Míg másnak ez csak vér és rózsa
Addig nekem az örök ígérete
~Evangelina Rangel Ramoz~

Egykétszer láttam csak Edgar Lawrencet az újságokban. És nem gondoltam volna, hogy a valóságban ilyen ilyesztő lesz.
Amikor Davien rám nézett, Druso abban a pillanatban csípett belém hátulról, amitől ismét sírni támadt volna kedvem, de az elmúlt napok alatt nem tettem meg.
- Azt ugye tudod, hogy az este ezért még kapni fogsz?
Össze szorítottam a számat és hagytam hogy Druso ismét győzedelmeskedjen felettem. Mert ebben a pár időben azt tette. Rettegésben tartott, bántott és végül ő lett a győztes.
Az első ilyen éjszaka óta nem akart magamra hagyni. Még ha el is mentem mellőle, kaptam érte rendesen. Egyszóval Druso ingerült lett. Teljesen kifordult önmagából.
Davien dühösen becsapva maga mögött az ajtót távozott. Ezt sem gondoltam volna, hogy az apjával ilyen rossz a kapcsolata. Ebből ítélve pedig az ő múltjában is lehet valami.
Valami nyomasztó és fájdalmas.
- Szeretnék Rosiehoz oda menni- szólaltam meg bátortalanul Drusohoz, aki homlok ráncolva markolt bele az oldalamba, amire én magamban ordítottam fel fájdalmasan, ugyan is ott éppen egy nagy lila folt ékeskedett rajtam.
- Evangelina, vannak szabályok. Próbáld azokat betartani, vagy különben rosszul jársz.
- Csak beszélgetni szeretnék a barátnőmmel. Nem tarthatsz folyamatosan magad mellett.
- De hogy nem, bármit csinálhatok veled- morogta az orra alatt, mire Rosie jelent meg előttünk.
- Egy percet beszélgethetnék a Hercegnővel?- kérdezte, próbálva kihúzni engem Druso karmai közül.
- Evangelina most nem szeretne beszélgetni.
- De igen is szeretnék!- téptem ki kezeimet a szorításából, majd Rosie mellé léptem.
Hogy hiba volt e hangot engednem magamnak? Igen. Hogy ezért én ismét egy borzalmas este felé fogok nézni? Igen. Hogy a barátom, férjem újra bántani fog engem? Igen...
Magam után húzva barátnőmet indultam meg egy irányba és nem is törődve Druso szúrós tekintetével hagytam ott őt.
- Bátor húzás volt- bólogatott elismerően Rosie, még is ott bújkált benne a félelem.
- Muszály volt már elszabadulni onnan.
Egy fáradt sóhaj kíséretével engedtem el Rosiet, mire ő szája szélét rágcsálva figyelte a felénk közeledő férfit.
- Hé, Eva, figyelj...- kezdte el volna mondani Rosie hogy valaki közeledink felénk, mire az illető gyorsabban válaszolt a lány helyett.
- Hercegnő!
Edgar egy bájos mosollyal hajtott fejet előttem, majd kézfejemre egy apró csókot hintett.
- A fiam mindig ilyen ingerült szokott lenni az emberekkel?- kérdezte húzott szájjal, mire én homlokomat ráncoltam.
- Csak azokkal, akik megérdemlik.
- Én már pedig nem tartozom közéjük.
Pedig pont az ellenkezője látszott. Davien ki volt rá bukva. És nem ok nélkül. Kellett, hogy valami legyen a háttér mögött.
- Rosie, tudnál hozni nekem egy pohár vizet?
- Persze- mondta és már ott sem volt a közelemben.
Egy másik pillanatban ez jól jött volna. De úgy, hogy Edgar előttem állt, rossz ötletnek bizonyult Rosiet elküldeni.
Ujjamon idegesen forgattam a gyűrűmet, ami egy nehéz lánc ként szolgált a mindennapjaimban. Ezt észre véve Edgar kíváncsian kezdte el méregetni a kezemet.
- Tán kegyed házas?
- Tessék?- pislogtam a férfi kábulton, vissza térve a valóságba.- Oh, igen.
- Nem is csodálom. Hiszen egy ilyen szép nőt, ki ne akarna?
Akarna...
Ez az egy szó olyan, mintha minden nőt csak egy hús darabnak néznének a férfiak. Mert a férfiak nem szépen kérnek, ők akarnak.
- És maga házas?- kérdeztem terelve rólam a szót.
- Bonyolult, de inkább most ne rólam beszéljünk.... Lefogadom hogy önért is csak úgy rajonganak a férfiak, mint ahogyan régen az édesanyjáért.
- Ezt hogy érti?
- Tudja, Giselle akkoriban tényleg világi szépségnek számított. Amikor kikerült végre a felnőttek világába, akkor minden szempár csak rá szegeződött. Az összes lány és nő irigy volt rá. Rengetek férfi udvarolt neki. De helyén volt az esze és tudta, hogy mit kell tennie. Addig a pillanatig, amíg hozzá nem adták Henryhez.
Apám nevét olyan grimasszal mondta ki Edgar, amit az ember nem nagyon tudna hova tenni.
- Sokszor volt szerencsém vele találkozni, sőt még régebbről is találkoztunk már. De sosem tűnt boldognak. Még a házasságában sem. Jobb férjet érdemelt volna. Ennek ellenére mindig mosolyt mutatott az emberek felé. Azt a nőt, szinte csak tisztelni lehetett.
Edgar ragyogó szemekkel beszélt az anyámról. Ábrándozva. Mintha ő is csak Anya bű körébe került volna. De ezt az ostoba gondolatot elhesegettem.
- És maga Hercegnő- fogta meg kezemet, majd egy lassú csókot lehelt rá. Érintésétől a hideg és a félelem rázott ki.- Kísértetiesen hasonlít rá.
Furcsa mosolya szinte a lelkem mélyéig hatolt. De rossz értelemben. Mintha tényleg csak maga a bárány bőrbe bújtatott ördög állt volna velem szemben.
- Igazán öröm számomra, hogy ilyen szépeket hallhatok az Anyámról- vettem ki kezemet az övéből, mire a férfi ismét végig nézett rajtam.
Ez a merő viselkedés csak azért volt furcsa, mert ő Davien apja volt.
Davien apja úgy nézett rám, mintha csak tetszenék neki.
- Az ön Anyjáról csak is szépeket lehet mondani Hercegnő- simított végig arcomon, nem törődve az illemmel.
Undoromban elszerettem volna lépni, de a lábaim egyszerűen képtelenek voltak rá. Attól viszont még a menekülési ösztön bennem volt. Edgar mélyen szívta be a levegőt és olyan férfias hörgés támadt fel belőle, mint amikor Druso szokott hozzám érni az éjszakák alatt. Gonosz, állatias és akarni vágyó.
Undorodtam Davien apjától.
- Nekem most egy pillanatra el kell mennem- léptem végre el a férfitől, mire Edgar zsebre tette a kezeit.
- Ha gondolja, szívesen elkísérem- mosolygott bájosan, de gyenge próbálgatás volt tőle.
- Nem szükséges, de azért köszönöm- mosolyogtam rá kínosan és már el is haladt mellette egy másik irányba.
Rosiet észrevéve megragadtam a karját és egy kisebb félre eső helyre húztam őt.
- Mi a baj Evangelina?- kérdezte aggódva, én pedig szememmel körül nézve válaszoltam neki.
- Fedezel, ameddig ki megyek egy pillanatra?
- Nem lesz belőle baj?
- Mond azt Drusonak, hogy mosdóba kellett mennem. Akkor talán nem lesz baj.
- Rendben, de ne csinálj semmi butaságot. Na, menj gyorsan ameddig észre nem vesznek- engedett el, majd az ajtó felé terelt.
- Sietek, csak pár percet kérek- mondtam és már ott sem voltam Rosie közelében.
Kilépve a teremből megkönnyebülten sóhajtottam fel. Majd ellökve magamat az ajtótól indultam meg egy sétára. Hiányzott már az otthonom, így úgy döntöttem, hogy egy kicsit körbe nézek. Végig haladva a folyosókon a szívem szorult össze. Itt sem volt felhőtlen életem. De az biztos hogy jobb volt itt, mint Spanyolországban.
Újra itt szeretnék lenni.

Az udvarra kiérve hirtelen csapott meg a friss levegő és a virág mámorító illata. Körül nézve egy apró mosoly szaladt az arcomra. Órák hossza csak bolyongtam a palota hatalmas nagy kertjében. Addig a pillanatig, amíg el nem értem a kedvenc szökőtutamhoz. Az egészet rózsa bokor vette körül, ami kupolásan zárta körbe a helyet. A szökőkút előtt pedig egy pad helyezkedett el. A vizet figyelve vettem le lábamról a magassarkút és szoknyám alját felhúzva álltam csak a szökőkút előtt. Felemeltem a jobb lábamat és átemelve a szegély felett raktam bele a hideg vízbe. A másikkal is elismételtem ezt, majd szoknyámat elengedve álltam a szökőkút közepén. Mindig is kiszerettem volna próbálni. És most jött el az a pont, amikor teljesen összetörtem és erre volt szükségem.
Hogy egy kicsit félre tegyem a komoly énemet.
Fejemet felfelé emeltem és csak csendben figyeltem a felettem szépen elhelyeszkedő szebbnél szebb rózsákat. Az egyik fehér szál teljesen megbabonázott. Kezemmel már éppen nyúltam felé, amikor valaki a hátam mögött megszólalt.
- Mit csinálsz kis krizantém?
Kezem meg áll a levegőben és csak csendben figyelem tovább a fehér rózsát. Hallom, ahogyan Davien lépte közelednek, míg végül abba nem maradnak. Érzem, hogy mögöttem van és engem figyel.
- Rózsát szedek- mondtam és ismét nyúlni kezdek a szál felé.
- De így, hogy a szökőkútban állsz?
- Igen- felelem és kezem már a rózsa szárán van.
Ám számat össze húzva vettem el onnan a kezemet, amikor az egyik tüske megszúrta azt. Lejjebb emelem a kezemet, mire egy nagyobb vér csepp zuhan a vízbe.
- Érdekes, hogy az embernek nem fáj ha vérzik. De ha szóval és tettel bántják, akkor a fájdalom szinte magával ragadja.
Néma csend. Semmi más nem hallatszik, csak a víz halk moralylása. Csak serceg és sercig. Amíg végül abba nem maradt.
Davien ott állt előttem és úgy nézett, mint aki próbált volna engemet megfejteni. Kezét arcomra simította, az érintése pedig lejjebb vándorolt. Amikor gyengéd keze a nyakamhoz ért, akaratlanul is össze rezzentem fájdalmamban. Szaporábban vettem a levegőt amikor Davien minden szó nélkül húzta lejjebb ruhám meghosszabbított nyakát. Szörnyülködve figyelte a bőrömet borító lila és zöld foltott. Harag és aggódás tükröződött a szemeiben.
- Mit tett veled Evangelina?
Tekintete szorosan össze fonódott az enyémmel. Sejtette, hogy ez csak is Druso műve lehetett.
- Mit minden férfi- néztem mélyen szemeibe, mire feszülten fújta be a levegőt Davien.- Hazudott nekem.
Nem akartam sírni. De Davien előtt még is megtettem. Ő előtte könnyebben ki tudtam magamból mindent adni.
- Olyan rossz Davien. Minden egyes este attól félni, hogy mikor támadhat rád újra a férjed. Hogy mikor üthet meg és taszíthat az ágyba- kezdtem el zokogni, mire kezemmel megtámaszkodtam Davien mellkasán.- Hogy egy férfi képes láncra verni egy nőt.
Davien lassan fonta körém karjait, majd szorosan ölelt magához. Fejét az enyémre hajtotta és úgy szívtam magamba kellemes, férfias illatát. Az ő érintésétől valamiért nem féltem. Mert tudtam hogy ő sosem lenne képes bántani engemet.
Sose....Ugye?
Davien gyengéden simogatta a hátamat, miközben én halkan hüppögtem a karjaiban. Aztán elengedett és a fejünk felett lévő rózsák felé nyúlt. Leszállított a fehér szárat és a kezébe vette. Csak forgatta a kezében, míg végül rá nem markolt a tövisekre. Tenyeréből lassan kezdett el folyni a friss vér. Kezébe vette az ugyan úgy vérző kezemet és az övével szorosan össze kulcsolta azt.
- Én soha nem foglak téged bántani Evangelina- kezeink közé rakta a rózsát, ami ismét újabb sebeket ejtett a tenyerünkön.- Legyen ez az én ígéretem.
Pillantott kezünkre, amin a vérünk összefort. Ezzel tett ígéretet nekem.
Ő és én onnantól kezdve egyek voltunk.
Davien államnál fogva emelte meg arcomat, majd gyengéd csókot adott nekem. Utána homlokát az enyémnek támasztotta és úgy nézett a szemeimbe.
- Davien, te vagy az egyetlen reményem. Minden bizalmam benned van.
- Ne aggódj Evangelina én sem tudnálak téged cserben hagyni- mosolygott, majd ujjával gyengedén simított végig arcomon.
Ezután a pillanat percei csendben teltek. Amíg rá nem tértem egy másik témára.
- Az apád...Nagyon furcsa egy férfi.
Davien szája megrándult, az izmai pedig megfeszültek.
- Ő kis korom óta az volt. Sok mindent tett tönkre. De erről nem szívesen beszélek. Tett róla, hogy utáljam.
- Amikor elmentél, akkor ott maradt velem beszélgetni. Elszerettem volna menni, de sokszor szóba hozta Anyát. Teljes imádással beszélt róla. És ahogyan rám nézett, mintha az anyámat kereste volna bennem, akit egykor ismert. Olyan ilyesztő volt az egész.
Davien csak mérgesen figyelt maga elé, majd segítve nekem lépett ki a szökőkútból. Nem szerette tovább fírtatni a témát, így csak vissza adva rám a cipőt kulcsolta kezét az enyémre és úgy indult meg velem a palota felé.
- Ezen ne idegeskedj Hercegnő. De most gyere, menjünk vissza, még mielőtt valaki keresne minket.
Belekarolok Davien jobbjába és hagyom hogy szorosan maga mellett tartson. Olyan szép volt ez a pillanat.
Idős koromban is ugyan így szeretnék majd sétálni Daviennel. Szeretném, hogy egész életemben mellettem legyen.

Miután vissza mentünk az ünnepségre minden ugyan úgy folytatódott, mint azelőtt. Daviennel külön váltunk. Ő vissza tért a királyi életéhez én pedig a kegyetlen, rideg valóságba. Visszatértünk után Drusot sehol sem láttam. Ez megkellett hogy nyugtasson engem. De helyette csak félni tudtam, hogy az éjszaka megint bántani fog engem.
- Mi történt a kezeddel Eva?
Rosie a kezemet figyelve rakta el a ruhámat, miközben én a hajamat fésültem ki. Lassú mozdulattal raktam le a kefét, majd szét nyitottam a tenyeremet.
- Oh, hogy ez? Csak egy kis baleset.
- De, ugye nem Druso volt?- kérdezte Rosie, majd leguggolt elém.- Eva, jobb lenne ha valakinek szólnál róla.
- Azt nem lehet!- kétségbeesetten fordultam a lány felé.- Tudod, hogy milyen nagy botrány lenne belőle? Én lennék a rossz! Druso pedig nem hagyná hogy ez kiderüljön.
- És így akarsz egész életed végéig élni? Bántásban és fájdalomban?
- Nem...De Druso képes úgy keverni a lapokat, hogy örökké mellette maradjak. Olyan kedves és jó szívű ember volt. Most meg....Maga a gonosz.
- Ígérd, hogy azért fogsz szólni valakinek. Megigéred?
- Igen.
- Nekem most mennem kell- nézett az órára Rosie sietősen.- Tudod, hogy nem maradhatok tovább.
- Igen...Druso nem örülne neki- bigyesztettem le a számat szomorúan, mire Rosie bátorítóan ölelt meg.
- Erős vagy, ez mindig legyen az eszedben.
Elenged barátnőm, majd már magamra is hagy. Köntösöm övét piszkálva hallgattam, ahogyan az óra hangosan kattog a csendes szoba falán.
Tik..tak..
Az esték után mindig ez a zaj volt az, amitől megtudtam nyugodni. A mutató kattogása segített abban, hogy minden rosszat elfeledjek a szobában történtekről.
Vártam, hogy Druso megérkezzen. De még sehol sem volt. Én nekem pedig elegem lett mindenből. Eleget játszottam a jó hercegnő szerepét. Itt az ideje, hogy a döntéseimnek saját utat engedhessek. Így kinyitottam a lakosztályom ajtaját és elindultam a sötét folyosón egy másik szoba felé. Az ablakokon erősen áradt be a holdfény, ezzel árnyakat vetítve a padlóra. Én meg csak úgy suhantam a falak között, mint egy kísértet.
Megállva az ajtó előtt lendületesen emeltem kezemet a kilincs felé. Majd ujjaimat összezsorítva hunytam le szemeimet. Talán ezzel a döntésemmel végleg súlyos következményeket fogok magam elé teremteni. De teljesen megéri ez a kis kockáztatás.
Halkan csuktam be magam után az ajtót, majd körbe néztem a helyiségen. Félve sétáltam be a hálószobába, ahonnan semmi zaj sem szürődött ki. Leülve az ágy szélére figyeltem mosolyogva Davient, aki mélyen szuszogva aludt a hát támlának dőlve. Homlokából félre tűrtem egy kósza barna tincset, majd borostáján lassan simítottam végig. A férfi szempillái megrebbentek, míg végül gyönyörű barna szemeivel engem figyelt.
- Evangelina?