Nomen est omen.

4. Rohadt a hely

Buzád ritkán álmodott, aznap este viszont mintha minden összejött volna, újra ott volt Martinovics pincéjében, ahol két éve agyon akarták lőni. Izzadtan, zavaros fejjel ébredt, a nyelvén egy elhaló kiáltással, a mellkasában a nyomasztó tudattal, hogy Zoli... Azt hitte, Zoli követi, azt hitte, biztonságban van...

Csak amikor a tekintete megakadt az üres szomszédos ágyon, akkor tudatosult benne, hogy hol van. Hogy biztonságban vannak, hogy annak az időnek már rég vége volt. Kimerülten visszadőlt a matracra, megdörzsölte az arcát.

Az alvás túl van értékelve – gondolta Buzád, miközben félálomban a fürdőszobában locsogó víz hangját hallgatta. – Ha ennyire fáradtan ébred utána az ember...

Egyáltalán mennyi volt az idő? Buzád alig ivott előző este, mégis úgy érezte, mintha fejbe verték volna, az agya csak lassan indult be.

Kopogtatás riasztotta fel a csak-még-öt-perc szendergésből.

– Fiaim, ti hogy álltok? – emelte fel a hangját Erika. – Lassan ki kell jelentkeznünk...

– Mindjárt – kiabált vissza Buzád rekedten. Kivonszolta magát az ágyból.

Zoli még a fürdőszobában volt, de ha Buzád megvárja, amíg kijön, biztos elkésnek. Sokkal egyszerűbb volt csak becsusszanni mellé a zuhany alá. Hiszen gyerekkorukban egy csomót fürödtek együtt, meg később a szaunában is látták, amit látni kellett. Igaz, hogy annak is a szó legszorosabb értelmében szopás lett a vége, de Buzád most túl fáradt volt hozzá, hogy ebbe belegondoljon. Majd direkt nem néz le. Sőt, a szemét sem nyitja ki, így akár még alhat is pár extra percet.

A fürdőszobába lépve arcon csapta a gőz. Buzád résnyire nyitott szemmel, a falnak támaszkodva elbotorkált a zuhanyig, félrehajtotta a függönyt.

– Na, baszd meg – állapította meg Zoli meglepetten, miközben Buzád lassan, öregesen bemászott mellé. – Persze, hogy jössz, mert miért ne jönnél? – Most már idegesnek hangzott, mire Buzád nyűgösen felnyögött. A szemét is alig volt ereje kinyitni, nem akart összeveszni Zolival.

Inkább arccal a falnak dőlt, hagyta, hogy a hátán végigcsorogjon a forró víz. Tényleg el tudott volna aludni így, állva.

– Hogy néz ki a hajad! – Zoli megint röhögött rajta, mire Buzád megrántotta a vállát. Csak arra ocsúdott fel, hogy Zoli a tarkójánál fogva hátrább húzza, benyomja a fejét a zuhanyrózsa alá. Prüszkölve összerándult, fújt, mint a macska, de Zoli arcon fröcskölte, majd nagy tenyerével megdörzsölte Buzád arcát, mintha a csipát akarta volna kimosni a szeméből.

Buzád szaporán pislogva, kalimpálva próbált szabadulni, de Zoli nem engedte, a tarkóját szorította.

– Ne hisztizzél – szólt rá nyugodtan –, csak megmosom a hajad. Hogy álljon már valahogy, azért.

Fordított egyet Buzádon, mire Buzád szembekerült a zuhanyfüggönnyel. A lélegzete elakadt, ahogy Zoli vastag ujjai a hajába túrtak, egész testében megborzongott, érzett minden izmot, minden ínt, de leginkább azt érezte, ahogy a farka keményedik.

– Zolika – lehelte rekedten, és nem tudta, minek, hogy ez most könyörgés volt-e, vagy figyelmeztetés. Csak azt tudta, hogy most már végérvényesen felébredt, talán soha el sem alszik többet.

Zoli bezzeg nem zavartatta magát.

– Hogyhogy megnövesztetted a hajad?

Ahogy Zoli ujjai a fejbőrébe masszírozták a sampont, Buzád érezte, ahogy az agya lekapcsol. Félt kinyitni a száját, nehogy értelmes szavak helyett valami kéjes nyöszörgés szakadjon fel belőle, úgyhogy inkább a fogain keresztül szűrte: