𝐌𝐀𝐗
A kölykök ugrándoznak, integetnek, nevetnek, az üveg túloldalán lévő sellőnek öltözött szőke lány pedig mosolyogva fúj nekik levegő buborékokat és integet nekik vissza. Poppy fényképeket csinál róluk, nagy mosollyal az arcán kéri őket, hogy forduljanak felé hogy lencsevégre kaphassa őket. Theo valószínűleg azon gondolkodik, hogy a csaj hogy tud ilyen sokáig a víz alatt maradni egyetlen levegővétellel. Natalie pedig csak mosolyog miközben a gyerekek a sellőre mutogatnak és millió kérdéssel bombázzák meg a másodperc tört része alatt. Esküdni mernék, hogy még életemben nem láttam olyan csodát, mint ez a nő.
Az a türelem, amivel a kölykökre figyel, az az öröm az arcán, ami akkor jön elő, ha valamelyikőjük megrángatja a kezét, hogy felhívja magára a figyelmét... Natalie gyönyörű, igen, a szó szoros értelmében is, de a lelke a legeslegszebb része. Ez a szemeiben csillogó fény a legszebb dolog, amit valaha láttam, én pedig nem tudom róla elszakítani a tekintetem. A szívem hevesebben ver minden alkalommal, ha ránézek, de nem az idegességtől vagy azért mert izgulok. Ha ránézek átjár a nyugalom, a béke, a karjaiban feküdni olyan, mint haza térni egy hosszú nap után, de miközben a szemei tele vannak örömmel ránézni olyan, mint éberen álmodni.
Az a sok modell, akikkel a pályán találkozok, akik azért vesznek minden alkalommal VIP jegyeket a versenyekre mert abban reménykednek, hogy egy nap összeszedhetik valamelyik pilótát olyan műnek tűnnek minden csillogásukkal és gyönyörűségükkel, ha visszagondolok rájuk. Pedig emlékszem, hogy Daniellel régen még fogadtunk is, hogy a verseny előtt vagy után fognak többen ránk hajtani közülük. Arra is, hogy hányan fogják megadni a számukat és hányan ajánlják majd fel, hogy estére felmelegítik az ágyunk. Emlékszem, hogy nevettem, viccelődtem velük, de a beszélgetéseink mindig felszínesek és kicsinyesek maradtak és sosem érdekelt valójában semmi részlet az életükből az intim dolgaikon kívül. Miközben a csajok a lábaim körül ültek, mellettem vagy rajtam azon gondolkoztam, hogy alig várom, hogy megdöntsem őket. Tudtam, hogy azért simítják a kezeiket olyan incselkedve a mellkasomra, azért markolnak bele a combomba, vagy hajolnak közel egy csókra, mert a pénzem vagy a hírnevem kell nekik. Én pedig vakon hagytam, hogy vezessenek, mert akkoriban ez egyáltalán nem érdekelt. Volt, amikor egy-egy verseny ünneplésekor annyira lerészegedtem, hogy amikor másnap délben vagy délután felkeltem és ránéztem a mellettem fekvő nőre még a nevét sem tudtam felidézni az agyamban. Nem érdekelt. Egy volt a sok közül, egy könnyen pótolható, eldobható dolog, ami tudtam, hogy mire leszáll az éj még kósza emlék sem marad.
Egy fasz voltam, egy tapló, akit elvakított a csillogás. Egy büdös nagy tuskó. És az is maradtam volna. Gond nélkül leéltem volna az életemet úgy, ahogy voltam, ha bele nem állok a falba Silverstoneban.
Natalie nem azt az embert ismerte meg, aki a baleset előtt voltam. Emlékszem, azon a hülye kerti sütögetésen, amin először találkoztunk csak egyetlen pillantást engedtem meg rá magamnak és egy suta köszönést, mert Christian és a menedzserem is külön felhívta rá a figyelmemet, hogy kicsoda és hogy nem egy olyan lány, akivel kikezdhetek. Mind tudták és én is tisztában voltam vele, hogy nem lenne több egy strigánál, egy képzeletbeli listán.
Nem... A Max, akit Natalie megismert, egy ember, akit azt hittem, hogy már nagyon régen elveszítettem. Egy ember, aki a húgom fejében élt csupán. Egy ember, aki olykor sírva hívta fel, ha vesztett egy versenyen, egy ember, akit mindig érdekelt, hogy hogy teljesít a suliban, hogy minden jól van-e vele egy ember, aki gondoskodó volt, szeretetteljes, egy... jó ember. Egy ember... aki sosem voltam igazán, miután a Forma 1-be kerültem. Akivé mindig válni próbáltam nehogy úgy végezzem, mint az apám és öreg koromra mindenki gyűlöljön. De ez az álom olyan lehetetlennek tűnt és csupán akkor foglalkoztam vele, ha olykor egyedül maradtam éjszaka. Aztán valahogy mégis ő lettem. Valahogy úgy, hogy nem is próbálkoztam vele aktívan, hogy azzá váljak, aki lenni akartam.
A baleset előtti Max sosem ismerte volna be, hogy félt valamitől, sosem beszélt az érzéseiről, hacsak nem a versennyel voltak kapcsolatosak még azoknak sem, akik a legközelebb álltak hozzá. A baleset utáni viszont mosolyt csal az emberek arcára, elolvassa a barátja kedvenc könyvét, meghallgatja egy furcsa, vörös hajú lány legfrissebb celeb pletykáit és divattal meg kerti kártevőkkel kapcsolatos gondolatait és hagyja, hogy az a lány, akihez sosem szabadott volna korábban hozzászólnia teljesen elcsavarja a fejét.
Sosem gondoltam, hogy élvezném, ha egyszer letelepednék, vagy megállnék valaki mellett. Élveztem, hogy minden éjszaka mással keféltem minden kötöttség nélkül. Nem akartam beszélni velük, nem akartam megtudni róluk semmit a gyerekkorukból, nem érdekeltek az álmaik, a nézeteik. Natalieról minden érdekel. Minden, amit elmond és minden, amit nem. Szeretném megtudni a legmélyebb titkait, ott szeretnék lenni vele a legboldogabb és legszomorúbb pillanataiban, szeretném magamhoz húzni és megcsókolni. Szeretnék megfürödni abban a fényben, amit áraszt magából és reménykedni benne, hogy elmúlasztja az én lelkemben tomboló sötét viharokat.
Mert Natalie ilyen lány. Egy csillag, ami bár nem ég nagy lánggal az egyik legelképesztőbb mind közül. Egy csillag, aminek a fénye nélkül képtelen vagyok elképzelni többé az életem.
– Max, bohóchal! – mutat Holly az üvegre, ami mögött bohóchalak százai úszkálnak mire azonnal mögé lépek és lehajolok, hogy megnézhessem őket.
Nem értem ezt a kölyköt. Hogy lehet, hogy nem beszél senkivel, amikor olyan emberek veszik körbe, mint Natalie, Theo és Poppy? És miért pont velem beszél? Én nem vagyok specialista, én nem foglalkozok hivatásszerűen gyerekekkel, én nem tudom, mit kell neki mondani, vagy meg kell-e dicsérni, ha beszél, én csak...
– Kérdezhetek valamit? – nézek rá Hollyra, aki erre lassan bólint egyet és felém fordul. – Miért pont velem beszélsz, ha a többiekkel nem?
Holly nem válaszol, csak elfordítja a fejét és eltúrja a haját az útból, hogy számomra is láthatóvá váljon a fejbőrén lévő rég összeforrt heg.
– Mi? – kérdezem értetlenül. – Mi ez?
Holly megfogja a jobb kezem és jelentőségteljesen ránéz az égési sérülésre. Talán nem is tudná akkor sem szavakba önteni, ha szeretné, és így egyszerűbb kommunikálnia. Olykor nagyon csúnyán dadog. Amikor a halakról beszélt akkor is észrevettem, de mégsem értem teljesen, mit szeretne ezzel. Talán a fején lévő sérülés miatt alakult ki nála ez a dadogás? Talán azért lát sorstársat bennem, mert én bár tudok rendesen beszélni egy részemet én is elveszítettem aznap a pályán? Sosem leszek már olyan, mint előtte. A nyomok a bőrömbe égtek és Holly se fog tőle megszabadulni soha, mert a sérülése örökké meg fogja akadályozni benne.
– Baleset? Azért beszélsz velem, mert baleseted volt? – kérdezem, de ő már tovább is húz a következő tartályhoz, hogy megnézesse velem a benne úszkáló csikóhalakat és ezzel lezárja a beszélgetést. Nem fog beszélni róla. Szeretné, ha egyszerűen beérném annyival, hogy mindketten ugyanolyan sebhelyeket viselünk a testeinken és talán a lelkeinken is. Én pedig elfogadom ezt a magyarázatot.
– Vizipacik! – tapad az üveghez Gabby Holly mellett, aki azonnal a szőke kislány felé fordul. – Sawyer tengeri csillag simogatót is talált. Eljössz velem? Nem merem egyedül megfogni.
Holly nagy, boci szemeivel felém fordul és kétszer meghúzza a kezem, hogy menjek velük, szóval beletörődve a sorsomba elindulok a két kislánnyal. Gabby rengeteget beszél. Be sem áll a szája és egyszerűen elképedek azon, hogy hogy bír valaki egy levegővétellel ennyit dumálni. Tökéletesen kiegészítik egymást. Holly még egy ideig a kezembe kapaszkodik, de aztán egyszerűen elengedi a kezem és követi Gabbyt, hogy megsimogathassák az állatokat az állatsimogatóban. Én lassítok a lépteimen és megállok egy másik hatalmas akvárium előtt, amiben óriási halak úszkálnak teljes nyugalommal. A szemem sarkából még látom a gyerekeket, de arra gondolok, hogy talán jobban teszem, ha hagyom őket kibontakozni egy kicsit.
– Mi a baj? – kérdezi tőlem egy hang, amit már nagyon jól ismerek, mire azonnal felé fordulok és halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
– Nem tudom, hogy bírod. A gyerekek iszonyatosan fárasztóak – hajtom a kezeimbe a fejem, mire Natalie felnevet és felém fordul.
– Van tapasztalatom. Hol van Holly és Gabby? Te vigyáztál rájuk és nem találom őket.
– A tengeri csillagot simogatják – mutatok a terem felé, ahol a két gyerek simogatja az állatokat.
– És te?
– Én pihenek mielőtt Gabby megint elkezdené nyomni a süketet a teknősös sorozatáról – Natalie összefonja maga előtt a kezeit és olyan tekintettel fordul felém, amitől egyből újra szeretném fogalmazni, amit mondtam. – Már nem mintha baj lenne vele, hogy ennyit beszél. Sőt! De Hollyval könnyebb beszélgetni.
Natalie felnevet, az ajkai alól előbukkannak a fogai mire én is elmosolyodok. Nem tehetek róla, önkéntelen reakció.
– Te jól vagy?
Natalie bólint és a tartály felé fordul, hogy ő is ránézhessen az üveg mögött úszkáló halakra.
– Jól. A sellővel minden rendben volt, pedig nagyon izgultam miatta. Szóval most már megnyugodtam.
– Mi baj volt a sellővel?
– Nem tudták, hogy a mai műszakot be tudja-e majd vállalni. Torokgyulladása volt. Szóval kicsit izgultam, hogy itt lesz-e. Mármint a gyerekek nem vették volna észre, ha nincs itt, mert nem beszéltem nekik róla, így viszont olyan boldogok voltak miatta! És pont ilyen örömöt szerettem volna látni rajtuk.
– Legrosszabb esetben beküldtünk volna téged.
– Engem? – Nevet fel. – Miért?
– Christina, tudom, hogy még kifejezetten új vagy a szakmádba, de...
– Ahj, Max menj már! – szakít félbe és megcsapja a vállam, hogy fogjam be a mondat további része pedig nevetésbe fullad.
– Elnézést! – köszörüli meg valaki mögöttünk a torkát mire mind a ketten hátra fordulunk az ismeretlen nő és kisfiú felé.
Natalie azonnal a gyerekek felé kapja a fejét, mintha attól félne, hogy ezalatt a fél másodperc alatt, amíg megpihent valami őrült nagy galibát okoztak. De Holly, Gabby és Sawyer még mindig a tengeri csillagokat simogatják, a többiek pedig az oktatót hallgatják, aki a halakról beszél nekik néhány akváriummal arrébb.
– Segíthetünk? – kérdezi Natalie, mire a kisfiú egy kicsit még jobban az anyja lába mögé bújik és még erősebben megszorítja a kezében tartott kisautót.
– A fiam... Kevin, nagy rajongója önnek – mosolyog rám az anyuka. – Oda lenne egy képért önnel, ha megengedi! – mondja kedvesen a kisfiú szeme pedig felragyog miközben rám néz.
– Egy aláírásba beleegyeznek? – kérdezem inkább. – A csapatom még nem adott ki hivatalos tájékoztatást a hogylétemről és ilyenkor nem fényképezkedhetek.
– Persze! – túr a táskájába azonnal a nő. – Nagyon köszönjük!
Átveszem a tollat az anyukától és a kisfiú átnyújtja nekem a kezeiben tartott kisautót. Örül, de teljesen nem tudja elrejteni az arcára kiülő csalódottságot. Nagyon reménykedett abban a képben.
– Én is pilóta akarok lenni, ha felnövök! – mondja miközben aláírok, mire halványan elmosolyodok.
– Reméljük, mire felnő átgondolja és valami biztonságosabb dolgot választ magának! – nevet fel az anyuka végigsimítva a fia szőke haján mire Natalie elmosolyodik. – Örülünk, hogy jobban van! Küldtünk virágot a kórházba. Nagyon megijedtünk, hogy esetleg... – elharapja a mondatot miközben visszaveszi a tollat mire bólintok.
– Megértem. Én is megijedtem – lehajolok Kevinhez, hogy a kezébe adhassam az autót a kisfiú pedig óriási mosollyal kap utána és köszöni meg.
– Mikor mész vissza? – kérdezi kíváncsian. – Már mindenki nagyon vár!
– Nem tudom. Talán csak a következő szezonban.
– Menj idén, mint Lauda, négy héttel a balesete után!
Az anyuka mosolyogva megrázza a fejét és magához húzza a fiát, hogy a gyerek befejezze a beszédet. A testem minden sejtje megfeszül miközben az anyuka úgy végignéz rajtam, mint a hentesnél szokás a húson, ahogy a fia nevében megköszöni az aláírást. Iszonyatosan kényelmetlen érzés. Még úgy is, hogy a kölyök szeme csillog az örömtől, hogy láthatott és találkozhatott velem. Aztán elbúcsúznak és elmennek, nekem pedig úgy enged ki az idegesség a testemből, mint a jég a forró vízben.
– Meg fogom mutatni a suliban is! – mondja Kevin az anyjának még hallótávolságban Natalie pedig hatalmas mosollyal az arcán követi az útjukat. – Anya, ugye, Max milyen menő? Ugye?
– Kicsim, szét van égve. Ez nem menő, ez borzalmas. Hogy néz ki szegény? Sosem lesz már normális élete ezután.
Ezeket a szavakat hallva olyan érzésem van, mintha a jókedvet egyszerűen kiszipolyozták volna a testemből. Mintha kiverték volna az összes levegőt a tüdőmből. Mintha egy bezárt üveg palackban rekedtem volna, amiben minden eltompul. Az arcomról leolvad a mosoly, a karjaim furcsán gyengévé válnak, és olyan érzésem van, mintha a gyomrom kilyukadt volna és most a benne lévő savak végigégetnék a testem belülről. Natalie azonnal felém fordul, a keze a vállamon pihen, de egyszerűen képtelen vagyok... Én, jelenleg nem... Nem akarom meghallgatni, hogy amit az anyuka mond nem igaz. Hogy értékes, fontos ember vagyok, hogy...
– Max – suttogja gyengéden.
– Ne! – fordulok el tőle. – Majd jobb lesz! Idővel megszokom, de most ne mondj róla semmit!
Úgyhogy nem mond. Nem mond semmit. Nem erőltet pszichológiai szövegeket le a torkomon hátha jobban érzem majd tőle magam, nem akadékoskodik, még csak hozzám sem ér. És ez jó. A fájdalom jó. Tanulni lehet belőle, újjáépülni lehet miatta. Ha nincs fájdalom, nincs haladás. Vannak dolgok, amiket el kell, hogy fogadjak. Sebek, amelyekre nem kell balzsam.
"De nyertem! Úgy kiabálsz, mintha veszítettem volna!"
"Te nyomorult, rühes kölyök! Nem érted, hogy a felső kategóriában nem engedhetsz meg magadnak hasonló baklövést? Az a mutatványod ma a pályán a dobogót kockáztatta!"
"Így is Leclerc előtt értem célba! Nem veszítettem!"
"Takarodj ki a kocsiból! Takarodj ki!"
Az a kisfiú, aki akkor voltam sírt, dühöngött, rúgott, ütött és toporzékolt, de az apja nem fordult érte vissza a kocsival. Mire hazaért a benzinkútról, és szembenézett az apja lesajnáló tekintetével, az anyja aggodalmával és a húga félelmével többé nem érzett semmit. Aznap valami meghalt. Valami elpattant. És soha többé nem követtem el ugyanazt a hibát.
Talán miközben jobb emberré váltam valami előjött bennem, aminek nem szabadott volna. Valami jellemhiba, mint akkor régen. Miért érdekeltek engem mások szavai? Mióta hagytam, hogy ezek a szavak befolyásoljanak? Basszák meg magukat mind! Basszák meg! Miért képzelik, hogy ők különbek? Hogy ők mások? Hogy ők nem olyan rondák és visszataszítóak belülről, mint ahogy én kinézek?
És ha ronda lettem? És ha visszataszító? Háromszoros világbajnok vagyok huszonhat évesen. Az egyik legfiatalabb valaha. Az emberek nem az arcom miatt ismertek meg, hanem mert mióta a pályára léptem taroltam.
– Este fel kellene hívnunk apádat! Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek a pályára.