Másnap reggel enyhén kómás állapotban ébredtem fel. Jólesően kinyújtóztam, majd egy nagy ásítás közepette kinyitottam a szemeimet, azonban ahogy megpillantottam a falat, hirtelen fogalmam sem volt, hol vagyok. Kellett pár másodperc mire felocsúdtam a zavaromból és realizáltam, hogy nem az otthoni ágyamban csücsülök, hanem 2000 kilométerrel arrébb az új kolesz szobámban.
Ennek örömére álmosan körbetekintettem a helyiségben, hogy újból szemügyre vegyem a berendezést. Amint szemlélődtem, a bensőmet jóleső elégedettség töltötte el, hiszen a szobánk sokkal jobb volt, mint amire számítottam.
Pillantásom a sötétbarna fából készült bejárati ajtóra kalandozott, amelytől balra a fürdőszoba, jobbra pedig két kisméretű gardrób nyílott. Ezután a másik irányba pillantottam, ahol a bejárattal szemközti falon egy nagy ablak helyezkedett el, a szoba két oldalában pedig az íróasztalok és ágyak. Én már ennyivel is abszolút megelégedtem volna, azonban a szoba végében helyett kapott egy kis kanapé és vele szemben egy TV is, amely már tényleg luxusnak minősült a magyar koleszokhoz képest.
Mielőtt azonban túlságosan beleéltem volna magam a dologba, hirtelen feleszméltem és visszarántott a valóság a földre. Hiába volt szerencsém, hiszen ezt a szerencsét mind meg kell osztanom egy nemkívánatos személlyel, akivel valószínűleg egész tanévben csak kínosan kerülgetni fogjuk egymást.
Nagyot sóhajtva elnéztem a szőke srác ágyának az irányába, amely üresen tátongott, de még fel lehetett fedezni rajta a közelmúltbeli kelésének a jeleit. A párna hanyagul fel volt polcolva, a takaró pedig gyűrötten lógott le a földre a pizsamájával együtt. Szerencsére pont nem arra az oldalra, ahol egy kivehetetlen holmikból álló kupac hevert egy megkezdett csokival a tetején.
Merengésemből a fürdőszobaajtó nyitódása zökkentett ki. Dávid lépett ki rajta egy szál alsóban, tökéletesen belőtt séróval. Mikor meglátta, hogy őt bámulom önelégülten elvigyorodott.
– Tudom, hogy te is szeretnél ilyen kockákat Marty, nem kell mondanod. Amúgy elég szarul nézel ki – köszöntött, majd benyitott gardróbba.
Neked is jó reggelt, bazdmeg.
Lenyelve az indulataimat felemeltem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő, ám teljesen lesokkolódtam, mikor megláttam, hogy a kis képernyő fél nyolcat mutat. Ilyenkor még rég aludni szoktam hétvégén.
Zombi módban kikecmeregtem az ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ugyan fogalmam sem volt, miért ébredtem fel, de ha már így alakult, úgy gondoltam, érdemesebb lenne kihasználni az időt, amíg a suli el nem kezdődik, minthogy az egész délelőttöt végigaludjam.
Mikor beléptem a helyiségbe, láttam, hogy Dávid már kipakolta a cuccait. Ott sorakoztak a polcon hanyagul ledobálva a különböző dezodorok, hajzselék, tusfürdők és egyéb holmik.
Hogy volt neki erre ideje? Mikor kelt ez a gyerek, basszus?
Gyorsan rendbe szedtem magam majd kimentem, hogy felöltözzek, azonban ahogy nyúltam a kilincsért, hirtelen megtorpantam. Nem tudtam megmondani, melyik az én gardróbom. Annak ellenére se, hogy előző nap még be is hajítottam a bőröndöm, amiben már csak a ruháim maradtak.
Egy ideig álldogáltam a két ajtó előtt aztán nagyot sóhajtva megvontam a vállam és „lesz, ami lesz" alapon benyitottam az egyikbe. Ott hevert a kis helyiség közepén a bőröndöm, pont, ahogy leraktam. Megkönnyebbülve léptem be, aztán kihalásztam az első pólót, ami a kezembe akadt. Egyszerű fehér darab volt „I don't care" felirattal.
Azt hittem ezt az aljára pakoltam be. Na, mindegy.
Már éppen kezdtem felhúzni, mikor ajtónyikorgást hallottam, a következő pillanatban pedig már Dávid állt mögöttem.
– Mit csinálsz? – nézett rám furán. Ő már teljesen utcai ruhában volt.
– Mégis minek látszik? Öltözöm – válaszoltam értetlenül és nem bírtam felfogni, mégis miért érzi úgy, hogy joga van csak úgy benyitni a gardróbomba.
– De miért az én ruháimba? – röhögte el magát és karba tett kézzel nekidőlt az ajtókeretnek.
Mégis miről beszél? Ezt most valami szar viccnek szánta, vagy mi?
Arra jutottam, hogy talán így lehet, úgyhogy megráztam a fejem és úgy döntöttem, folytatom az öltözést. Azonban mielőtt áthúztam volna a nyakamon a textilt, újból belepillantottam a bőröndbe, amibe meglepetésemre valóban nem az én cuccaim voltak belepakolva. Reflexből ijedten Dávidra néztem, aki fölényes mosollyal kuncogva még mindig az ajtót támasztotta.
– Nem tudom, mi bajod van, de most már kvittek vagyunk – vigyorgott, ám nem mozdult semerre, csak állt és bámult – Nem én vagyok az egyetlen, aki elcsórta a másik cuccait.
– Ez..izé...bocsi. Mint gondolom feltűnt, ugyanolyan a bőröndünk és nekem is van egy ilyen felsőm – rántottam le magamról a pólóját és visszatettem a táskába, majd megragadtam a pizsama felsőmet és már mentem volna ki, mikor belebokszolt a hasamba.
– Lenne még bőven mit gyúrni ezen Marty, de kezdetnek nem is olyan rossz.
– Szerintem néha megtarthatnád magadnak az értékes gondolataidat, Dávid - csóváltam meg a fejem gúnyosan kihangsúlyozva a nevét, és megforgattam a szemeimet.
Mégis hogyan tudja ilyen ártatlanul előadni magát, miközben amúgy egy igazi paraszt?
– Én kimondom, amit gondolok – nézett a szemembe és megvonta a vállát.
– Értem – bólintottam érdektelenül – Amúgy nem fogom többet fölhúzni ezt a pólómat – tessékeltem félre az útból, aztán átmentem a saját gardróbomba, hogy végre fel tudjak rendesen öltözni.
Pár órával később már az udvaron sétálgattam. Szerettem volna hamar felfedezni, mi merre van. Eszembe jutott, hogy talán mégis el kéne mennem a portára elkérni ennek a Casey nevű csajnak a szobaszámát. Tudtam, hogy idővel úgyis megjegyezném a dolgokat, de úgy voltam vele, hogy egész fun lenne, ha körbevezetne, ha már felajánlotta. Már majdnem rászántam magam a dologra, azonban hirtelen meggondoltam magam. Lehet csak udvariasságból mondta, én pedig nem akartam, hogy kínos legyen a szitu.
Amint ezen tépelődtem, kissé elbambulva haladtam előre és nem nézve a lábam elé, hirtelen nekiütköztem valakinek. Gyorsan bocsánatot akartam kérni és a lehető leggyorsabban elhúzni a csíkot, ám ahogy felnéztem, egy ismerős arcot pillantottam meg.
Ilyen nincs.
– Martin! – nézett rám Casey meglepetten. Egy fehér ruhában álldogált, ami nagyon jól kiemelte vörösesbarna haját.
– Ööö...szia – integettem neki aztán rájöttem, hogy ez teljesen hülyeség, hiszen ott álltam előtte.
– Mi az? – húzta össze a szemöldökeit – Nem emlékszel rám, vagy mi? – nevette el magát.
– De emlékszem! Épp most akartalak megkeresni – füllentettem.
– Na, szuper! Akkor ez elég egyszerű volt – mosolyodott el.
– Hát igen... Akkor amúgy ráérsz körbevezetni most? Vagy majd máskor? Igazából nekem mindegy. Akkor legyen, amikor neked jó, nem akarok zavarni vagy valami ilyesmi...
– Ne feszülj már ennyire rá – nevette el magát újra.
Kicsit meglepődtem a közvetlenségétől. Gyakorlatilag nem is ismerjük egymást. Természetes, hogy nem vagyok vele teljesen laza. Bár lehet, csak én vagyok ilyen elbaszott.
– Most nem érek rá, de máskor mindenképp megejtjük. Éppen a könyvtárba tartok, elkísérhetsz, ha van kedved.
– Rendben – bólintottam, aztán elindultunk az említett épület felé.
A pár perces séta alatt teljesen alap dolgokról beszélgettünk, de viszonylag jól szórakoztam. Mikor odaértünk, Casey elkezdett integetni két embernek. Lassú léptekkel közeledtünk feléjük, miközben ő bátorítóan rám mosolygott. Próbáltam ezúttal lazára venni a dolgokat
Itt a lehetőség, hogy újabb ismerősöket szerezzek.
Megálltunk előttük, Casey pedig a vállamra tette a kezét.
– Ki a barátod? – kérdezte a duó lány tagja. Sötétszőke haja és zöld szemei voltak. Az arca szeplőkkel volt tarkítva.
– Martin Budai vagyok – néztem rájuk és mindkettővel kezet ráztam. Kicsit furcsa volt felcserélve mondani a nevem, azonban mivel ők ezt így használták, nem tűnt annyira természetellenesnek, mint anno a suliban nyelvórán.
A lányt Cara Collinsnak a fiút pedig Ryan Collinsnak hívták. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, hiszen nagyon hasonlítottak egymásra. Ryannek is szőke haja volt zöld szemekkel, csak abban volt eltérés, hogy neki nem igazán voltak szeplői.
Ahogy sikerült szóba elegyednem velük, egész kedvesnek tűntek. Caseyvel együtt megmutatták nekem a könyvtárat. Hatalmas hely volt, több ezernyi könyvvel. Az ifjúsági részlegen ott volt az összes aktuális mű, viszont más szekciókban megtalálhatóak voltak a minden könyvtárba kellő klasszikusok is. Körben álltak a polcok a falak mentén, valahol több sorban is, középen pedig az asztalok helyezkedtek el. Pár ember üldögélt némelyiknél, de úgy tűnt, ez itt sem a legnépszerűbb helyek egyike.
Mi is helyet foglaltunk, aztán Casey elment valamit megkeresni. Ott maradtam a két újonnan megismert barátommal. Feszengve elkezdtem jobbra-balra nézelődni, mikor megakadt valamin a szemem. Az egyik sarokban két könyvespolc a terem közepe felé volt fordítva, így csak egy szűk rés volt, amin be lehetett menni.
– Ezt csak a "mistery cornek" nevezik – szólt Ryan és a fejével arrafelé bökött – Állítólag el van átkozva – vigyorodott el.
– Jaj, hagyd már Ryan! Ez csak egy hülyeség, amit valaki egyszer kitalált, és aztán elterjedt – forgatta meg a szemeit Cara, mire a fiú megvonta a vállát.
Úgy tűnik, valóban minden iskolának van valami gagyi legendája. Az unatkozó diákok megteremtik őket, majd átadják a történetet az utókornak. A régi sulimban is megpróbálkoztak hasonlóval, azonban a hatvanas években épült, szocializmust idéző épület nem igazán volt a legjobb alapanyaga az ősi históriáknak.
– Mi lesz azzal, aki bemegy? – néztem rájuk enyhén szórakozottan, a hangom azonban talán túl komolyan csengett, mert Ryan elfojtott mosolyra húzta a száját, Cara pedig elkezdett furán méregetni.
– Passz. Nem vagyok túl jártas ezekben – vonta meg a vállát a duó lány tagja, aztán könyökével megtámasztotta a fejét és a távolba meredt – Ám ha érdekel, Elisa lehet tud válaszolni. Eléggé benne van ezekben a hókuszpókuszos cuccokban.
Tanácstalanul bólintottam.
– Kérd meg Caseyt, hogy mutassa be, ők úgyis folyamat együtt mozognak – közölte Ryan.
Nem igazán tudtam mire vélni a tanácsukat, de nem akartam ellenkezni. Pusztán maga a felállás volt kissé komikus, miszerint kérjem meg a barátomat, akit alig huszonnégy órája ismerek, hogy a barátaim ajánlásából, akiket egy órája ismerek, szervezzen nekem egy találkát egy random csajjal, akit se nem ismerek, se az nem érdekel, hogy mit akar mondani. Én tényleg próbálok rugalmas lenni vagyok, de ez már kicsit fura.
Mikor pár perccel később Casey visszajött, ledobott az asztalra egy vastag, régi könyvet. Megpróbálta beletuszkolni a táskájába, ám mikor belátta, hogy ez lehetetlen, morcos képpel megvonta a vállát és a hóna alá csapta a nehéz papírköteget, aztán elindultunk visszafelé. Kíváncsi voltam mire kell neki, ám mielőtt még megkérdezhettem volna, mindannyian elköszöntek tőlem és a saját koleszuk felé vették az irányt. Hirtelen újból egyedül maradtam a hatalmas udvar közepén, azonban önkéntelenül is elmosolyodtam.
Talán a végén mégis sikerül majd ide beilleszkednem valahogy.