„Csak azzal éri meg őszintének lenni, akit igazán szeretünk. A többiek rohadtul bekaphatják." (Clara)
Feszültség költözött a testembe, ki szeretne törni, és ettől szörnyen viszket a bőröm. A torkom is porzik. Ha ihatnék valamit, szűnne a nyugtalanságom és uralhatnám a mozdulataimat.
De a reggel történtek szele bűzös fellegként leng körbe.
Muszáj leállnom a piával.
Soha többé semmi alkohol!
Kezem reszket, ahogy próbálom a kártyám a zár leolvasójába beilleszteni. Csak egy gyors, rutinos mozdulat, mégsem sikerül. Mintha az egész folyosó rázkódna, a szekrényekkel és a falakkal együtt. Kézfejemmel megtörlöm a szemem. Az a negyedik Prozac, amit az első óra után kaptam be, nem kellett volna.
Végre sikerül kinyitnom azt a rohadt ajtót. A bukósisakom éppen elfér benne, kivenném, azt a látszatot ébresztve a többiekben, hogy máris meguntam a sulit és lelépek, de egy formás test kígyózik mellém.
– Szia – a lány kéjesen az ajkába harap. – Ma este talizunk?
Ez nem a zaklatós picsa, aki óra után rám tapadt. A ribanc jelző készülékem felvillan, és élénk pirosan villogni kezd. Magamhoz veszem a sisakom, becsapom az ajtót és nekitámaszkodom, közben tüzetesen végignézek a lányon. Nem visel melltartót, a bimbója úgy üti át a felsőjét, mint aki fogasokat rejteget a falatnyi anyag alatt. Egy ilyen csajt nem vihetek Molly mellé.
Cseszd meg Will!
Annyira belém ültette a bűntudatot, hogy még ebben a lányban is a kishúgom jövendő bébiszitterét keresem. Hát, ő nem ment át a vizsgán.
Kezdek begolyózni ettől a szar felelősségizétől. Elképzelésem sincs, Will miként bírja nap, mint nap.
– Holnap... – eltöprengek a nevén, de nem jut eszembe. – Cica.
A lány durcásan csücsöríti rúzsos ajkát.
– Akkor holnap.
– Igen, holnap – ismétlem, és hátat fordítok neki. Veszi a lapot. Ahogy elsuhan mellettem, tenyere végigsiklik a vállamon.
– Shonn, te hova mész? – Kip a kezemben szorongatott bukósisakra sandít, ahogy becsapja a mellettem lévő szekrény ajtaját.
– Dolgom van – felelem. – Majd a délutáni edzésen találkozunk. – Olcsó hazugság, de szarok rá.
Kip dühösen fúj egyet.
– Remek – morogja Adam a tökéletesre fésült bubifrizurája alól. – Gondolom, akkor ne is várjunk. – Átkarolja Sophie derekát és az étkező felé indulnak.
Parker még egy utolsó pillantást vet rám, közben a fejét csóválja. Csapatkapitányként úgy véli, felelősséggel tartozik minden játékosért. Egész nyáron a lógásaimmal nyaggatott.
– Szedd össze magad, különben kitesznek – figyelmeztet.
– És az kinek lenne rossz?
Nem felel, tudja, hogy szükségük van rám. Talán nem vagyok a legjobb csapatjátékos, de piszok jól védek. Van valami előnye annak, ha az ember állandóan szét akarja veretni a fejét.
– Cseszd meg! Néha másra is gondolhatnál, nem csak magadra – veti a szememre Kip, ahogy elhalad mellettem. A suliban ő az egyetlen, akinek hagyom, hogy beszóljon. Túl jó gyerek ahhoz, hogy beverjem a képét.
– Azon vagyok, ha tudnád, mennyire – felelem, de már csak magamnak.
Amint elmennek, észreveszem a mindig szexi és elragadó hajrálányt, Blairt. Az ablaknak támaszkodva áll, tekintetünk találkozik, és ekkor közelebb lép.
– Jól vagy? – kérdezi aggodalmasan. Bólogatok. – Akkor maradj – kérlel lágyan.
– Most tényleg nem lehet.
Nem hisz nekem, ajka lefelé konyul, aggódhat, hogy elcseszem az életem, de ezen már nincs mit elcseszni. Blair csodás, napbarnított arca megnyúlik. Csak ezt ne! Ő majdnem mindig eléri a célját, és készségesen szoktam engedni óhajainak immáron második éve. Nem a barátnőm, útjaink mégis folyton egymás felé kanyarodnak. Ő nem meghódítani akar, a kegyeimbe férkőzni, hanem rosszabb, meggyógyítani. Megrémiszt, hogy egyedül ő érzi, hogy valami nincs rendben velem. Azt hiszi, a kedvessége és a kitartása majd megvált, de rohadtul téved.
Blair felé hajolva csókot nyomnék a homlokára, meglepetésemre elhúzódik.
– Az előbbi után nem. – Keserűen félre billenti a fejét.
A legtöbb lányt nem zavarja, ha előtte mással flörtöltem, de Blair más. Érzékeny, szenvedélyes, és megfontolt típus. Tökéletes, és ettől bevillan egy ötlet.
– Hogy állsz a gyerek témával? – szegezem neki a kérdést, de amint hangosan is kimondom a szavakat, már tudom, ostobán fogalmaztam.
Ajka szétnyílik, habozik, aztán nagyot nyel.
– Az előbb beszéltél meg egy randit azzal a ribanccal, most meg engem faggatsz a gyerekvállalásról? – csattan fel élesen. – Máris részeg vagy?
– Én csak... úgy értem, szereted-e a gyerekeket? Tudom, nincs testvéred, de elviseled a ricsajt, ezer kérdést, nyafogást? Ami a kiskölykökkel jár.
– Szeretem a gyerekeket, de nem is tudom. Sosem foglalkoztam kicsikkel. Miért kérdezed? Ugye nem valami gyerekzsúrt akarsz a nyakamba varrni?
Ekkor jut eszembe, hogy ha ő vigyázna a húgomra, akkor be kéne engednem a házamba, és azt igazi kapcsolatnak hihetné.
Megrázom a fejem.
– Shonn?
– Igen?
– Mi a gond? – kérdezi lágyan.
– Semmi. Felejtsd el, amit mondtam.
– Biztos jól vagy?
– Ja, tényleg. Később látjuk egymást.
Hónom alá csapom a bukósisakot, és elindulok a suli hátsó kijárata felé, mert a tornaterem melletti parkolóban tettem le a motoromat. Cigire gyújtok, és izmaim feszültsége azonnal oldódni kezd. Várok. Amikor meghallom az ebédszünet végét jelző csengőt, még egy szálat kirázok a megviselt dobozból, szorosan tartva ujjaim között elszívom és amint végeztem visszaindulok az épületbe. A folyosók csendesek, bakancsom dübögése visszhangzik, ahogy az új szárny felé tartok. Ide helyezték át a tanári irodákat, hála annak az adománynak, amit apám adott engesztelésül, amiért laposra vertem az előző töritanárt.
Megkeresem a 110-es ajtót, ez állt a tanrendem bal sarkába firkantva. Megállok előtte és sóhajtok.
Ezt is csak Willért és Mollyért teszem, emlékeztetem magam.
Még egyszer óvatosan körülnézek, hogy üres-e a folyosó. Kínos lenne, ha lebuknék, nem állnám a többiek faggatását, és képtelen lennék továbbra is fenntartani a jó kidolgozott szerepemet.
Mélyeket lélegzem. Higgadtnak kell tűnnöm, különben Dr. Dornan kiszúrja, hogy összezuhantam, és a francnak hiányzik egy újabb terápia.
Bekopogok.
Pofaszakállas, megtermett, középkorú férfi nyit ajtót, akire hirtelen alig ismerek rá. Úgy tűnik, a nyáron megszakította a borotvával való rendszeres kapcsolatát. Szemüvege megmozdul, ahogy meglepetten felszökik a szemöldöke.
– Szia Shonn, gyere. – Beinvitál és az asztalához sétál.
Becsukom az ajtót, és körülnézek az új irodában. A helyiségben nincs más, mint egy kopott asztal, színes fotelek, és fehér szekrények sok-sok könyvvel. A polcokon elidőzök egy darabig, de egy új példányt sem látok. Leülök a vörös, szakadt fotelre, és a cuccaimat a lábamhoz dobom. Összehúzom a bőrdzsekim, mert itt sokkal hűvösebb a levegő, mint az épület többi részében.
– Kikapcsoljam a légkondit?
– Nem szükséges. Látom a lakberendezője nem változott – jegyzem meg gúnyosan.
A megállapításomra félre billenti a fejét.
– Miért jöttél?
– Az órarendem szerint most itt kell lennem – felelem röviden, majd meggondolom magam, és zavartan beszélni kezdek, hiszen ezért vagyok itt. – Annyira megszoktam ezt a kis fotelt, hiányzott – végigsimítok a kopott érdes bőrön. – Ha végre elhagyom ezt a szemétdombot, akkor betörök ide, és elrabolom. Már el is neveztem Darlingnak.
Imádom marhaságokkal traktálni a férfit.
– Elrabolod? Az embereket szokták elrabolni, a tárgyakat ellopják.
A lábam idegesen dobol a fa parkettán, amire a férfi is felfigyel.
– Ő már több nekem, mint egy tárgy. Ugye Darling? – Ismét megsimogatom a fotel szélét. – Tudja, hogy az elmúlt három évben vele volt a leghosszabb kapcsolatom? Maga szerint a tárgyakat be lehet kategorizálni?
Az ajtóra tekint, majd vissza rám. Cseppet sem titkolja, hogy nem érdekli, mit is mondok, ezért még inkább húzni kezdem az időt.
– A német nyelvben a főneveket nem szerint is megkülönböztetik, a fotel például hímnemű. Lehet, hogy Darling transzvesztita? – kérdezem mókásan.
Dr. Dornan nyűgösen morran, és legnagyobb meglepetésemre egy doboz cigarettát húz elő a zsebéből, felém nyújtja és megkínál. Elutasítom. Nem zavartatja magát, kihúz egy szálat, füstszűrővel lefelé a térdéhez veregeti, majd a szájába hajítja és rágyújt. Amint kifújja az első slukkot, az arca megenyhül. Jól ismerem ezt a reakciót. A plafonon a füstjelző süket marad, biztos kikapcsolta.
– Azt mondtad, vele volt a leghosszabb kapcsolatod. Szerinted ez miért van?
Ujjaim a karfára feszülnek
– Hagyja ezt a pszicho maszlagot. Itt kell lennem, itt vagyok, de kurvára tartsa magát távol a fejemtől!
– Ha nem veszed komolyan a dolgot, ha te magad nem akarsz itt lenni, akkor mi értelme? – kérdi pöfékelve. – Az elmúlt három évben összesen tizenegyszer jelentél meg a heti két alkalom helyett, és akkor is mindig csak azért, hogy valamivel megszívass. Most mi vitt rá, hogy rögtön az első nap megjelenj?
Azta, Dr. Dornan kezd pipa lenni. A férfi ujjai egyre görcsösebben szorítják a cigarettát, álla megfeszül. Ha már egy pszichológus is kétségbe vonja a gyógyulási szándékom, akkor nagy bajban vagyok.
– Semmi – felelem óvatosan. – Igyekszem megjavulni. Önnel minden oké?
Kétkedve szemlél.
– Segíthetnél nekem.
– Mire van szüksége?
– Amióta abbahagytad a kezeléseket, azóta szedsz valamit? – kezdi, miközben ismét az órájára mered. – Melipramin? Desyrel? Prozac?
– Nem – hazudom.
– Rendszeresen sportolsz?
– Igen.
– Az Atwoodos bunyó óta verekedtél?
Alig huszonnégy órája a sofőrrel meg a kertésszel. De a volt történelem tanár említése mosolyt csal az arcomra. Az a perverz fazon börtönt érdemelt volna, nem csak egy kiadós verést.
– Attól függ, mi számít verekedésnek. De lépjünk. Mire van szüksége?
A férfi a térdére könyököl, és mélyen a szemembe néz, aztán a kezemre.
– Izommerevséget, remegést tapasztaltál mostanában? – Tagadóan megrázom a fejem. – Nem vagyok ostoba, tudom, hogy ha akarod, bármit beszerzel, de ne feledd, ha nem megfelelő terápia keretében használsz depresszió elleni gyógyszereket, azzal éppen, hogy súlyosbodni fog az állapotod. Amint mániás vagy öngyilkos hajlamokat tapasztalsz, azonnal le kell állnod. – A remegő ujjaimra bök az állával.
– Ez csak a cigi. Nem szedek semmit – erősködöm.
– Itt rágyújthatsz.
– Most inkább nem.
Sokat sejtető mosoly kúszik az arcára.
– A gyógyszerek impotenciát is okoznak.
Na bassza meg!
– Ezt észben tartom. Térjünk át a maga dolgára.
Bólint.
– Segíts, hogy segíthessek.
Sötét lepel borul az elmémre.
– Maga szerint nem turkáltak már elegen a fejemben? Az agyam egy rohadt prostituált, annyi doki végigment már rajta, és pont egy pitiáner iskolapszichológus hiányzik, aki mást sem csinál, mint pátyolgatja a dúsgazdag kölykök lelkét, mert apuci meg anyuci különment.
Dr. Dornan a szék karfájára csapva feláll, megkerüli az asztalt, elnyomja a csikket és keresni kezd az aktái között.
– Túl nagyember vagy ahhoz, hogy felérhessek hozzád, és hidd el, nem is tervezem. Igazad van, éppen csak meglett a diplomám, nem vagyok jó szakember, de annál jobb barát tudok lenni. Több tucat haverod van, de őszinte vagy velük? – Abbahagyja a keresgélést, mélyen a szemembe néz. – Velem őszinte lehetnél, mert én is őszinte vagyok veled. Nem vártalak – mondja nyomatékosan. – Adminisztrációs hiba miatt összekeveredtek a beosztások és még nem kaptam meg a sajátomat, de az első nap senkit nem szoktak küldeni, szóval... Tudom, neked mennyire fontos, hogy eltitkold az állapotod, ezért szólok, az előbb idehívattam egy másik diákot, bármikor megérkezhet.
Tágra nyílik a szemem. Dühösen felpattanok.
– Mit csinált?
Dr. Dornan arca elkomolyodik, és észreveszem, hogy az öklömet figyeli. Emlékeztetem magam a jófiú szerepre, de akárhogy is szeretném, az ujjaim nem egyenesednek ki. Most már mindenképpen el kell húznom innen, különben szarban leszek.
– Mit szólnál hozzá, ha iskolán kívül találkoznánk?
– Perverz!
A fejét csóválja.
– Shonn.
– Már ezerszer elmondtam, hogy nem kérek a segítségéből!
– Mégis ide jöttél.
– Will miatt, mert... – elakad a szavam.
– Fontos neked?
Nem felelek, felkapom a táskámat, a bukósisakomat, és kivágom az ajtót, mielőtt még őrjöngeni kezdenék.
– Shonn – kiált utánam. – Impotencia, ne feledd.
Legyintek.
Nem is tudom mit vártam. Nem akartam megnyílni előtte a pihe-puha foteljében elterülve, csak Will miatt jelentem meg.
Úgy becsapom az ajtót, hogy a falak is beleremegnek, ezt követően az első lépés után nekiütközöm egy apró testnek. Már csak ez hiányzott! Pont az utolsó éven kell valakinek észrevennie, hogy a suli dili dokijánál jártam. A bő szakadt cuccok alá rejtett apró testből ítélve ez a kettyós matrica csaj lehet, aki első óra után rám szállt. Még az is lehet, hogy követett.
Dühömben ösztönösen a vállánál fogva a falhoz préselem. A padlóra mered, csak a kapucnijának a tetejét látom. Gyáva féreg! Nem mer a szemembe nézni, bezzeg szívesen rámcuppanna.
– Szállj le rólam – parancsolom keményen, aztán otthagyom a fenébe.
Innom kell valami erőset.