𝐌𝐀𝐗
A ruhám – amiben érkeztem –, katonás precizitással összehajtogatva, gyűrődésektől mentesen néz rám vádlóan a kórteremben álló fotelról. Régen a menekülésem volt az a ruha. Minden rossz elől, ami valaha ért csakis benne tudtam elfutni. Megmentett apámtól, új életet adott, új barátokat, pénzt, csajokat, szabadságot, otthont, bajnoki címeket, verseny győzelmeket, sikerélményeket. Mindent benne értem el, ami azzá tett ami és aki vagyok. Most miközben magamra veszem a fehér pólóm, a farmer dzsekim és belebújok a nadrágomba, mégis úgy érzem magam miatta, mintha egy olyan volt barátra néznék rá, aki hátba szúrt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Kényelmetlen még csak rágondolni is, hogy ott van, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem minden és mégis... elérhetetlen messzeségben. Szeretnék belebújni és visszatérni a baleset előtti testembe. Szeretném azt az adrenalin löketet érezni, mint akkor, és szeretném... szeretném, ha a tükörbe nézve nem egy idegen ember nézne vissza rám. De a szoba falára erősített tárgyon lévő ember visszatüröződése már koránt sem hasonlít arra, aki voltam.
Egy táskába teszem a ruhát, és a cipőket – minél kevesebbet látom őket, annál jobb alapon –, majd az ajtó felé fordulok és feltárom. Olyan ez, mint letépni a sebtapaszt. Jobb minél hamarabb túlesni rajta. A váróban Natalie a fal mellett áll és Abbyvel beszélget. Christian, Daniel és Charles ülnek az ajtómmal szemben Lando pedig a kávéautomatának dőlve beszélget Theoval valamiről, amit nem hallok. Amikor kilépek a szobából, mind felém fordulnak, de a reakcióik vegyesebbek, mint valaha.
Daniel csak néz rám, mint, aki el sem hiszi, hogy élek és nem szellemet lát – bár amennyi ideig felé sem bagóztam csoda, hogy egyáltalán bejött. Charles idegesen pillant végig rajtam, mintha ismételten sérüléseket keresne a szemével a testemen és a vállaiban a stressz látványosan felenged, amikor meglátja, hogy nem sérültem meg. Lando felpillant Theoról, az ajka halvány mosolyra görbül, a szeme felcsillan és a pillanat tört része alatt előttem terem, hogy átöleljen.
– Ah, bajnok – motyogja a vállamra. – Ránk hoztad a frászt.
Ezen kívül nem mond semmit. Nem hibáztat azért, amit tettem, nem vádol azért, mert hülyeséget csináltam, nem büntet a tetteimért. Csak magához szorít olyan erősen, mintha nem lenne holnap és hagyja, hogy az egyik kezem én is átvessem a vállain. Ő az egyetlen, aki mióta felébredtem nem vágja a fejemhez, hogy milyen hülye vagyok, vagy néz rajtam végig úgy, mint a véres rongyon. Lando... a drága Lando csak örül neki, hogy élek és hogy jól vagyok én pedig képtelen vagyok visszafogni a remegést, ami elindul a megkönnyebbüléstől a testemben.
– Max – érinti meg a vállamat valaki, akinek régen minden megnyert verseny után a nyakába ugrottam az örömtől. Christian... a szemében könnyek csillognak, amikor ránézek és Lando épp csak időben tud elszakadni tőlem mielőtt Christian a vállához húzná a fejemet, mint tizenhét éves koromban és a hátamra simítaná a kezét. – Ó, drága fiam! – suttogja összetörten, miközben úgy szorít, mintha sosem akarna elengedni többé. – Úgy sajnálom! Nem szabadott volna ilyen keménynek lennem veled, nem szabadott volna így rád erőltetnem, hogy visszatérj! Az én hibám.
A hangjából eltűnik az él, amit azóta tapasztaltam benne, mióta Natalieval egy pár lettünk. Helyette lágyan, reszketeg dallammal ejti ki a szavait. Egy olyan öreg ember hangján, aki szeret, aki többé nem próbál meg haragot tartani velem csak azért, mert nem ért egyet a döntéseimmel. Abban a pillanatban ott vagyok én, a fiú, aki sosem volt igazán az övé, akit mégis ő nevelt tizenhét éves korától, és egy apa félelmével és fájdalmával kapaszkodik belém. A keze megremeg a dzsekimen, a légzése szaggatott a fülemben, a szíve dobbanásai viszont mélyek és erősebbek, mint valaha. A "sajnálom" még hosszú ideig mantra a fülemben, bár a szavaira nem igazán vagyok képes odafigyelni miközben átölelem. Csak a meleg, boldog érzésre koncentrálok, amit azt hittem, már sosem fogok többé megtapasztalni.
– Jól vagyok. Jól vagyok, Christian, nehogy bőgni kezdj itt nekem!
– Nem sírok – húzodik el tőlem, vonakodva és nagyokat pislogva szipog egyet, hogy eltűnjenek a könnyei. – Menjetek vissza a hotelbe! A hétvége maradékában Daniel vezet majd.
– Micsoda? – kérdezzük mind a ketten egyszerre az említett pilótával.
– Max még nincs elég jól, hogy visszatérjen – fordul Christian Daniel felé. – Pihennie kell, és mint csapatfőnök...
– Vállalom – bólint Daniel, komoly arckifejezéssel.
– Egyedül én tudom, hogy mire vagyok képes és mire nem – mondom Christian szemébe nézve. – Holnap részt veszek a kvalin.
– Max, nem engedhetem. Az orvosok...
– Nem érdekelnek az orvosok! – csattanok fel. Nem fogom hagyni, hogy az életem, amiért annyit küzdöttem és amiért annyit áldoztam egy kibaszott gyógyszer túladagolás miatt menjen a kukába. Ez az én életem, én vagyok az irányítója. – Menni fog.
– Max, haver, ezt át kellene gondolnod... – lép mögém Daniel, mire olyan gyilkos pillantással fordulok felé, ami valósággal éget, de mindig túl bolond volt ahhoz, hogy képes legyen lakatot tenni a szájára. – A többi pilótát is veszélyezteted! – csattan fel, amikor a pillantásunk összeakad. – Mindenkinek családja van, barátnője, gyereke, akihez vissza akar menni! Ha megint kacsázni kezdesz a pályán miközben háromszázzal mész, mint a szabadedzésen az szerinted etikus lenne a többi pilótával szemben? Vagy képes vagy mindenkit veszélybe sodorni csakhogy megint te legyél a középpontban?
– Én? – fordulok hátra, felé, mire úgy kihúzza magát, mint a cövek, és hasonló pillantással fordul felém, mint én felé. Ő a legjobb barátom. Ő volt a legjobb barátom. Hónapokkal ezelőtt, a baleset előtt, amikor minden alkalommal nevettünk és viccelődtünk, ha egy helyre kerültünk. Azonban látva az eredményeit, amit az én kocsimmal ért el, látva az akaratosságot, ami benne van, hogy megtartsa a helyem... Az irigységem nem engedi, hogy tovább tűrjem a karierrje felfelé ívelését az én káromra. – Ne tegyél úgy, mintha nem ugranál ki a boldogságtól a bőrödből, amiért nem kell lótifutit játszanod a paddockba, ha én nem vagyok! De az az én kocsim. Az az én helyem. És kurvára nem érdekel, hogy mit gondolsz, mert ez egy tény és nem vitatéma tárgya.
– Senki sem fog kímélni a pályán csak azért mert függő vagy! – morogja. – Sem azért, mert pánikbeteg. Azért pedig végképp nem mert hónapokkal ezelőtt elcsúnyúlt a fejed.
– Elcsúnyúlt a fejem? Újra kellett tanulnom fogni, mert a mai napig nem érzem az ujjaim végét!
– Mindenki túllépett rajta, ha te nem tudsz, ne állj pályára!
Szeretném átharapni a torkát. Vagy legalábbis a falhoz vágni a szavai miatt, de Christian keze a mellkasomon megakadályoz benne.
– Elég fiúk! Elég! – áll közénk Christian felemelve a kezeit és szinte ugyanabban a pillanatban, hogy hátralépek Natalie kezét érzem meg a csuklómra kulcsolódni. – Minek ide ez az ingyencirkusz? Elmentek nektek otthonról? Menjetek vissza a hotelbe! Holnap pedig mind a ketten jelenjetek meg időben a pályán! Az ül az autóba, akit érdemesnek találok rá, de ha itt fogjátok szívni még sokáig egymás vérét mind a kettőtöket kivágom a csapatból!
Egymást nézve Christian feje felett bólintunk, én pedig hagyom, hogy Natalie elhúzzon a recepciós pult felé, míg Lando a másik irányba megy Daniellel.
Kikérem a papírjaimat, aláírok mindent, amit kell, hogy elengedjenek majd Theo vezetésével a srác bérelt autója felé veszem az irányt.
– Nat, akkor velünk jössz? – kérdezi Abby, amikor kilépünk a fotocellás ajtón a friss, őszi hűvösbe, én pedig megragadom Natalie kezét mielőtt csatlakozhatna Charleshoz és az asszisztenséhez.
– Velem jön – felelem a kérdésre, de olyan ellenségesen szökik elő a hangom a számból, hogy Charles előre lép, mintha a hangom élétől próbálná megvédeni a lányt.
– Este lehet beugrok – mosolyog Natalie, hogy tompítsa a szavaim élét, mire Abby felnéz rám és bólint mielőtt elindulna Charlessal a kocsi felé.
Nem vesztegetem az időt arra, hogy őket nézzem, Natalie pedig óvatosan és gyengéden, mint a harmat elhúzza tőlem a kezét miközben a kocsi felé veszem az irányt. Theo a vezetőülésbe pattan, Natalie hátra én pedig az anyósülésre. A kocsi motorja felberreg a motorháztető alatt, én pedig a kezemre hajtom a fejem, miközben Theo kihajt a parkolóból.
Már sötét van, az utcákra csak a felhőkarcolók ablakaiból ömlő fény ad világítást az utcafények mellett, a csillagok pedig, ilyen messze az égtől nem is látszanak rendesen. Theo valami ősöreg country számot kapcsol be, egy kazettát nyomva az öreg kocsi kazetta lejátszójába majd megnyugodva hátradől, mintha minden idegesség, ami valaha benne volt egyszerűen elpárolgott volna, amikor meghallja a Dolly Parton számot.
– A hotel nem ebben az irányban van – hajol előre Natalie, Theo azonban nem is figyel rá miközben Joleneről kezd énekelni, azért könyörögve a gyönyörű lánynak, hogy ne vegye el tőle a pasiját. Megforgatom a szemem és inkább az ablak felé fordulok meg se próbálkozva azzal, hogy megkérjem a pszichológusom, hogy ne énekeljen már ilyen hangosan éjnek évadán.
Theo kihajt Dohából és amikor a sivatagba érünk az első lehetőségnél oldalra fordul, hogy leállítsa a motort, és a térdére csapva kiszálljon a kocsiból.
– Kövessetek!
– Ötkor kell kelnem, Theo. Nem lehetne ezt máskor? – kérdezem fáradtan, mire a srác visszadugja a fejét a kocsiba és felemelve felém a mutatóujját megrázza, hogy nemet intsen.
– Technikailag még van a napból négy óra. Annyi idő alatt meg lehet váltani a világot.
– Jézusnak csak hat alatt sikerült – morogja Natalie miközben kimászik a hátsó ülésről én pedig nagyot nyögve követem.
A sivatag hideg. Sokkal hidegebb, mint azt valaha gondoltam volna, és néma, némább, mint egy teli tömegsír. Furcsa aurája van. Hátborzongató, gyönyörű, ijesztő, megnyugtató. Van abban valami felettébb kétségbeejtő és még inkább megnyugtató, hogy bár semmi nem marad sokáig életben ezen az óriási homokon, még ezen is képesek kialakulni oázisok és habár csak négyzetméterekre, de képesek megreformálni ezt a zabolátlan tájat. Theo elég messze jött a dűnék között a homok tengerbe ahhoz, hogy az út zaja ne érjen ide, így szinte hallom, ahogy a szemcsés homok egymáshoz ütődik a talpunk alatt és ahogy a levegő pulzál a feszültségtől hármunk között.
– Jó – sóhajtok, összecsapva a kezeim. – Mit szeretnél, Theodore?
– A kapcsolatok száz százaléka megsínyli az ilyen esteket. Szóval úgy döntöttem, hogy még mielőtt valami drasztikus lépésre szánnátok el magatokat igazán beszélgethetnétek!
– Ó, menj a picsába! – csattan fel Natalie teljesen türelmét vesztve. Sosem hallottam még korábban káromkodni. Nem is hittem, hogy képes rá. Még a leglehetetlenebb helyzeteket is mindig birka türelemmel kezelte. Azonban a káromkodása úgy csattan a sivatag halkan fúvó, szúrós szelében, mint a karikás ostor én pedig egyből a homok felé fordulok, hátha elnyel a föld színéről. Mit megadnék most Frank Herbert homokférgeiért! Csak nyeljen el valami és mentsen meg ettől a tébolytól! Legalább akkor nem kellene Natalie egyszerre szomorú és dühös szemeibe néznem. A Shai Hulud gyomrában biztosan nem gondolkoznék többé azon, hogy mennyire sikerült elbasznom az életem egy hülye húzással. – Hideg van, fázok, éhes és fáradt vagyok, pisilnem kell és egyáltalán, semmi kedvem nincs itt állni a sivatag közepén, hogy megbeszéljük a problémáinkat!
– Hát, sajnos nálam van a kulcs, úgyhogy mehetsz vissza gyalog, ha nem vagy hajlandó beszélni.
– Ha kinyitom a szám, olyat fogok mondani, amit megbánok. Szeretnék aludni rá pár éjszakát mielőtt normálisan és nyugodtan meg tudom fogalmazni a véleményem!
– Ez nem a tizenkilencedik századi angol vidék, Nat! – mondja Theo kimérten a kocsi motorháztetejének dőlve. – A huszonegyedik században, amikor Maxnak holnap ismét a pályán kell lennie nem érünk rá, hogy te egy hét alvás után megfogalmazd szalon képesen a mondanivalódat! Mondd ki! Tedd fel a kérdéseid!
Natalie elhallgat, a homokra néz, fel a csillagos égboltra, ami a fényszennyezés nélkül úgy tündököl felettünk, amilyen gyönyörű még sosem volt. A szemében táncot járnak a fények, a pupilláján visszatükröződik egy hullócsillag hosszú fénye. De aztán felém fordul és az arca elsötétül a kérdésektől, amikre aludni szeretett volna.
– Miért? Miért nem mondtad el?
– A gyógyszereket?
– Is. Meg azt, hogy pánikbeteg vagy.
– PTSD – javítja ki Theodore a mondatot. Natalie azonban csak legyint felé egyet.
– Nem tudtam volna segíteni?
– Nem – rázom meg a fejem őszintén. – Nem akartam elmondani. Úgy gondoltam, képes vagyok a kezemben tartani az ügyet.
Natalie hitetlenkedve felhorkant és a homlokára teszi az ujjait, hogy megmasszírozza a fejét.
– Így tartod a kezedben az ügyet, Max? – kérdezi hitetlenül. – Hogy kis híján öngyilkos leszel?
– Tudod, hogy nincsenek hajlamaim! – csattanok fel, hogy megvédjem magam a vádaktól. – Nincs semmi bajom! Ez csak... Csak egy baleset volt. Amiből tanultam.
– Te idióta barom! – kiált fel mérgesen. – Szerinted ez megnyugtat? Szerinted, ezektől a szavaktól, majd nyugodtabban hajtom le éjszaka a fejem? Majdnem meghaltál! Ott... ott feküdtél önkívületi állapotban előttem, miközben masszírozták a szíved, hogy ne halj meg, te meg... Belédfektettem minden bizalmam. Hittem neked, amikor azt mondtad, hogy jól vagy, teljes szívemből szerettelek, te meg...
Úgy érzem hányni fogok. Érzem az epe kaparását a torkomban, amikor nem azt mondja, hogy "szeretlek", hanem múlt időben használja a szót. Én... én tényleg csak azért tettem mindent, hogy... Hogy megtartsam a helyem a csapatnál, hogy bebizonyítsam a világnak, hogy vissza tudok térni a pályára, hogy bebizonyítsam Christiannak, hogy képes vagyok meghazudtolni a véleményeit rólam, hogy jó barátja, később majd jobb férje lehetek a lányának, mint amit ő valaha kinézett volna belőlem...
– Tudtam, hogy elmész – mondom halkan, mire Natalie hátralép tőlem és értetlenül összeráncolja a homlokát.
– Ne próbáld meg ezt rám...
– Mindig így szokott lenni – fojtom belé a szót. – Senkinek sincs szüksége selejtes árura. Én mindig az voltam. Talán... talán amíg folyamatosan nyertem nem éreztem magamat totális csődtömegnek, de tisztában vagyok az értékemmel.
– Miről beszélsz?
– Apám mindig azt mondta, hogy hogyha nem leszek sikeres az életben minden kifut majd a kezeim közül. Ezért mindent a karrierembe fektettem. Minden időt, minden pénzt, nem volt ezen kívül sosem másom.
– Max ez nem erről...
– Én csak... Tudtam, hogy produkálnom kell magam. Hogy meg kell mutatnom, hogy képes vagyok visszatérni a csúcsra, hogy biztosítanom kell neked egy olyan vagy még jobb életszínvonalat, mint, amit Angliában megteremtettél magadnak, hogy a szüleid komolyan vegyenek, én csak... életemben egyszer, amikor belédszerettem rájöttem milyen az, amikor valaki jobban képes szeretni egy embert, mint bárki vagy bármi mást a világon, de ahhoz, hogy megtartsalak tudtam, hogy... Tudtam, hogy teljesítenem kell. És nagyon távol állok tőle a mai napig is, hogy minden kritériumnak megfeleljek.
Natalie már meg sem próbálkozik azzal, hogy félbeszakítson. A haja kibomlik a sivatagi szélben a csattból, ami eddig a fején tartotta és az arcán végig csordogáló könnyekről visszatükröződik a holdfény, ahogy ránézek. Lélegzetelállítóan gyönyörű. Annyira gyönyörű, hogy a szívem összeszorul a gondolattól, hogy elveszítettem. Hogy talán már nem az enyém. Hogy végérvényesen összetörtem a szívét, pedig megígértem neki, hogy sosem teszek majd semmit, amivel elárulnám a bizalmát.
– Schatje... – suttogom, miközben közelebb lépek hozzá, hogy letöröljem a könnyeit. Máshol nem vár béke.
– Miért szedted? – néz rám, összetörten.
– A gyógyszert eleve a rémálmokra kezdtem el szedni még a farmon – El akarok mondani mindent. Többé már nem szeretnék titkolózni. Nem akarok magunk közé kegyes hazugságokat, félbehagyott mondatokat, elharapott szavakat. – Három, négy naponta egyet esténként, vagy reggel, hogy ne pánikoljak annyira a visszatérő emlékektől. De aztán Monacoba mentünk, és nem tudtam beülni a kocsimba és levezetni a boltba. Végighánytam a félelem miatt a parkolóházat, ki kellett töröltetnem a felvételeket, nehogy a média megtalálja. Nem bírtam magamra venni a bukósisakom... A gyógyszer segített. Nyugodtabb lettem tőle. Meg tudtam csinálni mindent, amire kértek. Eleget gyakoroltam vele ahhoz a szimulátoron, hogy kitapasztaljam bizonyos mennyiségtől mennyire változik meg a reakcióidőm. Nem akartalak vele bántani, nem akartalak megijeszteni, leszoktam volna róla! Én tényleg... én tényleg leszoktam volna róla.
Aztán csend lesz. Mély, néma csönd. Olyan, amire csak a sivatag képes, ami olyan sűrű, hogy az ember hallani véli a dzsinnek dalát a távoli buckák közötti homokban, amikor az ember érezni véli a homokra rakódó éjszakai harmat illatát, amikor az idő egyszerűen csak megáll. Tized, század, ezred másodpercek nyúlnak évtizedes hosszúságba, a könny, ami elindul Natalie szeméből, mintha sosem érne le az arcára, amikor pislog egyet. Mintha ragaszkodna ahhoz, hogy örökké a szempilláján maradjon, mint valami brutális ékszer, kétségbeejtő fájdalommal kapaszkodva valamibe, ami elmúlt.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e arra, hogy ezt valaha még egyszer átéljem.
– Nem kell még egyszer! Esküszöm, hogy soha többé nem kell...
– Max... – néz a szemembe. – Rengeteget küzdöttünk ezért. Harcoltunk és szerettünk. Meg volt a bizalom, amiről azt hittem, sosem múlik majd el. Összevesztem érted apámmal, elvisletem Halima sértéseit, a médiabotrányt. De már nem bízok benned. Teljesen mindegy, hogy hányszor hallottad tőlem, hogy szeretlek, teljesen mindegy az a sok ígéret, az a sok fogadalom...
Nem bírom megállítani a kezem miközben végigsimítok az arcán, hogy letöröljem a könnyeit. Van abban valami természetellenes, ahogy a sivatagban pereg a könnye. Siratja a halottat. De talán csak úgy, mint Paul a látomásai alatt! Olyan halottért folyik a könnye, aki még nem halt meg. Talán a kapcsolatunk is ilyen. Még nem lehet vége. Nem lehet, hogy ennyit küzdjünk valamiért és ragaszkodjunk hozzá foggal körömmel, csak, hogy feladjuk, amikor már minden kezd egyenesbe jönni végre.
– Akkor? – kérdezem gombóccal a torkomban. – Csak elengedjük az egészet, mintha sosem lett volna? Csak feladjuk és elfelejtjük, ami köztünk volt? Esélyt sem adunk annak, ami még lehetne?
– Azt hiszed képes lennék csak úgy elsétálni? Képes lennék hátra hagyni téged? – néz a szemembe. – De időre van szükségünk. Át kell gondolnunk a dolgokat.
– Mennyi időre?
– Hétvégén ott leszek a versenyeden – mosolyog rám kedvesen. – Hogy tudjam, hogy jól leszel. Aztán hazamegyek.
– Angliába?
Natalie bólint én pedig a homok felé fordítom a tekintetem.
– Gondolod, hogy... Hogy ez nem tart majd örökké? Hogy egy nap majd sikerül... visszatalálnunk egymáshoz?
– Igen, úgy gondolom – bólint őszintén. – De az a nap nem most lesz.