𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄
A klíma kattog és zörög a fejem felett, a takaró túl meleg, a homok – amit elvileg már órákkal ezelőtt lemostam magamról az egy órán át tartó zuhanyzásom alatt – még mindig szúrja a bőröm. Egyszerűen nem tudok elaludni. Max igen, valamikor kilenc körül lefeküdt, hogy kipihent legyen az első napján a pályán, azóta azt hiszem alszik, de nehéz megítélni. Néha ébren vagyok a diszkomfort miatt, néha alszok, mert túl kimerült vagyok a Nizzából Doháig tartó repülőút miatt ahhoz, hogy ébren legyek.
Elalszok, aztán, mintha egy ébresztő óra szólalna meg a fülemben felriadok és kipattan a szemem. Az éjjeliszekrényen lévő digitális óra szerint még csak fél három van. Hajnali fél három. Az ablakon át a dohai fényszennyezés ellenére is beömlik a Hold olvadt ezüst fénye, a felhőkarcolók ellenére is jól látom a csillagokat.
Lassan hátra nyúlok, oda ahol Maxnek kellene lennie, de a homlokom ráncba szalad, amikor nem találom magam mellett. Kicsit felemelem a fejem, hogy megnézhessem, hol van és nem meglepő módon a fotelben találom, távol az ágytól, a bukósisakjával a kezében. Nem tudom, mit csinál. A szeme csukva van, az ajkai mozognak, és ha nem tudnám, hogy egyáltalán nem vallásos azt is hihetném, hogy imádkozik. Ennél azonban azt hiszem, többről van szó. Valami egészen másról.
– Max? – kérdezem suttogva, mire felemeli a fejét. Zöld szemei, mint a macskáé villannak fel a holdvilágban, kissé ijesztő, hogy az íriszei az egyetlen dolgok rajta, amiket igazán elkap a fény. Mint valami démon, egy rémálom, és bár szeretem, az, hogy meztelenül, szabadon hagyva az égési sérüléseit ül ott a sötétben megijeszt egy pillanatra. – Jól vagy?
– Gondolkozok – feleli mély hangon hátradőlve a fotelben, ezzel végleg teljes sötétségbe vonva magát.
– Gyere inkább vissza, és aludj egy kicsit!
Max azonban nem reagál. Hátrahajtja a fejét, az arca elé emeli a karját és tovább folytatja a motyogást. Mintha húznának kelek fel az ágyból félre hajtva a takarót, ami amúgy is csak zavart és néma léptekkel odasétálok hozzá, hogy letérdeljek elé és a térdére támasszam az állam. Max nem néz rám, de a keze elmerül a hajamban miközben beszél és az ujjai végigsimítanak a fejbőrömön újra és újra. Hiába vagyok ilyen közel hozzá nem igazán értem, mit motyog. Számokat ismételget, fék, drs, gáz... csak suttog és suttog és végre valahára felfogom, mit beszél. A pályát gyakorolja. A statisztikákat és a stratégiát magolja. Nekem pedig összeszorul miatta a torkom.
– Max... – mondom neki gyengéden, a hasán lévő brutális hegre simítva a kezem. – Kérlek, aludj egy kicsit!
Csitító mozdulattal felkapja az ujját az ajkához én pedig nagyot sóhajtva még jobban a térdének dőlök.
– Kicsi fék, teljes ív... – olyan halkan beszél, hogy szinte nem is értem a szavait.
– Csak kimeríted magad mire elindulnál! – suttogom a bőrére, és végre, mintha valami isteni szikra gyulladna a fejében felém fordul.
– Idejössz? – kérdezi suttogva, mire felvonom a szemöldököm. Már így is itt vagyok. Max a kezembe adja a bukósisakját, hogy tegyem le óvatosan a földre, aztán felállok és a combja két oldalára térdelek. Végre rendesen meglátom, amikor az arcunk olyan közel kerül egymáshoz, hogy a sötétség ellenére is látom az ajkán lévő apró anyajegyet. Erős kezeit összefonja a derekam körül egészen annyira közel húz magához, hogy szinte már a férfiasságán ülök. – El tudnád terelni a figyelmem? – kérdezi apró puszikkal behintve az állam vonalát. – Csak egy kicsit? Csak, amíg felkel a Nap?
– Aludnod kellene – rázom meg a fejem, végigsimítva az állán a hüvelykujjammal, miközben úgy tanulmányozom az arcát, mintha minden apró vonását az eszembe szeretném vésni, hogy sose felejthessem el.
– Hideg a kezed – suttogja vissza nem is figyelve a szavaimra, viszont teljesen a látványomra koncentrálva. – Fázol?
– Félek – javítom ki miközben a hajába vezetem a kezem és összetúrom a világosbarna tincseit. – Féltelek.
Max szemei felém villannak én pedig az övére döntöm a homlokom miközben az ujjaimmal az arcát simogatom. Azt kívánom, hogy bár átvehetném tőle minden idegességét és félelmét, az önbizalomhiányát, ami a lelkét nyomja – bár sosem mondaná ki. Én el tudnám cipelni életem végéig. Elbírnám a terheinket. De gyűlölöm így látni, ilyen kicsinek, ilyen idegesnek, mikor ennyire nem tudok rajta segíteni.
– A félelem az elme gyilkosa – elmosolyodok és megrázom a fejem, amikor meghallom a kedvenc könyvéből vett idézetet. – A félelem kis halál, ami a teljes megsemmisüléshez vezet.
A kezei megfeszülnek a derekamon én pedig megbököm az orrát az enyémmel, hogy befejezze. Ennek az idézetnek nem itt van vége, ő pedig pontosan tudja, miért szeretném, ha folytatná.
– Szembenézek félelmemmel – mondja én pedig bólintok. Reggel be fog ülni az autóba. – Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem – felveszi majd a sisakot és gázt ad. – És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját. – És elindul a pályán. Másnak talán nem jelentenek ezek a szavak semmit, valaki szerint biztosan csak ostobaságok lennének ezek egy rég halott férfi fél évszázada írt regényéből. De én kihallom belőlük a fordításokat is. Én jól tudom, hogy Maxnek a félelem litániája mit jelent. – Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
A szavai egyfajta megerősítésként szolgálnak nekem is. Lehet, hogy nem fog nyerni. Nem is az a lényeg. Az a fontos, hogy végig bírja csinálni, hogy amikor a kvalifikáció, majd a verseny lesz szombaton és vasárnap már képes legyen anélkül felvenni a sisakját, hogy rosszul lenne miatta, hogy úgy legyen képes vezetni, mint azelőtt.
Max felemeli a fejét és megcsókol. A csókja ugyanúgy égeti a bőröm, mint a sivatagi napfény, a kezei perzselik a csípőm, mint a forró szél a homok felett, de valahogy mégis hűvös van, mert kiráz a hideg. Valószínűleg csak a fáradtság teszi. Talán csak Max gyengéd érintése a lábaim között, talán csak az ujjai mozgása, talán csak az elégedett morgás, ami elhagyja a torkát, amikor előre döntöm a csípőm.
A fogai az enyémekhez koccannak, a nyelve megérinti az enyémet. A csókja kétségbeesett, gyengéd, mégis követel, mégis kissé erőszakos, dühös. Nem rám, sosem rám. Magára. A helyzetre, amibe került, amiből úgy érzi, képtelen kilábalni. A félelmei pánikrohamokban teljesülnek ki a rosszabb napokon, láttam már párszor milyen is az. Milyen az amikor egész testében remeg és hogy megnyugtassa magát számol. Statisztikákat mondogat fel, köridőket, pályák teljes megtételéhez szükséges stratégiákat. De az a pánik, amivel utánam kap, az nem ilyen. Az még talán ennél is kétségbeesettebb.
"Nem értek semmihez ezen kívül, Schat" szokta mondani összetörten, ha nem tud aludni, vagy ha belép a lakásba és sírva fakad, amiért nem olyan eredményeket hoz, mint amilyet szeretne. De az érintésébe, most egy másik érzelem is társul, a csókja sós ízébe, amikor végigfolynak a könnyek az arcán más érzelem is vegyül, amit még kimondani sem mer.
"Ha holnap mindennek vége, téged is elveszítelek." Ezt üzeni minden érintése, minden sóhaja, minden gyengédsége, minden csókja. Szeretném elmondani, hogy ez nem igaz. Megkérni, hogy bármi is történjék ne lökjön el magától, de lehetetlen megszólalnom, lehetetlen megfogalmaznom valamit, amit ő sem mer kiejteni soha.
Végigfektet a szőnyegen a fotel előtt, elhelyezkedik a lábaim között és amíg én átkarolom a lábammal a csípőjét ő addig csókolja a nyakam, amíg teljesen bennem nincs. Mint két test, de egy lélek. Két fele egy egésznek. A jin és a jang. A fehér és fekete. A most és az örökkévalóság.
– Szeretlek – suttogom a szemébe nézve mire bólint.
– Tudom, Schatje – feleli halkan. – Tudom.
—
Amikor ismét kinyitom végre a szemem a vakító napsütés fogad és a hideg, bevetett ágy mellettem. Max már órákkal korábban elmehetett, már az illatát sem érzem igazán a hotel öblítőjével keveredni az ágyneműn. Odakint tombol a hőség, a korai óra ellenére is jól látom hogy tündököl a felhőmentes égen az arany napkorong visszaverődve a tenger hullámairól.
Gyorsan felöltözök, valami lengét, mégis jól takaró ruházatot felvéve, amivel nem sértem az itteni kultúra tagjait majd elindulok az étterem felé, hogy kutyuljak magamnak egy kávét. Olyan álmos vagyok, hogy még a három az egybent is elfogadnám, ha muszáj, csak hívjuk koffeinnek. Kómásan benyomom az étterem gombját a liftben és magamat átölelve a falnak dőlök, csukott szemekkel, hogy pihenjek egy kicsit. A fém szerkezet mint kés a vajon siklik le az egyik emeletről a másikra, én pedig csak azt veszem észre, hogy alig egy pillanattal azután, hogy a huszadikon lévő lakosztályból kilépve megnyomtam a liftben az első emelet gombját már pittyen is a szerkezet, hogy megérkeztem.
A bejárat előtt megadom a szobaszámomat a recepciósnak, ő pedig azonnal ajtót nyit nekem, hogy bemehessek a svédasztalos részre.
Az asztalhoz csoszogok, egy kis poharat teszek a kávégép alá és megnyomom a dupla eszpresszó feliratot. A gép szinte ugyanabban a pillanatban csippan egyet és gőzölögve kezdi ereszteni magából a forró italt. A frissen őrölt kávé illata azonnal megcsiklandozza az orrom, ahogy pedig készen lesz az italom azonnal le is öntöm a torkomon fujkálásra vagy kavargatásra pazarolt percek nélkül. Lefőzök egy másikat, aztán a svéd asztalhoz lépek, hogy kiválogassam az ízlésemnek leginkább megfelelő reggelinek valókat. Csak egy kis rántotta, két pirítós, vaj, sonka, négy különböző fajta sajt, néhány baconbe tekert virsli és párolt zöldségek kapnak helyet a tányéromon. Max kaja adagjához képest igazán szerény mennyiség.
Valaki megfogja a vállam, mire akkorát ugrok, hogy a reggelim majdnem kirepül a kezemből.
– Ó, bocsi megijesztettelek? – kérdezi Abby én pedig értetlenül felé fordulok.
– Azt hittem, Charlesszal vagy a pályán.
A barátnőm zavartan a földre pillant, majd elvesz egy tányért az asztal végéből és egy csipeszt, hogy szedjen magának egy keveset a salátából.
– Úgy volt. De aztán kicsit... Elbeszéltünk egymás mellett, azt hiszem és jobbnak láttam, ha ma itt maradok Fizzyvel a hotelben. A pályára amúgy is kimehetek bármikor a hétvégén, felesleges lenne... – hirtelen elhallgat és felém kapja a fejét oda sem figyelve arra, hogy mit szed vagy épp mit nem szed a tányérjába a dolgok közül, amik mellett elhaladunk. – Te miért nem vagy a pályán?
A fejem paprika vörös árnyalatot vesz fel és hogy be ne égessem magam, azzal, hogy elmondom, hogy képtelen voltam reggel felkelni azután az orgazmus után, amiben Max részesített hajnalban, inkább keresek egy asztalt magunknak egy távoli sarokban, ahol nem ül annyi ember. Abby hamarosan követ, szinte úgy robban le a székbe, mint Oppenheimer atombombája miközben kíváncsian felém fordul.
– Nem aludtál? – megrázom a fejem a kérdésre ő pedig elhúzza a száját. – Férfiak!
– Oh, nem Max miatt – hazudok minden gátlás nélkül. Még az arcom sem pirul bele a dologba. – Nem bírom a hőmérséklet ingadozást. Nekem ilyenkor már szinte tél van otthon. Itt meg közel negyven fok. Szerintem megzavarja az alvásom.
– Persze – bólint párat Abby, de egy szavamat sem hiszi. – Csakis a meleg lehet az oka.
Bólintok és a villámra szúrok egy kevés tojásrántottát. Abby viszont nem töri meg a csendet, nekem pedig egyre jobban kezdi fúrni az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon miért van itt.
– Na! De mondd már, hogy mi történt!
– Semmi – rázza meg a fejét. – Charles egy fasz.
– Mekkora? – vonom fel a szemöldököm teli szájjal.
– Ó, te, innentől Monacóig ellátszik!
Elhúzom a szám és megkavargatom a tányéromban lévő tojásrántottát. Őszintén nem igazán tudom, hogy Abby és Charles között mi is van pontosan. Abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy a munkatársi viszonyt már évszázadokkal ezelőtt maguk mögött hagyták, abban is, hogy barátok és táplálnak egymás irányába egyfajta... Gyengédséget. Tekintve, hogy Abby olykor többet van Fizzyvel, mint Charles kijelenthetjük, hogy a kislányt is együtt nevelik. De azt nem tudom, hogy... járnak-e vagy a forró kását kerülgetik ugyanúgy, mint ahogy én tettem régen és Max.
– Mit csinált? – kérdezem kíváncsian Abby pedig megforgatja a szemét.
– Tudod... – kezdi végül letéve a villáját. – Én megértem az álláspontját. Tudom, hogy az élete nehéz, a gyász, amit cipel közel feldolgozhatatlan, de... Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy olyan görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami már elmúlt, hogy képtelen meglátni azt, ami tárt karokkal várna rá ha esélyt adna a jelennek.
– Szeretnél járni vele? – teszem fel a kérdést kerek perec, mire Abby megrántja a vállát.
– Fizzy maman-nak hívott tegnap este – mondja ki végül és a szemei bekönnyesednek az emléktől. Az egész arca elpirul, az ajka megremeg, én pedig átnyúlok az asztalon, hogy megfogjam a kezét. – Anyut jelent franciául. És én... – széttárja a karját, nekem pedig összetörik a szívem amikor megindulnak a szemeiből a könnyek. – Minden anyai ösztön, ami bennem van feléledt hirtelen. Egyszerűen nem tudok úgy ránézni többé, mintha nem az enyém lenne. Imádom őt. Nem lehet kifejezni szavakkal mennyire. De Charles...
Nem kell elmondania. A fájdalma mint egy fekélyes seb nyílik fel a reggeliző asztal felett, én pedig képtelen vagyok mást tenni, mint megszorítani a kezét és reménykedni abban, hogy egy idő után elhiszi majd a mantrát, amit neki suttogok, hogy minden rendben lesz.
– Megfenyegetett, hogy kirúg – suttogja Abby. – Mármint... Konkrétan közölte velem, hogy a szezon végén felbontja a munkaszerződésemet. Csak gondolta, jó előre szól, hogy tudjak magamnak új munkát találni addigra.
– Micsoda? – nézek rá értetlenül.
– Szerinte... Rossz hatással vagyok Fizre.
– Te? – Abby bólint és a szemeihez kapja a kezét, hogy letörölje a könnyeit. – Mert Fizzy egy pótanyára lelt benned?
– Soha sem helyettesíthetem, egy idealizált, halott nő, minden eltelt évvel egyre jobban megszépülő emlékeit. Jól tudom. De az, hogy egy kurva esélyt sem ad rá, hogy egy ici-pici lépést sem tesz, amivel talán átlendülhetünk ezen... És most keressek új munkát mindennek tetejében, miközben null-huszonnégyben vele kell lennem! Szóval Charles Leclerc egy fasz.
Lehajtom a fejemet a tányérom felé és a villámra szúrom a benne lévő rántottát, de nem eszek bele. Ezek után valahogy elment az étvágyam. Még a kávémat sincs kedvem meginni. A tekintetem elkalandozik, hamar meglátok egy tévét, nem túl messze tőlünk és bár a nyelvet egyáltalán nem értem azt jól látom, amikor a TV Maxot mutatja, ahogy kipattan az autójából a garázsban, letépi a fejéről a bukósisakot és három Red Bull mérnök siet oda hozzá egyből, mielőtt összeesne, mint egy zsák krumpli.
Az ideje ott villog a képernyő alján, de a számadatok semmit sem mondanak nekem, csak neve mellett megjelenő P16 felirat és az angol kiírás miszerint a következő szabadedzésen Max már nem fog részt venni.
– Mi történt? – kérdezi Abby, mikor meglátja, mennyire elsápadok.
– Ki kell mennem a pályára – állok fel az asztaltól. – Valami baj van.