"Szabály: Mostantól én vagyok az egyetlen barátod!"
Alig hallhatóan, suttogva szólok a telefonba.
– Nem veszi fel, szerintem ismeretlen számot nem is szokott. Ma meg suliban se volt. Már csak öt napom van megírni húsz oldalt úgy, hogy az ő részét nem is tudom. Ez esélytelen.
Ceruzámmal a geometria füzetemen dobolok idegességemben, Star meghallhatta.
– Most hol vagy?
– Otthon.
– Nem melózól?
– Tegnap kirúgtak. A főnök fia otthagyta az egyetemet, beállt a családi bizniszbe, kellett neki a helyem. Tavaly nyáron beugrott pár napra, még a burgonyát sem ismerte fel.
Síri csend következik. Leteszem a ceruzát, és a falnak vetem a hátam. Kinyújtóztatom a lábam, felgyűrve ezzel a királykék huzatot az ócska matracon.
– Ezt eddig miért nem mondtad? – faggat Star.
Most nem szeretném elárulni neki az igazat, miszerint nem volt kedvem egy újabb Star-féle lelkesítő beszédhez, és a melóm elvesztése semmi ahhoz képest, amit Dr. Dornantól megtudtam. Képtelen vagyok felfogni. A háztartás költségeit, azt a kevés pénzt, amit anyám a sztriptízbárban keres mind én kezelem. A számlák nagy részét így is Rain fizette a műhely bevételéből.
Repedezett, foltos falak vesznek körül, egy agyonszögelt szekrénnyel nézek farkasszemet, miközben a keret nélküli, ócskapiacon vásárolt matracomon ülök a nyitott ablak alatt. Apa műhelyéhez tartozó irodát alakítottuk át lakásnak, miután a rendőrség mindent lefoglalt. Ennyink maradt. Az ablak már évek óta nem zár rendesen, a legkisebb szellőt is átengedi, de ha kitárom, legalább nem hallom a rezgését, amit akkor ad ki, ha elmegy egy autó a ház előtt.
Mégis miként fizette anyám a sulit? És miért titkolta? Egyáltalán ő fizetett? Vagy valaki más? De ki?
– Időre van szükségem – motyogom.
– Oké, hagyjuk – sóhajtja Star lemondóan. – Koncentráljunk a másik problémára. Megvan még Shonn címe?
– Sí.
– Akkor emeled fel azt a csontos valagad, pattanj kocsiba, menj el hozzá és személyesen ordítsd le a fejét. Lehetőleg a szülei szeme láttára.
Elfojtok egy cinikus nevetést.
– ¡Nunca! – hörgök. – Nincs az az isten, hogy én elmenjek hozzá.
– Kell az a rohadt jegy a felvételihez, vagy sem? – kiabál a vonal másik végén. A hallgatásom felel helyettem is. – Gondoltam. Szóval... mi a gond?
A szüleié a fél város, a srác piszok gazdag, bármit megtehet, nem fog velem foglalkozni.
Nincs kedvem a keserű sorsom kitárgyalásához, így megkocogtatom a falat.
– Apa az, mennem kell – hadarom, és bontom a vonalat.
Mélyeket lélegezve meredek a mobilomra, aztán tárcsázok. Kicseng. Shonn nem veszi fel. Törlöm a hívást.
Tudom, hogy igaza van Starnak, cselekednem kéne, különben évekkel később is azon fogok merengeni, hol rontottam el az egyetemi felvételimet.
Fullaszt a szobám levegője.
Felkapom a füzetem a ceruzával, és úgy döntök, inkább a tévé előtt folytatom a tanulást, a műsorok talán elterelik a gondolataimat. A szobaajtót kitárva viszont megtorpanok. Ekkor csapódik a szervizt és a konyhát összekötő ajtó, és szembe találom magam Rainnel.
– Indulsz valahova?
Nem terveztem, de Raint látva sebesen változnak a gondolataim.
– Starhoz megyek. Most hívott, segítség kell neki egy esszében.
Rain merev tekintettel közelebb lép, felém magasodik. Olaj és izzadság szag árad belőle.
– Hülyének nézel? Esszé az iskola első hetében?
Kivételesen bátorsággal tölt el a tudat, hogy nem kell füllentenem. Neki úgysem tudok.
– Egy seggfej miatt megbüntették a csoportot, ott a tanár e-mailje, ha látni akarod.
Rain nem habozik. Becsörtet a szobámba, felkapja a mobilomat és megnézi a híváslistát. Star az utolsó a listán. Ezt követően leellenőrzi az üzeneteimet, ismeri a felhasználónevemet és a jelszavamat is. Láthatja Mr. Foster levelét.
Már majdnem elégedetten a fejéhez vágom, hogy „ugye megmondtam", amikor a szemében felvillanó düh lecsap rám. Szívem ijedten zakatol, kapkodom a levegőt. Hátrálni kezdek.
Az összekötő ajtó újabb csattanása ment meg. Rain nem elég gyors, így apám rosszallóan végigméri, amikor meglátja őt kilépni a szobámból. Előbb rá, majd rám tekint, mint aki olvasni próbál a köztünk szikrázó levegőből.
Rain az ajtókeretnek dől és egy alig észrevehető mozdulattal az ágyamra hajítja a telefonom, közben másik kezével megdörgöli a tarkóját és apámra tekint.
– Le kéne cserélni az ablakot, már nem zár rendesen, és jövő hétre lehűlést mond. Alice szét fog fagyni idebent.
A szemem apróra szűkül Rain profi mentése alapján. Tökéletes a megtévesztésben, ez az egy tulajdonsága, amit szívesen elfogadnék.
Apa arca megenyhül.
– Még ma megnézem, mit tehetek.
– Ismerek egy jó nyílászárós fickót, olcsón dolgozik – ajánlkozik fel Rain, aztán a hűtőhöz lépdel. Apa óvatosan követi őt a tekintetével, és ettől megborzongok.
Valamit sejtene?
Amint ez megfogalmazódik bennem, rám néz. Felkavaró érzés, mintha olvasna a gondolataimban, vagy a legapróbb rezdülésemben, pedig csak egy hete él velünk.
Megszemléli a kezemben lévő füzetet.
– Ha kint akarsz tanulni, máris behívom Scottot és megcsináljuk. Az előbb mesélte, hogy múlt héten bütykölte meg az otthoni ablakokat, és most úgy sincs sos melónk. – Finoman, szinte félve intézi hozzám a szavait. – Addig alhatsz a mi szobánkban.
Lopva Rainre pislantok, neki azt mondtam, Starhoz megyek. Különben is gyűlöli Scottot, teljesen kiakadt, amikor apa maguk mellé vette a műhelyben. Az még inkább feldühíteni, ha a srác a házban ügyködne, miközben én is itt vagyok.
Amikor visszairányítom a figyelmem apára, látom, követte a tekintetem. Megremegek, ujjaim közül kicsúszik a füzet.
Le fogok bukni. Apa rá fog jönni, hogy félek Raintől, és ez ezernyi kérdést vet majd fel.
Felkapom a füzetet.
– Starhoz indultam, együtt fogunk tanulni.
– ¿Por qué no estudias en línea?
– A gépek zaja... – hebegek – behallatszódik, és zavar. És a wifi is akadozik, online tovább tartana átbeszélni.
– Oké, de lassan sötétedik. Elvigyelek?
– Nem kell.
Megfeszül. A múlt közénk ékelődik, és figyelmeztetnem kell magam, hogy velem ellentétben apa nem ásta tudata mélyére a történteket. Előtte élete végéig ott fog lebegni a lánya képe, amint az életéért küzd, gépekre kötve, öntudatlanul.
– Kocsival megyek. És ha megengeded, akkor ott is aludnék.
Reszketeg sóhaj szakad fel belőle.
– Rendben, de ha odaérsz, hívj fel. ¿Entendiste?
Bólintok.
Az ajtó melletti fogasról leakasztom a kabátom, és kimenekülök a házból. Nem kell cuccokat pakolnom, Starnál minden van, többször aludtam már nála.
Felszabadító érzés elfoglalni a helyemet a jó öreg tizenhét éves méregzöld Ford Escapem kormánya mögött. Egyidősek vagyunk, a forgalmi alapján még a születési hónapunk is megegyezik, talán ezért is választotta ezt apa. Anyának vette a születésemkor, ő tuningolta, ő pofozta ki. Az évek vasfoga meglátszódik rajta, ahogy a gondos, szakmai kezek hiánya is, de tegnap apa megígérte, hogy rendbe hozza ezt is.
A kormányt ütögetve töprengek, mitévő legyek. Egyből menjek át Starhoz? Annak nincs értelme, elráncigálna Shonnhoz. Le kell győznöm a bennem lakozó nyuszit.
Döntök.
Irány a kertváros.
Mégis mit veszíthetnék?
---
Az Oak Street távol esik mindentől, a várost övező erdő szinte bekebelezi. Hegyekbe rejtett paradicsom, hirdeti egy cikornyás betűkkel vésett fatábla, mintha ez a rész egy külön város lenne. Egekbe nyúló, zöld tölgyek suhannak el mellettem, árnyékot vetve a betonra, ami a naplementében szürkéből feketévé válik előttem.
Kastélyok, kúriák, és mesebeli paloták rejteke ez. Letekerem az ablakot, hogy az őszi levegő beáramoljon az utastérbe, szétborzolva a hajamat.
A 44-es balról az utolsó ház, a mellette lévő befüvesített telek üresen áll.
Áthajtok a monumentális, hattyúkkal díszített, fehér rácsos kapun, innen sárgás térkövekkel kirakott út vezet az épület előtti virágos parkhoz. Mindkét oldalán sima zöld gyep terül el, a többi részt csak bokrok és öreg fák díszítik. Balra garázssor, négy ajtóval, amit egy üvegfolyosó szerű átjáró köt össze a főépülettel, ami egyszerre rusztikus a formáját és világos színét tekintve, mégis modernnek tűnik a sok hatalmas ablaktól.
A nap lebukik az épület mögött, borús árnyba borítva a kúriát.
Leparkolok, és felsétálok a lépcsőn. Az ódon tölgy faajtón egy ördögfejet mintázó kopogtató csüng. A szarvak alatti becsukott szemű rém gúnyosan vigyorog rám.
Írok apának egy sms-t, hogy megérkeztem Starhoz, majd Starnak egyet, hogy falazzon nekem, aztán becsengetek. Nem jön válasz. Újra megnyomom a csengőt. Ekkora házban akár egy tucat személyzet is dolgozhat, valakinek itthon kell lennie. Már az is különös, hogy a kapu tárva-nyitva áll, sehol egy biztonsági ember.
Ijedten megugrom, amikor fémes koppanás zaja szűrődik ki. Az ajtó résnyire nyílik, és egy fiú feje bukkan elő. Ismerem, ő a diáktanács elnöke, William Robertson. A Robertson gyakori név, sose gondoltam volna, hogy kapcsolatban áll Shonn-nal, meglep a jelenléte.
– Miben segíthetek? – kérdezi sürgetve.
– Shonn Robertsont keresem, az évfolyamtársa vagyok.
A fiú fáradt sóhajt hallatva kitárja az ajtót, és betessékel. Udvariasan elfogadom az ajánlatot, és beljebb lépek. Megcsap a hőség. Leveszem a kabátom, és körülnézek, hova is akasszam fel. A beépített szekrénnyel szemben egy antik álló fogas pihen. Fogalmam sincs, az csak dísz, vagy betölti a funkcióját, ezért habozok, inkább a kezemben tartom a kabátom.
A fiúra nézek. Smaragd szemére köd vetül, kapkodva veszi a levegőt. William mereven bámulja az arcomat, egyre sápadtabbnak tűnik. Mi lehet rajtam?
– Oh, Istenem – nyögi.
Megdörgölöm az arcom, utána lenézek a kezemre, de semmi nincs rajta. Akkor pusztán furának talál, gondolom. Ennyire rémes lennék? Szólnom kéne, hogy nem vagyok zombi, csak fáradt, meggyötört és kétségbeesett.
– William?
Az orrnyergét dörzsölgetve felrázza magát.
– Csak... csak Will. Shonn kérte, hogy gyere ide? – kérdezi kétkedve.
– Úgy is mondhatjuk.
– Sejtettem – dünnyögi elégedetten. – Ebben az esetben jobbra van a nappali. – Kitárja a kezét, és megmutatja az irányt. – Ott kéne kezdeni, de foglalj helyet, egy pillanat és jövök, utána mindent átbeszélünk. – De nem mozdul, tekintete ismét elidőzik rajtam.
A kellemetlen érzés borsódzva gurul végig a hátamon. Valami nem stimmel, furdal a kíváncsiság, mi üthetett Willbe. Rendkívül okos, ambiciózus és karakán fiú hírében áll, politikusi jövőt jósolnak neki, ezzel szemben én most egy szétszórt és zavart srácot látok.
Összerezzenek, amikor tompa puffanás zaja hallatszik, amit egy visítás követ. Egy kislány hangja. Will rémülten elfut a hang irányába.
Elhessegetem a rossz előérzetet és inkább kihasználom az egyedüllétet, hogy a nappaliba mehessek. A látvány, ami ott fogad letaglóz, a szám elé kapom a kezem, nehogy én is felvisítsak.
A nappali jelenleg egy szétbombázott csatatér. A tévé repedten hever a földön, az asztalok és a székek darabokban, a bárpult romokban, a kanapé meg felfordítva és foltosan terül el. Közelebb lépdelek, és hideg veríték ül ki a homlokomra, amikor észreveszem a pacák vöröses színét. Vér.
El kell tűnnöm innen.
Ahogy megperdülök, szembe találom magam Willel. Megugrom. Veríték csorog a hátamon.
– Már elég késő van. Most akarsz kezdeni? – mutat körbe a helyiségen.
Kezdeni? Inkább rohanni. Ez valami őrült gyilkos család otthona lehet, és nem akarok főfogás lenni a vacsoránál.
– Te-tessék?
– Shonn nincs itthon! De velem is mindent le tudsz egyeztetni, én szoktam intézni a...
A kinti hang félbeszakítja, és egyszerre fordulunk a nappali bejáratának számító boltív felé.
– Palacsintát! Palacsintát! Palacsintát!
Egy hat év körüli kislány toporzékol a nappali előtt, talpacskáját a hajópadlóhoz vágja, egyik cipője hiányzik. Arcán barna maszatfoltok éktelenkednek. Haja csimbókokban lóg, és újnak tűnő, rozsdamentes acél serpenyőket ütöget egymáshoz. Will mellette terem, kifelé tolja, hogy még véletlenül se léphesse át a nappali küszöbét, majd megragadja a karját, és próbálja kiráncigálni az „ütős hangszereket" a kezéből. A gyerek éles visításba kezd.
Most kéne elhúznom, de elállják a kijáratot.
– Molly! Most azonnal fejezd be! – ordít Will a kislányra. – Menj vissza a szobádba!
– Nem! Palacsintát akarok.
– Késő van.
– Éhes vagyok!
– Már volt vacsora.
– Palacsintát!
Egymást ráncigálják, végül a kislány teli torokból felvisít. A fülemhez kapok. Will betapasztja Molly száját, de Molly az ujjába harap.
Will megugrik. Az ujját rázva tekint le a kislányra, aki újra rákezd a serpenyő szólóra.
– Ígérem, rendelek! – Will a nagyobb serpenyőért nyúl. Nem meri elég erősen megfogni a kislány karját, így a fém másik végét szorítja, és maga felé rángatja. – Csak öt percet adj – kérleli türelmetlenül.
– Nem, nem, nem – rázza dühösen a fejét a csöppség, és közben kalimpál a serpenyőkkel, mígnem ágyékon találja Willt, aki azonnal összegörnyed és elsápad.
A félelmem elillan. Alig bírom visszatartani a kuncogásom.
– Molly!
– Szüsszünk együtt palacsintát.
Will feltérdel, és megdörzsöli a nadrágját a lába között.
– Értsd már meg, hogy nem tudok sütni. Már mást sem fogok tudni csinálni, ha ezt így folytatod.
– Akkor tanulj meg! – A serpenyővel Will fejére csap. – Osztoba.
Nem bírok uralkodni magamon, ijedelmem végleg köddé válik és hangosan kitör belőlem a nevetés. Molly ajkát csücsörítve felém fordul. Morcos, és ettől nagyon édes kis labda formát ölt az arca, ami körül aranyszőke loknik bodorodnak. Rám mutat a serpenyővel.
– Ő szüsszön nekem. – Huncut mosolyt villant.
Keresztbe fonja a karját maga előtt, úgy lépked felém. A serpenyőt továbbra is fenyegetően szorongatja. A palacsinta még mindig jobb az emberhúsnál, és a kislány nem tűnik pszichopata gyilkosnak. Lassan letérdelek mellé, hogy szemtől-szembe kerüljek vele. A kabátom zsebéből előkapok egy papír-zsebkendőt, és letörlöm a – remélem – csokikrém foltot az arcáról.
– Tudod – szólalok meg lágyan –, éppenséggel van időm, csak akad egy kis gond. Nem ismerem a konyhátokat, így szükségem lenne egy kis kuktára. Tudsz valakit, aki elvállalná és segítene nekem?
Játékosan a szemöldökömhöz teszem a tenyerem élét, és körülnézek. Egy pillanatig feszülten áll, hátrafordul Will felé, de ő még jobban meg van illetődve, mint korábban.
Molly ajka mosolyra húzódik, vállai elernyednek és ugrálni kezd, miközben jobb kezét a magasba emeli.
– Én! Én! Én! Majd én leszek a kuktád.
– Akkor csak ön után, Miss Kukta.
Molly erősen megragadja a kezem és húzni kezd. Amint belépek a helyiségbe, kellemes melegség jár át. Az ételmaradékok alatt eredetileg hófehér pult vonja körbe mind a három falat, középen egy akkora pultnak is használható asztal, amelyen akár a kocsim is elférne, és a székek csak önmagukban annyiba kerülhetnek, mint az egész éves keresetem a Happy Smiley-ban. Dupla tűzhely, dupla sütő, ipari méretű páraelszívó és elképesztő méretű mosogató, kapkodom a fejem a csodás berendezés láttán, ami csak arra vár, valaki alkosson rajtuk.
Molly ugrándozása térít magamhoz.
– A kis kuktámnak neve is van? – kérdezem tőle, habár hallottam, Will hogyan szólította. A kabátom az egyik székre fektetem. – Alice vagyok. És te?
– Hogy-hogy nem tudod? – lebiggyesztett ajakkal összekulcsolja a karját.
– Ki kéne találnom?
– Tudnod kéne, hiszen te vagy a...
– Molly! – Will rákiált, észre se vettem, hogy a nyomunkban van.
– Mi az?
– Viselkedj rendesen, és mutatkozz be, ahogy illik.
Molly gyilkos pillantások kíséretében Willre ölti a nyelvét, majd hozzám fordul.
– Molly Annabelle Robertszon – nyújtja apró ujjacskáit. – Ha elfelejtetted volna.
Will az arcához csapja a kezét, nagyot csattan, biztos fájt neki. A kislány nevét emésztgetem: ő is Robertson. Will is az. Testvérek lennének? A hasonlóságot keresem köztük, Will és Molly egyértelműen testvérek, de a fivérük annyira kilóg, mint ördög az angyalok között.
– Gyönyörű neved van – felelem végül. – Mit szólnál, ha előbb összesepernénk ezt a sok lisztet, hogy a fincsi palacsintánkba ne kerülhessen belőle. Meg is kéne fésülködnöd. Ugye csokis palacsintát akarsz enni és nem sült hajasat?
– Hozok fészűt. – Kirohan a konyhából.
Will csípőre tett kézzel felém mozdul.
– Figyu, tényleg nagyon hálás vagyok azért, amit csinálsz, de ilyen későn már nem kell sütnöd, ha nem akarsz.
– Van időm – felelem. – A palacsinta hamar megvan, és ha nem gond, akkor megvárnám Shonnt.
Will nagy levegőt véve már majdnem megszólal, de végül vérfagyasztó nevetésben tör ki. Megijeszt, de egyben fel is ingerel. Túl csóró társaság lennék a húgának? Kihúzom magam, mire lecsillapítja a nevetését.
– Oké. Mit mondott neked, mit kell csinálnod, és mennyiért? – kérdezi ijesztő, diplomatikus stílusban. – Vagy csak miatta teszed? Szívességből?
– Nem értem.
– Pénzt ígért a munkáért, vagy csak odáig vagy érte és azért teszed, hátha így észrevesz?
A szám tátva marad, össze kell szednem a gondolataimat, mielőtt megszólalok.
Gőzöm sincs, miről beszélsz, de most legszívesebben felpofoználak. Egy biztos, előbb vágnám le az összes végtagom és zabálnám fel én magam, mintsem Shonn figyelmére áhítozzak.
Will szemöldöke a magasba szalad.
– Akkor miért jöttél?
– Közös esszét kell írnunk. Egymás mellé osztottak be minket, szerencsétlenségemre. A téma felét ő kapta, de nem tudtam beszélni vele. Kip Baker megadta Shonn telefonszámát, hogy elkérhessem és megírhassam az ő részét is, de már második napja nem érem el, és hétfőn le kell adni az esszét.
Hitetlenkedve pislog.
– Esszé az első héten? És ilyen rövid leadási határidővel?
– Új tanár. Shonn beszólt neki, az osztály többsége meg kuncogott. Ezt kaptuk büntetésként.
Will feltartja a mutatóujját.
– Várjunk csak. Te tényleg egy esszé miatt jöttél? Egy csoportban vagytok?
– Igen és igen. Megcsinálom az egész feladatot, nekem csak az az e-mail kell, hogy tudjam a témát. Ha lerontom a jegyem, ugrik az átlagom és vele a felvételim, szóval... – vállam leereszkedik – nagyon kell az az üzenet.
Felcsendül a Believer. Will felkapja a pulton heverő mobilját, tekintete idegesen jár a kijelző és köztem.
– Ördögi ötletem támadt. Segítek, ha te is segítesz – böki ki.
A vérre gondolok, amit a nappaliban láttam. Ridegen keresztbe fonom a karom.
– Az ördögi kifejezés nem valami bíztató, szóval nem.
Felmutatja a még mindig csengő mobilt.
– Apám hív. Egy pillanat – azzal negédes vigyorral az arcán fogadja a hívást.
Próbálok a szavaira koncentrálni, ahogy helyeselget és kedélyesen felelget az apjának, de elmémben hatalmas zűrzavar honol. Még az sem tiszta, hogy pontosan mi zajlik körülöttem.
Will megböki a vállam.
– Igen, itt van. – Elém tartja a telefont, mint valami bűnös fegyvert. – Apa, ő itt Molly új bébiszittere.
A szó belém fagy. Dermedten állok, köpni-nyelni sem tudok. Will cinkosan kacsint.
– Ethan Robertson. – Mély, érces hang tör át az éteren. Will apja bemutatkozik, mintha nem ismerné az egész város a nevét.
Félve nézek a képernyőre.
A férfi láttán már kétségem sincs a rokoni szálat illetően. Mr. Robertson szinte a fia idősebb változata. Ugyanolyan erős arcélek, határozott tekintet, mindösszesen a férfi haja koromfekete, bőre enyhén sötétebb. Mexikói felmenőkkel rendelkezhet, akárcsak én.
–Mutatkozz be – suttogja Will.
– Jó estét, Mr. Robertson. – Idegességemben szinte kiáltok. – Alice... – Mit is kell mondanom? – Alice Ravin vagyok.
Kínosan hosszú másodpercekig nem szól, csak mered rám, ahogy korábban Will is. Vagy lefagyott a telefon? Nem, Mr. Robertson pislog. Nagyot nyel.
– Az ügynökség nem küldte át az önéletrajzod.
Jesszusom! A keleti part legnagyobb iparmágnásával társalgok, és éppen átverni készülök. Anyám és az iskolapszichológus is megmondta, hogy nem tudok hazudni.
– Elfelejthették – szól Will.
Mr. Robertson tekintete ide-oda jár, mintha két monitort nézne egyszerre.
– Elég fiatal. Hány éves?
Ne hazudj, úgysem menne.
– Tizenhét. De már három éve dolgozom iskola mellett.
– A cég regisztrált alkalmazottai között nem talállak.
Erre mit mondjak?
– Mert diákmunkás, apa – magyarázza Will és visszaveszi a telefont. – Mindjárt jövök – szól hozzám, aztán kiviharzik a konyhából.
Csak állok ott és várok. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik és újabb kérdéseket vet fel bennem. Hol az igazi bébiszitter? Hol van az anyjuk? Mi folyik itt?
Molly hangos szavai lehallatszódnak, már ő beszél az apjukkal.
Will lépteire enerváltan felnézek. A telefon nincs előtte, túl hamar megbeszélte az apjával a dolgokat, biztos csak annyi volt, hogy „hívom a zsarukat, ha az a csaló nem takarodik azonnal a házból."
– Elmagyaráznád, mi volt ez? – szegezem neki a kérdést. – Mollyn és rajtad kívül, miért nincs itt senki? Hol a személyzet, vagy anyukátok? És most, hogy apukád rájött a kamura, mi lesz velem? – Meglököm Will mellkasát. – Mit fog csinálni? Kirúgat a suliból? Beperel? – Két tenyerem közé fogom a fejem. – Annyira tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm.
Will óvatosan a vállamra teszi a kezét.
– Apám nem fog megbüntetni, nincs mitől tartanod.
Könny szökik a szemembe. Túl sok a stressz.
– Ez biztos?
– Esküszöm.
A vállába öklözök.
– Miért kellett ez?
– A személyzet tegnap hajnalban egyöntetűen felmondott, mert Shonn összebalhézott velük. Apánk fontos üzleti úton van, Hálaadásig nem jöhet haza. Időt kellett nyernem, hogy találhassak valakit. Anya halott. Egyéb kérdés?
Lesütöm a szemem. Utóbbiba jól beletenyereltem, és máris szörnyen érzem magam.
– Sajnálom.
– Ez még nem oldja meg a gondom. Továbbra sincs bébiszitterünk, de legalább apa melója nem került veszélybe.
A szemöldököm ráncolva töprengek.
– Apád milliárdos.
– Ez ennél bonyolultabb, ne menjünk bele a pénzügyekbe.
– Két hónapot mondtál? Apátok addig lesz üzleti úton? – Egy halk „ja" a válasz. – Vagyis neked egy non-stop bébiszitter kell?
– Pontosan. Olyan, aki lefekteti a húgom, és reggel palacsintával ébreszti.
Molly ekkor ér vissza egy hajkefével és Will mobiljával. Idő közben átöltözött.
– Igen, reggelire is palacsinta kell – szól lelkesen.
Megenyhülve Willre nézek.
– Oké, jöhet az a palacsinta.
Nem vesztegetem az időmet, nekikezdek a tészta készítésének. Molly ragaszkodik hozzá, hogy ő legyen az első, aki megkóstol mindent, köztük az általam kevert kakaós krémet is. Nem is kell mondanom, a ruhájának egyből annyi. Bele se merek gondolni, egy ilyen eleven és élénk kislánnyal hogyan boldogulna Will három hónapon át, úgy, hogy ott van az iskola és a sok klubtevékenysége is. Egyedül bele fog bolondulni.
Közel harminc palacsintát sikerül kisütnöm, de mindketten rájárnak, és mire végzek, csak hat darab árválkodik a tányéron. Molly kezét-lábát széttárva a földön fekszik a jóllakottságtól, a hasát simogatja. Kihasználom, hogy a kis örökmozgó teli van, és elindítom a mosogatógépet, letörlöm a pultokat, és már majdnem csillog-villog minden, amikor Will egy laptopot helyez a még félig nedves pultra.
– Segítettél, tehát íme.
Will felém fordítja a monitort, és ott virít előttem Mr. Foster üzenete. Hitetlenkedve kipattan a szemem. Előkapom a telefonom és gyorsan bepötyögöm a levélben megadott témát.
– Shonn nem fog megharagudni, hogy feltörted a gépét?
– Ugyan már, észre sem fogja venni.
Megsemmisülve süllyedek le az egyik székre.
– Az esszét mindkettőnknek el kell küldeni a válaszlevélhez csatolva.
– Semmi gond. Ha kész vagy, szólsz, átküldöd nekem, és én továbbítom Shonn nevében. Azok után, amit ma tettél értünk, ez a legkevesebb.
– Nem, nem az. Továbbra sincs bébiszitteretek – összegzem a helyzetüket.
– De hiszen te vagy az, hallottam apát, felvett. – Nyekergi álmosan Molly, még mindig a földön elterülve.
Ekkor akaratlanul is előtörnek belőlem a szavak.
– Bár úgy lenne.
– Komolyan mondtad? – Will tekintete felragyog.
– Igen – felelem. – Három hónap bentlakással? Ez a konyha? Csak Molly és te? Hülyéskedsz?
– Ugye tudod, hogy Shonn is itt lakik?
– Muszáj volt belerondítanod az ábrándjaimba?
Will lecsapja a laptopot. Magabiztosan áll a pult másik oldalán.
– Molly igazat mondott. Ne kérdezd, miért, de apa belement, hogy felvegyünk. Viszont tudnod kell, hogy Molly nem egyszerű eset. Oviba kell vinni, balettra, úszásra, érte menni, gondoskodni róla. Nincs jogsim, néha engem is fuvarozni kell. Menne?
Ez az egész hihetetlen, minden olyan gyorsan történik, csak egy öhöm-öt tudok kinyögni.
– Habár meg kell kérdeznem: a szüleid mit szólnának hozzá?
A fél-hazugság úgy gördül végig a nyelvemen, mint a legtisztább forrásvíz.
– Anyám repesne örömében.
Apám pedig őrjöngeni fog, de ezt nem mondom ki hangosan.
Will összecsapja a két kezét.
– Remek. Tudsz ma kezdeni? Tegnap én fürdettem, és többé nem akarom.
– Vállalom, de ma még biztos nem tudok itt aludni, reggel viszont számíthatsz rám.
Molly felugrik és tornádóként odébb seper, ahogy örömében átöleli a derekam. Will hátulról karol át, szorosan ölelnek, és magam se tudom miért, de érintésük melegséggel tölt el. Érzem a szeretetük, az örömük. Nem ismerem őket, de a szívem sosem hazudik. Nincsenek testvéreim, Star az egyetlen barátom, de tudom, ebben a pillanatban testvéreket és barátokat szereztem.