„A sötétség nem a véget, hanem a kezdetet jelenti. Ígérd meg, hogy életem végéig minden születésnapomra hozol nekem fekete rózsát." (Clara)
Verejtékben úszva ébredek, az ujjaim görcsösen ökölbe szorulnak. Az ébrenlétnél csak az alvás rosszabb, amikor nem irányíthatom a szemem előtt pergő eseményeket, a rémálmokat.
Bip-bip. Bip-bip. Az üzenet érkezését jelző bippegést gyors kattogás követi, amint Blair a műkörmével ütögeti a mobilja kijelzőjét. Aztán rám mosolyog. Ő már megszokta a lidérces éjszakáimat, és megtanulta, hogy ne kérdezzen semmit. Az sem zavarja, hogy nem mellette, hanem a kanapéján alszom. Eddig csak egyetlen lány mellett imádtam felébredni, és szívem szakadna az árulástól, ha ezen változtatnék.
– Jó reggelt! – Lehuppan mellém a kanapéra és megsimogatja a nedves homlokom. Ez az érintés nem az, amit álmomban érzek, nem olyan intenzív, csak hétköznapi, már-már zavaró. – Boldog születésnapot. Milyen érzés tizenkilencnek lenni?
– Mint tizennyolcnak. Ugye nem szervezel meglepetésbulit?
A kanapé melletti kisasztalra teszi a mobilját.
– Nyugi, tanultam a tavalyiból.
– Miért? Mi volt tavaly?
– Semmi, mert nem jöttél el.
A takaró sarkával lágyan megtörli a homlokom.
Velem ellentétben Blair fittnek tűnik. Arca kisimult és pirospozsgás, üde vanília illat lengi körbe. Bele se merek gondolni, én milyen szagot áraszthatok.
Odébb csusszan, hogy felülhessek.
– Anyáék már elmentek dolgozni, de észrevették a motorod a ház sarkában.
Morogva nyugtázom a helyzetet. Jobb lesz, ha elkerülöm Mr. és Mrs. Allist, különben azon kapom magam, hogy együtt ünnepeljük a Hálaadást, és az eljegyzési partynkról vitatkozunk.
Blair szülei rendkívül jófejek, és modernek. Mióta Blair megszerezte a jogosítványt – tavaly ősszel –, és részt vesz a golfklub rendezvényeinek a szervezésében, azóta felnőttként kezelik. Nem törnek rá a szobájában, felszabadultan megbeszélnek vele mindent és bíznak benne. Blair jól tanul, sosem keveredik zűrbe, mindig időben otthon van, mindenki ismeri, imádják, és mellesleg ritkán cserélgeti a partnereit. Utóbbiról én tehetek. Blair rendületlenül vár rám, szerintem bele fog őszülni.
Hozzám simul, átkarolja a vállam. Tenyerét becsúsztatja a takaró alá, és ujjaival lassan végigsimít a férfiasságomon.
Eltolom.
– Le kéne zuhanyoznom, és fogat mosnom.
Vöröslő arccal felnéz rám, a pír nem áll jól neki
– A cuccaidat átpakoltam. – Az ajtó melletti komódra mutat.
Lesöpröm magamról a takarót és meztelenül átszelem a szobát. Tiszta boxert, zoknit és pólót veszek magamhoz. Hosszan megszemlélem a kivett darabokat, az alsógatyán és a felsőn még ott lóg a címke. Ez a címke egyszerre megható és vérfagyasztó. Blair új holmikat vásárol nekem, mivel úgy tűnik, én magam nem igazán figyelek arra, hogy visszahozzam a már elhordott ruháimat. Ez egyre jobban kezd hasonlítani egy kapcsolathoz.
A hideg is kiráz, ahogy kettőnkre gondolok. Fuldoklom, és undorító gombóc nő a torkomban. Nekem ez csak szex, semmi más. Mi a fenéért nem képes ezt ő is felfogni? Nyújtsam be ügyvéd által ellenjegyezve, hogy megértse, köztük soha nem lesz ennél több?
Bosszúsan összefogom az új holmikat a farmeremmel, és elfoglalom a fürdőszobát.
Rendbe szedem magam, bekapok két antidepresszánst, és nagy levegőt véve kilépek a fürdőből. Blair ott ül az ágyon, tűzpiros sportos fehérneműben, keresztbe font lábakkal jobb kezére támaszkodva, mintha Playboy fotózáson lenne. Egy tálca illatozik előtte, szendvicsekkel és gőzölgő kávéval.
– Gondoltam éhes vagy – kacsint bájosan, és hátra billenti aranyló fürtjeit.
Baromira éhes vagyok, és ez a tálca sokkal jobban vonz, mint Blair teste. Talán, mégis maradhatnék még egy keveset. Nekiesek a sonkás szendvicseknek, és úgy döntöm magamba a koffeint, mint napok óta a sivatagban kóborló ember a vizet. A szám teli van, és Blair álnokul kihasználja az alkalmat.
– Nem gondolod, hogy most már igaziból is járhatnánk?
Ja, járhatnál egyet, amíg nyugodtan megreggelizem.
– Mi van a pasiddal? – terelem a szót. – Azzal az egyetemistával vagy kivel, akivel chatelni szoktál.
– Carterrel? Annak vége, tiltottam. A többiek nem mondták?
A picsába! Az a netlovag lett volna a mentőövem, az egyetemista, normális, okos és ambiciózus férfi, akivel én nem vehetem fel a versenyt, és akit Blair megérdemel.
– Nem. Sajnálom – motyogom teli szájjal.
Ujjai a tarkómra vándorolnak, és egyre kellemetlenebbül fogadom a közelségét. Éppen eszek, a szentségit!
– Kiderült, hogy van barátnője.
– Hidd el, én se lennék jobb. Sőt, ne tégy úgy, mintha nem ismernél.
A szája kissé lekonyul az elutasítástól, de a szemével próbál továbbra is mosolyogni.
– Nagyon jól tudom, mikor melyik lánnyal, vagy lányokkal kavarsz. Tudom, hogy két napja kivel voltál, ahogy azt is tudom, hogy azóta rá se nézel. – Zavartan piszkálni kezdi a tálca szélét. – Nem gondoltál még bele, miért van az, hogy egy alkalomra használod őket és még a nevüket sem jegyzed meg, de hozzám két éve folyton visszajársz? Sophie szerint... és szerintem is, csak félsz elkötelezni magad.
Úgy tűnik, mindenki jobban tudja, mit érzek, mint én. Lecsapom a szendvicset, a kenyér szétmállik az ujjaim alatt.
– Mikor szereztetek pszichológus diplomát? – Ingerültség csendül a hangomban.
– Hé! – óvatosan simítja meg a karom. – Tévedtem, bocsánat.
– Vonzódsz hozzám, de ez nem szerelem. Ha szerelmes lennél, akkor nem bírnád elviselni, hogy mással láss – magyarázom.
– Úgy beszélsz, mintha tudnád, milyen is a szerelem.
– Azt tudom, hogy ha szeretsz valakit, akkor ki akarod sajátítani. – Ha odaadod a szíved neki, elvárod, hogy az övé nálad legyen, jutnak eszembe Clara szavai. – Egész idő alatt egyikünket se zavart, ha a másiknak volt valakije, és ez azt jelenti, hogy ami köztünk van, az csak szex. – Felpattanok. – Lépek.
Elnyílik az ajka, de mielőtt szólhatna, köszönés nélkül távozom.
Utánam rohan. A motorra felülve még látom a könnyeit, a reszketeg testét, ahogy a köntösét szorongatva áll az ajtóban.
A picsába!
Blair értetlensége felzaklat, de igazán nem ő keserít el, hanem az, amit érzek. Régen határozott elképzelésem volt a szerelemről, de Clara mindet felülírta. Ha még őt sem tudtam eléggé szeretni, hogyan tudnék bárki mást?
A suliban próbálom elkerülni Blairt, de a sok közös óra megnehezíti a dolgomat. Fesztelenséget színlel, úgy tesz, mintha a reggeli beszélgetés meg sem történt volna, és én is játszom a kemény, faszfej gyereket, de a szavai ott keringenek az agyamban, körbe-körbe, egyre gyorsabban, mígnem beleszédülök az erőlködésbe.
Mindenki csak a felszínt látja és menőnek tartanak. Pedig valójában még az öcsém is lenéz, mert tudja, baromira nem vagyok okés.
Suli után felveszem a szokásos rutint: edzés és boxklub, aztán már csak a piálás hiányzik, és még valami... mert ez a nap különleges, és nem a születésnapom miatt.
Elugrom a Business-negyed plázájába és fekete festékszórót meg egy csokor vörös rózsát veszek, a burgeresnél pedig felpakolok kajából, aztán a telepre indulok.
Jones meghallhatta a motor zúgását, mert alig pár perc várakozás után megjelenik a szokott épület romjai előtt. Átadom neki az ételeket, az egyik kávét, és még egy teli vodkásüveget is.
– Téged a jó Isten küldött fiam – hálálkodik, és a piával kezdi a lakomázást.
– Az ördög Jones, az ördög – helyesbítek. – Ezt ne feledd.
– Tessék. – Foszlott barna ballonkabátja belső zsebéből egy gyűrött papírt húz elő: a receptem.
Jones korábban a sürgősségin dolgozott, mígnem a pia legyőzte. Az adósságok és a válás juttatta az utcára, a praktizálási joga továbbra is él. Mindösszesen néha tintát kell vennem a pecsétjébe, és készséggel felír bármit.
Elveszem a receptet, a zsebembe gyömöszölöm, nem köszönöm meg.
– És még itt van ez is. – Ezúttal egy kókadt virágot húz elő a kabátja rejtekéből.
Fekete rózsa.
Mellkasom összeszorul a figyelmességétől.
– Ezt honnan szerezted?
– A sarki benzinkút után, az Astor streeten lakik egy idős hölgy, csodálatos kertje van, minden éven indul a legszebb kert címéért. Nem tart háziállatokat, nehogy levizeljék vagy kifeküdjék a virágait.
– Loptad?
Megrántja a vállát.
– A magamfajtával nem áll szóba, pedig, ha tudná, mire kéne, biztos ideadta volna.
Nyelni is alig bírok, csak egy köszönömöt erőltetek ki magamból, aztán otthagyom a sok étellel, és itallal.
Felmászom a tűzlétrán, az épület tetejére. A tetőre nyíló ajtó melletti résből előhúzok egy szakadt sporttáskát, előveszem a benne lévő pokrócot, és a valamikor légkondicionálót működtető külön kis betonépítményre felkapaszkodom. A magány szigete ez, ahova bármikor elmenekülhetek.
A vörös rózsákat lefújom, aztán hagyom, száradjanak.
Az igazi ősz még nem köszöntött be, így kiterítem a pokrócot, a fejem alá hajtogatom a motoros dzsekim és lefekszem. Várok. Magamba szívom a lemenő nap sugarait, és próbálom kiüríteni az elmémet, hogy a legszebb emlékekre koncentrálhassak.
Gyűlölné, ha nem így tennék.
De hiába erőlködöm, nem megy. A szemem előtt lángok. A fülemben visítás csendül újra és újra.
Inkább előveszem a mobilom, és megnézem az üzeneteimet. Will többször is hívott. A mutatóujjam remegve a visszahívás gombon pihen, de meggondolom magam. Fogadni mernék, eszébe sincs felköszönteni, csak le akarja kiabálni a fejem, amiért nem tettem rendbe a nappalit és bébiszittert sem szereztem.
Apa már otthon lehet, ami azt jelenti, nekem nincs helyem a házban.
Este meg majd átugrom Blairhez, vagy... nem is, inkább szállodába megyek.
A rózsákon a festék megszáradt. Amint a hold megvilágítja az eget, magamhoz veszem a virágokat, és kiállok az épület szélére. Szétmorzsolom és útjára indítom a szirmokat. A gyenge őszi szellőben előbb zuhanni kezdenek, majd az épület felénél meglovagolják a szellőt, és tovareppennek. Oda, ahova minden évben küldöm őket ezen a napon. A szülővárosomba, ahol a temető rideg földje elfedi a szeretteim. És a szívem.
Egész bensőm remeg, könnyek gyűlnek a szememben.
A Jones által lopott virágot hagyom utoljára. Gyengéden a párkányra fektetem.
– Boldog születésnapot Clara!