Hikaru és Koto kétségbeesetten keresték Kaorut. Már megnézték az összes szóba jöhető helyet, ahol a fiú elbújhatott. Benéztek az üres klubházakba, az alsósok, majd a felsősök épületébe is, de sehol sem lelték a fekete hajút. Hikaru még a könyvtár ablakain is bekukkantott, mert bár az iskolakönyvtár zárva volt, de ha Kaoru nagyon be akart jutni valahová, mindig megtalálta a módját. De nem látta őt. Még az üres területeket is átfésülték, de semmi.
– Hová a pokolba tűnhetett? – Hikaru nemcsak aggódott, de kezdett kissé mérges is lenni. – Az egy dolog, hogy Wen Tai és diákok elől bujkál, de ez több a soknál! Tudnia kéne, hogy anya aggódik miatta. Hogy mi is aggódunk miatta.
– Tudja ő azt, Hika – szólalt meg Koto, és most kivételesen ő volt az, aki próbálta lecsillapítani a párját. Megragadta Hikaru vállát, és maga felé fordította a barna hajú fiút. – Hidd el, tudom, milyen érzések kavarognak benned. Ha Haku tűnne el így, akkor én is felforgatnék mindent, hogy megtaláljam.
– Mi van, ha Wen Tai elkapta? – kérdezte idegesen Hikaru, nem is tudva, milyen közel jár az igazsághoz. – Tudod, hogy mire képes! Hogy mit tett Kaoruval, amikor New Yorkban voltunk. Ha akkor nem megyünk be...
Hikaru érezte, hogy Koto magához öleli. Nem sokszor fordult elő, hogy kettőjük közül a fehér hajú volt a nyugodtabb, hiszen mindig Hikarunak kellett őt megnyugtatnia. De nem akarta, hogy Wen Tai végül megtegye azt, amit New Yorkban nem sikerült neki, ami miatt az anyjuk kivágta és kitiltotta az unokatestvérüket a házból. Hikaruban még túl élénken élt az a kép, ahogy Kaoru nézett, amilyen állapotban volt. Félt Wen Taitól, de mégis képes lett volna engedni az idősebb fiúnak. Mert Kaoru azt szokta meg, hogy gátlástalanul mindenki kihasználhatja őt testileg, lelkileg, érzelmileg. Soha többé nem akarta úgy látni az öccsét, ahogy akkor látta. Kaoru nem azt érdemelte, hogy bárki rátaposson, mint egy használt lábtörlőre.
– Nem... nem akarom... újra... úgy látni őt... – Hikaru remegve kapaszkodott Kotóba, aki lágyan simogatni kezdte a párja haját, hátát.
Koto pontosan tudta, hogy Hikaru mit él át. Hiszen ő is ott volt akkor. És az egész alig másfél éve történt, azon a márciusi délutánon.
~*~
1993. március 20-a:
Hikaru és Koto gyanútlanul sétáltak be a Liu-család New York-i házába. Már három év eltelt azóta, hogy a házaspár befogadta a Kawanishi testvéreket, akik már egészen jól otthon érezték magukat a családban. Koto és Hikaru nagyon közel kerültek egymáshoz, de még nem igazán tudták, hogy is állnak a másikkal. Bár kerülgették egymást, rengeteg időt töltöttek egymás társaságában és néha egy-egy érintés és simogatás is megtörtént, de még egyikük sem volt teljesen biztos abban, mit is akarnak a másiktól. Talán pont ezért is töltötték a napot kettesben, hogy jobban megismerjék egymást. Ran Taonak különórája volt az egyik tanárral a belvárosban, míg Ji Zhang magával rángatta Hakut vásárolgatni és sétálni. Koto ugyan eleinte nem nézte jó szemmel a dolgot, de Liu asszony hathatós közreműködésére végül hajlandó volt elengedni az öccsét a lánnyal. Azzal a lánnyal, akiről sosem lehetett tudni, mikor gyújt, vagy robbant fel valamit. Bár való igaz, Hakut sosem bántotta, sőt, úgy tűnt, nagyon odavan a nála két évvel fiatalabb, szemüveges, halk szavú fiúért. De Koto mégis húzta az orrát, míg Hikaru el nem rángatta magával, hogy egy játékteremben múlassák a szombatot. Igazság szerint, lett volna tanulnivalójuk, de még Liu asszony is úgy volt vele, hogy a gyerekek néha szórakozzanak is. Elvégre most fiatalok, most kell megtapasztalniuk sok mindent, amire később talán nem lesz lehetőségük. Vagy azért, mert nem lesz idejük, vagy azért, mert már gyerekesnek fogják gondolni.
Hikaru Kaorut is hívta, akit alig másfél hónapja fogadtak hivatalosan is örökbe. De a fekete hajú, tizenhárom éves fiú egyszerűen a fejét rázta és makacsul ült tovább az ablakpárkányon a Hikaruval közös szobájában. Valami magazint olvasott, miközben olyan tekintettel bámult barna hajú „bátyjára", mintha az minimum meg akarná nyúzni. Hikaru végül hagyta Kaorut, aki szemmel láthatóan még mindig nem akart velük közösködni. De az előéletét nézve, ez nem is volt fura, bár Hikaru szerette volna, ha nem fél tőlük, nem utálja őket és főleg, nem néz rájuk úgy, mintha meg akarnák skalpolni.
Koto és Hikaru az egész napot együtt töltötték, videójátékoztak egy játékteremben, aztán egy pláza gyorséttermében ebédelte, végül megnéztek valami nevetséges akciófilmet az egyik moziban. Egyikük sem sejtette, mire érnek haza, hogy jobb lett volna, ha el sem mennek. Mikor beléptek a házba, és levették a cipőjüket, valamint a kabátjukat, még nem gondoltak semmire. Tudták, hogy Liu úr üzleti úton van Németországban, Liu asszony pedig a délutáni sziesztáját tölti, így próbáltak halkak lenni. A személyzet a dolgát végezte, a fiúk pedig éppen elosontak volna a könyvtár előtt, amikor valami hang ütötte meg a fülüket. Halk beszéd és nyöszörgés zaja.
– Valaki van bent – állapította meg Koto. – Talán Kaoru?
Hikaru összevonta a szemöldökét. Kaoru nem beszélne magában, mert már az is csodaszámba ment, ha egyáltalán megszólalt, így halkan lenyomta a kilincset és a két fiú belépett a hatalmas könyvtárszobába. A nyögések hátulról jöttek, mivel a könyvtár hatalmas volt, tele könyvekkel megpakolt polcokkal. Hátrébb három asztal volt székekkel, valamint egy puha kanapé és több kényelmes fotel is. Mindegyik úgy helyezkedett el, hogy elég hely legyen mindenkinek és jól lássanak a besütő napfényben. A hangok az egyik asztal felől érkeztek, így a fiúk megszaporázták a lépteiket. Ami a szemük elé tárult, azt Hikaru hirtelen nem tudta ép ésszel felfogni. Kaoru az egyik asztalon feküdt, hanyatt, alig volt rajta ruha, mert valaki letépte róla. A testét több helyen kék-zöld véraláfutás és néhány, valószínűleg valamilyen vágószerszám okozta seb fedte, és egy alak nyomta le őt az asztalra aki, amikor meglátta a két fiút, elvigyorodott. Az illető egyik kezével Kaoru kezeit a hátára szorította, a másikkal pedig éppen a lábait tárta szét. Kaoru szemei egyszerűen élettelenek voltak, ahogy bámult bele a semmibe, mint aki feladta a harcot. Mintha mindegy lenne, mi történik vele, csak gyorsan legyen vége. Nem is harcolt, csak pár halk nyögés hagyta el a száját. Hikaru kezei akaratlanul szorultak ökölbe a látványra, testét a hirtelen feltámadt düh rázta.
– Hali! – közölte kedélyes hangon a hosszú hajú srác, mire Hikaru szemei összeszűkültek.
– WEN TAI! – üvöltötte a barna hajú, majd a másikra vetette magát. – DÖGÖLJ MEG, TE ROHADÉK!
Sikerült arcon találni a fiút, aki leesett Kaoruról és elterült a puha, királykék színű puha szőnyeggel fedett padlón. Mire Wen Tai feleszmélt volna, Hikaru már rajta volt és magánkívüli dühében ütötte-verte az unokatestvérét, ahol érte. Aztán arra eszmélt, hogy valakik berohannak, felrántják őt és Wen Tait a földről, majd Liu asszony orvosért kiált. De ő egyre csak Kaoru üres, reményvesztett tekintetét látta maga előtt, aki még akkor sem csinált semmit, amikor Liu asszony megérkezett. Mintha nem számítana, ki és mit csinál vele, csak legyen vége a fájdalomnak.
Arról csak később értesült, hogy Wen Tai észrevétlenül jött be a házba, ahonnan Yin Feng kidobta, majd felhívta a sógorát Hongkongban, hogy beszámoljon neki a dologról. Hikaru megúszta egy fejmosással, aki aztán az egész hétvégét Kaoru mellett töltötte és önmagát okolta, amiért nem volt ott, hogy vigyázzon rá. Kaoru sosem okolta érte, sosem rótta fel neki a dolgot, ami csak fokozta Hikaru keserű önmarcangolását.
Később sem kérdezte meg Kaorut, hogy pontosan mi történt. Akarta, de volt egy olyan érzése, hogy a fiú úgysem mondaná el. Mindenesetre, azután, ha Wen Tai akármikor szóba került, Hikaru látta az öccsén, hogy halálra rémül már a név hallatán is. Ami nem volt csoda, hiszen Hikaru pontosan tudta, hogy a nála négy évvel idősebb fiú mire képes, ha úgy tartja kedve.
~*~
Hikaru megrázta a fejét, és elhúzódott Kototól, aki aggodalmas tekintettel nézte a párját. Tudta, hogy Hikaru ki fog borulni, tudta, hogy néha ő is tud rosszul reagálni. És azt is tudta, hogy Kaoru milyen fontos neki, hiszen sokat voltak együtt. Ő volt az első, akivel Kaoru találkozott a családból azon a hideg, januári estén. De nem akarta most felhozni, inkább ezúttal türelmesen várt, míg a barna hajú lehiggad. Bár általában Koto volt a gyerekesebb, tudott ő is felelősségteljes, már-már felnőtt módjára viselkedni. Hiszen gyerekként meg kellett védenie Hakut a szüleiktől, ehhez pedig azt kellett, hogy komolyan vegye a dolgokat. Csak akkor engedhette el magát végre, amikor megértette, hogy Haku biztonságban van Liuéknál.
Hikaru végre lassan megnyugodott, de tudta, hogy nem vesztegethetik az időt. Ha Wen Tai rátalál Kaorura, vagy esetleg Kuroyume Griffnek támad valami eszement ötlete... Hikaru nem akart belegondolni, mi történne akkor.
– Jól vagyok – nézett fel Hikaru végül Kotóra, de a másikat nem tudta becsapni. És Hikaru tudta, hogy Koto pontosan tisztában van vele, milyen pocsékul érzi magát. – Keressük meg, hátha nem is valamelyik épületben van. Mi lenne, ha a tetőn bújt el?
– Azt nem zárják? – kérdezte Koto elgondolkodva, bár aztán eszébe jutott, hogy a végzősök egy része előszeretettel szokott ott dohányozni. – Jó, menjünk! Ha ott sincs, akkor megnézhetjük még az uszodában is, bár kétlem, hogy oda betenné a lábát.
– Ha ott bújt el, akkor talán pont azért, mert ott soha senki nem keresné – morfondírozott Hikaru.
Mindketten tudták, hogy Kaoru nem tud úszni, utálja a nyilvános fürdőket, a medencéket, vagy az olyan nyílt vizet, ahol más is fürdik. Futásnak eredtek a felsősök épülete felé, hogy felmenjenek a tetőre, mint utolsó mentsvár, miközben nem tudták, hogy így egyre távolabb kerülnek attól a személytől, akit éppen keresnek.
– Meg fogjuk találni! – jelentette ki határozott hangon Koto.
– Tudom – bólintott Hikaru, de nem tette hozzá, hogy vajon milyen állapotban.
A fiatalabb fiú szíve a torkában dobogott, miközben rettenetes előérzet kerítette hatalmába. Kaoru máskor is elbújt már, nemcsak otthon, de itt az iskolában is. De sosem tartott ennyi ideig, hogy előkerítsék, mert sosem ment messzire. Hikarut rettenetes aggodalom fogta el arra az ijesztő gondolatra, hogy valami borzalmas történt a mostohaöccsével. Ez pedig összeszorította a szívét, de annyira, hogy hirtelen úgy érezte, megfullad és nem kap levegőt. Meg kellett találnia! Kaorunak jól kellett lennie! Csak erre tudott gondolni, miközben Kotoval a nyomában felfelé rohant a lépcsőn a tető felé.
~*~
Kaoru egyszerűen feladta. Tudta, hogy nincs hová mennie, nem is tudott volna menekülni. Az elméjében felsejlett az a márciusi szombat, amikor majdnem pont ugyanez történt. Csak akkor Hikaru és Koto berontottak a könyvtárba, Hikaru pedig nekiesett Wen Tainak. De most nem volt itt Hikaru, hogy megmentse. Nem volt itt senki, csak ő és Wen Tai, aki éppen arra készült, hogy megtegye azt, amit azon a napon meg akart tenni. Kaoru nem is hibáztatta, hiszen úgyis mindenki csak kihasználta. Amikor Liuékhoz került, nem reménykedett semmiben. Nem hitt bennük, nem hitte el, amit Liu asszony mondott, hogy biztonságban van, hogy többé nem használhatják majd „olyan" célokra. Kaoru nem akarta elhinni, mert nem tudta elhinni. Már nem bízott az emberekben, és amikor Wen Tai aznap beosont a házba és rátámadt a könyvtárban, úgy érezte, igaza volt. Ahogy Wen Tainak is, aki talán látta rajta, hogy csak egy használati tárgy, egy olcsó ribanc, akit bárki következmények nélkül kihasználhat testileg, lelkileg, érzelmileg. Akkor egy picit megbánta, hogy nem szökött el, hogy nem ment el Eirihez, de tudta, hogy Seguchi Touma, aki együtt járt Eiri nővérével, nem nézte volna ezt jó szemmel. Ő nem szerette, hogy barátkozik Eirivel, hogy Eiri nem kergeti el folyton. De úgyis mindegy volt.
Megérezte, hogy Wen Tai a háta mögött áll, majd a lábával terpeszbe rúgja a lábait. Kaoru hagyta, félig volt csak öntudatánál, de nem akart belegondolni, mi fog történni. Mindene fájt, az egész teste tele volt sebekkel, véraláfutásokkal, az arca feldagadt ott, ahol többször erősen pofon vágták. Akik ezt művelték vele, azt mondták, megérdemli és, hogy Kuroyume Griff parancsára tették. Kaoru tudta, hogy Griff Hizaki ikerbátyja, aki a Játékért volt felelős. Nem tudta, hogy Hizaki tud-e erről az egészről, de nem is érdekelte. Csak azt remélte, hogy mielőbb vége lesz az egésznek.
– Na, kis ribanc, felkészültél? – hallotta meg Wen Tai vidám hangját, majd megérezte a fiú kezét a derekán, ahogy durván végigsimít rajta, le, egészen a fenekéig. Kaoru összerándult. – Tetszik, mi? Már jó régen nem rakhattak meg úgy istenesen, kis japán korcs, ha ennyitől is felizgulsz. Ne félj, ezek után egy hétig járni sem fogsz tudni, azt garantálom! Ahogy azt is, hogy ezek után tutira nem kellesz majd senkinek, még a drágalátos nagynénémnek sem.
Kaoru nem is gondolt rá, hogy vajon Wen Tai hogy talált rá, pedig egyszerű volt. Az idősebb fiú távolról követte Kaorut, látta, hogy néhány srác összeveri, majd elhurcolja. Csak utánuk kellett mennie, aztán várni egy ideig, míg biztonságos nem lett a terep. Wen Tai maga akarta ellátni Kaoru baját, de valójában csak testi örömöket keresett. Meg akarta alázni, össze akarta törni a fiút, hogy az soha többé ne tegye be a lábát a Liu-családhoz. Hikaruval is megtette volna, de őt a többiek nagyon féltették. Pedig ha Wen Tai valamit nem tűrt, azok a külföldi japán mocskok a családjában. Tudta, hogy Hakuval és Kotoval hiába próbálkozna. Koto túl nagy falat volt számára, aki vehemensen védte a hozzá közelállókat. Kaoru azonban mindig kívülálló volt, könnyű célpont, aki hagyta magát.
Kaoru összerezzent, ahogy Wen Tai a fenekét kezdte simogatni, majd közelebb húzódott hozzá. A fiú megérzett valami keményet a hátsójánál, és pontosan tudta, mi az. Összeszorította a fogát, és felkészült a fájdalomra. Mert amikor valaki vele csinálta, sosem volt finom, vagy óvatos. Azt akarták, hogy fájjon neki, hiszen csak a saját élvezetüket keresték, de rá sosem voltak tekintettel. Elvégre, egy játékszerrel az ember nem bánik hímes tojás módjára.
Megérezte Wen Tai egyik kezét a hasán, ahogy a fiú szinte lusta, de cseppet sem gyengéd mozdulatokkal simogatja őt, majd átkarolta a derekát. Wen Tai másik keze Kaoru hátsóján és a combjai belső felén siklottak fel-alá, mire a fiú kiadott magából egy halk nyögést.
– Csak nem élvezed, te kis hímringyó? – hallotta meg Wen Tai hangját, amely kegyetlen örömtől csöpögött. Még mindig angolul beszélt, amiről tudta, hogy Kaoru második anyanyelve. – Hiába, csak erre vagy jó, te is tudod. Ezért hagytad magad egy kis rábeszélés után tavaly is a könyvtárban. Ha a két rohadék kis japcsi nem nyitott volna be, nagyon jól éreztük volna magunkat. Én legalábbis biztosan. De most – Wen Tai hangja nem volt több suttogásnál – senki sem állíthat meg. Most senki sem fog megvédeni, kicsi Kaoru baba. Még a drága jó édes nevelőanyád sem.
Kaoru behunyta a szemét. Nem akarta látni, hallani semmit, sem érezni. Azt akarta, hogy vége legyen, ahogy mindig. Tudta, ha nem ellenkezik, nem lesz olyan hosszú. Wen Tai elveszi, amiért jött és talán nem fogja bántani többet. Bár a fiú azt sem bánta volna, ha a másik végez vele. Hiszen nincs miért élnie. Mindig gyűlölte, ha az emberek megérintik, csak egyetlen ember érintését viselte el. Csak egyetlen embernek engedné, hogy mocskos dolgokat tegyen vele. De Eiri nem az ő Eirije többé. Eiri nem érintené meg őt így, nem tenne vele ilyesmiket, mint mindenki más. Egy könnycsepp gördült le Kaoru arcán, ahogy rájött, Eiri valóban sosem lehet már az övé, akármennyire is próbálkozik. Ha pedig senkinek sem kell, mi értelme élni?
Wen Tai elvigyorodott, ahogy erősen magához rántotta a magatehetetlen testet. Túl sokáig várt már erre az alkalomra, hogy most ne éljen a lehetőséggel. Szó szerint szinte letépte magáról a nadrágot és az alsót, amik már igen kezdték szorítani őt altájon. Éppen arra készült, hogy belevágja magát Kaoruba, amikor döngve kinyílt a klubház ajtaja, és egy alak rontott be rajta.
Wen Tainak ideje sem volt meglepődni, amikor egy határozott kéz rántotta el Kaorutól, majd éles fájdalom hasított az arca bal felébe. Valahogy nosztalgikus érzés fogta el, ahogy hátraesett és megbotolva hamarosan testközeli kapcsolatba került a padlóval. Mielőtt realizálhatta volna, ki támadt rá, egy vörös villanást látott, majd csak arra eszmélt, hogy ököllel ütik az arcát.
– TE ROHADÉK SENKIHÁZI KIS KÖCSÖG! – ordította valaki japánul, minden szót egy ütéssel téve egyértelművé. – SOHA TÖBBÉ NE MERJ HOZZÁÉRNI TAMAKI-KUNHOZ, VAGY MEGÖLLEK, TE SELEJT! SZÉT FOGLAK TÉPNI APRÓ DARABOKRA, MEGÉRTETTED?! ROHADT TETŰLÁDA! DÖGÖLJ MEG! DÖGÖLJ MEG, TE SZARHÁZI KIS ROHADÉK!
Wen Tai arcán kék-zöld véraláfutások jelentek meg, az orra betört, ömlött belőle a vér, az ajka felrepedt, a bal szeme alatt pedig hatalmas monokli keletkezett. Hizaki megragadta Wen Tait, talpra rántotta és ütötte-verte, ahol érte. Az idősebb fiú kapott a bordáira, a hasára, a lábaira, sőt, Hizaki még ágyékon is rúgta, mire Wen Tai felüvöltött a fájdalomtól.
Hizaki nem hagyta abba, nem is hallotta, hogy közben valaki kiabál, csak akkor ocsúdott fel, amikor két kar ragadta meg és húzta le Wen Tairól. A fiú dühtől vöröslő szemekkel nézett szembe Liu Ran Taoval, akin látszott, nem sok kell hozzá, hogy ő is nekiessen a hongkongi fiúnak. A mindig higgadt Liu Ran Tao arca elborult, szemei dühtől, haragtól és bosszúvágytól csillogtak. Látszott, hogy egy vékony cérnaszálon függ, hogy ne verje meg ő is Wen Tait. Ha nem Hizaki rontott volna be elsőnek az ajtón, talán most ő magasodna az unokatestvére fölé véres kézzel. De valahol hálás volt Hizakinak, amiért ő tette ezt meg, mert talán így nem kell neki bemocskolnia a kezét. Hizaki egész testében remegett, miközben Wen Tai halkan nyöszörgött a padlón fekve és az arcát védte.
– Örülj neki, hogy Liu-san visszafogott – köpte a szavakat Hizaki. – Igazából, még azt sem érdemelted meg, hogy megverjelek. Nem érsz semmit!
Hizaki felállt, majd a még mindig megkötözött Kaoruhoz lépett. Kaoru, mintha nem nagyon érzékelte volna, hogy már vége, mozdulatlanul tűrte, hogy Ran Tao vágóeszközt szerezzen, majd a két fiú közös erővel elvágja a csuklóit tartó köteleket. Hizaki olyan óvatosan fogta meg Kaorut, és vette a karjaiba, hogy Ran Tao nem tudott hirtelen nem arra gondolni, vajon nincs-e köztük valami több is puszta ismeretségnél.
– Elviszem Tamaki-kunt a gyengélkedőre – mondta halkan Hizaki. A hangján lehetett hallani, hogy fel van zaklatva, ami nem volt csoda. – Liu-san, te menj vissza, szólj anyukádnak, és hívjatok egy tanárt, meg az iskolaorvost! Addig megpróbálom lekezelni valahogy Tamaki-kun sebeit.
– Rendben van – bólintott Ran Tao, majd egy utolsó, lesújtó pillantást vetve Wen Taira, elsietett.
Hizaki óvatosan felöltöztette Kaorut, aki gyengén remegett a karjaiban, majd felállt és elindult terhével a gyengélkedőre.
~*~
Griff már kiadta a parancsokat Uesugi Eirit illetően az embereinek, így nem volt kétsége afelől, hogy végre is fogják hajtani. Most, hogy Tamaki Kaoru a kezében volt, Eirinek nem lesz más választása, mint végighallgatni őt. A kis fekete hajú meg semmit sem tehet majd, arról az emberei már gondoskodtak. Griff nagyon örült, hogy a régi klubhelyiséget választotta, ahol a madár sem jár. Most pedig tényleg csendes, hogy mindenki a versenyekkel van elfoglalva. Tudta, ha kiteszi ezeknek a hongkongi kölyköknek a szűrét, akkor az apja talán majd őt is elfogadja. Sőt, talán örülni is fog neki, talán még Sakuyát is felveszi a céghez gyakornoknak. De előbb Sakuyával akart beszélni, meg akarta érteni, mi ez a furcsa érzés, amit érez iránta. Hogy miért nem akarja, hogy az apja Sakuyát bántsa. Nem értette, hogy miért van ez, ami miatt dühös volt saját magára. Ugyanakkor valami olyan fájdalmat érzett a szívében, amit eddig soha. Nem tudta, mi lehet ez, sosem érzett még hasonlót.
Hirtelen lépteket, és ziháló lélegzést hallott maga mögött, mire megfordult és szembetalálta magát az éppen megtorpanó Hama Sakuyával. Sakuya úgy nézett ki, mint akit üldöznek, arcára kiült az aggodalommal teli rettegés, hogy valami történt szeretett Vezérével. Szőke haja izzadtan tapadt az arcára, homlokára, arca kipirult a futástól, tekintete csillogott, ahogy végignézett Griffen. A Vezért szemmel láthatóan gyötörte valami, és Sakuya már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit tehet érte, amikor Griff olyat tett, amire a fiú nem számított. Griff pár nagy lépéssel szelte át a köztük levő távolságot, majd megragadta Sakuyát és ajkait a fiú ajkaira tapasztotta. Nem olyan csók volt, amit Sakuya legutóbb kapott, amikor Griff megdugta őt. Ez birtokló volt, követelőző, ugyanakkor lágy, gyengéd és szenvedélyes. Sakuya, ha tudott volna, elolvadt volna a Vezér karjaiban, ám az agya egy része azt sugallta, hogy valami nincs rendben. Aztán megérezte, hogy Griff egyik karjával átöleli a derekát, a másikkal a hajába túr és mélyíti a csókot. Sakuya önkéntelenül hagyta, még viszonozta is, amit normális esetben nem tett volna meg. Karjait Griff nyaka köré fonta, hagyta, hogy a másik azt tegyen vele, amit akar, miközben a szíve őrülten vert a mellkasában. Egyre az járt a fejében, hogy Griff nagyon máshogy viselkedik, mint ahogy szokott.
Griff végül megszakította a csókot, és egyenesen a kipirult arcú, duzzadt ajkú fiúra nézett, akit még mindig a karjaiban tartott. A szíve hevesen vert a bordái alatt, még mindig nem tudta pontosan, mit is érez. Egyvalamit azonban tudott, hogy nem akarja elveszíteni ezt a fiút.
– Sakuya... – suttogta Griff olyan hangszínnel, ami nagyon felkeltette a másik figyelmét. – Én Sakuyám...
Sakuya köpni-nyelni nem tudott, nem még válaszolni erre az egyetlen kifejezésre. Ha Griff tudta volna, hogy milyen érzések kavarognak a másikban, talán eldobta volna őt magától.
– Griff... sama... – nyögte halkan Sakuya, nem tudva, mégis milyen választ vár tőle a Vezér.
Griff két keze közé fogta a fiú arcát, aki beleremegett az érintésre, arca olyan piros volt, mint a túlérett meggy. Nem mozdult, nem ment sehová, várta, hogy Griff mire készül. Mindenre fel volt készülve, amit a Vezér tervezhet vele. De kezdett körvonalazódni a fejében, hogy mégis mit jelenthet ez az egész, ami összezavarta. Griff sosem viselkedett így senkivel, még vele sem. Bár igaz, hogy Sakuya több mindent megtehetett, Griff pedig egyszer az ágyába is becipelte, de a fiú pontosan tudta, hol húzódik a határ kettőjük között. Sosem lépte volna át, sosem merte volna, ezt mindketten tudták. Mert ha megteszik, akkor nincs visszaút, Sakuya pedig nem akarta elveszíteni azt, aki számára a legfontosabb a világon.
– Maradj velem! – suttogta Griff egész halkan. – Soha ne hagyj el!
A szavai lágyak voltak, szinte esdeklők, a tekintete kétségbeesett, ami megijesztette Sakuyát. Sosem látta még Griffet sebezhetőnek, esendőnek, hiszen ő erős volt, hatalmas, senki sem tudta térdre kényszeríteni. Mégis, Sakuya szívének egy része örömmel ujjongott attól, hogy Griff őt akarja, őt választotta annyi ember közül.
– Soha – válaszolta Sakuya, és lágyan elmosolyodott. – Én mindig Griff-samáé maradok.
Griff ajkain halvány mosoly tűnt fel. Ezúttal nem a szokásos gúnyos, vagy kegyetlen mosoly, hanem egy valódi, bár még nem volt teljesen boldog. Újfent megcsókolta Sakuyát, aki boldogan merült el az érzésben. Tudta, hogy az ő Griff-samája végre hazaért.