𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄
- Nem tudom - rázza meg a fejét Halima immár hetedjére miközben gyomrot szorító pillantással végig néz rajtam. Csokoládé színű szemeivel olyan érzésem van mintha a vesémig látna és mivel már reggel kilenc óta próbálom elviselni a csipkelődő kommentjeit lassan a sírás határán állok mire a falon ketyegő óra elüti a délután hármat.
Nem értem, mi a baj velem. Jó, nem vagyok modell alkat, ezt egy párszor megkaptam. Hiába vagyok vékony és aránylag izmos Halima szerint fogynom kellene és igazán járhatnék kevesebbet konditerembe is, mert szerinte egészen férfias vállaim vannak, amikkel nem tudja, mit kezdjen.
Nem szeretném elmondani, hogy életemben egyetlen egyszer jártam konditeremben, akkor is csak azért mert Theoval szerettünk volna ott zuhanyozni, mert a kolinkban nem volt melegvíz négy napig. Az első két nap zuhanyzás nélkül még egészen laza volt, na de a harmadik... amikor a hideg tél minden erejével Londonra támadt elviselhetetlen zimankóval fészkelődve be mindenki kabátjába muszáj volt valamit kitalálni magunknak, hogy felmelegedhessünk legalább egy kis időre. Kár, hogy akkor pont nem volt ott sem meleg víz! Így miután kijöttünk a szaunából csak jeges hideg vízzel tudtunk lezuhanyozni. De ez egy másik időre való történet és nem biztos, hogy olyan, amit el szeretnék mondani Halimának és a barátnőjének, akivel együtt próbálják megreformálni a gardróbom - eddig teljesen eredménytelenül.
- Nem elég széles a csípője! - sóhajt a másik lány is az állára téve a mutatóujját miközben úgy végignéz rajtam, mintha egy darab hús volnék a hentespultban. - És így nem mutat! - előrelép, meghúzgálja azokat a fodrokat, amik puszta említésétől is már elkap a hányinger majd hátra lép a barátnőjéhez, hogy ismét mind a ketten megrázzák a fejüket és kánonban sóhajtsanak egyet engem vizslatva.
Reggel, amikor Max karjaiban felkeltem olyan boldogan nyíltak ki a szemeim! Ő rám mosolygott, megpuszilta a homlokom hosszan pihentetve rajta az ajkait - talán csak azért csinálta, mert ez volt az első közös éjszakánk úgy, hogy nem az én házamban aludtunk és úgy szerette volna megünnepelni ezt az alkalmat, hogy még nagyobb gyengédséggel fordult felém, mint szokott. Reggelente mindig morcos. Még, ha meg is vár az ébredéssel - ami eddig maximum kétszer fordult talán elő - mindig morog és úgy káromkodik, mint egy rossz kocsis. Tőle az, hogy reggel mellettem marad, kisimítja a hajat az arcomból, vagy végigjáratja az ujjait a karomon nem túl megszokott. Éppen ezért húztam közelebb magamhoz még csukott szemekkel, büdös leheleteink ellenére is, hogy egy rövid csókban részesíthessem. Mondott valamit, amit nem értettem, de a végén a becenevem használta én pedig közelebb kúsztam hozzá, hogy megsimogathassa a hajam és édes semmiségeket suttogjon a fürtjeim közé.
Aztán ismét megszólalt az ébresztő az éjjeli szekrényen. Én nagyot nyújtózva kiszálltam az ágyból, ő pedig ásítozva a konyhába vonult, hogy összedobjon magunknak valami elfogadható reggelit abból a néhány dologból, amit találni tudott. Végül rántottát ettünk, amire Max oreganot szórt abban a reményben, hogy pótolni képes majd a sót, amit bárhogy kutatott a szekrényben nem talált meg. Nos... nem helyettesítette. A rántottának pedig egészen furcsa íze lett tőle.
Kihagytam a kávém. Mivel régebben Max mindig energiaitalt ivott reggelente bármennyit is kutatott egyetlen kósza három az egyben csomagot sem talált nekem sehol. Pedig én már azzal is beértem volna egy idő után! Ennek ellenére egészen el tudtam fogadni a dolgok alakulását a reggeli órákban. Még azt is megbeszéltük a konyhapultnál ülve, hogy ma elkísérem majd edzésre, hogy aztán elmehessünk együtt bevásárolni mindent, amit csak szeretnék. Vigyorogva egyeztem bele, csak hogy Halima alig egy pillanat múlva szabályosan feltépje az ajtót, elhűljön rajta, hogy még mindig pizsamában vagyok és kijelentse, hogy még nagyon sok dolgunk lesz, úgyhogy igyekezzek elkészülni.
Az elejét még élveztem is, amikor egy specialista kiválogatta, milyen színek állnak jól nekem, melyikektől tűnik szebbnek és színesebbnek az arcom, melyikek azok, amiket kerülnöm kell, mert előnytelenek a bőrömhöz, vagy tompítják a szemem vagy a hajam színét. Amikor megmutatták, hogy melyik szabásminta a legelőnyösebb számomra meg lettem dicsérve, amiért zömével csak olyanokat hordtam mindig is, amik illettek a sablonokhoz. Aztán ékszereket válogattunk és mikor megmondtam, hogy mindig a szolidabbakat preferáltam a lány - aki az egészben segített - büszkén elmosolyodott és kijelentette, hogy fantasztikus döntést hoztam.
A hajamat még ugyanott egy nagyon kedves - Pascale nevű - nő vágta le, állította be és tette a legtökéletesebbé, ami valaha volt. Ha belenéztem a tükörbe képtelen voltam nem vigyorogni. Imádtam a végeredményt. Olyan hosszú ideig vágta Poppy a hajam, hogy egészen elfelejtettem, milyen az, amikor egy rendes fodrász dolgozik az emberen. Halima már azelőtt lehúzta a kasszánál Max kártyáját a hajamért, hogy egyáltalán kész lettem volna és nem fogadta el a tiltakozásom mikor azt mondtam neki, hogy többé nem szeretném, ha bármit Max kártyájával fizetne. Helyette egyszerűen beterelt a kocsiba és a városközpontba vitt, hogy bevethessük magunkat a luxusmárkák számomra szinte teljesen ismeretlen világába.
- Meg tudnál fordulni? - kérdezi Halima elhúzva a száját miközben végignéz rajtam. - Talán a fenekén jó. A szabás olykor... Nem. Visszavonom, ez szörnyű.
- Az a baj, hogy kevés rajtad a kapaszkodó - rázza meg Halima barátnője a fejét miközben lehúzza a ruhám cipzárját. - Ropiból nehéz homokórát készíteni.
Halima és a barátnője összenevetnek a frappáns poénon, én pedig mély levegőt veszek, hogy ne sírjam el magam előttük. Semmi baj, az egész teljesen rendben van. Megértem az álláspontjaikat, valamilyen szinten igazuk is van. Egyetértek a véleményeikkel. Csak más néhány ilyet kapni egy nap és más, amikor az embert minden egyes felpróbált darabban megkritizálják. Nem szoktam sírni, és nincs baj az önképemmel, de a lányok szavainak tompa éle kezdi megsebezni a lelkem és a gyomrom összeszorul a szavaiktól még akkor is, ha tudom, hogy csak jót szeretnének.
Hiányzik Max mellőlem, hogy egyetlen pillantásával teljesen feltöltsön önbizalommal, hiányoznak Poppy kedves, segítőkész észrevételei és hiányzik Theo hirtelen haragja, ami akkor önti el, ha bánt engem valaki. Nem mintha nem tudnám magam megvédeni! Csakhogy ezt a lányt még akkor is, ha minden lehetőséget kihasznál, hogy belémkössön és még ha semmit sem tudok tenni, amivel boldoggá tehetném nem szeretném megbántani. Hiszen Max számára fontos! És jól tudom, hogy még ha nem is mondja ki, a család nagyon fontos számára. Talán azért mert gyerekkorában nem kapta meg azt otthon, amit szeretett volna, felnőttként próbált olyan embereket keresni maga mellé, akik megteremtették számára ezt a családias légkört, amit mindig hiányolt. Halima pedig - ha tetszik nekem, ha nem - mégis csak Max belső körének tagja. Így inkább visszafogom a nyelvem, de a türelmem már pengeélen táncol minden szívembe rejtett jószándék ellenére is.
- És mi lenne, ha valami ilyesmit vennék fel? - lépek az egyik fogashoz és leakasztok róla egy zöld ruhát, amit mihelyst magamhoz próbálok óriási mosoly szökik az arcomra. Ez fodrosabb, mint amiket hordani szoktam, mégis egyszerűbb darab, mert nincs tele felesleges csinnadrattával. Egy táskával simán fel lehet dobni és ki lehet egészíteni. Jól áll a szememhez, kiemeli a lányok szerint nem létező alakom, és tökéletesen passzol a sablonokhoz. - Ez tetszik.
Halima sóhajt, egy pillanatra a barátnőjére néz majd visszafordul felém és int, hogy hozzam el a ruhát.
- Legalább ez elfogadhatóan áll! Menj el öltözni, majd holnap folytatjuk!
Visszamegyek a próbafülkémbe és mihelyst behúzom a függönyt nagyot sóhajtva megtámaszkodok egy pillanatra a falban mielőtt öltözni kezdenék.
- Jaj, Hali! Olyan slampos ez a lány! - vinnyog a barátnő mihelyst azt hiszi, hogy hallótávolságon kívülre kerültem. - Értem, hogy Max a Red Bullnál akar maradni, de azért ennyire alább adni a szintet...
- Christian lánya, stratégiailag nem rossz döntés - feleli Halima.
- Tudom! De ez nem segít sokat, ha csúnya! Mit fognak mondani az emberek, ha egy interjúban kinyitja a száját és elővillannak azok a ronda kapafogai? - nevet fel a lány én pedig a szám elé kapom a kezem. Nincsenek kapa fogaim. Jó, talán nem tökéletesek, de évekig hordtam fogszabályzót, tudom, hogy semmi gond nem szabadna, hogy legyen velük.
- Lehet, el sem jutunk az interjúig! - mondja Halima lesajnáló hangon. - Tudod, milyen Max! Néhány lány befut egy-egy estére, de nem maradnak ott örökre.
- Kivéve te. Hozzád visszament párszor - a két lány felnevet, majd elvonulnak a próbafülke közeléből én pedig leveszem magamról a ruhát, amit próbáltam és átöltözök a saját ruháimba, amit még otthonról hoztam. Csak egy egyszerű farmer ruha, ami alá egy pöttyös, nagyon vékony blúzt vettem fel és amiben elég szépnek éreztem magam reggel, hogy a nyakamba vegyem Monacot. Már persze nem így gondolom, de akkor még nagyon élt bennem a remény, hogy egészen ügyesen összeválogattam a ruháim.
Ahogy kilépek a próbafülkéből a zöld ruhával a kezemben - amit úgy döntöttem, elhozok - a személyzet egyik tagja azonnal ott terem mellettem. Tájékoztat arról, hogy a ruhát már kifizették és legkésőbb holnap reggelig ki is fogják szállítani. Megköszönöm a kedvességét majd a ruhák között nézelődő Halima felé fordulok és visszanézek a kasszában álló eladóra.
- Én... ha lehet...
- Ha kimegy az ajtón, elfordul balra, aztán megint balra talál majd egy kis parkot. Ajánlom figyelmébe, ebben az időben lélegzetelállító! - biztosan látja, ahogy az arcomra lassan visszatér a szín, mert a kasszában álló nő elmosolyodik. - Ha valaha szeretne a barátnői nélkül jönni vásárolni professzionális segítségnyújtást is vállalunk, hogy segítsünk önnek új gardróbot tervezni.
- Tényleg? - dőlök előre boldogan, mire a nő bólint és a kezembe ad egy névjegykártyát.
- Ha ír egy emailt, amiben leírja a méreteit, a stílusa jellemzőit és küld egy képet magáról három nap múlva képesek vagyunk leszállítani minden terméket, harminc napos áruvisszaküldési garanciával.
- Az csodálatos lenne! - sóhajtok fel. - Szóval, fel tudná tartani őket, amíg én...
Nem kell befejeznem a mondatot ahhoz, hogy a nő bólintson és Halimáék felé vegye az irányt. Ahogy magyarázni kezd a két lánynak valami új kollekcióról, amilyet még biztosan sosem láttak korábban én kitárom az ajtót és kilépek az utcára, hogy futólépésben a park felé induljak és minél hamarabb megszabadulhassak a két lánytól.
Mára elég belőlük. Ahelyett pedig, hogy a csipkelődésüket hallgatom veszek az egyik újságosnál egy térképet és azt követve lesétálok a kikötőbe. Nem érdekel a telefonom folyamatos csörgése a zsebemben, mikor Halima újra és újra felhív, helyette inkább csak kikapcsolom a készüléket, hogy még a nevét se lássam. Elsétálok a kaszinóhoz, megnézem a mögötte lévő botanikus kertet, meghallgatom az utcazenész gyönyörű hangjával kísért gitáron játszott dalt. Emberek táncolnak a lassú számra én pedig azon kapom magam miközben a ringatózó párokat nézem, hogy a fejemben felidéződik az este, amikor Maxszel és a gyerekekkel együtt táncoltunk a tűz körül. Hiányzik mellőlem. Szeretném ezt a pillanatot vele is megosztani.
Helyette ülök ott egy darabig, azt nézve ahogy az alkonyban az öregek összekapaszkodnak és összebújnak miközben a fiú csak énekel és énekel. Minden dal után megtapsolom, de mivel egy euro sincs nálam, csak bankkártya a támogatásom ennyiben ki is merül. Mikor a nap teljesen lemegy, a fiú pedig befejezi a zenélést én is felállok a padról. hogy elinduljak Max lakása felé. Azonban előtte még odamegyek a sráchoz, mert muszáj vagyok megköszönni neki, hogy a mai nap után őszinte mosolyt volt képes az arcomra varázsolni.
- Ha esetleg máskor is fellépnél valahol elhoznám a barátomat is - mosolygok a szőke fiúra, aki erre hatalmas vigyorral bólint.
- Persze, Nizzában, az Akváriumban szoktunk fellépni a bandámmal péntekenként. Hozhatsz bárkit, akit csak szeretnél! Örülünk az új arcoknak. De, ha megadod a számod küldök neked hozzá meghívót is!
- Köszönöm! - bólintok mosolyogva miután lementi a számot, amit lediktáltam neki.
- Csak átutazóban? - kérdezi, amikor már épp elfordulnék mire megrázom a fejem.
- A barátom itt lakik.
- A közös élet első napjai - vigyorog a srác, mire elmosolyodok és bólintok párat.
- Reményeim szerint.
- Hát örülök, hogy megismerhettelek... - nyújtja ki felém a kezét és vár egy kicsit, hogy bemutatkozzak.
- Natalie - mondom el a nevem, azonban a Hornert valahogy nincs kedvem mögé tenni. Éppen eleget voltam mostanában "Christian Horner lánya", nem akarom, hogy más is az arcomba vágja apu nevét. - Csak Natalie.
- Örülök, csak Natalie, Noah Reis vagyok.
- Részemről a szerencse - nevetek fel mikor az arcán huncut vigyor jelenik meg. - Nekem viszont tényleg mennem kellene, még be kell vásárolnom otthonra!
- Persze, menj csak! - bólint és visszatér a gitárjához. Elindulok a zebra felé, hogy átmehessek az úton azonban Noah hangja ismét felcsendül mögöttem, mielőtt a lámpa zöldre váltana. - Aztán el ne felejts eljönni pénteken csak Natalie! Várni foglak!
- Ki nem hagynám!
A lámpa zöldre vált, én pedig átmegyek az úton. Útközben beugrok a boltba, megveszek mindent, amire csak szükségünk lehet néhány napra, aztán ismét Max lakása felé veszem az irányt. Mosolyogva köszönök a portásnak és már épp mennék is tovább mikor a férfi megrázza a kezét és franciául karattyolva magához int.
- Nem értek franciául - mondom zavartan.
- Courrier - magyarázza a bácsi ismét. Én pedig megrázom a fejem. - Max Verstappen, Mali.
- Mármint levél? - kérdezek vissza mire a bácsi azonnal felmutatja a hüvelykujját és felemel egy ételes dobozt a pultról. - Mi ez?
- Diétás kaja - hallom meg magam mögött a szavakat, mire azonnal hátra fordulok csak, hogy meglássam a kissé lihegő, viszont fülig érő vigyorú Maxot belépni az épületbe. A kezében teniszütő, a hátán óriási sporttáska. Kissé biceg, de boldognak tűnik ettől pedig nekem is hatalmas vigyor kúszik az arcomra. Átveszi tőlem az egyik szatyrot és a bácsitól is az ételes hordót majd a lift felé int a fejével.
Az ajtó bezárul Max pedig csukott szemmel a falnak dől, hogy kissé megpihenjen.
- Jó volt az edzés?
- Charlessal padelezni mentünk és szerintem kicsit megerőltettem a térdem. Nem terveztem ennyit futni - miközben beszél az ádámcsutkája fel-le jár én pedig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, milyen iszonyatosan jól néz ki. - Halima hívott, hogy elvesztél. Eltévedtél?
- Nem - rázom meg a fejem miközben a lift kattan egyet és megáll az emeleten. - Csak nagyon meguntam a ruha válogatást.
- Ha ez feldob nekem krumpliszsákban is tökéletes lennél - suttogja a hajamba mielőtt megcsókolná a homlokom mire egy ütemet kihagy a szívem. Halima és a folyton csacsogó barátnője egész reggeli piszkálódása után egy álom megkapni tőle ezeket a szavakat.
- Neked lehet, de a médiának egészen biztosan nem tetszene.
- Legjobban minden nélkül tetszenél. Meztelenül, az ágyamban a fejemmel a lábaid között.
A szemem cintányér méretűre nyílik Max pedig felnevet és megrántja a vállát, mintha semmi olyasmit nem mondott volna, ami miatt így kellene ránéznem. Mintha teljesen természetes lenne a dolog. Mondjuk... Azt hiszem, hogy végülis már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy az legyen. De akkor is furcsa ilyeneket hallani tőle.
- Valami más - néz végig rajtam összehúzva a szemét. - Nem tudom... Új a felső.
- Ebben mentem reggel is - fonom össze magam előtt a karjaim miután leteszem a pultra a bevásárolt cuccokat.
- A ruha maradandó nyomot hagyott bennem reggel, az tutira meg volt már akkor is...
- Maradandó nyomot?
Max vigyorogva lép hozzám közelebb és tesz fel a pultra, mire azonnal átkulcsolom a csípőjét a lábaimmal és átkarolom a nyakát.
- Ki tudná elfelejteni ezeket a combokat? - simít végig az említett testrészeken a kezeivel. - Vagy ezeket a tökéletes lábakat?
- Ne mondj olyanokat, amik nem igazak! - nézek mosolyogva a hajára és kicsit összeborzolom az izzadt tincseket, de Max vizslató tekintetét nem tudom elkerülni.
- Miről beszélsz?
- Semmiről - rázom meg a fejem. - Csak tisztában vagyok a testi adottságaimmal és tudom, hogy túl csontos vagyok, és kellemetlen helyeken vagyok túl izmos. Nincsenek tökéletes lábaim, Max.
Max összehúzza a szemöldökét miközben felnéz rám én viszont nem nézek rá.
- Schatje, minden tisztelettel... Mi a faszomról beszélsz?
- Ma a lányokkal vért izzadtunk a boltban ruha válogatás közben. Semmi sem állt jól. Azt mondták, hogy valószínűleg azért, mert elég béna az alakom. Egyet tudok érteni velük. Én is mindig nehezen találtam megfelelő ruhákat magamra, amikben...
- Én mindkettőnek kitépem a torkát! - morogja Max mire a szemeim elnyílnak és megrázom a fejem.
- Nem, Max! Dehogy, nincs ezzel semmi baj! PR szemmel néznek, ez normális...
- Normális? - röhög fel. - Normális, hogy olyanokat mondanak rád, hogy túl csontos vagy és túl izmos? Hogy nem lélegzetelállítóak a lábaid? Mit mondtak még? Mi nem tetszett még nekik? Talán a hajad? A ruhád? A szemeid? Az arcod? Az alakod?
Lehajtom a fejem amikor a szemem megtelnek könnyekkel Max pedig azonnal átölel, amikor a reggeli szavak visszatódulnak a fejembe és elsírom magam. Olyan gáz ilyesmi miatt sírni! Olyan gáz, hogy itt szipogok meg törölgetem a könnyeim ahelyett, hogy neki állnék megfőzni egy vacsorát magunknak vagy végre kipakolnám a bevásárlást! Annyi dolgom lenne! Ehelyett csak itt ülök a pulton és sírok néhány rosszul hangsúlyozott, hülye szó miatt. A lányok biztosan nem úgy értették, ahogy hangzott! Én meg a szívemre vettem az összeset. Max a hajamat és a hátamat simogatja miközben én a nyakához nyomom az arcom és halk, zúgó hangot ad ki, mint amilyennel a gyerekeket szokás megnyugtatni, ha sírnak.
- Új a hajad - suttogja Max mire kicsit elhúzódok tőle nagy szipogások közepette. - Nincs barack illata.
- Ebből vetted észre? - kérdezem végigsimítva az arcomon a kezemmel, hogy letöröljem a könnyeim, mire Max bólint.
- Megszoktam, hogy barack illatú - olyan gyengéden, mint a pihe Max végigsimít az arcomon a hüvelykujjaival és halvány mosolyra húzza az ajkait. - Holnap gyere velem edzeni! A haverom barátnője is ott lesz. Bírni fogod. Jófej. Nem kell Halimával menned, ha nem szeretnél.
- Nem lenne gond? - kérdezem óvatosan, mire Max közelebb hajol hozzám, hogy megpuszilja az arcom, ott ahol a könnyeim végigfolytak.
- Schat... Nekem az a gond, ha sírsz, ahelyett hogy nevetnél. Kérlek, gyere velem! - Max ajkai ravasz mosolyra húzódnak én pedig felvonom a szemöldököm, miközben őt nézem. - Padel meccs!
- Akkor te fogsz sírni - csipkelődök, hogy kicsit oldjam a hangulatot.
Max sértődötten a mellkasára teszi a kezét én pedig felnevetek az arckifejezését látva.
- Nem foglak nyerni hagyni.
- Nem is terveztem. Igazságos küzdelemben foglak a földbe tiporni.
Max megrázza a fejét miközben vigyorogva felhorkant és közelebb hajol egy csókra.
- Sosem tudnál legyőzni - suttogja az ajkaimra.
- Nem?
- Max Verstappen mindig nyer.
- Kivéve, ha Natalie Horner ellen játszik.
- Majd meglátjuk szerelmem, majd meglátjuk.