszaült székébe és onnan figyelt és mért engem.
- Elnézést kérek, de most jöttem rá, hogy nekem egy fontos elintézni valóm van, szóval én mennék. – hirtelen eljöttem ablaktól, kabátomat magamra kaptam és az ajtó felé siettem.
- Még nem mehet el! Mi az a roppant fontos dolog, Taehyung?
- Nem tartozik magára, hogy hova megyek és mikor. Maga se oszt meg velem mindent, hogy hova megy, mikor viszi ki a szemetet, vagy éppen mikor megy aludni. Tehát, én se osztom meg magával azt, hogy most épp mit felejtettem el és miért kell sietnem. Köszönöm a mai napot, viszlát. – végre, elmehetek innen, még ha ilyen alattomos kifogással is, de végre magam lehetek, és nem kell szocializálódott egyedként viselkednem. Kinyitottam az ajtót és már lefelé is tartottam a lépcsőn.
A poros és nem épp legszebb utcákat járva kezdtem el gondolkozni, olyan dolgokon, amiket ma Jungkook mondott, mint például a szerelem.
Mi az?
Szép?
Hogy kaphatom meg?
Meg lehet venni?
Hogy működik ez?
Ezekre minél hamarabb válaszokat kell találnom, majd holnap Jungkook megmondja nekem, ebbe biztos vagyok.
Mikor oda értem a blokkház elé, figyelmesen körülnéztem és csak miután megbizonyosodtam róla, hogy senki se figyel, csak ezután helyeztem bele a kulcsot az ajtóba és nyitottam ki.
Beérve a lépcsőházba felkapcsoltak a lámpák és a lépcsőn kezdtem el felfelé haladni a lakásomig.
Az ajtó elé érve, megismételtem ismét a körbenézős szokásomat és ezután kinyitottam a saját kis birtokom ajtaját.
Belépve a lakásba egy barna szőnyeg látható és egy szekrény, amire lehelyeztem a kulcsom és a telefonom.
Cipőmet levettem, kabátom az akasztóra tettem és a lámpákat felojtottam, hogy valamelyest tudjak tájékozódni, ebben, az amúgy aprócska lakásban.
Az utam a fürdőszobába vezetett, bementem, szintén egy kapcsolót nyomtam meg, hogy világosság terjedjen el a fürdőben.
Lassan vettem le magamról a ruhákat, hisz nem sietek sehová, így van időm bőven.
Közbe-közbe magamra pillantottam a tükörben és megállapítottam, hogy igenis jóképű vagyok.
Nem is értem Jungkook miért nem kezd ki velem.
Természetesen én nem tehetem meg az első lépést, vagyis már megtettem, hisz azt mondtam neki, hogy nem közömbös számomra.
Ebből rájöhetett, hogy én akarnék többet is, mint arról beszélgetni, hogy hogyan aludtam és hasonlók.
Mikor az utolsó ruhadarab is lekerült rólam, a zuhany alá másztam.
Lassan beindítottam a vízsugarakat, amik simogatták bőröm, és jól eső érzéssel töltött el az, ahogyan a forró víz közvetlen érintkezik a felső réteggel a bőrömön.
Áztattam magam vagy egy óráig, de azért meg is fürödtem és kiléptem onnan, teljesen felfrissülve.