„Ha bárki árt, vagy csalódást okoz neked, annak velem gyűlik meg a baja." (Clara)
– Kösz, hogy kimentettél minket. – Kip a haját igazgatja, a padlóra mered.
A diákok felvétele rohamosan terjedt, és mire a diri irodájába értünk, már kezében volt a videó, amin Alice, Kip és Star együtt táncolnak. Perdöntő bizonyíték, ide már az ügyvéd is kevés lett volna. De megtanultam, ha a jog és az igazság nem áll a pártunkon, ott van a pénztárcánk, vagy a zsarolás. Azt mondtam, én parancsoltam a két lányra, megfenyegettem őket, hogy repülnek a suliból, ha nem teszik meg. Hiszen bárkit kirúgathatok. Bárkit, hangsúlyoztam, mire az igazgató arca megfeszült. Kikergetett minket az irodából.
– Starért nem kár – felelem egy vállrándítással. – És neked is kijárt volna egy fegyelmi.
– Tehát csak Alice miatt csináltad?
Az ő szájából hallva a szeretett nevet vér tolul az agyamba. Két tenyerem a mellkasának vetve meglököm. Kip háttal a falnak esik, de gyorsan mozdul. Visszalép és támadóan megmerevedik.
– Mi a fasz ütött beléd? – veti a szememre.
Öklöm viszket a tettvágytól. A nevetésüktől, a pillantásuktól fájt a szívem, és ezt a fájdalmat csak a szabadjára engedett feszültségem enyhítheti.
– Szerinted? – vágom a képébe.
– Azt mondtad, nem jár Willel. – Hangja haraggal teli. – És mióta érdekelnek téged az öcséd ügyei?
Felé lépek, öklöm megemelem.
– Fiúk! – szól ránk az igazgató titkárnője. Vállam felett hátrasandítok, a fiatal nő unott képpel ül az asztala mögött. – Ha szétveritek az irodát feljelentelek titeket – teszi hozzá, miközben hatalmas műkörmével ütni kezdi a billentyűzetet. – Nem viccelek. A pasi ügyvéd.
Leejtem a karom és visszafordulok Kip felé.
A bandából őt bírom a legjobban. Becsülöm az őszinteségét és a bátorságát, amiért felvállalta minden kapcsolatát, bármilyen furcsák is voltak, és mindig nyíltan beszélt a családjáról. Néha részeg, néha elszív egy füves cigit, néha becsajozik egy éjszakára, de sosem ver át senkit. Megbízható és jó srác, és ez még inkább szálka a szememben. Ha valaki megérdemli Alicet, akkor az ő.
– Szállj le róla!
Kip arca megenyhül.
– Nem dönthetsz helyette. Majd ő megmondja, ki kell neki: Will vagy én.
A remegésem fokozódik. Tartok tőle, Alice már választott. Ott álltunk Kippel egymás mellett, és láttam Alice arcán, mit tervez. Ő! Aki még a hangját sem emeli fel, engedelmes, szerény, és az oroszlán barlangjába is besétálna a jobb jegy érdekében, ma el akart lógni Kippel.
Állom a haverom tekintetét. A nyugalmától kezd elszállni az agyam.
– Miért pont ő? Mert más?
Kip horkantva kifújja a levegőt.
– Nem más, csak másnak mutatja magát, és ez tetszik. Tudom, hogy ha vele összejönnék, komollyá fordulna a dolog. Will is így érez?
Ez nem lehet igaz!
Nem kapok levegőt. Vészesen közeledik az őrületem és félek, agyonütöm Kipet. Minden izmom kemény, ujjaim fájnak, annyira ökölbe szorítom őket.
Egyet hátra lépek, Kip tekintetében elszántság, a fejemben zsibogás. Otthagyom őt.
Le kell nyugodnom.
A telepre megyek, a magány szigetére. Nincs, akivel koccintsak, nincs, aki figyelmeztessen, ha a tetőre megyek, és nincs, aki kirángasson a saját hányásomból. Hat sör és egy fél üveg whisky után kezd kavarogni a gyomrom, és vele együtt a gondolataim is egyre kuszábbá válnak. Vannak pillanatok, amikor nem akarom Alicet! Csak a Clara és a közte lévő hasonlóság vonz hozzá, semmi több. Clara elment. Alicet is el kell engednem. Aztán a testem elárulja, hogy csak a pia miatti leszarom-gondolatok támadtak fel bennem. A szívem sajog, és bármennyire is próbálom tartani magam, a sírás határán ingok, amint elképzelem Alicet Kip oldalán. Azt akarom, hogy Alice rám mosolyogjon, az én kezem fogja, velem lógjon el, mellettem aludjon, engem csókoljon. Engem szeressen.
A whiskysüveget a falhoz vágom. Ülök a hideg betonon és emésztem magam. Újra és újra nézem a felvételt, ami hullámként sepert végig az iskolán. Leállítom a videót, ránagyítok Alice arcára, az elmosódott körvonalakat, a szemcsés mosolyt nézem.
Hiányzik Jones!
Felhívom a kórházat. A nővérke tíz percet kér, mert Jones még nem állhat fel egyedül, tolókocsiba kell segítenie, hogy a telefonhoz tolhassa. Ha nem tudnám, hogy a vén lókötő egyből eladná a mobilt, hogy piára költse az árát, már rég vettem volna neki egyet.
– Kölyök? – meghallom a hangját, és máris úgy érzem, mintha ott ülne mellettem.
– Itt van egy '85-ös skót whisky... nincs, aki segítsen elpusztítani. A fal itta meg a részedet.
– Ne legyél ott egyedül. Különben is, ez magánlaksértés. Az otthonomban tartózkodsz az engedélyem nélkül. – Keserűen nevet, a fájdalomtól vagy az alkohol hiányától, nem tudom.
Az én ajkam is kissé felfelé ível.
– Mikor engednek ki?
– Remélem jó sokára. Van kábeltévé és szexi nővérkék hozzák tálcán az ételt. – A háttérben női kacajokat hallok. – De hiányzik a rusnya képed. Miért nem jössz be ahelyett, hogy ott gubbasztasz?
– Most nem bírnék ott lenni – mentegetőzöm. – És inni sem hagynának.
– Ja – sóhajtja. – A májam már nekem is lázad. Hogy vagy, kölyök?
– Emlékszel a lányra, akiről beszéltem? – Fogalmam sincs, a kórházi ágyon fekve, telenyomva nyugtatókkal mi maradhatott meg neki abból, amit Aliceről meséltem.
– A bébiszitter, aki hasonlít...
– Igen – vágok közbe. – Azt hiszem, beleszerettem. – Várok egy kicsit, de Jones nem mond semmit. Hallom a mély légvételét, a döbbenet hangját. Folytatom. – De neki az egyik haverom jön be, és kölcsönös a dolog.
– Szar ügy! Feladod?
– Mi mást tehetnék?
– Mondjuk felemeled a segged a placcomról és hazamész hozzá. Egy fedél alatt laktok, fűzhetnéd egész nap. Hallanád itt ezeket a tündérkéket, mekkorákat nevetnek a vicceimen, vagy látnád, mennyire elpirulnak a bókoktól. – Lehalkítja a hangját. – Szóba se állnának velem, de most nincs hova menniük, kénytelenek meghallgatni, és tetszik nekik. Úgy ám! – kiáltja. – Ne is tagadd! Látom a szemeden. Naaa! Hogyan jutok vissza? Le kell tennem. Te meg tedd le a piát és húzzál haza. – Azzal lecsapja a telefont.
Ülök és nézem a mobilom. Még sosem hallottam ilyen kedélyesnek Jonest. El sem tudom képzelni, miként élvezheti a kórházi létet. Minden luxusa ellenére a falairól üvölt a halál és a szenvedés. Habár ő megszokhatta, hiszen korábban orvosként dolgozott.
Zsebre vágom a telefonom és feltápászkodom.
Igaza van Kipnek és Jonesnak is. Alicenek kell választania, és nálam az előny. Egy házban élünk, és én ostoba, ahelyett, hogy most is vele lennék és próbálnék közelebb kerülni hozzá itt pazarlom az időm és hol dühöngök, hol sírok.
Amint elég stabilnak érzem magam felpattanok a motorra és beugrom az első kajáldába. Jó zsíros steaket rendelek, legyen, ami felszívja az alkoholt.
Este nyolcra érek haza. Mielőtt belépnék az ajtón, a biztonság kedvéért beveszek egy nyugtatót.
Alice a konyhában mosogat, a telefonjából bömböl a zene, a nappaliból kiszűrődik a tévé hangja. Alice egyszerű pamutmelegítőt és atlétát visel, ami kiemeli formás csípőjét. Piszkos gondolatuk suhannak át az elmémen, de elűzöm őket. Meg kell hódítanom, és úgy nem fog menni, ha azonnal többet akarok a kelleténél. A látásom egy pillanatra elhomályosul. Megállok. Becsukom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, aztán kinyitom.
A leheletemmel felmelegítem a tenyerem, összedörzsölöm, majd óvatosan megközelítem Alicet. Mögé osonok és finomat átkarolom a derekát. Fejem a vállára hajtom, orrom megtelik haja édeskés, kakaós illatával, és a bosszantó kuszasága miatt hajszálakkal is
Halkan visítva megugrik, és a mosogatóba ejti a kezében tartott tálat.
– Megőrültél? – kérdezi felháborodva, mire elengedem. Megfordul. – Egy kés is lehetett volna nálam.
– Meg akartalak lepni.
Pokoli sötétség villan a szemében.
– Hát, a szagod meglepett.
Megvető hangnemétől elszabadulnak a hangyák a fejemben, kaparnak, csípnek, és fekete fellegként borulnak a gondolataimra.
– Mit tegyek, hogy egy kicsit kedvesebb legyél hozzám? Sérüljek meg újra és újra?
Alice megfordul, elzárja a csapot és kinyomja a telefonján a zenét. Válla megereszkedik, miközben visszafordul hozzám. Tekintete lágyabb, merengő.
– Ne, csak... megegyeztünk. Nem nyúlok a cuccaidhoz, te meg nem nyúlsz hozzám. Bármikor segítek. Számíthatsz rám, csak – lesüti a szemét – ne csináld ezt többször, nem szeretném.
Semmit sem értek. Azt hittem, azon az ostoba megjegyzésen már túlléptünk. Azóta aludt mellettem, beszélgettünk, érintettem.
Hasogat a tarkóm, megdörgölöm.
– Kip miatt mondod?
– Ennek semmi köze hozzá – hebegi bizonytalanul.
Nem hiszek neki.
– Tényleg? – kérdezem. Egész testem megremeg. – Nem azért mondod, mert vele akarsz lenné, és nem fér bele a kapcsolatotokba az, ami köztünk alakul?
Összeráncolja a szemöldökét, és ez nem jelent jót. Nagyot nyelek, a fejfájásom légvételről légvételre fokozódik.
– Mégis mit hiszel? Mi alakul köztünk?
Nem bírok felelni. A szívem, a lelkem, mindenem odaadnám érte, és ő ebből semmit nem érez? A közelségétől vagyok teljes, az érintése intenzívebben hat rám, mint egy doboz nyugtató és a mosolya – amivel olyan ritkán jutalmaz meg – a levegőt jelenti számomra.
Alice mindebből mégsem érez semmit.
Számára nyűg vagyok.
Egy kellemetlen alak, aki tapogatja.
– Inkább lennél Kippel, mintsem velem? – félve kérdezem. A szemem is becsukom, látni se akarom az arcát a válasza közben.
– Igen.
Egy szó, és a reményem oda. A hangyák megindulnak, a fejem majd' széthasad. Istenemre mondom, próbálkozom. Igyekeztem kedves, megértő lenni. Miatta változni akartam. Elhatározásokkal és tervekkel telve jöttem haza, beszélgetni akartam, együtt vacsorázni, filmezni, ahogy egy barát, egy családtag tenné. Csak egy átkozott üdvözlő ölelést engedélyeztem, és lám, a világ kimozdul a lábam alól.
Nem fog menni.
Sosem fog kedvelni.
A mosogatótálcát a földre seprem. A poharak csörömpölve széttörnek, az evőeszközök és tálak fémesen csattannak a földön.
Alice megugrik ijedtében. Nem bírok ránézni.
Felrobbanok, ha nap, nap után látnom kell őt úgy, hogy tudom, nem lehet az enyém. Nem mondhatom meg neki, kit szeressen, el kell engednem és csak egy dolgot tehetek, hogy enyhítsek a kínomon.
A szobájába viharzok.
Kirángatom a komód fiókjait, mígnem megtalálom a táskáját, belegórom a ruháit, a fürdő polcának a tartalmát, aztán a kis utazóval és az iskolatáskájával együtt visszavágtatok a konyhába.
Molly a pult mellett ül. Will a mosogatóba dob egy maréknyi kanalat, Alice pedig a pohárdarabokat sepregeti. Amikor meglátnak megmerevednek. Will felém fordul, félig eltakarva előlem Alicet. Védeni akarja, vagy véletlen, szarok bele.
A pultra hajítom mindkét táskát és Alicere nézek.
– Menj! – mondom ingerülten.
– Shonn! – szól rám Will. Felém lép egyet, aztán vissza. Alicere néz, aztán rám.
A dzsekim zsebéből előrántom a tárcám.
– Mennyi a béred? – kérdem Alicet. Neki szeme se rebben, nem felel. Egy marék százdollárost hajítok a táskái mellé. – Mindegy. – Egy újabb köteggel megduplázom az összeget, mielőtt eltenném a tárcám. – Ez bőven elég. Fogd és menj! – Alice továbbra sem mozdul. – Ki vagy rúgva!
– Ne! – Molly felkiált, leugrik a székről és Alice mellé rohanna, de ő rászól, emlékeztetve a húgomat az üvegszilánkokra.
Alice magabiztosan tartja a seprűt, másik kezét csípőre vágja úgy mered rám.
– Te nem rúghatsz ki, az apád vett fel.
A mellkasomra bökök.
– Ez az én házam! És én mondom meg, ki dolgozhat benne! Legközelebb olvasd el a kisbetűs részt.
Alice határozottsága mindaddig nem enged, amíg Molly hozzám nem rohan. Öklével az oldalamba üt, szerencsére az ép részre, de még így is piszkosul fáj. Amennyire tudom, óvatosan lefogom a kezét, de veszettül rángatózik. Torka szakadtából visít.
– Utállak! Utállak! – magából kikelve ismételgeti.
Will Molly mögé lép és a derekánál fogva megemeli őt. Molly lába a levegőben is rúgkapál, Will majdnem elejti. Utána kapok.
– Megoldom! – kiáltja túl Molly sipítását.
Elhátrálok. Azt hiszem, most tényleg jobb, ha Willre bízom a dolgot.
– Will? – Alice az öcsémhez szól, mire Will próbál felé fordulni, de Molly arcon csapja. – Will? Ez igaz?
– Sajnálom – dörreni Will a küzdelemtől kihevülve, aztán sikerül fogást találnia Mollyn és az emelet felé indul vele.
A házat betölti a húgom végtelen sikítása, és ez, meg Will egyetlen szava észhez téríti Alicet, ahogy az ő egyetlen szava is tette velem. Arca megnyúlik, elfehéredik. Kétségbeesés tükröződik róla, ajka lefelé görbül, és a szívem meghasad a látványtól. Megölelném, könyörögnék neki, hogy szeressen, maradjon velem örökre, de ő ezt gyűlölné. Nem állom a látványt.
Ismét megragadom a két táskát és a bejárat felé viharzok felük. Feltépem az ajtót és kihajítom a cuccait, aztán visszalépek a kabátjáért és a kocsikulcsáért és azokat is kivágom.
Állok az ajtóban, várom, hogy felfogja mi történik. Az idő csoroszlyaként lelassul, csalódás sűrűsödik a légvételekbe. Egy álom vége ez, röpke napokig tartó illúzióé, ami károsabban hatott rám, mint az alkohol vagy a gyógyszerek. Fel kell ébrednem, elűznöm ezt az álmot, el Alicet, és visszatérni ahhoz az élethez, amiben nincs Clara, nincs remény, Alice és szerelem.
Alice lassú, keserű léptekkel közeledik. Magát karolja, fejét lehajtja. Hozzám érve megáll.
– Kérlek. – Reszketeg a hangja, sírással küszködhet.
Meg kell keményítenem a szívem, hogy meg bírjak szólalni.
– A pénz miatt csinálod? Kifizetem az összes hónapot. Mennyi? – nyúlok a zsebembe, ismét előveszem a tárcám, mire Alice elindul.
Egy lépés után megáll. Visszafordul, mire elkapom róla a tekintetem, az ajtóra meredek.
– Tévedsz, ahogy korábban is tévedtél – szipogja. – Azért csinálom, mert sose tudnék ártani magamnak.
Szavai tőrdöfésként érnek. Levegőt se veszek, fuldoklom. Mindenem zsong.
Hallom a csoszogó lépteit, a surrogást, amint lehajol és felveszi a kabátját és a táskáit, a kocsikulcs csörrenése, a szavai a fejemben.
Villámként hasít belém egy rémes gondolat, és egy szempillantás alatt elsodor a józanság.
A tárcám kicsúszik az ujjaim közül.
Alice után eredek.
Éppen elfordítja a kulcsot, amikor mögé lépek.
– Miért mondtad azt az előbb?
Nem fordul meg. Kinyitná az ajtót, mire visszacsapom. Kirántom a kulcsot is. Addig nem léphet le, amíg nem magyarázza meg a mondatát. Ha ő sose ártana magának, akkor a sérüléseit, a vágásokat a testén más okozta. És ez azt jelenti, bármennyire is fájni fog a jelenléte, nem engedhetem el.
– Válaszolj! – szólok rá erőteljesen.
Alice összehúzza magát, vállai rázkódnak. Fogalmam sincs, mit tegyek. Érintsem meg? Fordítsam magam felé? Öleljem át? Nem, azt biztos nem szeretné. Akkor mégis mit mondjak?
A táskái tompán koppannak a térkövön.
Hirtelen megfordul és a mellkasomra zuhan, arcát a kabátomba fúrja. A sírástól egész teste reszket.
– Nem beszélek vele, rá se nézek – zokogja a mellkasomba, alig érteni a szavait. Ujjai görcsösen szorítják az ingem. – Kérlek! Nem mehetek haza.
Becsukom a szemem, a valóság túlságosan intenzíven szakad a nyakamba, és ezúttal tudom, tűrnöm kell a terhet. Miatta erősnek kell lennem. Érte!
Hogy lehettem olyan ostoba, hogy azt hittem, Clarához hasonlóan magának okozta a sérüléseket? Hogy egy ostoba románcot túldrámázott?
Alice fejében minden a helyén van. Nem beteg a lelke, mint nekem. Megbetegítették. Bántották. És én képes lettem volna visszalökni oda, ahol feltehetőleg mindezt tették vele.
Megölném a szüleit. A rohadt férgek! Kezet emeltek egy gyerekre. A saját gyerekükre.
Könnyei átáztatják a felsőmet.
Félve ölelem át. Az érintések új értelmet nyertek. Alice viselkedése, a távolságtartása, a visszahúzódó természete, az emberkerülése... minden átíródik bennem és kezdem megérteni a dolgokat.
Egyik tenyerem a fejére csúsztatom, végigsimítok kusza haján. Kissé elhúzódik. Nem kellett volna megérintenem, szívem zakatolva megugrik.
Vöröslő, fátyolos tekintettel felnéz rám. A házból kiszüremlő fények megvilágítják a könnyeitől nedves arcát.
– Velem alhatsz, amikor csak akarsz – szipogja. – Fizetést sem kérek.
Kétségbeesett próbálkozásától meghasad a szívem. Lecsókolnám a könnyeit. A karomba tartanám, simítgatnám, álomba ringatnám, bármit megtennék, hogy enyhítsek a fájdalmán és jóvátegyem a hibámat, mégis ellenállok a késztetésnek.
Alice a felsője ujjával megtörli az arcát, aztán a zsebében kezd kutakodni. Ujjai jobban remegnek, mint az enyémek a gyógyszerek után, végül a farzsebéből egy gyűrött papírzsebkendőt vesz elő. Kifújja az orrát, mire mellkasa megemelkedik és újult erővel tőr rá a zokogás. Hátát a kocsinak dönti, lábai bármikor feladhatják a harcot.
Lehajolok és felveszem a táskáit, melyekből kilóg egy-egy odavetett ruhadarab. Nagyot nyelek.
– Menj, nyugtasd meg Mollyt, addig visszaviszem a cuccaidat – azzal ellépek tőle és visszaindulok a házba.
A konyhában lelassítok, a pulton érintetlenül hevernek a bankjegyek. A seprű a hűtőnek támasztva. Alice lépteit fülelem és csak akkor fordulok be a szobákhoz vezető folyosóra, amikor meghallom az ajtó záródását.
Visszajött.
Felmegy a lépcsőn.
Mozgásra bírom a lábam, a szobájában leülök az ágyra. A térdemre könyökölök, fejem a két tenyerem között. Ostoba! Te ostoba állat, szidom magam. Hogy nem jöttem rá korábban, miért ilyen zárkózott Alice? Kip képes volt megnevettetni és kicsit ellazítani őt. Rá van szüksége, és nem egy olyan fiúra, aki után romokat kell takarítania.
Léptekre kapom fel a fejem. Will áll az ajtóban, karját összefonva, fagyosan mered rám.
– Elment a maradék eszed is?
Erre inkább nem felelek.
– Amióta itt van, hányszor ment haza?
Will kinyitja a száját, puffadt arca csípős megjegyzést sejtett, de lenyeli a szavakat. Szemöldöke ráncba szalad, mint akinek lassan összeáll a kép.
– Egyszer, amikor az anyjával aláíratta a papírokat. Miért?
– Tudod, mi történt a tenyerével? Nemrég még kötés volt rajta.
– Mosogatáskor széttört egy pohár a kezében.
– Itt vagy náluk?
– Náluk. Miért?
Keményen az öcsém szemébe nézek.
– Nem mehet haza. Ha a szülei keresik, hazahívják, bármit hazudhatsz, de nem engedheted el.
Will a fejét csóválja.
– Az előbb kirúgtad, most meg ez. Nem tilthatjuk meg, hogy...
– Nem, de akadályozhatjuk, és azt fogjuk tenni. Megértetted?
– Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne, ugyanarra gondolunk-e.
Felpattanok. Minden izmom feszül, nem bírok megülni a fenekemen. Bárcsak tehetnék valamit és ebben a pillanatban Will tekintetében is ugyanezt a magatehetetlenséget látom.
– Feltakarítom a konyhát – morgom.
– Már volt értelme ennek a drámának – feleli Will és csatlakozik hozzám. Évek óta ez az első alkalom, hogy együtt tüntetjük el az őrületem nyomait.