Szemeimmel látványosan pislogok fel, amikor a fényképezőgép fehér vakúja egy perc alatt villan fel előttem.
- Remek! Nagyszerű!- igazgatja a fényképész a kamerát, majd egy utolsó képet csinál a készülékkel.- És most kérem az ifjúpár családjait.
Drusoval egymás mellett állva várjuk, hogy a közeli ismerősök mellénk álljanak. Elöszőr Druso szülei és Viktor csatlakozink hozzánk. Aztán Druso nagyszülei, a tanúk, majd végül már csak egyetlen egy ember maradt ki a sorból. Davien hátra font kezekkel áll tanácstalanul előttünk és amikor a fényképész nevén szólongatja akkor ijedten rezzen össze előttem.
- Felség, ha megkérhetem, álljon be az ifjúpár közé.
Davien nem habozik, fogja magát és egy perc alatt köztem és Druso között terem. Veszem a bátorságot és titkon jobban végig pillantok rajta. Sötét öltöny, tökéletesen hátra fésült haj, majd az arcán pihenő pár napos sötét borosta. Nem volt mit hazudni, egyszerűen jóképű volt.
Mint amikor elöszőr találkoztunk. Vonzó és tekintélyt parancsoló. Egy igazi férfi.
A kamera felé terelem tekintetem és egy újabb bájos mosolyt erőltetve magamra nézek bele a lencsébe. A fényképész vissza számol, a fehér vakú pedig ismét fájdalmasan égeti ki a szemeimet. Még egy párszor kattint a pasi, aztán elégedetten csapja össze kezeit.
- Készen is vagyunk. Csodásak lettek a képek.
A vendégek és a közeli ismerősök mind vidáman oszoltak szét és egymással beszélgetve várták az ünnepség kezdetét. Már mindenen túl voltunk. Az esküvőn, az erkélyről való integetésen a nép felé, majd a fényképeszkedésen is. Az este hátra lévő részében pedig jöhetett a lagzi. Tina szép lassan elkezdte terelgetni az embereket a bál terem felé, ahol már minden készen állt az ünnepséghez.
Az ajtó súlyosan csukódott be a tömeg mögött, Druso és én pedig kettesben maradtunk. Lerakva a csokrot sóhajtottam egyet, aztán Druso érintését éreztem meg a vállamon.
- Jól érzed magad?- kérdezi, én pedig mosolyogva felé fordulok.
- Igen, ne aggódj. Csak egy kicsit izgulok.
A nap folyamán mindenkinek ezt válaszoltam.
Jól vagy Evangelina?
Igen. Csak izgulok.
Minden rendben Evangelina?
Persze, ne aggódj. Csak izgulok.
Mindenkinek hazudtam. Még saját magamat is becsaptam.
- Ugye tudod, hogy ha bármi van nekem nyugodtan szólthatsz? Nem csak barátok vagyunk már Evangelina, ha nem társak is.
Társ...Szóval akkor ilyen lenne egy igazi ,,társ,,?
- Igen, tudom. És tényleg köszönöm Druso- mondtam mosolyogva, mire ő csak megfogta kezemet, majd egy gyenge csókot adott rá.
Talán ha egy másik Evangelina lennék, egy másik világban, akkor tudnám szeretni Drusot. Első pillantásra belé szerettem volna. Hiszen csak rá kellett nézni. Enyhén nap barnított bőr, fekete haj, magas, izmos testalkat, barna szemek, csábító, vonzó mosoly és kedves, lovagiass tulajdonság. Minden lány álma egy ilyen férfi lenne. Én valahogy soha nem tudtam volna beleszeretni Drusoba. A családaink jó baráti viszonyban álltak, így persze, hogy minden összejövetelkor együtt játszottunk, vagy beszélgettünk. Druso számomra egy barát lett. Most viszont...egy társ?
- A vendégek már lementek, már csak rátok vár mindenki- ront be Tina mint egy igazi tornádó és átszeli a köztünk lévő távolságot.- Ne várattassuk meg őket.
Terel minket apró mozdulatokkal az ajtó felé, mi pedig Drusoval egymásra nézve hagytuk ezt neki. Semmi kedvem sem volt ennyi ember közé becsöppenni. Hamis mosolyt mutatni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Hazug felhajtás az egész. Semmi sincs rendben.
Hirtelen szorítom remegő kezeimet ökölbe, miközben a bál terem hatalmas nagy fehér ajtaja előtt áltunk Drusoval. Kettőnk közül talán csak én egyedül voltam ideges. Druso viszont...ő olyan nyugodtan kezelte a dolgokat.
- Indulhatunk Evangelina?- nyújtotta felém karját Druso, én pedig automatikus mozdulattal karoltam bele.
Ezen a napon teljesen ugyan olyan vagyok, mint egy játék baba. Egy báb, melyet mindig is mozgattak, de mostantól mégjobban fognak.
- Mehetünk- bólintok, az ajtó pedig egy szempillantás alatt tárul ki előttünk.
Kilépünk a takarásból majd a nevünk bemondása után minden jelen lévő vendég tapsolni és hajolgatni kezd. Végig sétálunk közöttük, majd végül a bálterem közepén állunk meg. Egymással szembe fordulunk, Druso pedig fel kér engem egy táncra. Én mosolyogva elfogadtam azt, a zene pedig elindult. Keringőzve szeltük át a táncteret ezzel is megíndítva a lagzit. Aztán a tánc végeztével mindenki tapsolni kezdett, majd vagy táncolni ment, vagy beszélgetni.
Drusoval félre áltunk, míg végül elszakadtunk a másiktól. Én köszöngettem pár embernek, majd a késöbbi időkben egy pohár pezsgővel a kezemben áldogáltam Rosie mellett.
- Hé Eva, kostoltad már ezt a barackos sütit?- csevegett barátnőm teli szájjal egy süteményes tányérral a kezében.
- Nem, most nincs hozzá étvágyam.
- Pedig isteni finom- csámcsog Rosie, mire Tina jelenik meg mellette.
- Rosie!- förmed rá barátnőmre, mire a lány hirtelen rezzen össze.- Ha lehet akkor ne viselkedj úgy mint egy állat. Királyi esküvőn vagy, nem pedig egy falusi kocsmában.
- Igen is főnök!- húzta ki magát Rosie, Tina pedig szem forgatva állt tovább.- Anyám, ez a nő egy boszorkány.
- Nekem mondod- sóhajtottam fáradtan, mire egyszer csak figyelmes nem lettem Davienre.
- Tegnap- kezdi el Rosie, bennem pedig megszólal a baljós csengő.- Vele voltál igaz?
Szemét Davienre vezeti, aki pár méterre állt csak tőlünk. Két férfival beszélget és a mellettük álló két nő pedig olyan szemekkel figyelik Davient, hogy csoda amiért a szájukból még nem kezdett el folyni a nyál.
- Miért gondolod ezt?
- Eva, láttam ahogyan néz rád. A köztetek izzó vágyat szinte nem lehetne letagadni. Bármennyire is szurkolnék inkább nektek, de közben még is aggódok Evangelina. Veszélyes amit egymással folytattok. Ha kiderül akkor...
- Én is tisztában vagyok vele Rosie. De bármi is volt, az már nincs.
- Hazudsz- nézett végig rajtam Rosie, mire kérdőn pillantottam rá.
- Tessék?
- Hazudsz Daviennel kapcsolatban.
- Én nem....
- Érzel iránta valamit?
Nem tudom, hogy mit mondjak neki. Davien játszik az érzéseimmel. Teljesen össze keveri, nekem sikerül rendbe raknom azokat, míg végül újra meg jelen és minden kezdődik elölről. Fogalmam sincs, hogy a bennem dúló érzelem mi is pontosan.
- Én magam sem tudom Rosie.
- Ezt jól gondold át Evangelina. Mától fogva házas vagy. És ezt nem azért mondom, mert nem állok ki melletted. Ha nem azért, hogy megvédjelek a bajtól. Mert ha ez kitudódik rólad és Davienről, akkor mindennek vége Eva.
Rosie nem mond már semmit, csak rám néz és ott hagy egyedül engem az asztal mellett. Abban igaza volt, hogy ebből az egészből baj lehet. Milyen nagy botrányt keltene, ha ez a kis pletyka szabad utat kapna. Ezért is kell tényleg kivernem a fejemből Davient. Túl sok bajt hozott már a fejemre. És ezután sem lenne másképp.
Idegesen kezdem el venni a levegőt. Szaporábban veszem és érzem, hogy minden erőm kezd el hagyni. Friss levegőre van szükségem.
Ki kell jutnom innen.
Elmozdulok helyemről, mire észreveszem, hogy Davien végig követ engem a szemeivel. Míg végül fogja magát és utánam nem indul. Gyors léptekkel kerülöm ki az embereket, miközben szememet végig a kijáraton tartom. Már csak pár lépés volt hátra, mire hirtelen Viktor előttem nem terem, teljesen elzárva előlem a kiutat.
- Hát itt van az én bájos keresztlányom! Téged utolérni az este folyamán igen nehéz- nevet fel mosolyogva, én pedig toporzékolva figyelem az ajtót.
- Hát igen, nagyon sokan szeretnének a tásaságomban lenni- indulnék meg, de Viktor kedvesen megfogja a kezemet.
- Most hogy sikerült megtalálni téged, egy táncra had kérjelek fel- mosolyogva nyújtja felém a kezét, én pedig azt habozva elfogadom.
- Rendben.
Egymás mellett haladva sétálunk a táncterem felé, majd összekapaszkodva kezdünk el keringőzni. Szemeim kétségbeesetten keresik az ajtót és egy haj szál választott el attól, hogy ott helyben legyek rosszul.
- Hogy érzed eddig magad Evangelina?- kérdezi bácsikám, miközben fordulunk egyet.
- Nagyszerűen, minden olyan tökéletes- mondom egy hamis mosollyal, mire ismét csend lesz közöttünk.
- Tudod, a szüleid most büszkék lennének rád. Úgy, ahogy most én is.
Felnézek Viktor arcára és nem tudom, hogy ettől elérzékenyüljek e, vagy ne. Ha azért lennének büszkék rám a szüleim, mert férjhez mentem. Akkor inkább nem kérek belőle. Ismertem őket jól. Nem ez miatt lennének rám büszkék.
- Köszönöm hogy így gondolod- mondtam még egy hamis mosoly kíséretével és már azon a ponton voltam, hogy fogom magam és mindenkit ott hagyok a fenébe.
- Esetleg elkérhetem a Hercegnőt egy táncra?
A mély hang olyan hamar rázott vissza a valóságba, mintha egy áram kör csapott volna belém. Viktorral egyszerre figyelünk Davien felé, majd megállunk a táncban. Viktor elenged és oda adja kezemet az előttem álló férfinak.
- Hát hogy ne- mondta bácsikám és már nem is zavarva minket hagyott ott.
Davien csak mosolyogva helyezte kezét a derekamra, míg a másikkal a szabad kezemet kulcsolta körbe. Egy pillanatig még így álltunk, amikor egyszer csak el nem kezdtünk táncolni. Csak egy helyben lépkedtünk, míg végül nagyobb köröket nem kezdtünk le írni a táncparketten. Lassan hunytam le szemeimet és csak hagytam, hogy Davien vezessen engem.
- Feszült vagy Hercegnő.
Halk hangjától kinyitódnak szemeim, és felnézek a férfi arcára. Összeszorul a gyomrom, amikor tekintetünk találkozik. Barna szempárjai olyan ígézőek és csábítóak, hogy abba az ember szinte majd belepusztulna.
-Nem vagyok az- nyögöm ki végül nagy nehezen.
- De, az vagy. Engedd el magad. Ne gondolj semmi másra, csak a táncra figyelj.
Úgy teszek, ahogy Davien kérte. Semmi másra nem figyelek, csak a táncra. És ez segít, mert Davien karjaiban végül sikerül elengednem magamat. Mintha egy érintése képes lenne egy perc alatt megnyugtatni engemet.
- Gyönyörű vagy.
Ezt a két szót úgy suttogja el, hogy csak mi ketten halhassuk. Szemeivel végig engem figyel és kezével olyan szorosan tart, mintha attól félne, hogy valaki az est folyamán elragadna tőle. Én pedig úgy simulok az érintéseibe, mintha én is attól félnék, hogy bármelyik pillanatban elrángathatna tőle valaki.
- Köszönöm- mondom egy pirral az arcomon, mire Davien csak bájosan felmosolyog.
- Szeretem nézni, amikor zavarba jössz a szavaimtól Hercegnő-arca vészesen közel van az enyémhez, még sem lököm el őt magamtól.
- Davien- szinte sóhajtva, nagyokat dobbanó szívvel ejtem ki nevét a számon.
- Evangelina- ejti ki ő is száján a nevemet és még közelebb hajol hozzám
Erősen kapaszkodok meg a vállában és az eddigi idegességnek a testemben már nyoma sincsen. És ezt Daviennek köszönhetem. A férfinak, akit elszeretnék engedni, de valahogy még is a közelemben akarom tartani.
Már olyan közel kerültünk a másikhoz, hogy csak egyetlen egy mozdulat kellett volna ahhoz, hogy ajkaink találkozzanak egymással. Hogy még utoljára érezhessem Davien csókját.
- Evangelina.
Druso hangja hallatán hirtelen szakadok el Davientől és a szívem olyan gyors ütemben ver a félelemtől, hogy az szinte már fájdalmas. Daviennel a felénk közeledő Drusot figyeljük, aki mosolyogva ér elénk.
- Hát itt van az én csoda szép menyasszonyom!
A ,,menyasszony,, szó hallatán nem csak bennem rándul meg valami, ha nem Davienben. Igaz nem látom, de tudom, hogy így van.
- Davien, ha nem haragszol meg, akkor most elrabolnám Evangelinat.
- Nem gond, úgy is mennem kell nekem is- mondja nyugodtan Davien, majd egy utolsó pillantást vet rám.- Hercegnő, köszönöm a táncot.- csókol kezet, mire ajkának érintésétől egy jól eső bizsergés fut végig a hátamon.
- Én köszönöm- mondtam, mire lassan engedte el kezemet.
Megfordult és már csak távolodó hátát láttam magam előtt.
- Gyere Evangelina, beszeretnélek mutatni valakiknek.
Bele karolok Drusoba és hagyom, hogy elvezessen a tánctérről.
Az órák kínzó lassúsággal telnek. Már hosszú percek óta Druso mellett állok és ez a kínzó érzés a torkomban és az egész testemben még mindig folytogat. Szabad térre van szükségem, de eddig mindig volt valami, vagy valaki aki megállított engem. A mellettem folytatott beszélgetést hallgatom, miközben körbe nézek a termen és szememmel Davient keresem. Nem tudtam letagadni, a tánc óta csak is ő járt a fejemben. Még egyszer érezni akartam testemen az érintését. A testéből áradó melegséget. Csókjának mámorító ízét... De sehol sem volt a teremben.
Idegesen babráltam remegő kezemmel a poharat és a folytogató érzés csak egyre nagyobb lett bennem. Hirtelen raktam le az üveget az asztalra, mire Druso felém kapta a fejét.
- Minden rendben Evangelina?- kérdezte aggódva.
- Igen csak egy kis friss levegőre van szükségem.
- Veled menjek?
- Nem..nem kell köszönöm. Egyedül szeretnék ki menni.
- Rendben- bólintott Druso és végre utamra engedett.
Gyors, szinte futó lépésekkel mentem az ajtó felé, majd hangosan csuktam be magam mögött, amikor kiértem. Hátamat neki támasztva az ajtónak próbáltam rendbe szedni lélegzet vételemet. A folyosón néma csend volt, rajtam kívül senki sem volt ott. Vagy is egy darabig ezt hittem. Amíg meg nem láttam Davient. Az egyik ablak előtt állt, mélyen magába fordulva nézett ki a tájra és cigarettájának a füstjét lassan fújta ki szájából. Órákig el tudtam volna ezt nézni. Ahogy ajkai közé veszi a csikket, majd lassú mozdulattal veszi el azt onnan, miközben halkan tőr ki belőle a szürke, káros füst.
Egyszerre vonzó és dühitő.
És abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy mit is érzek.
Davien egy rideg, Szívtelen Herceg, akit ki nem állhatok. De még is akarom, hogy az övé lehessek.