- Rosie, ez nagyon rossz ötlet! Mi lesz, ha lebukunk?
- Nyugodj már meg Eva, nem lesz baj.
A palota konyhaajtajában állva leselkedtünk Rosievel, miközben egyfolytában csitítgatta az öt éves énemet. Féltem hogy rajta kaphat minket Viktor, miközben éppen mások után szimatoltunk a palotában.
- Eva és Rosie nyomozósdija sosem bukik le. Most pedig maradj csendben és fülelj!
Amikor együtt voltunk mindig ezt játszottuk. Nyomoztunk a kastélyban. Aztán egyszer sem buktunk le. Pontosan eddig a pillanatig.
- Nézd, ott van Tina!- mutattam a nő felé, mire Rosie egy széles mosollyal nézett előre.
- És a szakács is, Pedro!- örjöngött Rosie, miközben én a feje felett néztem ki.
- Csókolóznak!- suttogtam, mire rázogatni kezdtem barátnőmet.
- Meg mondtam én! Mondtam, hogy viszonyt folytatnak!- toporzékolt Rosie, mire egy kéz húzott el minket az ajtótól.
- Na most megvagytok kis csibészek! Csak nem leskelődtök mások után?
Viktor mérgesen nézett ránk, mi pedig Rosievel csak halkan mertünk felnevetni. Kedvenc játékunk volt, mindig minden relytvényt megoldottunk.
- Eva, biztos hogy jó ötlet ez?
Rosie idegesen csavargatta a kezét, attól félve, hogy Anyának a szoba ajtaja előtt állva egy szempillantás alatt lebukhatunk. Régen én voltam az a fél, aki félt a lebukástól, most pedig Rosie az.
- Ne izgulj Rosie, biztos hogy jó ötlet- néztem rá hátra, majd kezemet a kilincs felé mozdítottam.
- De hiszen zárva az ajtó.
- Nincsen zárva- mondtam, majd már ki is nyitottam az ajtót.- Hol kezdjük a keresést?
- Anyukád fejével kéne gondolkodni. Mi az a hely a szobában, ami a leginkább jellemzi őt? Legyen az akár csak egy tárgy is.
Gondolkodva néztem körbe, majd két különböző irányba mutattam.
- Te nézd meg itt kint, én pedig megnézem a szobájában.
- Rendben.
Rosievel szét váltunk és mindketten kutatásnak kezdtünk. Beszívva a szoba poros levegőjét kémleltem körbe. Minden rést, sarkot, szekrényt végig kutattam. Feltúrtam mindent. De hiába semmit sem találtam. Kiléptem a hideg levegőbe a teraszra, hogy egy kicsit gondolkodni tudjak. Meglepetésemre véletlenül egy fekete virág cserépbe rúgtam. A fekete földből egy száraz, már rég meghalt ág kandikált ki. Leguggoltam és közelebbről szemügyre vettem a cserepet. Aztán furcsálni kezdtem az egészet. Anya mindig színes cserepeket tartott. De ez fekete volt. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem túrni a már kőkeménnyé száradt virág földet.
Addig kotorásztam benne, amíg kezem ügyébe nem került egy halom papír köteg.
Anya titka
- Rosie!- kiabáltam be barátnőmnek és berohantam a szobába.
- Találtál valamit?- kérdezte izgatottan mire meglebegtettem előtte a földtől maszatos lapokat.- Te jó ég! Az lehet az?
- Minden bizonnyal igen- ültem le az ágyra, majd megnéztem a lapokat.
A naplóhoz képest itt már nem.volt dátum. Csak sor számok, amik jelezték a lapok helyes sorrendjét. Kezembe vettem az egyes papírt és hangosan olvasni kezdtem.
1.
Minden megváltozott. Evangelina születése után minden a feje tetejére állt. Azt hittem a kislányunk születésével minden jobb lesz.
De helyette csak rosszabodott a helyzet. Thomas is megváltozott. Rideg és ingerült lett felém. Evangelinahoz sem úgy közelített, ahogy azt egy apának kellett volna. Röviden, az én életem és Evangelinaé maga volt a pokol. Csak is magunkra számíthattunk a túlélésben....
Rosieval csendben figyeltük a második lapott majd azt is hangosan olvasni kezdtem.
2.
Nem régiben megismertem egy kis fiút. Davient. Vendégségbe jöttek hozzánk, ott ismertem meg őt elöszőr. Kedves és bátor egy fiúnak tűnt. Még is érettebbnek látszott a korához képest. Emlékszem, kíváncsian figyelt engem és a kezemben szuszogó, még kicsi Evangelinat. Aztán amikor csak mi ketten voltunk azok, akik nem tudtak a beszélgetésbe belefolyni, mellém ült az üres székre és érdeklődő tekintettel figyelte Evangelinat.
- Tényleg természetesen ilyen fehér a hajatok?
Csak nevetni tudtam a zavartságán.
- Igen, ez nálunk egy családi örökség.
- Igazán szép- tördelte ujjait a fiú, majd a kis Evangelinam felé mutatott.- Hogy hívják a kislányod?
- Evangelina.
- Nagyon szép neve van- mosolygott Davien, mire Eva, kinyitotta a szemeit.
Ránézett a fiú meglepett arcára, aztán egy hangosat felkacarázva szorította meg a fiú ujját. Ragyogással figyelték a másikat. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez a fiú egy nap még több szerepet fog betölteni Evangelina életében. Csak rájuk kellett néznem és tudtam, hogy őket a sors egymásnak teremtette.
Davien lesz az, aki Evangalinat ki fogja rántani a mélyből....
Kezemmel hirtelen szorítottam rá a lapra. Bár hogy próbáltam volna elmenekülni Davien elől, ő már az idők kezdete óta velem volt. Ott volt.
3.
A helyzet csak még rosszabbra fordult. Fájt reggelente a tükörben figyelni a kék és lila foltokat a testemen. Régen Thomas érintései képesek voltak a gyönyörig repíteni engemet. Most viszont már a szakadék mélye felé ránt velük.
4.
Thomas számára már nem vagyok több, csak mint egy baba, amit kedve szerint irányítgathat az ágyban. Minden éjjel attól rettegek, hogy mikor ránt meg durván és taszít engemet a párnák közé....
Egyik nap ezeket az emlékeket próbáltam elhesegetni a fejemből, kint a kertben ülve, amikor egy férfit pillantottam meg nem messze tőlem. Egy fehér lovat terelgetett, miközben sötét haját egyszerű mozdulattal tűrte hátra. Maga az egész férfi igéző volt. Oda mentem hozzá és megkérdeztem, hogy megsimogathatom e a lovat. Az idegen kedvesen bólintott és hagyta, hogy a lóhoz érjek. Csendben telt el ez a perc. Míg végül ő szólalt meg elsőnek.
- Egy kis térre vágyott, igaz?
- Igen, ahogy mondja.
- Bármi is nyomja felségének a szívét, ne aggódjon miatta. Én tudom, hogy erős királynő maga.
Mosolyával kedves volt felém. Megértett. Még úgy is megértett, hogy nem is ismertük egymást. De szimpatikus volt nekem. Egy barátság kezdete volt ez.
- Giselle. Szólits csak Gisellenek.
- Max Arter. Örvendek Giselle.
5.
Szerelmes vagyok. Nem Thomasba. Ha nem Maxbe, a lovászba. Barátok voltunk. Aztán ez a barátság szép lassan átalakult egy egymáshoz irányuló vonzódássá. Megcsaltam a férjemet azzal, hogy más férfi ágyába bújtam. De Max szívből szeretett. Nem bántott. Nem vert. Csak szeretet. Szívből. És ez volt az, ami még egy reményt adott nekem a boldog élethez. Mindenkinek lehetnek titkai a palotában. Thomasnak is lehet akár szeretője.
Akkor én nekem miért ne lehetne egy másik férfi, akit még szeretek is?....
6.
Babát várok. Nem tudja senki sem, csak én. És azért nem tudják még, mert nem tudom hogy ki is a gyerekem apja. Thomas, vagy Max.
Thomas viszont sejt valamit. Hogy én más férfinál keresem a boldogságomat. Dühöngött, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi lenne ha tényleg így lenne. Ő csak azt felelte, hogy akkor megölné azt az embert. Kétségbe estem. Kezdett az egész életem szét hullani. Rejtegettem Thomas elől hogy babát várok. Maxnak sem mondtam semmit. Az orvost viszont megkértem titokban, hogy csináltasson egy DNS- tesztett. Thomas részéről pozitív lett.
Én nem akartam gyereket Thomastól. Nem szerettem volna, hogy egy ilyen szörnyű életbe szülessen bele. Őt megakartam védeni ettől a veszélytől. Még sem vetettem el. Tudtam, hogy ő nem lesz olyan mint az apja. Ha az én kezeim között lesz, akkor nem, ha olyan lesz mint Evangelina akkor sem. Thomas viszont megtudta, hogy Maxhoz eljárok. Akkor aznap sírva lovagoltam ki az erdőbe. Aztán elvéreztem. Tudtam, hogy a baba akkor már nem élte túl. Tajtékozott Thomas, amiért hazudtam neki. Dühös volt, amiért megöltem a fiát. Megakarta ölni Maxot.
Nem hagyhattam neki. Ezért még aznap este elmentem Maxhoz....
7.
Reszketve kopogtattam be Max szobájába. Ő rémülten engedett be a helyiségbe. Kérdezgetett, hogy mi történt. Elmondtam neki mindent. Tudnia kellett róla.
- Terhes voltam. Tőle.. De elvéreztem...és a baba....a baba nem élte túl és hibáztatott amiért megöltem a fiát. Thomas megtudta hogy hozzád járok el. Most meg a dühtől végezni akar az életeddel!
- Drága Gisellem.
Max gyengéden nézett rám, majd kezembe nyomott egy tőrt.
- Max... ez mi?
- Tedd meg te.
- Nem értem...
- Végezz te az életemmel szerelmem.
- Max, nem! Ilyet nem kérhetsz tőlem! Nem akarom!
- Én azt szeretném, ha te tennéd meg. Nyugodtabb szívvel térhetnék át a túlvilágra.
Nem akartam hinni a füleimnek. Csak folytak a könnyeim szüntelenül. Max kezébe vette a tőrt szorító kezemet és a szíve felé kezdte el húzni.
- Ne Max!- zokogtam, de nem figyelt rám.
- Tedd meg értünk Giselle. Segíts rajtam ezzel. Egyikünk nem élheti túl ezt a botrányt. És én érted képes vagyok még az életemet is feláldozni.
Max csókot lehel az ajkaimra, mire a kés mélyen fúródik a szívébe.
- Sajnálom- suttogom, miközben Max mégjobban fogva a kezemet fúrjuk testébe a kést.
- Ne sajnáld kedvesem.
Tekintete szürke még is boldog volt. Kezemben tartva őt rogytam a földre.
- Max!- zokogtam, miközben kezemet egyre jobban borította be a vére.
- Szeretlek Giselle....
Zokogva kiáltottam fel fájdalmasan. Maxal együtt az utolsó reményemet is elvesztettem. Egy gyilkos voltam. Megöltem a férfit akit szerettem. Puszta kezemmel temettem el őt. Nehéz sorsa volt Maxnak. Ezért akarta, hogy segítsek neki meghalni. És én segítettem is.
Melfon palotájában senki sem ártatlan, ne hogy azt hidd. Itt mindenki hordozz magával egy titkot. Itt mindenki bűnös. És már én is az vagyok........
Rosieval egyszerre vettünk levegőt, amikor az utolsó oldal sora is befejeződött. Erre nem számítottam.
- Szóval ez volt az ő titka. Ez olyan...tragikus- mondta Rosie elcsukló hangon.
- Anyának az egész élete egy kész börtön volt. Ő mindenkihez kedves volt. Nem ezt érdemelte volna!- dühösen szorítottam össze a lapokat és csak egyetlen egy személyre tudtam mérges lenni.
Apám volt itt a gonosz farkas. Anya pedig az áldozat. Apa a halálos ágyán úgy nézett velem farkas szemet, mintha az elmúlt években mi sem történt volna. Mintha nem verte volna meg az anyámat és erőszakolta volna meg őt a beleegyezése nélkül. Még is Anya volt a rossz. Az ő vére volt az még is, ami átkozott volt az idők kezdete óta. Nem is érdemelte volna meg apa, hogy apámnak tekintsem. Csak eljátszotta hogy törődik velem. Thomas nem csak Anyát, de engem is bacsapott...
- Menjünk- álltam fel hirtelen az ágyról és az ajtó felé indultam.
Rosie sebesen követett engem és amikor kiértünk a szobából, behúztam magunk mögött az ajtót. Elővettem kezemből a kulcsot és a zárba rakva fordítottam el azt.
Soha többé nem akarok bemenni abba a szobába, ahol Thomas bántotta Anyát.
- Gyere, folytassuk a pakolást- nézett rám kedvesen Rosie, majd belém karolva kezdett el terelgetni a szobám felé.
Ígérem Anya, hogy helyetted is megírom a kettőnk, saját történetét.

A szobámban nagy volt a csend. Csak én és a holmijaimmal teli dobozaim voltak. Lassan közeledett az idő, amikor elmegyek az otthonomból. Ki tudja, hogy mennyi ideig. Talán örökre is.
Az ajtó halkan nyikordult fel, amikor valaki belépett rajta. Hallottam, ahogy csendben közelített felém. Tudtam, hogy kiaz. A közelségéből tudtam, hogy ki a vendég.
- Miért jöttél Davien?
A férfi nem mond semmit, csak tovább áll csendben a hátam mögött. Érzem, ahogy egyik hajtincsemmel játszadozik, amitől engem kirázott a kellemes hideg. Bármennyire is haragudtam rá, azt szerettem volna, hogy a karjaiba vegyen. Szorosan öleljen és addig csókoljon, amíg teljesen egymásba nem olvadunk.
Davien lesz az, aki ki fog rántani engem a mélyből. Anya ezt már akkor tudta, amikor még csak mindketten gyerekek voltunk. Már egy nézés is elárulja, hogy te és az az ember akire gondolsz, egymásnak lettetek teremtve.
- Hercegnő, én tényleg nagyon sajnálom.
Nem mondtam neki semmit, csak szembe fordultam vele.
- Meg lenne rá az okom, hogy utáljalak, hogy haragudjak rád. De egyszerűen nem tudok Davien. Túlságosan is mélyen beleástad magadat a szívembe.
Davien csak mosolygott rám, majd kezeibe vette az arcomat. Hüvelyk ujjaival apró köröket írt le az orcámon. Mellkasának támasztottam kezeimet és hagytam, hogy a bizsergetés átjárja a testemet. Lassan közelít arcával felém, végül pedig ajkaival az enyémre tapadt. Gyengéden, lágyan csókolt. Úgy ölelt, mintha fájt volna neki elengednie engemet. Elváltunk egymástól és mindketten hevesen dobogó szívvel vettük a levegőt. Homlokunkat egymásénak támasztottuk és úgy figyeltük a másikat.
- Nem akarok elmenni Davien- mondtam fájdalmasan, miközben Davien ujjait az enyémek közé vezette.
- Én sem akarom, hogy elmenj Hercegnő- orrával játékosan piszkálta az enyémet, amitől egy apró mosoly kúszott az arcomra.- Hiányozni fogsz Evangelina.
- Foglak még látni?- bíztam benne, hogy az lesz a válasza, amit én szerettem volna.
- Teszek róla, hogy így legyen. Mert te és én már egyek vagyunk Evangelina.
- Mi már rég egyek vagyunk Davien. Már akkor egyek voltunk, amikor legelőször találkoztunk.
- A téli napra gondolsz?
- Nem. Arra a napra, amikor én még kis apró gyermek voltam, te pedig már nagyobb kisfiú. Vendégségben voltatok itt akkor. Megfogtam az ujjadat és egymás szemébe néztünk. Már akkor eldőlt, hogy az útjaink keresztezni fogják egymást.
- Miket meg nem tud az ember- mosolygott el Davien, majd ismét hátra tűrt egy kósza haj tincset.- Tudtam én, hogy nem véletlenül találkoztunk.
- Ígérd meg, hogy nem fog köztünk megszakadni a kapcsolat.
- Ígérem. De te is ígérd meg, hogy ha egyedül vagy az én nevemet fogod sóhajtozni, miközben kényeszteted magadat- húzta száját egy pajkos mosolyra, mire én elpirulva ütöttem a vállába.
- Davien, néha úgy utállak ezért!
- Amiért zavarba hozlak? Aztán még nem is mutattam meg, hogy a számmal mi mindent tudok még csinálni- kezei derekamra siklik én pedig lábaimat összeszorítottam.- De ha gondolod, most gyorsan megmutathatom.
- Hülye, elég lesz!- nevettem fel és egy aprót löktem rajta.- Ünneprontó vagy.
- A te boldogságodat és ünnepedet sosem tudnám elrontani.
Davien ragyogó szemekkel figyelt engem és már csak egy centi választotta el attól, hogy megcsókoljon. De a varázst Viktor zavarta meg, aki berontott az ajtón. Még időben eltudtunk vállni egymástól Daviennel.
- Nahát Davien, te itt vagy?- kérdezte bácsikám meglepetten.
- Igen. Gondoltam elbúcsúzom a Hercegnőtől.
- Látom mostanra már jól kijöttök egymással.
- Igen. Sikerült megbékülnünk- mosolyogtam halványan, mire Davien is így tett.
Annyira megbékültünk egymással, hogy le is feküdtem Daviennel.
- Nagyszerű! Most viszont lassan indultok Evangelina. Még el kell köszönnöd mindenkitől.
- Persze, már megyek is- indulok meg Viktor felé, Davien pedig a nyomomban követ engem.
Fájdalmas lesz elbúcsúzni az otthonomtól.

- Vigyázzon magára majd Hercegnő.
- Ne aggódjon Tina, vigyázni fogok.
Elengedem a nő kezeit és kérdőn barátnőmet keresem.
- Rosie hol van? Szeretném, hogy ha ő velem jönne.
- Eva- hallottam meg Rosie hangját, majd egy csomó bőrönddel a kezében állt meg előttem.- Én már mindenre előre gondoltam.
- Úgy örülök ennek- öleltem szorosan magamhoz Rosiet, mire Druso lépett mellém.
- Mehetünk Evangelina?
Körbe néztem és szinte már mindenkitől elköszöntem. Csak Davientől nem. Ő volt az utolsó akitől nem búcsúztam el. Elé léptem és hagytam, hogy kezen csókoljon. Rám nézett, majd titkon ennyit suttogott nekem.
- Gondolj sokat majd rám Hercegnő.
- Te is én rám Lawrence.
Elengedett én pedig vissza léptem Druso mellé. Körbe néztem még utoljára a palotán. Sok rossz emlékem van innen. Még is van egy pár ami jó volt. Megragadtam a bőröndeimet és az autóhoz mentem. Druso kinyitotta az ajtót, én pedig csendben beültem. Csatlakozott hozzám a férjem, majd combomra rakva a kezét nézett rám mosolyogva Druso.
- Hidd el, szép lesz együtt majd Evangelina.
Én is ezt szerettem volna hinni. De amikor az autóval kihajtottunk a kapun, akkor azzal nem egy szép új kezdett felé haladtam. Ha nem a pokol kapuja felé.
Minden egy hamis ígéret volt. Átvertek engem. Az új életem csak mégjobban maga volt a pokol....