„Szabály: Csak egy senki vagy, de ha engedelmes leszel, akkor általam sokra viheted."
Lopva nézek hátra, éppen csak egy pillanatra. Shonn szorosan Blair mellett ül, és innen is jól látom, hogy a lány tenyere Shonn combján pihen. Gyorsan visszafordulok. Kavarogni kezd a gyomrom, hányingerem támad a saját gyengeségemtől. Emlékeztetem magam Shonn tegnapi szavaira. Megvet, csak a testi vágy és az elutasítás miatti bosszúság hajtja hozzám. Az a csók meg nem számít. Nem is volt igazi csók, csak szájra puszi. Vannak országok, ahol a férfiak így üdvözlik egymást, tehát nem kéne jelentőséget tulajdonítanom neki.
Mégis azt teszem.
Bosszúsan döfködöm az ételt, turkálom, de egy falat sem csúszik le a torkomon.
Shonn és Blair jól néznek ki egymás mellett. Gyönyörű párt alkotnak, ráadásul Blair egy tisztességes, vagyonos családból származik. A nyomába sem érhetek.
Star látva a hangulatomat gyorsan befejezi az étkezést, és felajánlja, hogy fojtsam édességbe a bánatom. Egy röpke pillanatig eltöprengek azon, hogy beavatom az érzéseimbe, de ismerve a Shonn iránti utálatát, inkább hallgatok. Nem ez a jó pillanat az őszinteségre. Inkább a csokit választom, mintsem a beszédet.
Megrohamozzuk az automatát. Az étkező folyosóját elhagyva befordulunk a sarkon és újabb kellemetlen meglepetés ér. Megdermedek.
Kip éppen töprengve válogat, miközben már egy kupac csoki hever a lába előtt. Ez mi a fenét művel?
Star hangosan nevetni kezd, úgy sétál a fiúhoz.
– Kifosztod az automatát? – kérdezi tőle merészen.
A kémia órán történtek miatt még mindig haragszom Kipre, így a mellkasomnál keresztbe font kézzel caplatok Star után.
– Téged nem tiltottak el a cukortól? – böki oda Kipnek.
– Miért tették volna? – fordul Star felé, de amint észrevesz felcsillan a szeme. Szélesen mosolyogva megvillantja a hófehér fogsorát.
Az orra vöröses és duzzadt, de még így is túlságosan jóképű, főleg a csapzott hajával, amit válogatás közben összeborzolhatott.
– A cukor pörget, hiperaktivitást és koncentrációs zavarokat okoz – magyarázza Star.
– Azzal nekem nincs bajom.
– Tényleg? – kérdezzük egyszerre Starral. Ha barátnőm nem téved, Kip mindig is mozgékonyabb volt a kelleténél, ezzel mentegette ebéd alatt is.
Kip meg sem hallva a reakciónkat, feltart egy karamellás szeletet.
– A kedvencem. Az van ráírva, hogy minden ötödik nyer, de én még sose nyertem.
Ekkor jobban megszemlélem a lábánál heverő kupacot, egyik sincs kibontva. Ez a srác nem komplett, egy nagyra nőtt gyerek, és pont emiatt észre sem veszem, de a korábbi dühöm ellenére elmosolyodom.
– Ha ki sem bontod őket, honnan tudod, hogy nem nyertél? – kérdezem.
Kip zavartan zsebre dugja a kezét.
– Minden nap eszem egyet, de ezeket most nem magamnak szántam.
– Kit utálsz ennyire, hogy cukorkómába akarod taszítani?
Kip arca megnyúlik.
– Szerinted ez már túl sok? – szegezi nekem a kérdést.
– Egy csoportnak nem, de egy embernek igen.
– Pedig az volt a tervem, hogy engesztelésül telepakolom a szekrényed csokikkal. De ha sok, akkor gyere – int magához. – Tapossuk szét őket. Ugráltál már édességhalomban? Szívjuk el a békepipát, vagyis rúgjuk szét a békecsokikat. Na, mit szólsz?
A szemem nagyra nyitom. Nem tudom, mi döbbent meg jobban: az, hogy Kip bocsánatot akart kérni, vagy az, hogy fel akarta törni a szekrényem.
Habozok, mire Star előre lök. Rámorognék, de Kip a tenyerét lágyan az enyémbe csúsztatja, és magához húz, egyenesen a zacskókupac közepébe. Másik könyököm is megragadja, megtart, el ne csússzak a csokikon.
– Az órán... – keresi a szavakat, tekintete hol a szememre, hol az ajkamra siklik. – Az hittem, nevetni fogunk. Nem gondoltam, hogy balul sül el.
– Duplán balul.
– Megérdemeltem, amit kaptam. De nem kérek bocsánatot azért, amit tettem, ismét megtenném. Azt viszont elbaltáztam, hogy nem avattalak be, és eláztattam a ruhádat. Ígérem, legközelebb másként lesz.
Az ajkamba harapok. Évekig hallgattam anyám, Rain, és mostanában még Shonn bocsánatkéréseit is, de ezzel szemben Kip nem bánja a tettét, csak a végeredményt. Úgy kér elnézést, hogy valójában nem is teszi. És ez tetszik. De mi az, hogy legközelebb? Azt hiszi, belemegyek majd valami hasonló csínybe?
Szólni se tudok, mellkasom hullámzik, ahogy az övé is, a pillanat fogva tart minket, és mintha a másodpercek hosszú percekké nyúlnának.
– Várjatok egy kicsit! – Star hangjára elszakítom a tekintetem Kipétől.
Star előkapja a tárcáját. Eszeveszett gyorsasággal dobálja az automatába az aprókat, és teljesen kifosztja. Közel száz csoki hever a lábaink előtt, és miközben a halmot szemlélem, Kip zenét kapcsol a mobilján. Ahogy Pharrell Williams rákezd, Kip megfogja Star és az én kezemet is, és ugrálni kezdünk. Ők ketten hangosan éneklik a szöveget, miközben egyre többen állnak meg levideózni minket. Már nem érdekel, ki lát és ki nem, hogy mit szólnak majd a tanárok az általunk keletkezett káoszhoz, mert ebben a pillanatban semmi nem számít. Boldog és felhőtlen vagyok. Azzal a fiúval ugrálok, akinek alig egy órája majdnem betörtem az orrát, és akit éveken át sóhajtozva lestem az ebédlőben.
Amikor vége a számnak, akkor kipirulva Kiphez fordulok. Lihegek. Csodálkozva néz rám. A kezem nem ereszti.
Star megköszörüli a torkát, és int, hogy mosdóba megy.
Ott maradunk kettesben, alattunk számtalan csokispapír, a padlóra csokoládé és máz ragadt. Kip a fülem mögé seper egy hajtincset, mire megborzongok. Ez nem olyan villámló érzés, mint amikor Shonn hozzámér, inkább kellemesen meleg, békés.
Felém hajol, ajka megremeg.
– Elképesztő vagy – suttogja. – Lógjunk el, mielőtt egy tanár észrevenne.
Válaszolnék, de Kipet hirtelen valaki elrántja előlem.
Shonn a dühtől hangosan szuszogva mered rám. Izmai megfeszülnek, és tekintete mélyen az enyémbe fúródik. A levegő megfagy a folyosón. A diákok, köztük én is, ledermedünk, légy se zümmög. Mondanom kéne valamit, de Kip megelőz.
– Baj van? – kérdezi Shonnt.
– Edzés.
Ezt az egy szót is olyan keményen ejti, mintha csak azt mondaná: „gyere ki a hóra".
– Majdnem elfelejtettem. – Kip hozzám fordul. – De egyszer kihagyhatom.
Shonnról Kipre kapom a tekintetem, ég és föld a két fiú. Az egyik olyan vérmesen néz, mint a Sátán kutyája, a másik megy olyan csodálattal, mintha szent lennék. Nem kérdés, miként kell döntenem.
Bólintok.
Ekkor éles üvöltés rengeti meg a falakat.
– Baker! Ravin! Már megint maguk? – Felismerem Mrs. Hannover hangját. Szégyen marja a torkom, szólni se tudok. Egy nap két fegyelmi. Nekem végem. Három évig egy rossz szót sem kaptam a tanároktól, most meg egy hajszál válasz el a felfüggesztéstől.
A szám elnyílik, érzem, ahogy a vér kifut az arcomból.
Mi lesz, ha felfüggesztenek? Bekerül az aktámba, a felvételi bizottság látni fogja.
A fülemben dübörgő pániktól Mrs. Hannover lépteit sem hallom, csak dühtől vöröslő arcát látom, amikor megáll előttem.
Kip elém lép, kihúzza magát.
– Ezt én csináltam. Egyedül – mondja szenvtelen büszkeséggel.
– Mégis mi ütött magába?
– Egyik csoki se nyert. Pedig azt írták, minden ötödik nyerő. Nem állhatom a rendszer hazugságait.
Halk kuncogások csendülnek. Mrs. Hannover a háta mögé néz, nem látom, de tekintete ostorként csaphat le a folyosón bámészkodókra, mert sorba csúsztatják a telefonjaikat a zsebükbe. Aztán a tanárnő újból minket vesz célba.
– Mind a ketten velem jönnek!
– Alice le akart állítani. – Kip tenyere élét a szája sarkához teszi, előre hajol, suttogva folytatja. – Szerintem megint meg akart ütni.
Próbál kimenteni, de irtó rosszul csinálja.
– Ez igaz? – kérdi tőlem Mrs. Hannover.
– Ne... nem akartam megütni – dadogom. – Feltakarítjuk a...
– Az igazgatóiba! Mind a ketten!
– Hm! – Shonn olyan hangosan szusszan, szerintem a holtakat is felkeltette. Lenéz a tanárnőre. – Van egy diák, aki nem fél kiállni ellenünk, és maga ezért büntetné meg? Ismét.
– Ön is benne volt, Mr. Robertson? – Megvetően ejti Shonn nevét.
Shonn ekkor oldalra lép, Kip mellé. Bakancsa alatt megreccsennek a zacskók, cuppog a csokoládé. Szeme pajkosan csillan.
– Belemártom magam mindenbe, ami édes.
Mrs. Hannover arca felpuffad.
– Önök ketten – mutat Kipre és Shonnra – azonnal velem jönnek. És maga – állát felém emeli, egy pillanatra elhallgat, ajkán enyhe mosoly bujkál. – Menjen órára.
Shonn megrántja Kipet, aki sokat sejtetően rám kacsint, mielőtt Mrs. Hannover nyomába erednének. Nézem, ahogy távolodnak és teljesen összezavarodom.
Most döbbenek rá, hogy Kip mellett igazán el tudom engedni magam, képes vagyok önfeledten nevetni és élni. Nem kérdezett rólam. Még annyit se, hogy melyik csoki a kedvencem, egyszerűen csak felvidított. Elfeledtette velem a gondjaimat, és hagyta, hogy felszabadult és őrült legyek.
De az érintése természetesnek hatott. Nem rázta meg a testem. Nem dobogott hevesebben a szívem.
Shonn viszont egyetlen érintésével elgyengít és szélviharként ránt magával egy veszélyes förgetegbe. Mellette másként vesztem el az eszem. Már az érintésének a gondolata is bizseregtet.
Vajon a testi vágy és a lelki boldogság mérlegre tehető?
Csak állok a csokik között és töprengek. Az eszemre vagy a szívemre hallgassak?