Az orvosok szerint nincs rá sok esély, hogy megmarad. Az orvosok szerint nincs rá sok esély, hogy megmarad.
Csak ez járt a fejemben. Liam és a többiek szomorúan nézték, ahogy összetörten zokogok a sürgősségi padlóján. Percekbe telt, mire le tudtam nyugodni annyira, hogy tovább kérdezősködjek.
- Hol a kezelőorvosa?
- Még vele van. Azt mondta, hogy megfigyelés alatt akarja tartani minimum egy napig. Hogy ha történne valami, akkor rögtön közbe tudjanak avatkozni, és Lilt megmenteni.
- Lilt? Csak őt?
- Figyelj Harry, Lil élete most fontosabb, mint a kicsié. Nekünk is nagyon fáj ez, hisz végre .... Mindegy mi. Szóval Lilnek muszáj továbbélnie, hisz neki ott vannak az ikrek. Nem maradhatnak anya nélkül.
- De nem vetélhet el újra!
- Hogy mondod?
- Én... nem tudom ez honnan jött. Miről beszéltem?
Összenéztek, majd Niall kezdett bele.
- Egy csúnya veszekedés után autóba ült, hogy elmenjen az anyukájához. Akkor derült ki, hogy terhes, és Travisszel nagyon durván összevesztek. Út közben egy kamion belement, és belepréselte őt az előtte álló kocsiba. Egy alkatrész levált és a hasába fúródott. Az orvosok szerint perceken belül elvetélt. Csoda volt, hogy őt meg tudták menteni.
Döbbenten hallgattam.
- Travis? Az a fazon, akivel most együtt lakik?
- Legnagyobb sajnálatunkra igen. Próbáltuk lebeszélni róla, de ő döntött így. Ettől függetlenül támogatjuk. A kicsik miatt. Hisz mindannyian érintettek vagyunk.
- Ezt nem értem...
- Niall és Liam is keresztapa lett a tavasszal - mondta Lou.
- De miért? Mi miért maradtunk ki? Vagy nekem mi maradt most ki a folyamatból?
- Én... én most lennék majd keresztapuka.
- Sajnálom haver - veregettem meg Lou vállát.
- Én is... Már annyira beleéltem magam...
- Hé, még semmi sem biztos! - nem voltam benne biztos, kit is vigasztalok. - És fiatal,még lehet gyereke.
- Nem ismered úgy, mint mi.
- A kiesett idő miatt?
- Pontosan. Gondolj csak bele. Három terhességből négy gyermeke lehetne. Erre ha most elvetél, marad neki kettő. Ezt nem fogja újra megreszkírozni. Ahhoz túl sok pofont kapott az élettől nagyon rövid idő alatt.
- De...
- Haver, Lounak igaza van. Ha Leila lenne ebben az esetben, meg sem engedném magunknak azt a luxust, hogy próbálkozzunk. Lil erősnek mutatkozik, de hidd el, mindannyiunknál többet szenvedett az elmúlt kb két és fél évben.
- Ezt most miért így mondtad Niall?
- Csak az igazat mondtam.
- De nekem úgy jött le, hogy a helyemben te nem engednéd Lilinek. Csak a saját példádba ágyazva.
Nem tudott válaszolni, mert megjelent a kezelőorvos.
- Ms. Edwards hozzátartozói? - állt meg az ajtóban.
- Jó napot doktor - köszöntöttük.
- Hogy van? És a kicsi?
- Önök rokonok?
- Nem, barátok vagyunk.
- Kérem, értesítenének egy családtagot? Csak neki adhatok tájékoztatást a páciens állapotáról.
- Az nem fog menni. Az édesanyja nem elérhető, a húga pedig már mindenórás. Nem kockáztathatunk.
- Én megértem, de... A hölgynek nincs édesapja? Vagy mi van a kicsi apjával?
A többiek nagyot sóhajtottak, és egyre idegesebbek lettek. Ami azt illeti, bennem már kb a második mondatánál felment a pumpa.
- A hölgy édesapja nem emlékszik a lányára uram. A kicsi apja pedig nem eml... akarom mondani nem tudja, hogy apa lesz - mentett Niall.
- Akkor most mi lesz? Önök barátok, de nem hozzátartozók.
- A gyerekei keresztszülei vagyunk, nem mellesleg, a húga a menyasszonyom, szóval... - Niall egy zseni.
- Rendben. Velem jönne?
- Mondja csak itt, legalább nem kell majd magam ismételgetnem. És semmit sem hagyok ki. Ha az kell, a fiúk majd leülnek, mi meg itt állva társalgunk.
Liam, Lou és én leültünk, de minden szót kiválóan hallottunk.
- A beteg jelen pillanatban stabil. Eltávolítottuk a beágyazódott idegen testet, és begipszeltük a hölgy kezét. A fejsebét megröntgeneztük, de nincs agysérülése, csak enyhébb agyrázkódása. A felszíni sebeket elláttuk. A magzat....
- Mi van a kicsivel?
- Ő veszélyben van. Az ütközéskor a páciens megütötte a hasát. A baba az ultrahangos vizsgálat szerint nem szenvedett el semmiféle sérülést, de ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Viszont a méhlepény egy kisebb része levált, így fennáll a vetélés veszélye.
- Mit tehetünk, hogy a baba megmaradjon?
- Ez nagyon sok mindenen múlik. A kismama testi állapotán, a lelki sérüléseken, a környezet hozzáállásától, ilyenek. Szóval nagyon sok a kontrollálhatatlan változó. Itt csak a csoda segíthet.
- Rendben. Mikor vihetjük haza?
- Az elkövetkezendő két hétben biztosan nem.
- Tessék?
- Minél tovább itt van, annál biztosabb, hogy nem mozog annyit, nem terheli túl magát. És csak jó lehet az orvosi felügyelet.
- Értem, de... Van két majdnem kilenc hónapos gyereke. Velük mi lesz?
- Megoldható a felügyeletük és az ellátásuk?
- Nem igazán. Az anyjuk neveli őket, minket is ismernek, de nincsenek el olyan jól, mint vele.
- Körbeérdeklődöm, és ha sikerül a dolog, amire gondoltam, tájékoztatom önöket.
- Mindent köszönünk! Bemehetünk hozzá?
- Persze, de jelenleg alszik. És egyszerre csak egy ember, ha lehet.
A doktor távozása után percekig ültünk és emésztettük a hallottakat.
- Srácok, nem baj, ha én maradok itt vele? - kérdeztem.
- Nekünk mindegy, de a kicsik veled jobban elvannak. Téged minden nap láttak, és elfogadtak, minket meg már hónapok óta nem. Ezt azért gondold meg.
- Persze.
- Akkor bemegyünk hozzá először mi, hogy tudj gondolkodni.
Azt a fél órát, amit egyedül töltöttem, szerintem csak végigbambultam. Gondolatok cikáztak át a fejemen, de nem voltam képes szelektálni vagy dönteni. Az eszem azt súgta, menjek a kicsikhez, viszont a szívem szerint maradnom kellett. Amikor a fiúk visszajöttek, még mindig tanácstalan voltam.
- Hé, ne aggódj, ezt az éjszakát megoldjuk valahogy. Most azonban menj, szerintem jót tesz neki, ha érzi, hogy támogatod.
- Persze. Vigyázzatok magatokra!
Néztem, ahogy a sérült barátaim kisétálnak a kórházból. Liam eltörte a kezét, Lou nyakán merevítő volt, Niall megúszta néhány öltéssel, de látszott a járásán, hogy valami nem oké nála.
A távozásuk után rövidesen rávettem magam, hogy bemenjek hozzá. A szobában megcsapott a fertőtlenítő szaga. Utáltam a kórházakat. De nem az volt a fontos. Hanem az ágyon fekvő, gépekre kötött, összetört kismama. Borzalmas volt őt úgy látni. Az arcán kezdtek elszíneződni az ütések helyei, a sebeit összevarrták. A keze be volt gipszelve, a nyakán merevítő volt. A hasa fedetlen volt, csak az érzékelők voltak rajta. Itt-ott látni lehetett kisebb lila foltokat. Ha egy szóval kellene jellemeznem, katasztrofális.
Leültem mellé a székre és megfogtam az ép kezét. Csak ültem ott és néztem, ahogy lélegzik. Mert a légzésen kívül semmi mást nem csinált. Egy idő után kezdtem fáradni. A fejem a hasa mellé tettem, és elkezdtem dumálni.
- Hé,bébibogyó, hogy vagy? Tudod, nagyon remélem, hogy a mamival együtt hamarosan távozhattok innen. Biztos vagyok benne, hogy Chris és Adri is hiányol ám! Láttam, ahogy anya pociján keresztül beszélgettek. Annyira szeretném, ha hozzám is szólnál... Na jó, egyenlőre annyival is beérném, ha minden rendben lenne veled.
Mielőtt elnyomott az álom, egy aprócska rúgást éreztem. Megnyugodva pihentem le.
Egészen hajnalig.
Sziasztok!
Igyekeztem a folytatással, bár szerintem ennek se sokkal jobb a vége... Na mindegy, majd meglátjuk. A következő rész végéig várom a javaslataitokat a baba nemére vonatkozóan!
Puszi: K.