Ahogy általában mindent, végül a kisteherautót is Tas intézte el neki. Buzád ismeretségi köre eléggé megritkult az elmúlt három évben, ahogy várta, a Sanyi, a Jocó meg a lófogú Béla pont leszarták, főleg mivel ennyi idő után csak azért kereste őket, mert akart valamit, de Tas ismert valakit, aki ismert valakit... És bumm, kisteherautó.
Még a pakolásba is besegített Virgíniusszal együtt, sőt, rájuk szabadította az egész Zögulit, a hétvégén kicuccolták Erikáék egész lakását, amíg a nő aprósüteményt és szőlőlevet próbált beléjük tömködni. Tas ebből is nagy showt csinált, ahogy a világon mindenből, együtt bőgtek a Zögulival valami munkadalt, amin Erika remekül szórakozott, sőt, ő maga tanított meg nekik néhány retró számot, amire emlékezett.
Virgíniusz furán csendes volt, pedig általában jól kijött Tas bandájával, Buzádot meg is lepte, mennyire. A bátyja sosem volt az a hangos, mindenki-a-haverom gyerek, de az egész Zöguli ugyanúgy beleesett, mint az énekesük. Lehet, csak azért, mert Virgíniusz állandóan etette őket, de Buzád ezt megértette, ő is ezért szeretett Erikáéknál lógni annak idején. Most viszont Virgíniuszt látványosan nyomasztotta valami, és bár Buzád viszolygott a lelkizéstől, valahol a tévé és a könyvszekrény között rájött, egy darabig nem fogja látni Virgíniuszt, úgyhogy erőt vett magán.
– Na, mizu? – telepedett le Virgíniusz mellé az egyik felfordított fotel szélére, amit Erika kidobandónak ítélt.
Virgíniusz homlokán elmélyült a ránc, a szája sarka lefelé konyult.
– És ez most mit jelent? – nézett körbe a félig kipakolt cuccokon, a zsibvásárra emlékeztető utcán. – Te is elköltözöl?
Buzád elvigyorodott, oldalba bökte Virgíniuszt.
– Miért? Hiányoznék?
Virgíniusz kinyitotta a száját, majd becsukta. A térdével meglökte Buzád térdét.
– Persze, hogy hiányoznál.
Buzád torka elszorult, lebámult Virgíniusz poros sportcipőjére az ő bakancsa mellett. Csak most tudatosult benne, hogy még soha nem töltött huzamosabb időt Virgíniusztól távol. Persze, ott volt az a pár hét, amikor elszökött, meg Virgíniusz már egy éve Tassal élt, de közben végig egy városban laktak, csak pár utca választotta el őket egymástól. De most...
Buzád halkan nyelt. Hiszen ő még nyári táborban sem volt soha, és most elfogta valami óvodás szorongás, ha arra gondolt, milyen messze lesznek egymástól. Talán Virgíniusz is érezte, mert tördelni kezdte az ujjait.
Buzád elröhögte magát. A kurva életbe is, harminc éves lesz nemsokára, nem bujkálhatott örökké Virgíniusz szoknyája mögött. Most jót akart tenni, életében először, és nem hagyhatta, hogy ettől bármi eltántorítsa.
– Úgyis visszajövünk – döntötte a fejét Virgíniusz vállára.
– Nem tudom – dünnyögte Virgíniusz. – Erika eléggé elszántnak tűnik.
Buzád megvonta a vállát.
– Az mindegy. Én meg Zoli attól még visszajövünk.
Virgíniusz elnevette magát, elfordította a fejét.
– Jól van – mondta, a hangja feszes a benne bujkáló vidámságtól. – Jól van. – Megpaskolta Buzád térdét. – Várunk vissza.
Buzád lehunyta a szemét, a fejével meglökte Virgíniusz vállát.
– Helyes. – Felsandított Virgíniuszra. – Aztán ne sírjál utánam túlságosan.
– Nem fogok. Pezsgőt bontok – vágta rá Virgíniusz, de közben úgy nézett, mint akinek szorulása van, és Buzádban feltámadt az elégedettség apró szikrája, hogy talán ezúttal Virgíniusz volt, akit megviselt az ő hiánya. Hadd érezze kicsit ő is, milyen az a végtelen jégmező.
– Majd hívlak sokat, jó? Mielőtt nagyon megörülnél – verte hátba Virgíniuszt, majd felpattant. Így is sok volt már a lelkizésből.
Azért, amikor hétfőn a búcsúzásra került a sor, nem tudta megállni, hogy még utoljára meg ne ölelje Virgíniuszt. Virgíniusz Buzád hajába temette az arcát, úgy szorította őt, mintha sose akarná elengedni.
Buzád elvigyorodott.
– Te, Virgíniusz?
– Hm?
– Azért szép munka volt. – Hátba veregette a bátyját. – Jól csináltad. Nagy arc lett belőlem.
Virgíniusz elnevette magát, de úgy szörcsögött, mint akinek éppen taknya-nyála összefolyik a bőgéstől. Buzád megpróbálta lefejteni magáról a karjait, nehogy összetaknyozza őt, mielőtt felvennék Zolit a börtönből.
– Most már elengedhetsz...
Virgíniusz erre, ha lehet még jobban szorította őt, és Buzádban megpattant valami, most már a legszívesebben ő is csak bújt volna, de nem lehetett, mert ott volt a Tas is, valami mindentudó kis félmosollyal figyelte őket, úgyhogy Buzád két kézzel bemutatott neki Virgíniusz háta mögött, még pofákat is vágott hozzá.
Ez használt, mert Virgíniusz elhúzódott, a homlokát ráncolva hátrapillantott Tasra, majd vissza Buzádra.
– Mit csinálsz? Ne inzultáljad Hubát, légy szíves, ő nem tehet semmiről.
Buzád ártatlanul felemelt kezekkel hátralépett, Tas pedig fél karjával átkarolta Virgíniusz derekát, a másikkal Buzádnak mutogatott, amíg Virgíniusz le nem fogta az ujjait.
– Vigyázz magadra, jó? – kérte Virgíniusz. Elkapta Tas másik kezét, amivel most Virgíniusz dereka mellől mutogatott Buzádnak. – Te pedig viselkedj!
Buzád kihasználta, hogy Tas jó haverhoz méltón elterelte Virgíniusz figyelmét, már a teherautóról integetett.
– Adiós, véreim! – kiabálta hátra, miközben Erika indított. Buzád sosem tanult meg vezetni, Virgíniusznak sem volt jogsija, Immakuláta is csak azért vezetett, mert az apácák tanították, úgyhogy ezt az utat Erikának kellett lenyomnia.
És végre elindultak. Buzád a visszapillantóban látta, hogy Tas és Virgíniusz már nyomják a szokásos nyálas egymás szemébe bámulást, de ő most a jövőbe nézett. Ha minden jól megy, Zolival a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba, és újra úgy tolhatják a bulizást, mint régen, Buzádnak pedig nem kellett ennél több. És közben még Erikának is segített költözni, tiszta win-win.
*
Zoli már a börtönajtó előtt várta őket a vállán egy darab hátizsákkal, amiben minden cuccát tartotta. Buzád most, civil ruhákban látta csak igazán, mennyire kigyúrta magát a börtönévek alatt, feszült a vállán a bőrdzseki. Buzád régen azt mondta volna magának, hogy ő ezt pusztán esztétikai alapon veszi észre, intellektuálisan, de mostanra már nem tudta, kit akar átverni.
Inkább hátramászott, hogy Zoli az anyja mellé ülhessen, mert azért ő sem volt vadállat, meglapult, és csak akkor dugta ki a fejét a két ülés között, amikor Zoli becsapta maga mögött a kocsi ajtaját.
– Szasz, Zolika!
Zoli úgy megugrott, hogy beverte a fejét a tetőbe, a keze már lendült is, Buzád nyaka hátracsuklott a pofon erejétől.
– Mi a fasz?! – csattant fel Zolival egyszerre, előregörnyedve az arcára szorította a kezét. Zoli tényleg kigyúrhatta magát a börtönben, mert ez olyan mocskosul fájt, ahogy gyerekkorukban egyetlen verekedés sem.
– Úristen! – Erika ki akart pattanni az autóból, de Buzád kihúzta magát, elmosolyodott, bár az arcán forrón húzódott a bőr.
– Nyugi, nincs gáz. Nem is érzem. – Elnevette magát, hátha akkor kevésbé látszik, hogy könnyben úszik a szeme. – Nem indulunk?
– Te mit keresel itt? – fordult hátra Zoli, de Erika felcsattant.
– Kösd be magad!
Zoli engedelmesen bekötötte magát, aztán újra hátrafordult.
– Mi a faszt keresel itt?
Buzád megdörgölte az arcát. Még mindig nem indultak, és az egész helyzet kezdett egyre kínosabb lenni.
– Veletek megyek – hajolt előre, és remélte, hogy elég magabiztosnak tűnik. – Segítek költözni.
– Amiért nagyon hálásak vagyunk. Nem igaz, Zoli? – kérdezte Erika fenyegetően.
– De... – Zoli zavartan pillantgatott egyikükről a másikukra. – Én azt hittem... – Egészen úgy nézett ki, mint aki nem akarja, hogy Buzád ott legyen, amitől Buzádban megindult felfelé a pumpa. Nem tudta, mire számított Zolitól, ő levágta, hogy a börtön most szar volt, és Zoli amúgy sem született nagyon érzelmes embernek, de azért igazán tanúsíthatott volna egy kis lelkesedést, elvégre Buzád csak a legjobb haverja volt hat éves kora óta.
– Ő szerezte a kisteherautót is – kelt Buzád védelmére Erika. – És a pakolásnál is végig ott volt.
Zoli lesütötte a szemét; ezzel ő sem tudott vitatkozni.
– Kösz – motyogta. – Azért szólhattál volna.
– Most szólok. – Buzád még előrébb hajolt. – Cső.
Zoli csak morgott valamit, és lejjebb csúszott az ülésén, eltakarta az arcát a kezével. Buzád szájában megkeseredett a nyál, hátradőlt, miközben Erika újra indított. Egyáltalán nem így képzelte ezt a költözés dolgot.
*
Az út nem volt hosszú, legfeljebb két óra, de Erika így is könnyen fáradt. Ahogy szaporán mozgó, nyugtalan tekintetét figyelte a visszapillantó tükörben, Buzád már sajnálta, hogy ő nem tanult meg vezetni.
Sosem gondolta, hogy ő valaha elhagyja a várost, akkor minek? Zoliról sem hitte volna, hogy valaha költözni akar majd, hiszen mindketten a városba születtek, Budapest betonján zúzták le először a térdüket, és itt szívták a téli szmogot mindhalálig. Aztán most nem. Aztán most mindenki szarik a barátságra meg a múltra meg mindenre, ami őket eddig őkké tette.
– Olyan furcsán kotyog – jegyezte meg Erika nyugtalanul, immár harmadszorra. – Ti nem halljátok, milyen furcsa hangja van a motornak? Lehet, jobb, hogyha lehúzódok...
– Majd én megnézem! – ajánlkozott Zoli, pedig ő is legalább annyira értett az autókhoz, mint Buzád, vagyis semennyire.
Azért Buzád direkt odafurakodott, hadd szakértsen ő is. A válla Zoliénak nyomódott, és ez jólesett, az a szívdobbanásnyi meleg, úgyhogy Buzád közelebb törleszkedett, csak azért is.
Zoli úgy ugrott arrébb, mintha áram ütötte volna meg.
– Mit csinálsz? – sziszegett Buzádra.
Buzád megborzongott Zoli melege nélkül, de úgy tett, mint aki csak mélyen el van merülve az autó belső szerveinek vizsgálatában.
– Amit te. – Megkopogtatott valami csövet, amiről fasz tudta, mit csinált. – Szakértek.
Zoli elkapta a kezét.
– Mit csinálsz, baszd meg, felrobban!
Buzád elnevette magát.
– Dehogy robban fel. Kurvára nincs semmi baja, csak kicsit... más, mint a többi kocsi. Egyedi.
– Faszt egyedi, régi! – csattant fel Zoli. – Széthullik, hát legyen már szemed!
Buzád pipiskedve kidüllesztette a mellkasát.
– Te most inzultálod a verdát, amit én szereztem neked, Zolika? Beszólogatsz? – Zoli sokkal nagyobb darab volt nála, és általában nem is hagyta annyiban, amikor Buzád húzogatta, de most csak lehajtotta a fejét, és meghátrált.
– Ne veszekedjetek, fiúk! – lépett közéjük Erika. – Álljunk meg inkább a legközelebbi pihenőnél, együnk valamit, és aztán kitaláljuk, mi legyen, jó? – Megsimította Zoli karját. – Biztosan éhesek vagytok – mondta lágyan, de Buzád tudta, hogy ez most egyedül Zolinak szólt, és elszorult a torka.
Az arcán fellüktetett a pofon nyoma.
Mi ment ennyire félre közöttük? – tűnődött, amíg a következő pihenőnél Erika és Zoli bementek a benzinkútra, ő pedig lejjebb csúszott a hátsó ülésen. – Miért nem voltak képesek rendesen dumálni egymással? Zoli talán észrevette, hogy Buzád...?
Buzád eltakarta a szemét. Az nem lehetett, hogy az arcára legyen írva, ki volt, milyen ostoba vágyak kísértették. Zoli nem tudhatta meg, mert ha Zoli is megtudná, Buzád nem élné túl. Főleg, hogy róla, vele...
Buzád gyomra felkavarodott. Oké, hogy egyszer leszopta Zolit a szaunában, de akkor mindketten annyira be voltak állva, hogy azt sem tudták, mit csinálnak. Szerencsére Martinovics bandája szinte rögtön utána elrabolta őket, és az egész ügy szépen, kényelmesen elfelejtődött, amiért Buzád azóta is hálás volt. Az nem lehetett, hogy Zolinak most eszébe jutott, ugye?
Ha Zoli valaha rákérdez, Buzád tagadni fog – fogadta meg magában. Különben meg neki igazából nem is Zoli tetszett, hanem mindenki, akinek nagy farka volt, kockás hasizma és jó segge. Tényleg, Zolit még meg sem nézte hátulról...
Buzád olyan gyorsan pofon vágta magát, hogy csattant. A szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, és megdörzsölte az arcát. Ezt igazán megspórolhatta volna magának, de megérdemelte az egyre inkább elszemtelenedő, kósza gondolatokért.
Virgíniusz hangja csengett a fülében.
– Ha rájössz, hogy Buzádnak lenni igenis értékes és fontos, és boldogabbá tesz, mint bármi más...
Buzád igazából szerette ezeket a gondolatokat. Felizgatták, de valahogy meg is nyugtatták, olyan könnyen, természetesen jöttek, nem úgy, mint amikor nőkről próbált fantáziálni, és erősen koncentrálnia kellett, mert különben azon kezdett gondolkozni, mit egyen vacsorára. Szóval Buzád egyre inkább szabad teret engedett nekik az elméje fölött, lassan meg sem próbálta átverni magát, csak sodródott az árral, de Zoli... Zolival nem tehette ezt. Zoli a legjobb haverja volt, nem csak egy gyönyörű, távoli test.
Buzád még Tasról is szívesebben fantáziált. Az is egy geci dolog volt, de kézenfekvő, mivel szinte minden nap látták egymást az edzőteremben, el sem tudták kerülni, hogy egymásra nézzenek. Buzád ebből tudta, hogy most valami második kamaszkort él át, hogy egyszerűen nem tudta elszakítani a tekintetét Tas megfeszülő hátizmairól. És jobb is volt így, hogy Tas mindig háttal állt neki, mert így arctalan lett, nem kellett látni a hülye kis bajuszát meg azt az idegesítő vigyorát, és azt lehetett képzelni, hogy a füle kicsit eláll, és az orra görbe, egyszer-törött, és a szemei sötétje elmélyül, ahogy Buzádra néz...
Valami hideg és nedves ért az arcához, mire Buzád megugrott, a szíve felzakatolt.
– Bassza meg, Zolika!
– Na, látod. – Zoli mellé csúszott a hátsó ülésre, magukra csukta az ajtót. Újra Buzád arcának érintette a magával hozott jeges vizesüveget, a lüktető arccsontjának. – Fáj még?
Buzád feszesen elmosolyodott. Ha fájt is, csak azért fájt, mert az előbb ő is pofán baszta saját magát.
– Nem gáz. – Elvette az üveget, ivott egy kis vizet. – Megijesztettelek, vágom. Bocs.
Zoli lehajtotta a fejét, a saját ásványvize matricáját kapargatta. Megvonta a vállát.
Buzád erőtlenül elnevette magát. Ő tudta, milyen, amikor érzelmi szorulása van az embernek, de hogy ennyire...
– Hogy van... Virgíniusz? – szólalt meg Zoli lassan.
Valami megkeseredett Buzád nyelvén.
– Mi van, már te is az ő seggét nyalod? – mordult fel. Most tényleg Virgíniusz volt köztük az egyetlen beszédtéma?
– Csak érdekel... Az ügy után... – Zoli lesütötte a szemét, megköszörülte a torkát. – Küldött csomagot, de... Meg Atinak is... – Elhalkult. – Bendegúznak... – suttogta.
– Gőzöm sincs, kik ezek az emberek.
Zoli a vállát vonogatta; mindig ezt csinálta, ha nem tudta, mit mondjon. Buzád kitekeredett, megpróbálta elkapni a férfi tekintetét. Zoli szemei olyan végtelen mélyek voltak, ott lapult bennük minden, amit Zoli nem tudott vagy nem mert kimondani, csak Buzád sosem tanult meg olvasni bennük.
Zoli annyira lehajtotta a fejét, hogy Buzádnak egészen az ölébe kellett dőlnie, hogy elkapja a pillantását, de csak egy percig gyönyörködhetett benne: Zoli olyan riadtan lökte le az öléből, hogy Buzád bezuhant a két ülés közé, mint egy rongybaba.
– Mi a fasz bajod van velem, Zolika, komolyan?! – csattant fel. Oké, Zoli nem szerette, ha Buzád hozzáért, de hogy ennyire?!
Felnyújtózva kicsapta a teherautó ajtaját, majd Zoli riadt tekintetétől kísérve az aszfaltra küzdötte magát, fújtatva feltápászkodott. Zoli még mindig úgy nézett rá, mint a kisgyerek, aki pofontól tart, mint ahogy Buzád nézhetett akkor egyszer Virgíniuszra, és Buzád inkább elcsörtetett a benzinkút sarkára, hogy elszívjon egy cigit.
Talán a börtön – mondta magának, miközben az idegtől reszketve kifújta a füstöt. – Zolit biztos bántották a börtönben, ezért nem bírja, ha Buzád hozzáér. Talán azt csinálták vele, amit az amerikai filmekben, amiről az a rengeteg szappanért lehajolós vicc szólt, és Buzád gyomra felkavarodott, de közben nem tudta elnyomni magában az aktus gondolatára feltörő jóleső, beteges borzongást.
Buzád eltaposta a félig égett csikket. Éppen csak idejében ért a bokrok közé, mielőtt a gyomra megadta magát, és ő leokádta a cipőjét. Öklendezve leguggolt, a tenyere élét a szemére szorította, és egy darabig nem mozdult, lassan ki- és belélegzett, igyekezett elfelejteni, hogy létezett.
Nem kérdezhette meg, Zolit bántották-e, de azt tiszteletben tarthatta, amit Zoli eddig is mondott neki: hogy ne érjen hozzá. Ennyit meg tudott tenni. Ő sem volt teljesen görény geci, bármennyire is annak érezte magát.
Mire kikecmergett a bokrokból, Erika már visszaért a teherautóhoz, csak rá vártak. Buzád most már örült volna, ha inkább elhajtanak nélküle, de egyszer már megígérte, hogy segít a költözésben, nem hagyhatta magukra Erikáékat. Ha máshoz nem értett, cipekedni tudott, és talán ez is jócselekedet-számba ment.
Zoli most valamiért a hátsó ülésen maradt, de közben úgy nézett rá, mintha Buzád súlyos, fertőző beteg lenne. Buzád inkább a mobilját buzerálta, amíg hasítottak az M7-esen, hátha elhiszik, hogy csinál valamit, de igazából csak a fényképeit nézegette, ami egy újabb mélypont volt.
Végül felment Baby Dee Twitter oldalára, lepörgetett a videók között, és végignézte, ahogy a lány felemeli a pólóját egy elhaladó autónak. A videó megnyugtatta, elterelte a figyelmét; imádta Baby Dee-ben, hogy olyan bevállalós volt. Ha Baby Dee és ő barátok lennének, az a lány minden őrültségben benne lenne, együtt járnák a várost hármasban, ő, Baby Dee és...
– Most tényleg? – szólalt meg Zoli a füle mellett. Buzádnak nem volt ereje megijedni; legszívesebben csak Zoli vállának hajtotta volna a fejét. – Te most kajakra pornót nézel anyám kocsijában?
– Ez nem pornó – vágott vissza Buzád –, ez művészet! Most nézz rá! – Megmutatta Zolinak Baby Dee egyik ízlésesebb akt képét, azt, amin olyan kis ál-szégyenlősen takarta a melleit. – Olyan, mint az a nőci a kagylóban. Tudod, az a híres. – Lejjebb görgetett. – És Twitteren amúgy nem is basszák telibe, azt csak Pornhubon csinálja, Twitteren csak ilyen szép képei vannak, nézd... – Újabb fotót mutatott, amin Baby Dee az oldalán feküdt, hosszú szőke haja elterült a párnáján.
Zoli felröhögött.
– Te beleestél – jelentette ki. – Baszd meg, te beleestél egy amerikai pornósba!
Buzádon jeges rémület futott át, ahogy lepillantott Baby Dee-re. Tényleg szerelmes lenne a lányba? Akkor mégis csak a nőket szerette? És mi lesz a nagy farkakkal meg a kockás hassal meg a...?
Buzád elnevette magát. Nagyon mélyen lehetett, ha a gondolat, hogy mégsem ér fel a nevéhez, megijesztette. Ezt most már soha nem mossa le magáról, de nem is akarta.
...Buzádnak lenni igenis értékes és fontos, és boldogabbá tesz, mint bármi más...
– Virgíniusz amúgy jól van – emelte fel a fejét. – Folyton buzulnak Tassal, szóval...
Zoli megrándult mellette, elhúzódott, és Buzádon újra valami megmagyarázhatatlan rettegés rohant át, de megköszörülte a torkát.
– Szóval dúl a láv, ennyi – fejezte be egy vállrándítással. – Virgíniusz boldog. Tényleg. Ha aggódtál érte.
– Nem aggódtam – motyogta Zoli.
– Zolika, te olyan szarul hazudsz, mint egy ötéves – vigyorodott el Buzád. Megállta, hogy oldalba könyökölje Zolit; azzal is biztos csak elijesztette volna őt. – Amúgy meg nem haragszik rád, azt vágod, ugye? Virgíniusz sosem haragszik senkire.
Zoli tekintete elsötétült, a keze ökölbe szorult, majd lassan, lassan elernyedt.
– És te? – szólalt meg halkan.
– Én? – Buzád elnevette magát. Mi köze volt neki itt a dolgokhoz? Hiszen a végső összecsapásból is ki lett hagyva, mintha nem is létezett volna. Még a legjobb haverja is a bátyjáról kérdezett először. – Én miért haragudnék?
Zoli megrántotta a vállát, de Buzád túl fáradt volt már a hülyeségeihez.
– Én sem haragszom rád, jó? – Megint megállta, hogy Zolihoz érjen, és nem értette, miért volt ez ilyen kibaszott nehéz. – Te kőhülye fiam, Zoltán.
– Pedig jobb lenne – mondta Zoli halkan. – Ha haragudnál.
– De nem akarok, oké?! – mordult fel Buzád. – Mit nyerek vele? Te vagy a legjobb barátom, minek haragudjak rád?
Zoli megrántotta a vállát, és hallgatott. Buzád elkínzottan hátradőlt az ülésen.
– Jól van – sóhajtotta. A szeme mögött fellüktetett a fájdalom, úgyhogy lehunyta. – Akkor csendespihenő.
*
Legközelebb arra ocsúdott, hogy az autó folyamatos gurulása döcögni kezd, majd lassul. Buzád álmosan pislogott, oldalról valami kellemes meleg fűtötte, az arca egy csontos vállnak nyomódott. Zoli...?
– Jaj, ne, ne, ne... – Erika kapkodva tekerte a kormányt.
Buzád felnyögött. Mi a fasz volt már megint?
A nyakába fájdalom hasított, ahogy felemelte a fejét, az orra hegye súrolta Zoli borostás arcát. Zoli riadtan hátrahőkölt, ahogy az autó rántott egyet, megkapaszkodott az ablak fölötti kapaszkodóban, Buzád pedig az ő combjában.
A kocsi zökkenve megállt, Erika pedig mély sóhajjal behúzta a kéziféket. Buzád jó gyerek volt, elhúzódott, és az ajtót kilökve követte Erikát a leállósávba.
– Mi történt? – kérdezte rekedten.
– Valami füstölni kezdett – intett Erika a motorháztető felé –, és megint úgy kotyogott...
Buzád elkínzottan megdörzsölte az arcát. Szívesen felhívta volna Tast, hogy lebarmolja, amiért szar kocsit szerzett, és neki emiatt legszebb álmából kellett felébrednie, de egyszer már learatta Tas helyett a babérokat a kocsiéért, nem ismerhette be, hogy eddig hazudott.
Mire Zoli kikászálódott a kocsiból, ő már felnyitotta a motorháztetőt, és első pillantásra látta, hogy nem látott semmit. Mély sóhajjal lecsapta a tetőt, és előszedte a mobilját. Ehhez szerelőt kellett hívni, ő pedig előre tudta, hogy ő fogja állni a cechet. Legalábbis amíg be nem hajtja Tason az egész kibaszott fiaskót.
– Na? – húzódott mellé Zoli, mikor Buzád befejezte a telefonálást.
– Semmi. Cigizünk.
Zoli odahajolt, hogy Buzád tüzet adjon neki, de a szemét Buzádra függesztette, a sötét íriszekben játékosan felragyogott a gyújtó apró lángja. Buzád félrenyelte a füstöt, köhögve elhúzódott.
Zoli röhögve figyelte, ahogy fuldoklik.
– Mi van, elpuhultál?
– Csak ahogy a farkad szex közben! – csapott felé Buzád, mire Zoli csak még jobban nevetett.
– Szeretnél te a farkam lenni szex közben.
Buzád megnedvesítette az ajkát, inkább letüdőzte a füstöt, mielőtt mondott volna valami marhaságot. Szerencsére Erika közbeszólt.
– Elég lesz már, fiaim, ebből a macsós hülyeségből! – Türelmetlenül Buzád felé fordult. – Mit mondtak a telefonban?
– Hogy jönnek. Maradjunk, ahol vagyunk, leghamarabb egy óra múlva kijönnek.
– Pazar – sóhajtotta Erika.
– Cigit? – kínálta Buzád, ahogy feltámadt benne a bűntudat. Erika egy intéssel elhárította, inkább visszaült a kocsiba, és elővette a kötését.
– Nem tudtam, hogy anyád újabban kötöget – jegyezte meg Buzád.
– Én sem – felelte Zoli halkan. Némán kifújta a füstöt, a szemében sötéten ült a fájdalom.
Buzád oldalba lökte, hogy Zoli érezze, nem volt egyedül, és most tényleg átmehetett az üzenet, mert Zoli nem húzódott el. A kisteherautó orrának dőlve egyszerre emelték a szájukhoz a szálat, egyszerre szívták be a füstöt.
Buzád mondani szeretett volna valamit, mert ő mindig pofázni akart, de félt, hogy elriasztja Zolit, aki olyan volt, így börtön után, mint valami ijedős kis állat. Meg Buzád ugyan mit mondhatott volna? Nem szoktak ők lelkizni.
– Ilyen is csak velünk van – jegyezte meg azért. – Hogy öt óra, mire lejutunk a Balatonra.
– És ez vajon kinek a hibája? – sandított rá Zoli vigyorogva.
– Zolika, te most utalgatsz valamire?
– Én? Világért sem.
– De, de igen, szerintem utalgatsz, szerintem te balhézni akarsz, nem, Zolika? – düllesztette ki a mellkasát Buzád, mint aki neki akart menni Zolinak, de Zoli nevetve arrébb lökdöste. Buzád tovább pattogott. – Játsszuk le, Zolika, játsszuk le, aztán lejátszuk, azt fájni fog!
– Hozzám se tudsz érni, csicska, ne ugrálj – egyenesedett fel Zoli, Buzád fölé magasodott. Úgy feszültek egymásnak, mint régen, amikor csak úgy poénból verekedtek, és Buzád szíve zakatolt a mellkasában, szédítőn, boldogan.
Erika ráfeküdt a dudára.
– Gyerekek, én tudom, hogy ti így barátkoztok – kiabálta ki –, de lehetne, hogy nem az út szélén gyepáljátok egymást? Nagyon néznek az elhaladó autókból!
Buzád tisztelgett, majd távolabb húzódtak egymástól Zolival, de a pillantásuk össze-összeakadt. Így volt mindig, valahányszor külön sarokba állították őket: egy félóra múlva már egymás mellett voltak megint. Régen, mikor kicsik voltak, Zoli még a kezét is megfogta; azt nem tudta kimondani sosem, hogy „bocs, baszd meg", helyette a koszos kis mancsával szorongatta Buzád ujjait, és együtt nézték a párzó bodobácsokat az aszfalton.
Zoli most Buzádra vigyorgott.
– Te full kattos vagy, öcsém. – Buzád arcába hő szökött. Zoli úgy hangzott, mint Virgíniusz, amikor Tassal évődött, csak az érzelem volt más mögötte. Mégis, Buzád olyan zavarba jött, hogy egy darabig azt sem tudta, mit mondjon, a haját igazgatta, mint valami tinilány.
– Az vagyok?
– Hát ki másnak lenne türelme folyton a böribe járogatni hozzám, amikor már ötször kihajítottam a gecibe?
– Gondoltam nem akarsz oda – vonta meg a vállát Buzád –, azért mentem. Hogy rossz legyen neked.
Zoli elnevette magát, a fejét hátrahajtva új cigire gyújtott. Buzád az ujjait figyelte, azokat a göcsörtös, sebhelyes ujjakat. Szerette volna megcsókolni Zoli kezét, egyenként az ujjperceit, és feljebb, végig a karján, mindenhol. Úgy szívta be a füstöt, ahogy egy ideális világban Zoli lélegzetét tette volna, és hagyta, hogy eluralkodjon rajta az őrület, amit nem lehetett kimondani.
– Rossz volt – szólalt meg Zoli halkan, és nem mondott többet, de Buzádra hunyorított. Megint ott volt a szemében valami, amit nem mondott ki, amit magában őrzött, de Buzád belefáradt már, hogy olvasni próbáljon benne, úgyhogy csak visszamosolygott rá.
Zoli mélyet szívott a cigiből, majd hirtelen elhatározással a földre dobta, rátaposott.
– Azért azt vágod, ugye, hogy nekem is te vagy a legjobb barátom? – emelte fel a fejét. Most nem nézett Buzádra. – És haljak meg, hogyha még egyszer bántok valakit.
– Nem fogsz. Te jobb vagy annál.
Zoli elharapta a feltörő nevetést.
– Azt te csak hiszed. Mert full kattos vagy. – Meglökte Buzád vállát, Buzád pedig elnevette magát. Zoli úgy fürkészte őt, azzal a kis félmosollyal, amit olyan jól ismert. Végre minden úgy ment, ahogy mennie kellett.
Buzád szívében miért érződött mégis olyan élesnek köztük a távolság?