Törött rózsa ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

[19] Jack

(törött rózsa)
19: Boldog születésnapot

————————
🌹 JACK NORTHON 🌹

Boldognak kellett volna lennem. Örülni ennek a sok embernek a nappalinkban, és nevetni a sok születésnapi jókívánságon, majd széles mosollyal az arcomon megköszönni őket. Elvégre húsz éves lettem, ez nem mindennapi. Teljes szívvel és lélekkel kellett volna itt lennem azon az estén, ami csak nekem szólt.

És hogy ehelyett mit csináltam? A szobámban ültem, falnak támasztott fejjel, miközben hagytam a hangos zenét befolyni a tudatomba, hátha kitölti a benne keletkezett űrt. Mert May nem volt itt. Bár nem is hívtam meg, azok után ami közöttünk történt két hete. A tanítás utolsó heteiben jártunk már, és a születésnapom egyet jelentett az iskola végével is, a nyár kezdetével. Ez azt hiszem mindnekinek földöntúli öröm volt. De nekem nem volt más mint egy keserű ígéret, amit képtelen voltam még most is beismerni; soha többé nem látom őt. Alig három hónap múlva megyek egyetemre, végre nincs több felesleges tantárgyam, egy új élethelyzetbe csöppenhetek.

Amikor tegnapelőtt megkaptam az egyetemtől a levelemet arról, hogy felvettek, mindenki önkívületi állapotba került a boldogságtól és a felhőtlen büszkeségtől. Az én fejemben viszont csak egy valami harangozott minduntalan. Vége volt, mostmár teljesen, végérvényesen befejeztem a középiskolát. Nem látom többet Mayt a folyosón, nem leszek többet együtt egy asztalnál a barátaimmal. Vége.

Azt akartam mondani, hogy tökéletes volt az utolsó évem. Annyira szerettem volna hogy így legyen, hogy csodálatos emlékekkel hagyjam el azt a helyet, ahol éveket töltöttem, de minden, ami az utolsó két hétből megmaradt az a nyomorúságos magány volt. Nem találtam a helyemet May nélkül, és akárhányszor megláttam őt a folyosón, a teremben, a pályán, voltaképpen akárhol, a fájdalom méginkább szíven vágott. Az érzés, amit három hónapra megkaphattam tőle, az a fajta szeretet, amire May, tudtán kívül, megtanított engem, mintha teljesen elillant volna, és már csak az üres helyét tapogathattam. Rettentően magam alatt voltam még most is.

A fiúk, Will és Tyler, szerint egy burkot húztam magam köré, és ők hiába próbálták ezt kipukkasztani, képtelenek rá. Tyler szerint az egyetlen, aki képes ebből kimászni, az én vagyok. Önerőből kellene ezt leküzdenem, ez az egész lényege. De én képtelen vagyok rá. Talán azért mert a teljes igazság ott kezdődik, hogy még sohasem hagytak el. Az is lehet, hogy valahol még előrébb kellene kezdenem. Mondjuk ott, hogy még sohasem voltam szerelmes, és még sohasem éreztem milyen ha összetörik a szívemet. Butaság lenne azt mondani, hogy nem hibáztatom magamat, mert igenis így volt. Mégis úgy éreztem, hogy valami nem teljes. Ez nem csak rajtam múlott. May miért nem keresett? Egy hiba miatt minden, amit átéltünk kukában végezné?

A zsivajtól kezdett megfájdulni a fejem. Valaki belefutott a falba nem messze tőlem, mert hallottam, ahogy hatalmasat puffan, majd szitkozódni kezd. Nevetni akartam rajta, mert azt sem tudtam volna megmondani, hogy mikor nevettem igazán utoljára, mégsem tudtam. Voltaképpen teljesen begubóztam, bár ha valaki ezt a szemembe mondja, biztosan letagadom.

- Hé, Jack Northon! – részeges hangot hallottam, és hamarosan megpillanthattam a tulajdonosát is, egy volt évfolyamtársamat. – Mit keresel itt fent egyedül?! Hiszen születésnapod van!

Némán figyeltem ahogy beljebb támolyog a szobámba, ahol lányokon kívül nem sokan fordultak még meg. Azt hiszem Kevinnek hívták, de nem voltam biztos benne. Hang nélkül követtem rendezetlen mozdulatait, miközben végigjárta a szobámat. Végignézte a trófeáimat, úgy húzta végig izzadt tenyerét a cuccaimon, mintha otthon lenne. Pár kör megtétele után végül megtorpant.