"Szabály: Én mondom meg, mikor mit érezz, és gondolj!"
Felriadok. A folyosó fénye megvilágítja a fal mellett álló komódot, ami rádöbbent, még mindig az Oak Streeten vagyok, ahol az ajtókat és a kaput is biztonsági kód és riasztó védi.
Elfelejtettem volna lekapcsolni a villanyt a folyosón?
Az ágy megsüllyed, ahogy valaki a szélére ül. Felismerem a tusfürdő illatát, amibe kesernyés izzadság és cigaretta szaga vegyül. Megfordulnék, hogy számonkérjem, de ekkor Shonn ujjai durván végigsimítanak a hajamon.
– Sajnálom – suttogja elcsukló hangon. – Mindent sajnálok. Ígérem, vigyázok rád.
Szavai zavarosak, és megijesztenek. Nem tudhatja, miket éltem meg, mennyi sebet rejt nem csak a testem, hanem a szívem is, mégis hinni akarom, hogy nem beszél félre, valójában is védelmezni akar. De honnan is tudhatná?
Nem mozdulok, ha azt hiszi alszom, talán folytatja a beszédet.
Ellenben meghallom az anyag súrlódását, a takaró megemelkedik. Shonn befekszik mögém. Meztelen mellkasát a hátamhoz nyomja, átkarol, és szorosan összefogja a takarót a hasamnál. Nyugalom árad szét az ereimben, a biztonság furcsa, megmagyarázhatatlan elegye.
Érzem, hogy egész teste megremeg.
Túlságosan erősen tart, alig kapok levegőt. Lábát átveti a csípőmön, félig rám nehezedik, és ismét megcsap a szaga. A bűze elviselhetetlen. Végül nem bírom tovább, és befogom az orromat. Shonn nem mozdul, hallom a szabályos szuszogását, a halk horkantásokat.
Lassan kibújok a takaró alól. A komód fiókját óvatosan kihúzom, előveszek egy plédet, és kilopódzok a szobából, hogy elfoglaljam a nappali kanapéját. Holnap moshatom az ágyneműt. Remek!
Az ajtóban megállva még egy pillantást vetek Shonnra, magamba szívom a látványát, a takarót szorongató, védelmező testtartását, és egyből megbánom a döntésem. Ismét bocsánatot kért tőlem, és én erre magára hagyom, csak mert bűzlik. Úgy érzem, mintha szüksége lenne rám, már majdnem visszamegyek, amikor bevillan, milyen ostobaságra készülök. Ha legalább letusolt volna, mielőtt lefekszik.
Becsukom az ajtót és a nappaliba indulok.
---
A kávéfőző sistergésére ébredek. Nagyot szippantok a levegőből. A friss, kesernyés illat egyből mosolyt csal az arcomra. Szemem még csukva, két karom a fejem felé tartva nyújtózkodom, és a lábam is kinyújtanám, de azok jelenleg olyan luxusban érzik magukat, hogy eszem ágában sincs megmozdítani őket. Lejjebb fészkelem magam, a fejem hátradöntöm, és élvezem, ahogy a bőrömet lágy érintés, simogatás kényezteti. Még félig az álmomban lehetek. Egy masszázsszalonba vagyok, ahol friss kávét szolgálnak fel. Hallom a saját elégedett nyögéseimet, amint a talpamat gyengéd nyomás éri. Ekkor gyanút fogok. Az érzés túl intenzív, túl valós.
Kinyitom a szemem. Shonn a kanapé végén ül, és éppen a talpamat masszírozza, közben a lábam nézi, a combom, a rajta lévő hegeket. Riadtan a mellkasomhoz húzom a térdem és magamra rántom a plédet.
– Mit csinálsz?
– Jó reggelt! – mosolyog szélesen, és a dohányzóasztal felé biccent. Követem a mozdulatot, ott hever a mobilom. – A telefonodat a szobában hagytad és ébresztett. Pihenhetsz. Nem kell reggelit készítened, elmentem a pékségbe, mindenkinek hoztam kaját, és készítettem neked teát.
Nekem?
Az asztalról felemel egy fehér bögrét, átnyújtja. A döbbenettől pislogni se tudok. Elveszem a bögrét, közben ujjaim az övéhez érnek. Érdes bőre súrolja az enyémet és egész testem felizzik ettől az egyetlen pici érintéstől, de ez semmi ahhoz képest, amit rajta látok. Arcát zúzódások csúfítják, az ajka felrepedt.
A friss, gőzölgő tea illatára koncentrálnék, de még az is túlságosan intenzív, akárcsak Shonn jelenléte. Belenézek a bögrébe, és a sűrű, kapucsínóbarna lötty láttán összeráncolom a homlokom.
– Köszönöm – hebegem zavartan.
Mosolyogva hátra dől. Szeme élénken csillog.
– Nem jó a tea?
– De, de jó, csak... – olyan fura a színe.
– Csak? – kíváncsiskodik. – Úgy csináltam, ahogy szereted. Fekete tea hat cukorral és tejjel – magyarázza.
Ahogy szeretem? Teába tejet? És hat cukrot? Elborzadva az asztalra teszem a poharat.
– Én nem így iszom.
Felveszi a poharat és belenéz. Értetlenség suhan végig az arcán.
– De igen. Jól csináltam.
– Ennyi cukortól bekómálnék. A tej meg egyenesen undorító.
– Mindig így ittad.
Tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, amitől kellemetlenül fészkelődni kezdek.
– Sosem ittam így – felelem. – A citromos teát szeretem, de azt is csak betegen iszom.
Ajka megremeg, szemére köd borul.
– Most miért csinálod ezt? – A poharat a falhoz vágja. A darabkák csörömpölve zuhannak a földre. Riadtan felugrom, már nem érdekel, mennyit lát belőlem. – Gyűlölted a citromot!
Hátrálni kezdek. Szívem vadul zakatol. Semmit nem értek.
– Veled mi van? Nem mondhatod meg nekem, mit szeressek és mit nem! – Igyekszem nem felemelni a hangom, de nem megy. – Nem ismersz, semmit nem tudsz rólam!
Felpattan, egész teste merev.
– Jobban ismerlek, mint... – Szava elhall, visszacsúszik a kanapéra. Teste merevsége remegésbe vált. Fogalmam sincs, segítenem kéne rajta, vagy menekülnöm kéne a nappaliból.
Vadul a hajába markol, a nevemet motyogja.
Felnéz rám. A tekintete zavaros, mintha az őrülete dühvel és fájdalommal vegyülne.
– Másnapos vagyok.
Mint akit űznek kiviharzik a nappaliból és magamra hagy. Nagyra tágult szemmel figyelem, amint kettesével véve a lépcsőfokokat felrohan az emeletre. Elhalad Will mellett, aki kócos haját igazgatva nagyot ásít. A lépcsőn leérve jobbra, majd balra néz. Észrevesz. Magam köré tekerem a plédet.
Kómásan megáll, a homlokát ráncolva végignéz rajtam, aztán Shonn után fordul, majd vissza rám.
– Nem – hebegem és elé sietek. – Félreérted. Már itt volt, amikor felkeltem és azt hiszem, nincs jól.
– Mi történt? – kérdi Will.
– A bátyád... – lihegem zavarodottan. – A bátyád teát készített nekem, de amikor közöltem, hogy nem szeretem, a falhoz vágta a poharat.
– Részeg?
– Nem... vagyis azt mondta másnapos, de nekem nem tűnt annak. – A gyógyszerekre gondolok. – Mi a baja?
Will arca elkomorul, és magyarázat nélkül megfordul. Visszamegy az emeletre és bekopog Shonn szobájába. Lentről figyelem. Nem jön válasz. Will lábujjhegyre áll, a keret tetejénél matatni kezd, egy kulcsot emel le, amivel kinyitja a szobát és eltűnik benne.
Mi a fene folyik itt? Shonn a hülye bogyóitól lenne ilyen? Bekattant, az már biztos és lassan én is bekattanok. Az érzéseim megcsalnak. Egyszerre tölt el bizsergető izgalommal és sejtelmes félelemmel Shonn jelenléte.
Rendezem a gondolataimat és a szobámba tartok felöltözni.
Éppen az ágyneműt húzom át, amikor pittyeg a telefonom. Üzenetem érkezett.
Ismeretlen szám: Shopping vagy mozi? Érted megyek, csak mond meg hova és hánykor.
Ismeretlen szám: Kip voltam ;)
Ismeretlen szám: Star adta meg a számod.
A csodálkozásba beleremeg a lábam. Leereszkedem az ágyra és csak nézem az üzeneteket. Önkéntelen is mosolygok, nem bírom abbahagyni.
Délután ki akartam menni a parkba fagyizni Mollyval, ki kell használnunk, hogy szeptember ellenére még nyári idő van. Meghívhatnám Kipet is. Már éppen pötyögném a választ, amikor elképzelem magunkat: Molly a játszótéren, mi ülünk a padon, nyaljuk a fagyit és bambán meredünk magunk elé. Atyám! A tenyerembe temetem az arcom. Oltári bénák lennénk. Mégis miről beszélgetnénk? Mit mondhatnánk egymásnak? És ha rólam kérdez, mit feleljek?
Törlöm az üzeneteket. Az esélyemet, azt, amiről évek óta álmodozom, amióta Kipet legelőször megláttam az ebédlőben.
Csalódottan az ágyra dőlök. Izzadság és dohány szaga kúszik az orromba, de nem érdekel. Semmi sem érdekel!