„Fogalmad sincs, milyen érzés, amikor csak egyetlen ember ért meg, de ő magasról tojik a fejedre." (Clara)
A hideg faltól fagyosak a csontjaim. Whisky melegíti a vérem, de nem elég mámorító. A gondolataim hol sötétek, hol foszlanak, mint egy több évtizedes rongydarab. Bárcsak minden szála porrá válna. Bárcsak ne emlékeznék semmire.
Mozdulataim lassúak, a hideg vagy a szesz teszi, már nem számít. Ha a testem feladja a harcot, egy idő után az elmém is visszavonulót fúj?
Kétlem.
Vannak dolgok, szavak, képek és illatok, melyek csak a halállal szűnnek meg.
Minden nőt, akit valaha szerettem, elvesztettem: anyámat, a nővéremet és most Alicet is. Alice szemében nem vagyok más, mint egy újabb erőszakos, zsarnokoskodó alak, aki rákényszerítette az akaratát. Aki sakkban tartotta. Ki akartam menteni a családi környezetből, helyette viszont egy újabb poklot teremtettem a számára. Választás elé állítottam, és a biztonságát a szíve elé helyezte, mellettem maradt, dobta Kipet, engedett a közeledésemnek, és mindezt kényszerből.
Iszok és iszok, mígnem már csak a levegőt szürcsölöm az üres üveg aljáról.
Akadnak pillanatok, amikor elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy lássam, amint Kip és Alice kéz a kézben végigsétálnak a folyosón, máskor viszont tudom, vadállattá tenne a látvány.
Már értem, miért akarta Alice titkolni a kapcsolatunkat. Magában se vállalt fel, hát még mások előtt.
A falhoz vágom az üveget, élesen csattan, mielőtt szilánkokra hullva a hideg betonra zuhanna. Én vagyok az az üveg. Káros, bódító tartalmú, de ha kiürül, darabjaira esik.
Meg kéne kérdeznem Willt, Alice felmondott-e. Ha igen, meg kell győznöm, hogy nem zavar a szakítás – á, ez rohadtul nem hazugság –, és maradjon a házban a tesóim és persze maga miatt.
A telefonom forgatom. Döntenem kell a saját szívfájdalmam és Alice épsége között.
A kijelző zsúfolásig értesítőkkel. Blair és a fiúk is hívtak, ma lett volna valami programunk, az agyam túl zavaros ahhoz, hogy rájöjjek, mi is. Valamin megakad a szemem. Kip passzolja a kedd esti csocsózást, mert randija lesz.
Ujjaim görcsösen megrándulnak. A mobil megreccsen az öklömben.
Úgy érzem, elárultak és átvertek. Ráadásként ebben a sztoriban én vagyok a gonosz, pedig magamat áldozatnak látom. Amint ez a gondolat megszületik bennem, rájövök, nem is tévedtem. Engem is átvertek! Alice varázslatos módon elhitette velem, hogy érek valamit, és van helyem a családomban és az életében. Hülyére vett! De ennek a játéknak még nincs vége.
Megfeszítem a hátam. Jones szavai villódznak előttem, és utolsó mentsvárként azokba kapaszkodom. Itt az ideje átkapcsolni és meghódítani a lányt, akit szeretek. Részben az enyém, többet tudok róla, mint bárki, olvasok az arcáról, ismerem a testét, már csak a gondolatait kell kifürkésznem, hogy elérjek a szívéhez. Meg tudom csinálni!
Vagy mégsem. Lehet, összezavarnám és még jobban meggyűlölne.
Imádnak a csajok. Sőt, a nők is. Kizárt, hogy pont az a lány ne vonzódjon hozzám, aki miatt másként dobban a szívem.
Percenként változnak a gondolataim, és ez őrjítőbb, mint a depresszió.
Az üvegért nyúlok, de csak a hideg beton porát markolom.
Nem tudok dönteni, amíg nem csillapítom le az elmém. Szükségem van a gyógyszereimre. Alice pár nap alatt elérte, hogy csak annyit akarjak bevenni, ami szükséges, így a tic-tacos dobozom se töltötten csurig. Haza kell mennem.
A falnak vetem a tenyerem, feltolom magam, de megszédülök. Visszacsúszok. A gyomrom kavarogni kezd. Nagyot nyelve küzdöm le a hányingerem és ismét megpróbálok talpra állni. A világ elmosódik előttem, mintha a víz alól bámulnám Jones szedett-vedett otthonát. Megszokott állapot ez, bírok vezetni, ha meg mégsem... azzal megoldódna minden gondom. A végtagjaim már úgyis olyan fagyosak, mint egy hullának.
---
Alice kocsija nem áll a ház előtt. Morranva kifújom a levegőt, ahogy leveszem a bukósisakom. Tudtam, hogy Alice azonnal fel fog mondani és inkább a bántalmazó családját választja, mintsem engem.
Minden visszatért a régi kerékvágásba. A nappali csendes, a falak sötétbe burkolództak, a konyhából nem árad friss hús és sütemény illat. Senki nem üdvözöl. Mintha az elmúlt hetek csak egy álom részei lettek volna.
A lépcső táncot lejt előttem és hiába kapaszkodom a korlátba, kétszer is megbotlom. Megállok, nagy levegőt veszek, a fokokra koncentrálok és már csak egy van hátra, amikor ismét tévedek. A levegőbe lépek – nincs több fok – és a lendülettől előre esem, egyenesen a szemközti falnak. Tenyerem kitartom, hogy tompítsam az esést, de ujjaim kemény tárgyat érintenek.
Az a valami megbillen és a földre esik, hangosan koppan, aztán üveg reccsen.
Kóválygó fejemmel lehajolok, fel akarom venni a leesett tárgyat, de későn eszmélek. Csípő érzés mar a mutatóujjamba.
– A picsába! – sziszegem.
Kiegyenesedem és kitapogatom a kapcsolót. A fény bántóan éles, egy pillanatra eltakarom a szemem, mielőtt kinyitnám és meglátnám a rémálmomat. Jeges áradat zuhan rám.
A falakon családi fotók lógnak. Képek, mindenkiről. Clara is köztük van.
Lenézek, a levert keret szilánkjai alól anyám és apám mosolyog vissza rám, kezükben két kisdeddel.
A szívem kihagy egy ütemet. Megdörgölöm a szemem, nem káprázat-e az egész, de az ujjamból kiserkenő vér nem lehet illúzió.
Valakinek ki kellett tennie a képeket, keretet vennie és szögeket verni a falba. Az én falamba!
Egy kibaszott fotót sem tűrök a házam falán, mert nem akarok nap, mint nap szembesülni a veszteséggel. Homályos tekintetem a lábamnál heverő képre szegezem. A baleset óta nem láttam mosolyogni apámat. Nem is emlékszem arra az emberre, aki a képről visszanéz rám. Minden megváltozott, és mindenről én tehetek.
Belerúgok az eldeformált keretbe, a folyosó közepéig csúszik, nyomában apró szilánkokkal.
Nyílik Will ajtaja. Az öcsém félve dugja ki rajta a fejét, és amint meglát, elsápad. Van is rá oka.
A szédülésem azonnal elillan, tisztán látom az arcát, érzem az idegtől feszülő izmaimat, az erőlködéstől az állkapcsomba hasító fájdalmat.
– Ez a te műved? – kiáltok rá teli torokból.
Óvatosan kilép.
– Alice csinálta délután, Mollyval. Próbáltam megállítani, de már nem hajlandó beszélni velem.
Bassza meg! Két karom mögé rejtem a fejem és hangos kiáltást hallatok, de a fülemben lévő zajokat ez sem tompítja. Alice tud Claráról. A levegő a tüdőmben reked, feszíti és félek, szétrobbanok, vagy megfulladok. A falnak vetem a fejem, homlokom nekicsapódik, újra és újra.
Egy kéz nehezedik a vállamra.
– Shonn?
Oldalra fordítom a nyakam, nehéz mozdulat, alig bírok ránézni az öcsémre. A szemében lapuló szánalom gyilkos vadállatként les rám.
– Miattatok szakított velem. Meg kellett volna állítanod!
– Szakított? – ismétli zavartan, arca megnyúlik és úgy lép el tőlem, mint egy leprástól. – Mond, hogy nem Aliceről beszélsz.
Ököllel a falba verek.
– Mégis ki a faszról beszélnék?
– Te tényleg beteg vagy. – A fejét csóválja, ajkán megvetés, és jelenleg én is ugyanezt érzem iránta. – Lefeküdtél vele?
Lekapom a falról a hármas képkeretet, amelyben középen Molly babakori képét helyezték, a jobbján Will egyik iskolai karácsonyi fotója, a balján pedig Clara és én a kínai Nagy Falon. Will orra elé dugom a képet.
– Szerinted ez Alice? – üvöltöm az arcába. Will megrezzen. – Szerinted ez Alice? – ismétlem még hangosabban a kérdést.
A képen Clara koromfeketét visel, magabiztos és kirívó, minden, ami Alice sosem volt.
– Nyugodj le.
– Nem nyugszom, mert ti itt mind betegnek hisztek, közben nektek ment el az eszetek! Nézd meg jól ezt a kibaszott képet!
Will oldalra löki a kezem, ha nem szorítanám görcsösen a keretet, elejteném.
– Ne kiabálj velem! Tudom, mire gondolsz, de a külseje akkor is olyan, és ha ránézek... Ha ránézel, hogy vagy képes... – orra megrándul, mint aki kimondani se bírja a szavakat.
Én se bírok megszólalni, az ideg dobol az ajkamon, a végtagjaimban, még a legkisebb hajhagymámban is. Ha Alicere nézek, már nem Clarát látom. Elég mélyen a szemébe tekinteni, aminek a fénye és a kedvessége nem is állhatna távolabb a nővéremétől. Az a tekintet korbácsolta fel a vágyamat és rántott vissza az életbe.
– Leszarom, hogy néz ki! Érted? Felőlem akár egy kibaszott ogre is lehetne, akkor is szükségem lenne rá.
– Ez akkor is beteges! – üvölti olyan nyomatékosan, hogy egy szempillantásra elbizonytalanít. A baleset óta kettőnk közül ő az, aki tisztábban gondolkodik, már szinte kész felnőtt, és talán pont e miatt nem ért meg. Van, amikor a szív felülírja a józan észt, és nem értem, ezt miért nem látja be. Csak egy kicsit kéne megértőbbnek lennie, vagy meghallania azt, amit mondok. Amit mondani akarok.
Vulkánnak érzem magam, forr bennem a láva, és az öcsém értetlenségétől lerobban a kürtő. Szabad kezemmel megragadom a pólóját és magamhoz rántom. Szeme hatalmasra tágul a félelemtől.
– Szerinted beteg vagyok? Hm? Mutassam meg, milyen az, amikor igazán elmentek otthonról?
A csuklómra fonja mindkét tenyerét, de merev szorításomból nem engedek.
– Shonn – lihegi erőtlenül. – Ez nem te vagy.
-Akkor mi vagyok? Gyerünk! Mond ki, mi vagyok! – Will hörög, a póló szorítja a nyakát, látom, ahogy a bőre elfehéredik, és ettől adrenalin szökik a vérembe. – Mond már!
– Ő...őrült.
Arcom olyan közel emelem hozzá, amennyire csak lehet.
– Elvesztettem azt, akit szeretek. Remélem, egyszer te is megtudod, ez milyen érzés – szavaim kemények.
Ellököm Willt, a földre zuhan, mire fájdalmasan felnyög. Riadt tekintetét rám emeli.
– Ezeket meg kurva gyorsan tüntesd el a házamból! – A képkeretet meglendítem és félig oldalra fordulva tiszta erőből a mögöttem lévő falnak vágom.
A csattanás elmarad.
A szemem sarkából későn észlelem a mozgást. Elfojtott nyögés, majd tompa koppanás követi a mozdulatom.
Will felpattan. A levegőt bent tartva nézek oldalra, és a látásom azonnal elhomályosul. Nem akarok hinni a szememnek.
Will letérdel Alice mellé, két tenyerét a nyaka alá csúsztatja, megemeli a fejét, szólongatja, de nem jön válasz. Kétségbeesetten rám néz, aztán kitartja az egyik kezét.
– Add a mobilod!
A világ megdermed körülöttem, mélyről hallom Will szavait, és csak az ujjain vöröslő vért látom. Will is észreveszi, mit nézek, mellkasa vadul hullámzik, miközben engem a szédülés kerülget. Feláll, megragadja a vállam és megráz.
– Szedd össze magad! Hívni kell a mentőket.
Pislantok. Ólomsúlyok rakódnak rám, még a nyelvem is húzzák.
– Nincs mobilom.
Will félig feláll, a szobája felé indulna, ám ekkor meghalljuk Alice halk nyögését.
– Ne hívd. – Nehézkesen pislogva kinyitja a szemét, mire Will ismét mellette terem.
Alice meg akar mozdulni, de Will óvatosan visszanyomja.
– Nem szabad mozognod – olyan lágyan szól, mintha Mollyhoz beszélne, képes volt a riadalmát elnyomni, velem ellentétben, és ettől szégyenemben a föld alá süllyednék. – Vérzel és agyrázkódásod lehet. Ki kell hívnom a mentőket.
– A kórház értesítené... – hangja elhal, nem értem, mit mond utána. Szemét ismét becsukja.
Annyira gyenge és védtelen, majd' beleszakad a szívem. Én tettem ezt vele. De nem állhatok tétlenül, le kell gyűrnöm a félelmem, és már bánom, hogy annyit ittam. Alice nem haldoklik, beszélt, megmoccant, és nekem segítenem kell rajta, ahogy Clarán nem tudtam.
Will újból feláll, látom rajta, hogy a mobilért indul, mire megragadom a karját. A testem gyorsabban reagál, mint az elmém. Szinte keresem a szavakat, hogy meg tudjak mukkanni.
– Értesíteni fogják a szüleit, ők meg a rendőrséget.
– Egyszer az életben ne magadra gondolj – köpi megvetően.
Hátat fordítok Alicenek és közelebb rántom magamhoz Willt, suttogva felelek.
– Szerinted miért nem akartam hazaengedni? A sérüléseit ott szerzi, te lángész. – Ekkor ugrik be a kérdés, hogy egyáltalán mit kereshet itt, azt hittem, felmond és soha többé nem akar látni. – Nem kéne itt lenni. Látta Clarát, mégis visszajött. Miért?
Will ajka elnyílik.
– Mert ezek ellenére is inkább itt van, mintsem ott.
Kérdően meredek rá. Kezdi kapizsgálni a dolgot, bár azt hittem, már korábban összerakta a képet.
– Oké – bólint. – Akkot mit csináljunk?
Jones tudná, ő orvos, de még bent van a kórházban és este hét után nem kapcsolják a hívásokat. Bár, eleget tejeltem ahhoz, hogy velem kivételt tegyenek.
Gondolkodás nélkül Will szobájába caplatok és egyből kiszúrom az ágyán a mobilját. Odaviszem neki, feloldja a képernyőzárat, és máris tárcsázom a kórházat. Hosszan kicseng. Közben Will visszatérdel Alice mellé, és nem törődve a saját épségével tenyerével elsepri a lány feje mellől a szilánkokat, majd lekapja magáról a pólóját és Alice halántékához tartja. Túl gyorsan átázik az anyag, a padlón lévő vértócsától fémes illat üli meg a falakat.
Ujjam idegesen jár. Rohadtul nem jelent jót ez a sok vér.
– Hol van Molly? – kérdezem remegő hangon. A félelem kezd az irányítása alá vonni, és kételkedni kezdek a döntésemben. Ezt nem ússzuk meg kórház nélkül.
Will megmerevedik, és mielőtt válaszolhatna egy ideges hang szólal meg a vonal másik végén. Sebesen hadarni kezdem Jonesnak a helyzetet, közben letérdelek én is Alice mellé, hogy pontosan lássam, hol sérült meg és mennyire. Óvatosan megérintem a homlokát, hogy kissé oldalra billentsem a fejét, mire ellöki a kezem. A szavam elakad. Hallom Jones hangját, amint beszél, a seb mélysége érdekli, de nem bírok megszólalni. Alice kótyagos tekintetében villámok izzanak, úgy néz rám, mint aki meg akar ölni. Korábban is láttam dühösnek, de ez a tekintet új, elutasító és határozott, mintha késként hatolna egyenesen a mellkasomba.
Will kikapja a kezemből a mobilt.
– Menj, keresd meg Mollyt – utasít és a füléhez emeli a készüléket.
Reszketeg lábbal felállok, nézem, ahogy Alice hagyja, hogy Will elemelje a pólót a sebről, még felülni is megpróbál – Will segít neki –, hátát a falnak támasztja.
Dübörög bennem a kétségbeesés, mellette szeretnék lenni, megnyugtatni, ellátni, ahogy ő is ápolt engem, de neki most nem erre van szüksége, hanem időre. Feszítő gyomorral hagyom ott őket.
Molly nincs a nappaliban és a konyhában sem. Szólongatom, hátha elbújt a kiabálás hallatán, és ez a gondolat is kínzóan mar belém: a húgom félhet tőlem. Gyorsan kirázom zavaros elmémből a képet, felidézem a mosolygós arcát, amint játszik velem, mesét követel vagy durcázik. Nem, Molly nem gyűlöl, még gyerek, ő könnyebben bocsát meg, mint egy missziós apáca. Talán nincs is a házban. Az előtérben három kabát és egy rakat kis bakancs, gőzöm sincs, mikor melyiket hordja, ebből nem jövök rá, bent van vagy sem. Felkapcsolom az udvar világítását és kimegyek. Egyből kiszúrom Mollyt, Alice kocsijában alszik a gyerekülésben. Hál' Istennek! Hosszan kifújom a levegőt. Semmit nem látott vagy hallott a bent történtekből.
A kocsi nyitva. Az ajtó recseg, de amennyire tudom, halkan kinyitom, kikapcsolom a húgomat és ölbe veszem. Csámcsogva megbillenti a fejét, de nem kel fel.
A mi szobánkba viszem, ha véletlenül mégis feleszmélne, ne lássa se Alicet, se a fenti folyosón lévő káoszt. Leveszem a bakancsát, kezét kihúzogatom a kabátból és betakarom. Éppen kilépek az ajtón, amikor Will elrohanna mellettem, kezében az elsősegély dobozunk, amit Alice a mosókonyhában tart. Nincs nála a mobil, megállítom.
– Mi a helyzet?
– A haverod kért egy mobilt, és küldtem rá képet., azt mondta, nem mély, nem kell varrni, elég, ha lemosom, lefertőtlenítem – hadarja egy szuszra, mielőtt levegőt venne – és leborotválom mellette a haját, hogy tapaszt tehessek a sebre. Utóbbitól tutira ki fog bukni.
– És az a sok vér.
– Szerinte a fej mindig brutálisan vérzik, és ez is nehezen fog elállni, de nem gáz. Inkább az agyrázkódás, de azt még nem tudjuk, majd figyelni kell a jeleket. Alicenek feküdnie kéne két-három napot.
– Beviszem Molly szobájába. – A konyha felé indulok, hogy felmehessek az emeletre, de Will gyorsan mellém ér és elém áll.
– Bízd rám – lihegi. A stressz kezdi kikészíteni. Tagadóan megrázom a fejem, ellépnék, de velem mozdul. – Figyu, ez rohadt gáz, de... fogalmam se volt, hogy te meg ő... amikor megtudta, hogy Clara a testvérünk, elhányta magát. Nagyon kikészült. Azt hittem, a hír sokkolta, de az, hogy ti ketten... – nem bírja kimondani, nyeldekelve keresik a szavakat és ettől egyre jobban szökik a levegő a tüdőmből. Sejtem, hova akar kilyukadni. Egyenesen a szemembe néz. – Szerinted mit gondolhat rólad?
Azt, amit ő is.
– Beszélek vele.
– És fogsz is, de nem most. Kilométerekről bűzlesz a piától, és gőzöm sincs, mit vettél, vagy nem vettél be, de a szemed is gáz. Ráadásul ez túl sok lenne neki egyszerre. Amikor a haveroddal akar járni, kidobod, aztán valahogy rászeded, hogy asszisztáljon egy képzelt vérfertőző kapcsolathoz, és amikor kilép belőle, betöröd a fejét.
– Az baleset volt.
– Ha igaz a sejtésed, akkor érte már elég baleset, ahhoz, hogy tudja, mikor kell megbocsátani. Adj neki időt. Kérlek! Ne ronts a helyzeten, hagyd, hogy megpróbáljam rendbe hozni, amíg még lehet.
Szavai a padlóhoz szegeznek. Mindig ő vagy apa takarítja utánam a mocskot, és jók benne. Értenek az emberekhez, tudják, mikor mit mondjanak, és félő, a túlzott érzelmeim csak elijesztenék Alicet. De szükségem van rá, mellette akarok lenni. Lábam mégse mozdul, nem úgy Willé.
Alice elhányta magát, miután rájött, ki Clara. Az együtt töltött idők, a csókok, az érintések, amelyek életet leheltek belém, amik ezerszer – ha nem milliószor – gyönyörűbbek voltak, mintsem egyszerű szexnek nevezhetném őket, mérgezetté váltak a számára. Már nem aludna nyugodtan a karomban. Nem bizsergetné a közelségem, hanem felforgatná a gyomrát. Ezt tettem vele. És magammal is.
Nem akartam, hogy tudjon Claráról. Fogalmam sincs, miért hittem azt, képes lennék egy életen át titkolni előtte a dolgot, de abban biztos vagyok, ha később derül ki – amikor már mélyebb és erősebb a kapcsolatunk –, megértésre leltem volna.
Az a személy lettem, aki az első csókját és az első együttlétét egy undorító tetté alacsonyította. Egy életen át hordozni fogja ezt a terhet. Miattam. Alice él, de megöltem a lelkét, pont azt, amit annyira szeretek benne.
Mire észbe kapok, lábam önkéntelen visz a bárpult felé.