(törött rózsa)
9: Nem több mint ami
————————
🌹 JACK NORTHON 🌹
Figyeltem, ahogy az ebédlőben a hatalmas forgalommal küzdve, felénk közeledik, arcán zavar, és egy cseppnyi megszeppentség tükröződött. Mellettem Will integetni kezdett neki, mire az arca egy pillanatra felderült, és felénk vette az irányt. Néztem, ahogy világos barna hajának hullámai meglibbennek minden mozdulatnál. Szűk póló volt rajta, fekete nadrággal. Maynek megvolt mindene, amiről egy lány álmodni mert. Kerek cicik és feszes popsi, formás combokkal. Biztos voltam benne, hogy nem egy lány irigyelte el tőle ezt az alakot.
- Jack – Tyler felé fordultam, aki kétkedve figyelt. – Ne aggódj már érte ennyire. Rendben lesz, hidd el!
Elmosolyodtam, de mielőtt még válaszolhattam volna, mellettem Will halkan felhorkantott. Jókedvűen nézett először rám, majd Tylerre, miközben az almáját forgatta a kezében. Ez a szerencsétlen minden áldott nap megevett egy almát.
- Szerintem Jack barátunk nem egészen ezért bámulja Maylient! – felvont szemöldökkel fordultam felé, próbáltam a létező leglesajnálóbban nézni a fiúra.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – Will megforgatta a szemeit, de a mosoly szája sarkában továbbra is ott ücsörgött.
- Hidd el, nem te vagy az első, aki megbámulja. Jó teste van, na és akkor? – ezúttal én vontam fel a szemöldökömet.
Szóval már Will is megbámulta párszor. Akkor én miért csak most veszem észre? May nekem egészen olyan, mint egy idegesítő kishúg. Akkor most mégis miért bámultam meg, úgy mint az összes többi fiú? Kelletlenül sóhajtottam.
- Sziasztok! – végülis csak ideért az asztalhoz a lány is, mire én automatikusan mosolyogtam rá, ahogy tálcáját enyém mellé tette.
- Csá – biccentett oda neki Tyler a másik oldalról, és egy almát vágott a lányhoz, aki ijedtében felkapta a kezét a feje elé.
- Ez meg mi volt? – nézett rá May, miközben beleharapott a hozzávágott almába. Nem mintha neki nem lett volna ott a tálcáján egy ugyanolyan.
- Teszteltem, hogy milyenek a reflexeid, egy kísérletet végzek, hogy milyen összefüggésben van a nem, az életkor, és a rendszeres sport a reflexekkel – magyarázta a fiú a lányra nézve, aki kissé oldalra döntve a fejét, hallgatta a fiút.
- Ez hülyeség! – szólt közbe Will mellőlem.
- Te vagy a hülyeség már a születésedtől fogva! – felnevettem Tyler beszólását hallva, imádtam, ahogy az egyszerű, kényelmes gondolkodású Will és az okosabb, logikai, racionális gondolkodású Tyler újra, és újra összecsap.
- Szerintem ne hagyd abba, tök jó, hogy ilyeneket csinálsz! – May mosolyogva figyelte, ahogy Tyler írni kezd a megviselt kockás füzetbe, ami előtte van. A srác tényleg egy igazi zsenijelölt volt.
- Ha már itt tartunk...! – Mayre néztem, aki rám emelve tekintetét szerényen elmosolyodott. – Van kedved csinálni valamit a hétvégén?
- Hát... – a lány elhúzta a száját, gondolkodva pislogott maga elé, ismertem ezt a nézést, azon gondolkodott hogyan utasítson el. – Igazából már lenne programom...
- Egész nap otthon ülni, és magadban keseregni? – vontam fel a szemöldökömet, mire ő vörösen fordult el. Szóval eltaláltam.
- Nem, azaz nem teljesen – pillantásomat látva elhúzta a száját. – Igen, ez volt a tervem. Na, és akkor mi van?
- Jól van, mostmár más terveid vannak – a lány megforgatta a szemeit, mire én elvigyorodtam. – Eljössz velünk paintballozni szombaton!
- Megyünk paintballozni? – nézett fel könyvéből Will, aki időközben nekiállt tanulni.
Ahogy előre hajolt, még jobban látszott, hogy a haja olyan göndör, mint egy birkának. A lányok mégis úgy verték rá a nyálukat, mintha nem egy büdös, retkes, buta állat szőrzetéhez hasonlítana a kis gyapjas.
- Aha – feleltem.
- És ezt pontosan mikor találtad ki? – felhúzott szemöldökkel nézett rám, de a szórakozott stílusát továbbra sem vedlette le.
- Kb úgy most...? – vigyorogtam rá, mire ő nevetve rázta meg a fejét, és beleegyezésként bólintott.
- És akkor hányan lennénk? – kérdezte a lány, mire én megvontam a vállamat.
- Mondjuk akkor így négyen? – May bólintott, de úgy tűnt nincs teljesen megelégedve a válaszommal.
- És Evaval mi lesz? – tette hozzá végül.
- Eva beteg, egész héten nem jön! – mutatta felénk a telefonját Will, amin egy beszélgetés volt megnyitva a vörössel. Azt írta, hogy lázas. Sok-sok beteg emojival.
- Hát, akkor tényleg csak ennyien leszünk – vonta meg a vállát, és nagy kék szemeit rám szegezte. – És hogy lesz?
- Fogalmam sincs, majd holnapra már tudni fogom, meg akkor le is foglalom a helyet, úgyis ismerem Faithet – mondtam, miközben a telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, mennyi időnk van még az ebédszünetből.
- Faithet? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- A tulaj lánya, az unokabátyja felesége – válaszolta meg a kérdést helyettem is Tyler. – Elég sokszor adta ki nekünk a helyet olcsóbban, vagy rakott ki másokat a kedvünkért!
May bólintott, miközben pár kanál levest evett, majd éppenhogy beleszagolt a másodikba, és száját elhúzva állt fel, miközben mosolyogva köszönt el tőlünk. Csodálkozva néztem, ahogy lassan rengő csípőjével a világról tudomást sem véve hagy itt minket.
- Várj, jövök én is! – szóltam utána, pedig még be sem fejeztem az ebédemet, mire ő bevárt engem, majd kivittük a tálcáinkat.
Még hátulról hallottam Will horkantását, de meg nem mondtam volna, hogy meglepett vagy inkább éppen ellenkezőleg, mindenttudó, már már pökhendi horkantás volt ez. Will sok mindenre rájött, ami azt illeti egész hamar. Fogalmam sem volt, hogy vajon mit képzelt bele abba, amit most Mayyel csináltunk. Reméltem, hogy nem lát bele többet, mint ami. Ugyanis tényleg nem volt az.
- Megint elkísérsz? – mosolygott fel rám a lány, mire én is mosolyogni kezdtem.
- Miért ne – vontam meg a vállamat, mire ő is megvonta, majd az üres termükbe beérve ledobta magát a székére, és elővette az uzsonnás dobozát, amin kék-fehér angyalkák voltak.
Körbe néztem a spanyolos terembe. Nem sokat jártam a 245-ben, mivel nekem többnyire a suli másik szárnyában voltak óráim. Ráadásul én nem is tanultam spanyolt, mert francia volt az első idegennyelvem, a második pedig a német. Miközben a spanyol zászlót néztem a terem végében, tekintetem végre újra May felé vándorolt, és ezzel együtt az angyalkás dobozra.
- Nincs már vége a karácsonynak? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy a lány egy hatalmasat harap a szendvicséből. Nem kellett neki két másodperc sem, már majonézzel és ketchuppal volt kikenve az egész arca. – Kicsit maszatos vagy, te lány.
- Van szalvétám – mondta nekem teli szájjal, mire én elnevettem magamat, a lány közben eltűntette az apró zsemle még megmaradt részét is. Arcát megtörölve indult vissza a cuccai felé.
Gyorsan elővettem a telefonomat, mert nem láttam a teremben órát. Ahogy felnyitottam a telefonom képernyőjét egy nem fogadott hívás jelent meg a kijelzőn. Elhúztam a számat Lucas nevét látva, majd inkább le is zártam. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem.
- Húhú! Föld hívja Jacket! – May közben elkezdett előttem legyezni, mire én ijedtemben meglöktem a lányt, aki elejtette a fizika cuccát. – Hát ez szép volt!
- Bocsi!
- Hagyjuk – mondta nekem háttal, miközben lehajolt a cuccáért.
Igyekeztem mindenhova nézni csak a lány fenekére nem, végül elindultam előre, hogy segítsek neki felszedni a cuccát, de ekkor ő is hátrálni kezdett, mire fenekével ágyékomnak ütközött. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és elléptem mögüle. Mindenhova néztem, csak a lányra nem, aki észre sem vette, hogy nekem jött.
- Na! – végre felegyenesedett, és hosszú haját füle mögé tűrte. – Megvagyok! Bocsi, ha neked mentem. Néha, olyan szerencsétlen vagyok, hogy hú!
- Hát azt látom! – jegyeztem meg, mire ő csúnyán nézett rám, legszívesebben csak nevettem volna, olyan aranyos volt, ahogy rám bámult.
- Én meg úgy látom, hogy már egy ideje nincs semmi dolgod, mert engem oltogatsz! – elindult előre a kezében a fizikával, és hátra sem nézett.
- Akkor le is léphetek, ha ma a kicsi Maylien is ilyen csípős formában van! – a lány erre megforgatta a szemét, majd lágy mosollyal felém fordult a folyosó közepén. Lágy ajkai finoman éríntették egymást, ahogy a szavakat képezte.
- Nem akarom, hogy elmenj! – képtelen voltam nem mosolyogni ezen is. Azt akartam, hogy tudja, én is élvezem a társaságát, de nem tudtam, hogy mondjam úgy, hogy ne legyen félreérthető.
- Akkor jó, mert én sem akarok elmenni! – May arcán a lágy vonások lassan szomorkássá váltak. Hihetetlen, de mintha az én szívem is hirtelen gyorsabban kezdett volna verni a pániktól. – Mi baj?
- Semmi – apró orrát megemelve próbált erősebbnek tűnni, de túlságosan sok veszekedését néztem végig Lucassal, és túlságosan jól ismertem az összes technikáját, arra hogy hogyan tűnjön minél magabiztosabbnak. – Csak, ahj, ez egyszerűen túl érthetetlen még nekem is, hogy ez az egész megtörtént. Tudom, hogy már rengetegszer átrágtuk, de még mindig nem hiszem el, hogy ez történik. Hogy te vagy az, akivel mindenhova megyek, nem pedig Lucas!
- El kell őt engedned May, te is tudod! – a lány bólintott, miközben szorosabban ölelte magához azokat a nyamvadt tanszereket.
- Igyekszem, mostantól mindenben benne vagyok, ami ahhoz kell, hogy elfelejtsem! Tényleg! Paintballozunk, vagy akár bulizhatunk is! Amit csak akarsz! Csak menjen ki a fejemből! Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de... – és itt végre felnézett rám. – Új gondokat akarok!
- Ha ez kell, akkor én annyi gondot a nyakadba varrok, hogy egy hétig fosni fogsz az idegtől! – mondtam, mire May felvihogott. Szája elé kapta a kezét, és csillogó szemekkel bámult rám.
- Köszönöm – mondta végül, ahogy átfordultunk arra a folyosóra, ahol a fizika terem volt. A többi osztálytársa már ott volt. – Mindjárt becsengetnek, nem mész?
- De, persze, bár csak kettővel vagyok arrébb – mutattam a keresztben lévő teremre, ami a labor volt. Imádtam ezt az iskolát, akkora volt, hogy ha beküldtek volna ide egy óvodást, kilencven százalék, hogy eltévedt volna.
Néha még én is eltévedtem.
- Ó! És nem kéne valami cucc, vagy tankönyv, vagy valami? – megráztam a fejemet, mire ő is vállat vont.
- Oké, akkor megyek, jó? – May bólintott.
- Akkor szia...? – felnevettem, és gyorsan magamhoz öleltem az apró lányt. – Akkor szia.
- Szia! – kócoltam össze haját, mielőtt még elengedtem volna, majd gyorsan bementem a labor melletti szertárba, egy köpenyért, és én is bementem a terembe.
Ahogy beléptem egyszerre legalább három szempár tapadt rám, mindegyikről lerítt, hogy ugyanarra kíváncsiak. Nem adtam meg nekik a választ, nem is akartam. Kedvem sem volt hozzá, mert még én sem tudtam, hogy minek vagyok ennyit Mayyel. Mi motivál?
- Szép lány – jegyezte meg halkan az egyik osztálytársam, akivel mindig együtt ülök. Furcsán néztem rá, mire ő megvonta a vállát. – Mi van? Attól még, hogy csaj vagyok, nem lehet véleményem?
- De, persze – ráztam meg a fejemet, majd inkább a tábla felé fordultam, ami már most tele volt írva mindenfélével.
A tanárnő is alig két perc múlva kilépett a labor elzárt részének ajtaja mögül. Vörös haja megint ezer felé állt, száraz ajkait mosolyra húzta, miközben véreres szemeivel megtalálta az előttem ülőt.
- Na és mit tanultunk múlt órán, Patrick? Elmondanád nekem röviden? – a fiú pontosan visszamondta a az előző órai biológia anyag vázlatát. Majd el is kezdte volna részletezni az egyes témaköröket, de Miss Gibson megállította. – Jack Northon folytassa, ha már úgysem divatja beérni az órámra!
- Persze, tanárnő! Örömmel folytatok bármit! – mosolyogtam rá, miközben tetovált ujjaimat összefűztem az asztalon, és diplomatikusan belekezdtem a mondandómba.
⚜️⚜️⚜️
Az óra végével fáradtan vánszorogtam ki. Gyűlöltem a bioszt, főleg hogy érettségi tantárgyam volt. Még egy ekkora szart, mint ez. Nem tudom hova gondoltam, mikor ezt választottam.
- Na – May jelent meg mellettem. – Hogy ment?
- Micsoda? – pillantottam le rá, mire ő felháborodva vonta fel a szemöldökét.
- Mi az, hogy micsoda? Hát a biosz! Abból is érettségizel, nem? Nehéz? Mit tanultok? – a kérdések csak egyre jöttek, de én nem, hogy felfogtam volna, meg sem értettem őket. Olyan bambán pislogtam a lányra, hogy May felnevetett. – Látom leszívott.
- Le.
May mosolyogva rázta meg a fejét, miközben én csak néztem magam elé. Erőm nem volt, nem hogy kedvem bármihez is! Igyekeztem nem elaludni.
- Na, milyen órád lesz még? – kérdezte a lány, de mielőtt még válaszolni tudtam volna, a telefonom rezegni kezdett a zsebemben.
A kijelzőn ugyanaz a név jelent meg, mint amit alig egy órája is láttam, még a spanyolos tanteremben. Furcsán néztem a kijelzőn álló öt betűs személynevet. Lucas. Őszintén nem tudtam mit akar, de másodszorra már nem akartam ignorálni. Úgyhogy a zöld kagyló gombot elhúzva felvettem a telefont.
- Mit szeretnél? – szóltam rögtön bele, próbáltam higgadt hangon beszélni.
- Szóval már paintballozni sem visztek el! Milyen barátok vagytok ti? – éreztem, ahogy a magamra erőltetett nyugodtság kezd szertefoszlani.
- Ki mondta, hogy megyünk? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem Mayre nézni, akin már most látszott, hogy levágta kivel beszélek.
- Hallottam, ahogy Will beszéli az egyik osztálytársunkkal. Őszintén szólva fel vagyok háborodva, hogy engem kihagytok az egészből! Most komolyan Mayé lett az én helyem a bandában? – el tudtam képzelni, ahogy Lucas lebiggyeszti az ajkait.
- Nem.
- Akkor? Én miért ne jöhetnék? Hiszen ezerszer játszottunk már együtt! – hallgattam, mire Lucas tovább folytatta. – Ráadásul Mayyel is esetleg kibékülhetnénk. Köztünk már mindennek vége, de attól még nem kell utálni egymást!
- Ezt akarod? Mayt? – vontam fel a szemöldökömet akaratlanul is, pedig nem is látta a fiú.
- Csak békét! Fogadok most is ott van valahol a közeledben! Vesd fel majd neki is! – nem tetszett, semennyire sem. – Na most megyek, akkor majd szombaton tali! Ugye akkor megyünk? Mindig akkor szoktunk! Na szia! – azzal a hívás már meg is szakadt.
Lezártam a telefonom képernyőjét, majd óvatosan Mayre pillantottam, aki sápadt arccal meredt maga elé. A telefont visszacsúsztattam a zsebembe, majd a termünk elé érve megtorpantam.
- Nekem ez volt az utolsó órám. Neked lesz még? – valószínű, hogy az egész beszélgetést hallotta.
- Tényleg el akar ő is jönni? Kibékülni? Azt hiszi, hogy ez csak így megy? Hogy ez az ő döntése? – maga elé bámult, miközben utánam lépdelve megállt a padomnál, és megvárta míg én összeszedem a cuccaimat.
- Nem tudom mit hisz, May! Őszintén nem! Tegnap egy olyan csajt hozott fel, aki szakasztott úgy nézett ki, mint te, csak gólya volt! Érted? Gólya! – May furcsán nézett rám, majd mikor rájött, hogy mit is értek szavaim alatt, szemei nagyra kerekedtek.
- Tényleg? – fogaival alsó ajkát kezdte harapdálni, miközben kék szemeivel az enyémeket kereste.
- Igen. Sajnálom, nem akartam elmondani, de így, hogy valószínűleg Lucas is jönni fog szombaton, szeretném ha tudnád milyen ember! – May arca bordóvá vált.
- Tudom milyen ember! És nem fogok visszamenni hozzá, ha ettől félsz! – némi düh is árnyalta dacos szavait. – Ami azt illeti, olyannyira nem, hogy el sem megyek paintballozni!
- Na azt már nem! – mostmár én is mérges lettem. – Nem lehetsz ilyen beszari egész életedben!
- Hogy mi van?! – mostmár kiabált, az arca tűzpiros volt, a kék szemek meg bírtak volna fojtani.
- Jól hallottad! Ha bátor lennél, akkor eljönnél egykor és mindenkorra lezárni ezt az egészet! – lassan, tagoltan beszéltem. Hiába, ha máshol nem is, itt látszott a korkülönbség.
- Tudod mit? – olyan közel lépkedett hozzám, hogy a mellkasa már majdnem nekem feszült, felsőbbrendűen emelte meg apró orrát. – Elmegyek! Mert képes vagyok rá! Egy percig se hidd, hogy miattad! Csakis azért, hogy én jól legyek!
- Hát persze! – győztes mosoly kúszott az ajkaimra, miközben a lány szemeibe bámultam.
Ahogy a tekintetünk találkozott May arca újra rózsássá vált, de ajkai mintha már nem akartak volna újabb csípős szavakat formálni. A harag szemeiben lassan elaludt, a tengerkék tekintet fátyolossá vált. Egy darabig csak csendesen bámultuk egymást, alig pár centire, majd mielőtt még bármit is belegondolhatott volna bármelyikünk is a helyzetbe, megtörtem a csendet.
- Akkor holnap – mondtam, miközben a vállamra kaptam a táskámat, és ott hagytam a lányt.
Még a suli ajtaját kivágva is azon járt az agyam, hogy ez mi a jó büdös faszom volt.
——————
end of the ninth chapter