„Nem kellenek orvosok, vagy gyógyszerek. Elég, ha átkarolsz, és minden gondom elillan." (Clara)
Nehezebb egy meglepetést megszervezni, mint gondoltam. Ugrott a szombat, de a vasárnap annál kellemesebb lesz. Már most pezseg a vérem az izgatottságtól, alig várom, hogy lássam Alice arcát. Ha nem hajlandó feltárni a világ előtt a kapcsolatunkat és nem vihetem el étterembe, akkor azt hozom hozzá. Ötcsillagos francia menük, séffel és pincérekkel. Engem is meglepett az ötlet, az utóbbi időben nem éppen a figyelmességemről voltam híres. Kivéve, ha Jonesról volt szó. Jövő hét hétfőn kiengedik, de a sérülései miatt még pihennie kéne. Fogalmam sincs, beköltözne-e a hotelszobámba vagy sem, így fenntartom a szobát és mellette a gyártelepen lévő bunkerét is igyekszem lakhatóvá varázsolni. A dolgozói kantinba felállított sátrán még a légyfing is átszelelne, így amennyire tudom szigetelem az ablakokat, a sátrát lecserélem expedíciós sátorra és a legjobb hőtartó ruhákkal, takarókkal rendezem be. Minden délutánom rámegy, de megéri, mert a munkától tiszta a fejem. Lelkesen és boldogan teszek-veszek, évek óta nem éreztem ekkora szabadságot. Ma még a boksz is jobban ment, végre sikerült megsuhintanom Jamest. Éppen csak súrolta az öklöm az arcát, de akkor is... majdnem megvolt.
Ráadásul napok óta nem ittam öntudatlanra magam, csak annyi szeszt fogyasztottam, ami jólesett, ami a munka közben lecsúszott. A gyógyszereim viszont fogyóban, már csak e miatt is várom Jonest. Na meg azért, hogy végre nyugodtan beszélhessek vele, elújságolhassam a boldogságom. Talán ez neki is lendületet adna és gatyába rázná magát. A hétvége rávilágított arra, hogy úgyis kertész híján vagyunk.
Ahogy leszállok a motoromról és a sötétlő égbolt alatt a bejárat felé lépdelek bizsergés lesz úrrá rajtam.
A ház már nem csendes, amikor hazaérek. Nem vagyok észrevétlen. Nem kell sunnyognom.
– Hol voltál eddig? – Molly durcás kiáltása száll felém. A lépcső tetején áll pizsamában és csípőre tett kézzel.
A szemöldököm a magasba szalad, visszaszólnék neki, de az eszem se tudom, mikor kérték utoljára számon rajtam az elmaradásom. Felhúzom a bőrkabátom ujját és meglesem az időt. Háromnegyed hét.
– Nem vagy fáradt?
– Nem! Rád vártunk!
Csalafintaságot sejtek.
Leülök a lépcsőre, kifűzöm a bakancsom, ledobom a kabátom és kíváncsian elindulnék a konyha irányába, amikor Alice megjelenik a lépcső tetején. Kezében három doboz társasjáték. Ohó! Játszani fogunk, döbbenek rá. A szobámban is van egy társas, +18-as jelzéssel, szívesen kipróbálnám vele. Testem feszülni kezd, mozdulni is alig bírok.
Alice kecsesen suhan a lépcsőfokokon, a húgom, mint egy mérges kisfőnök követi. Megállnak két fokkal felettem. Tetőtől-talpig végigmérem. A túlméretezett szürke póló tökéletesen domborodik rajta. A melle közé fúrnám a fejem és letépném róla azt az ocsmány férfi felsőt.
– Ez az én pólóm? – kérdem.
Alice lenéz a keblére, ajkát megrántja.
– A ruháim között volt. Vegyem le?
Igen! Igen! Igen!
– Nem. – Nagyot nyelve akadályozom meg, hogy elcsöppenjen a nyálam. – A tiéd lehet.
– Köszönöm. – Elmegy mellettem, a nappali felé indul, de két lépés után visszafordul. – Remélem, nem tervezted az útban hagyni a bakancsodat.
– Őszintén? – Kérdésemre Alice felmorran. Jóleső érzés tölt el a gondoskodásától. Megforgatom a szemem. – Oké, elteszem.
Arca megenyhül.
– Vacsora a mikróban.
– De moszt játsania kell – dörreni Molly.
– Ja, ezt te sem úszod meg. – Will egy tál pattogatott kukoricával masírozik a nappali irányába és amikor elhalad mellettem egy négyes csomag sört nyom a mellkasomhoz. Megfogom.
Baszki, ma estére más terveim voltak. De ezt nem hagyhatom ki. Öt éve nem társasoztam a tesóimmal. Szégyellem magam, de Mollyval is ha félévente leülök egy-egy körre, általában olvasni szoktam neki. Régen imádtunk anyáékkal játszani. Clara állandóan bedurcázott, amikor veszített, Will pedig igazi vadállattá változott, annyira komolyan vette a dolgot. A végén mindig vérre menő harcot vívott apával a győzelemért.
– Hozom a vacsim, addig készüljetek hozzá – mondom. – Mit játszunk?
– Monopolyra szavazok – feleli Will.
– Nem ér! Abban úgyis te nyersz. És Molly még kicsi hozzá.
– Ez gyerek Monopoly – vágja rá Molly. – Sarrá verlek titeket.
A szám tátva marad, és mielőtt rászólhatnék a húgomra Alice megteszi helyettem.
Fél óra múlva nagyobb hangzavar uralkodik a nappalinkban, mint egy gimis buliban. Will és Molly kipécézték egymást és egymás elől vásárolják fel a játékokat, amiket össze kell gyűjteni. A szerencse elpártol mellőlem – bár évek óta rám se nézett –, és minden második dobásnál fizetős mezőre lépek. Alice meg állandóan kimarad a dobásból. Úgy tűnik, egyikünk se szerencsejátékra született. A színészi képességeink itt mit sem érnek, ha a dobókocka dönt helyettünk.
Mégis elégedettség honol a szívemben.
Elnézve a testvéreim vöröslő arcát és Alice lágy mosolyát tudom, ez a családom. Itthon vagyok.
Totál beindít a gondolat, hogy mostantól minden napot így élhetek meg.
– Még egyet! Még egyet! – pattan fel Molly, miután Will győzedelmesen a magasba emeli az öklét.
Alice a játékpénzek után nyúl.
– Fél tíz van, holnap meg óvoda és iskola. Aludnunk kéne.
A húgom lebiggyeszti az ajkát, miközben elnyom egy ásítást.
– Holnap is játszunk?
– Igen – feleli bájosan Alice és megsimítja a húgom haját. – Kipróbálhatnánk valami mást.
Alice kedvessége és sebezhetősége teljesen elgyengít. Ülök és nézem, ahogy félbehagyja a pakolászást és megragadja a kishúgom kezét. Döbbent pillantást vetek rájuk, mert ekkor jövök rá, hogy nem csak szerelmet akarok Alicetől. Pár hét alatt összekovácsolt minket, otthont és reményt adott nekem, és rohadjak meg, ha nem éppen az jár a fejemben, hogy ezt a lányt nem csak barátnőnek szeretném, hanem többnek: a családomnak.
Le kell hűtenem magam!
Veszek egy jeges zuhanyt, de hiába hideg a víz, ha a gondolataim izzanak. Nem tudom kiverni a fejemből, mennyire le akarom tépni a barátnőmről a pólómat, mennyire szeretném az ágyra dönteni és ájulásig szeretkezni vele. De ő még nem kész erre. Arcom a zuhanyfej alá emelem, hagyom, hogy a víz a bőrömre csapjon és kimossa szememből a kéjes képeket.
A szoba üres, a folyosó sötét, Alice még sehol, amikor kilépek a csöpp fürdőből. Megdörzsölöm a hajam a törülközővel, mielőtt a vállamra hajítanám és elhagynám a szobát. Csend és árnyak kísérnek végig az üres konyháig. Gondolom, még mesét mond Mollynak. Az emelet felé indulok, de a lépcső alján felfigyelek valamire.
Alice a sötét nappali ablakában áll. Kifelé bámul.
Meztelen talpammal hangtalan közeledek felé. A kezében a pattogatott kukoricás tál, teste merev. Mielőtt hozzáérnék a fejét kissé felém fordítja, tekintete nagyra tágult és a homály ellenére is látom benne a félelmet.
– Mi történt? – suttogom a kérdést, magam se tudom miért.
– Csak... – megrázza a fejét, zavartan a padlóra néz, majd ki az udvarra. – Mintha láttam volna valakit odakint.
Az lehetetlen! Szorosan mögé állok és próbálom követni a tekintetét, de csak a fákat és az árnyékaikat látom.
– Hol?
A bejárat előtti ovális virágágyásra mutat, a rózsabokrok és levendulák irányába. Ott aztán nehéz nem észrevenni egy embert, vagy összetéveszteni bármelyik árnyat.
– Biztos vagy benne?
Megrázza a fejét.
– Tévedhettem. – Hangja bizonytalan, kiérzem belőle a hazugságot. Olyankor mindig mélyebben és lassabban beszél.
A vállára teszem a kezem, teste merev, mint akit teljesen megbénított a félelem. Hunyorogva szemlélem az udvart, keresek valamit, de minden a helyén van, a bokrok, a virágok, a motorom. A rózsák ágai hosszan elnyúlnak, némelyik az égbe, a többit meg a földig húzzák a kései bimbók. Gondos kezek híján szinte már sűrű sövényt alkotnak, és ekkor jövök rá, hogy egy térdeplő embert elfedhetnek.
Elengedem Alicet.
– Kimegyek, körülnézek.
– A kapu zárva?
– Igen, amikor hazajöttem bezártam. Működnek a riasztók és a kamerák is. – De előtte bárki beosonhatott, várhatott. – Ha valami csöves erre tévedt, a ház ajtajain és ablakain akkor sem tud bejutni. A motorom se nyúlhatja le, mert nem tud kijutni a telekről. Megnézem a kerti lakot, hátha ott húzta meg magát.
– Ne!
Alice felém perdül. A tál kiesik a kezéből, a fém élesen csattan a kemény hajópadlón. Mellkasát az enyémhez préseli, megragadja a karom. Remeg.
– Maradj velem.
– Nem lesz bajom. – Megnyugtatóan rámosolygok és megsimítom az arcát. Újból azt a boldog, önfeledt lányt szeretném látni, aki alig egy órával ezelőtt volt, és ha a bizonyosság megnyugtatja, akkor utána járok a dolgoknak.
Ám ekkor olyat mond, ami engem is a padlóhoz szegez.
– Érints meg! – Hangja könyörgő. Két tenyerem közé veszem az arcát. Becsukja a szemét. – Ne így. Mindenhol.
A szám kiszárad. Nem kapok levegőt, nem hiszek a fülemnek.
– Alice?
– Nem akarok másra gondolni. Semmire.
Nem értem a szavait, de valami azt súgja, a félelem mondatja ezt vele. Szeretném mindenhol megérinteni, igazán megismerni a testét, de nem így.
Leengedem a karom, egyet hátra lépek. Nem irányíthat a farkam. Vissza kell fognom magam.
Utánam mozdul, megragadja a kezem és a csípőjére csúsztatja. Egyenesen a szemébe nézek, kérlelő és a félelem mellett a vágy is megcsillan benne, ami elbizonytalanít. Lassan lábujjhegyre emelkedik, ajkát az enyémre tapasztja, nyelve utat tör a számba. Csókja meleg, nedves és szenvedélyes. Még sosem viselkedett ennyire intenzíven. Ujjaim a csípőjébe mélyednek.
Elszakadunk egymástól, hogy levegőhöz jussunk, a nyakamba zihál. Keze a mellkasomat simogatja, a karomat, aztán a hajamba túr és ismét ostromolni kezdi a számat. Elmélyíti a csókunkat, és ekkor robban valami az agyamban. Puha, finom illatától és a csókjától elveszítem a józanságom.
Hagyom, hogy maga előtt toljon, hátrálok, mígnem lábam megérzi a kanapét. Taszít rajtam egyet, erőtlenül, így segítek neki és leülök. A törülköző lecsúszik a vállamról. Alice az ölembe helyezkedik. Tovább csókoljuk egymást, nem akarok elszakadni az ajkától, de többet és többet szeretnék. Amióta a szekrénynél megláttam a telt ajkát, azóta tudom, hogy ő Alice, és kurvára vágyom rá. Idő volt, mire más apróságokat és a jelleme egy részét is feltárta előttem, és ezek mind csak növelték a mohóságom. Gondolataim elhomályosulnak, ujjaim a póló alatt végigsimítanak a hátán, mígnem megragadom a fenekét, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Felnyög. A férfiasságom fájóan feszül alatta, és Alice hangja egyenesen megőrjít.
Kezem a tarkójára siklik, ajkammal a nyaka ívét csókolom, felfelé az álláig, mígnem újra birtokba veszem a száját. Te jó ég! Egész este tudnám ízlelni.
Ezúttal ő húzódik el, zihálva lehajtja a fejét és ujjbegye felfedezőútra indul meztelen felsőtestemen. Gyötrelmes lassúsággal halad lefelé, ajkát beharapja, amikor a bokszerem korcához ér. Óvatosan becsúsztatja a mutatóujját alá, kissé megemeli az anyagot és érintése végigcirógatja a bőröm. Veszélyesen közel van a férfiasságomhoz.
Éhesen felnyögök.
Lefogom a csuklóját.
– Ha te nem hagyod abba, én se fogom.
Mellkasa le-fel hullámzik. Egyenesen a szemembe néz és újból megcsókol. A picsába! Ezt nem fogom bírni! Lefejtem őt magamról.
Tekintete csillog, félelemnek vagy bizonytalanságnak már nyoma sincs rajta, és a mellbimbója hívógatóan mered a pólóm alatt. A rohadt életbe! Elvesztem.
A csípőjénél fogva a kanapéra döntöm, felé helyezkedem. A pólót felhúzom a keble felé és a számba veszem az egyik mellbimbóját. Megszívom, mire még jobban sajogni kezd a farkam. A hajamba markol, megemeli a fejem, ajka elnyílva, kapkodja a levegőt.
Sejtem, mit fog mondani. Ez az a pont, ameddig még sose mentünk el, most fog leállítani, amikor a falat is kiütném a farkammal, olyan kemény.
– Vigyél a hálóba.
Három szó, és ebben a pillanatban végem van.
A testemet uraló borzongás csak fokozódik. A feneke alá nyúlok és az ölembe kapom. Lábait átfonja a hátamnál, egyik keze a tarkómat simítja, a másikkal a hajamat markolássza. Komoly koncentrációt igényel tőlem, hogy ajkával az enyémen ne menjek neki valaminek és ne akarjam már a konyhapultra felültetni és ott a magamévá tenni.
Zihálva jutunk el a szobáig.
Elfektetem az ágyon, de annyira az érintésére, a csókjára figyelek, hogy vele együtt zuhanok én is. Majdnem összenyomom. A könyökömre támaszkodom, és ekkor halkan nevetve a mellkasomba temeti az arcát.
Gyengéden megcirógatom a keblét. Háta ívben megfeszül, felnyög. Két kézzel kap a tarkóm után, de nem engedem, hogy magához húzzon.
– Mit szeretnél? – mormolom remegve.
Félig leeresztett szempillája alól pislog fel rám, levegővételei akadoznak. Keze előbb a matracra hull, gondolkodik, fontolóra veszi a lehetőségeket, hogy itt fejezzük be a dolgokat. Nem akarom kihasználni, ártani neki, agyam üvölt, hogy álljak le, mégis zakatol a szívem a vágytól. A fenébe is! Benne akarok lenni.
Alice lejjebb csúszik, merevedésem egyenesen a lába között ágaskodik, a ruhán keresztül is érzem a forróságát. Megragadja a fenekem, mire mélyen, hörögve szökik ki a levegő a torkomból.
– Téged – feleli, és ez megadja a végső szót.