Azt beszéli, hogy utál
De csókjában még is mást látsz
~Davien Lawrence~
December 22.
Örömteli hír!
Eljegyzés a királyi palotában. Nagy a boldogság, ugyan is Evangelina Rangel Ramoz Hercegnő kezét a minap kérte meg Bonomi Druso Herceg. A szerelmesek még aznap bejelentették eljegyzési szándékukat és azt is elárulták hogy December 24 én lesz a nagy nap, mikor a ki mondják egymásnak a boldogító igent.
...A boldogító igent.
Elhúzom a számat, amikor a kezemben tartott újság cikket olvasom és a benne lévő fényképeket figyelgetem.
Még hogy a boldogító igent.
- Na hát Hercegnő, elragadó ez a gyűrű!
- Hogy maga milyen szerencsés!
- Ön lesz a legszebb menyasszony az egész világon!
Szemem sarkából figyeltem, ahogy az Evangelina számára megrendezett kisebb teadélutánon a meghívott, hercegnők és kisasszonyok elragadtatva dicsérik őt és a közelgő esküvőjét. Evangelina meg csak egy erőltett mosollyal hagyta, hogy a kinyújtott kezén díszelgő gyűrűn csodálkozzanak a hölgyek. De egyáltalán nem volt innyére ez a program.
Igazából az egész dologhoz nem volt kedve.
Átérzem Evangelina haragját és csalódotságát. Ha tehettem volna nem adtam volna férjhez, főleg nem Drusohoz. Lehet hogy a többiek nem, de én érzem, hogy a férfi nem az, akinek mutatja magát. De én sem tehettem semmit. Kénytelen voltam Evangelinat házasítani. Így tényleg mindenkinek jó lesz.
- Hercegnő, nem hittem volna, hogy Őfelsége is itt lesz ma velünk- suttogta az egyik hölgy Evangelinanak, ami még így is megütötte füleimet.
- Elnézésüket kérem érte, de nem tudta hogy nekem ma vendégeim lesznek, így itt pihent le.
- Ugyan Hercegnő, ez miatt nem kell elnézést kérni. Mi igazán örülünk, hogy Őfelsége is itt lehet köztünk- mondta a másik egy igazán vidám mosollyal, mire én csak halkan nevettem fel gúnyosan.
Mint ahogy eddig is, most is csendben olvasgattam az újságot, majd egyet lapozva figyeltem, ahogy a mellettem lévő fotelen helyet foglal egy ismerős személy.
- Élvezi a beszélgetést Őfelsége?- kérdezte Rosie, én pedig még csak rá sem nézve lapoztam tovább.
- Egyszerűen élvezet hallgatni e társalgást- mondtam egy fanyar mosollyal, mire Rosie folytatta a kérdéseit.
- És mit gondol a hirtelen eljegyzésről?
- Örömteli hír ez mindannyiunk számára.
- És szerinted Evangelina boldog lesz?- kérdezi már halkabban Rosie, én pedig szép lassan csukom össze az újságot.
- Boldog lesz.
- Szeretném én is ezt hinni- sóhajtott fáradtan Rosie, majd barátnője felé tekintett.
Én is vettem a bátorságot hogy Evangelina felé nézek és ahogy szép, fakó arcára pillantottam sápadtnak tűnt. Megtört és komor volt. Szívfacsaró volt őt így látni.
Elgondoltkodtam rajta, ahogy újra a karjaim közé zárom őt, mint amikor azon az estén, a fürdő szobájában. Akkor ott nyugodtnak tűnt. És én ezt szeretném. Hogy nyugodt legyen. És hogy újra a csókját érezhessem.
- Igen elkalandozott felség- ránt vissza a valóságba Rosie mosolygós hangja, mire egy kicsit megköszörültem a torkom.- Min gondolkozott el ennyire?
- Csak azon, hogy bízok Evangelina boldogságában.
- Ehhez már késő- tápászkodik fel Rosie, majd szemeivel rám néz.- Evangelinan már semmi és senki nem tud segíteni.
Sétál el mellettem Rosie, mire kezét hirtelen a vállamra rakja, majd azt megszorítva néz le rám.
- De te talán igen Davien.
Kérdőn és gondterhelten néztem magam elé. Tényleg így lenne? Talán én tudnék segíteni Evangelinan? Tudom hogy utál, de ha megmutatnám neki a másik énem, akkor bízna bennem és nem gyűlölne többé annyira. Egy jó barátja szeretnék lenni Evangelinanak. Csak az a baj, hogy bárhogy is gondolok rá, vágyok rá. Az egész lényére vágyok.
Önző vagyok amiért újra a Hercegnő csókjára vágyok. És arra, hogy a nevemet újra sóhajtva mondhassa ki.
Egy óra eltelte után Evangelina egy nagyot sóhajtva figyelte az ajtót, ami éppen a távozó kisasszonyok után csukódott be. Így a helyiségben már csak hárman maradtunk, de időközben Rosienak is el kellett mennie.
Már csak én és Evangelina voltunk a teremben.
Evangelina nem szólt semmit, csak gondterhelten ült vissza helyére, majd öntötte teli poharát pezsgővel. Egy szempillantás alatt lehúzta az alkoholt és szemeit lehunyva döntötte hátra fejét a kanapén.
- Akkor most nagy a boldogság és az öröm- sétálok Evangelinahoz, majd a kanapéba támaszkodva figyeltem le rá.
- Mit tudsz te az örömről és a boldogságról Davien?
- Hidd el Hercegnő, sok mindent.
- Őszintén- nézett fel végre szemeimbe, mire én csak csendben figyeltem őt.
- Semmit.
- Na látod. Akkor ne szólj bele olyan ba, amit még te magad sem tudsz- haragos szemeivel végig engem figyelt, közben pedig ott bújkált benne a szomorúság.
- Egy valamit viszont azért tudok Hercegnő.
- És mi lenne az mindent tudók Őfelsége?- gúnyolódott, én viszont csak közelebb hajolva hozzá néztem bele kék szemeibe.
- Az, hogy boldogtalan vagy Evangelina.
Evangelina zavartan pislogott rám, majd ajkait szorosan összepréselve lökött el magától.
- Meg mondjam én hogy mit tudsz te Lawrence?- állt fel hirtelen, majd közelebb lépve hozzám mutatott rám fenyegetően ujjaival.- Beleütni az orrodat mások érzelmébe. Azt, azt tudod te!
Eleget voltam már türelmes. Így egy gyors mozdulattal ragadtam meg Evangelina kezét, majd magamhoz húzva őt tapadtam csábító ajkaira. Evangelina először idegesen, majd dühösen mocorgott a karjaim között, míg végül megnem szakítottam a csókot.
Zavartan és értetlenül figyelt engem a lány. Mellkasa gyorsan mozgott fel s alá. Kék íriszeiben pedig a nyugtalanság szikrája csillant fel. Majd hirtelen ragadta meg galláromat és most ő tapadt az én ajkamra. Türelmetlenül kérte a csókokat egymás után. Evangelinaval a karjaim között indultam meg a kanapé felé, amikor Evangelina egyszer csak, nem fordított a helyzetünkön. Kezeivel egy nagyott lökött rajtam, mire én a puha bútorra zuhantam, így elválva tőle. Evangelina az ölembe ülve vette arcomat a két kezei közé, majd ismét egy újabb csókért türelmetlenkedett. Én egyik kezemmel a derekát, míg másikkal a hátát simogattam, miközben még mindig egymás csókjait élveztük.
- Most még sem utálsz Hercegnő?- kérdeztem, miközbem Evangelina nyakát szórtam be apró csókokkal.
- Miért ne utálnálak? Ugyan úgy gyűlöllek, ahogy azt eddig tettem- sóhajtott nagyokat, miközben teste teljesen elgyengült a karjaim között.
- Milyen meglepő, most még is itt ülsz az ölemben és élvezed a helyzetet és az általam nyújtott élvezeteket- mosolyogtam pimaszul, mire Evangelina dühösen, még is sóhajtva nézett le rám.
- Ne hogy azt hidd, hogy ilyen könnyen a bűkörödbe tudtál engem csalni.
- Még is sikerült.
- Mit művelünk mi Lawrence?- kérdezte Evangelina, egy két csók között.
- Szabályt szegünk.
- És megéri ez nekünk?
- Te hogy gondolod Hercegnő?- tűrtem ki Evangelina arcából egy kósza tincset.- Megéri ez nekünk?
Evangelina nem tudott a kérdésemre választ adni, ugyan is az ajtó nyíló hangja szakította félbe őt. Hirtelen szállt le rólam a Hercegnő, majd szinte a szoba másik felébe elhúzódva szendte össze magát.
- Hercegnő, de jó hogy még itt találom!- szelte át Tina lelkesen a termet, ami szinte fejfájító volt.
- Mi a baj Tina? Történt valami?- kérdezte Evangelina zavart hanggal, én meg csak csendben ülve figyeltem a történéseket.
- Hát elfelejtette Hercegnő? Ma van a ruha próbája.
- Oh, hogy az ma van?- kérdezte Evangelina nem éppen lelkesen.
- Igen és 5 perc múlva megjelenése lesz, szóval menjünk is- karolt bele Tina Evangelinaba, majd az ajtó felé terelte a lányt.
- De..- próbálta volna magát Evangelina kihúzni a helyzetből de Tina nem hagyta ezt neki.
- Semmi de Hercegnő. Fontos nap lesz ez a számára, így megkell találnunk önnek a megfelelő ruhát.
Evangelina nem szólva semmit nézett hátra, szemei pedig úgy ragyogtak rám, mint még azelőtt soha. Így még nő nem nézett rám, ahogy azt ő tette. Egyszerre félt és volt bátor.
A pillanatot Tina szakította meg, aki szavaival vissza rántva Evangelinat vezette ki őt a teremből. Az ajtó becsukódott, én pedig ismét magamra maradtam. Az érzések megállíthatatlanul kavarogtak bennem. Míg végül rá nem jöttem valamire.
Hogy nagy az esély arra, hogy beleszerettem Evangelinaba.