„Szabály: Egyedül bennem bízhatsz."
Többé nem üthet meg.
Büszkén, felszegett állal várom Rain tombolását. Vicsorogva végigpásztázza az öltözetem, és semmi kivetnivalót nem talál rajta. Helyeslően biccent a szűk farmerem és a térdig érő kapucnis pólóm láttán. Megkönnyebbülés kúszik a bőröm alá. Korábban ormótlan munkásnadrágokat kényszerített rám, de ma kockáztattam és úgy tűnik, sikerrel jártam.
Rain leül, dölyfösen a szék támlájának veti a hátát, érdes, rézbarna ujjaival kopogni kezd az asztal lapján. Az idegesítő, ritmusos koppanásoktól kiver a víz. Valamire készül.
Nagyot nyelek, torkom elszorul, ahogy a bennem ébredt fesztelen pillanat tovaröppen, mintha ott se lett volna. A füsttől szürkés falak közé sűrű, nyomasztó légkör telepszik.
Rain olajbarna szemében állatias őrület villan.
– Reggelit! parancsolja.
A hűtő feletti órára pillantok, a csavarhúzó formájú percmutató lustán mozdul, kinevet, és az arcomba kiáltja, hogy bőven van még időm a suli kezdetéig. Négy nagy lépés az ajtó. Kicsi a ház, túl kicsi ahhoz, hogy Rain egy ugrással ne ránthasson vissza az ajtóból, ha megpróbálnék elrohanni.
Feszítő gyomorral a linóleumra ejtem az iskolatáskámat, és a pulthoz indulok. Az este kint felejtett toastkenyér zacskója tátott szájjal pihen a mosogató mellett, elemelem és egy keménnyé szikkadt darabot a pirítóba dobok. A kávé kihűlt. A mikró két napja elromlott. Ő rontotta el, amikor a pohárban felejtette a kanalat és úgy próbált kávét melegíteni magának. Megígérte, hogy hoz egy másik mikrót, de nem tette, ezért merem a hideg feketét kitölteni, és elé tenni.
A kenyérpirító fémesen kattan. Visszafordulok a pulthoz.
Mögöttem a szék lába nagy robajjal csusszan végig a burkolaton, majd a következő pillanatban Rain ujjait érzem a tarkómon. Olyan erősen markol a nyakamra, mint aki el akarja törni. A szívem zakatol, levegő után kapok. Egyik karom a magasba rántja, miközben arccal az asztalra nyom. Homlokom beütöm az öreg falapba. A fájdalom végigcikázik a fejemen, le egészen a gerincemig.
– Ez hideg! – üvölti a fülembe. Szavaitól zsong az agyam.
Kiáltani szeretnék, segítséget kérni.
Apa, hol vagy?
Apámról egyből eszembe villan a változás, amit ő hozott az életünkbe. Már van, aki megvédjen. Már nem vagyok egyedül! Apám vére csörgedezik az ereimben, és ezt ideje Rainnek is megtudnia.
– Eressz el! – Remeg a hangom, ahogy életemben először ellenszegülök.
– Különben mit teszel? – Gúnyos, öntelt kérdés.
– Ha még egyszer hozzám érsz, mindent elmondok apának.
Rain nevetése betölti a teret, a testemben is érzem, a mellkasomban, ami egyre jobban feszül az idegességtől.
– Ha akartad volna, már rég eljárt volna a szád.
Karommal hátra csapok, de csak a mellénye alját érem el.
A következő pillanatban a földön találom magam, a könyököm, mint kő ütődik a padlóhoz, alig bírom elfojtani az üvöltésem.
Rain felém áll, léptei nyomán nyikorog a linóleum. Bakancsa a hátamba mélyed. Lenyom.
– Te is tudod, hogy kussolnod kell. Ugye?
– Dögölj meg!
Bakancsa súlyosabbá válik, nem kapok levegőt.
– Tartod a szád! Ugye?
Mi mást tehetnék? A valóság, mint jéghideg vízesés zuhan rám, aztán felváltja valami erősebb, fékezhetetlenebb: a düh.
– Igen – köpöm a szót.
Rohadj meg! Úgyis ki fogok találni valamit. Mindenért meg kell fizetned!
Elégedett hümmögések közepette felemeli a lábát, a tüdőm azonnal felszabadul, nagyot lélegzem. Talpra kecmergem, végtagjaim nehezek, a fájdalom és a keserűség húzza őket.
– Takarodj vissza a konyhába!
A haragom mélyen elrejtve, üresen kongó fémvázként térek vissza a pulthoz. Friss kávét főzök és új pirítóst készítek, a zacskó végében lévő, kevésbé száraz kenyérből, és imádkozom, hogy akadjon Rain torkán. A hűtő pang az ürességtől, csak egy kevés mogyoróvajat találok, és éppen kérdezni szeretném, az is megfelel-e, amikor meghallom a motor zúgását. Lábujjhegyre állva kilesek a mosogató feletti ablakon. Örömömben nagyot dobban a szívem. Az öreg Ford búgva kanyarodik be a feljáróra. Rainre sandítok, ajka undor csíkban. Ő is csak délutánra várta a szüleimet.
Apám úgy préseli ki magát az ülésből, mint egy ketrecbe tuszkolt grizzly. Amikor öt nappal ezelőtt megláttam a börtön kapujában, elszörnyedtem a termetén. Rain a maga száznyolcvan centijével és a plöttyedt testével csak porbafingó féreg mellette. James Raven a kiskori képeimen edzett, erős férfinak tűnt, de a börtönben töltött évek alatt kétszer akkorára gyúrta ki magát, a tetoválásai száma is megduplázódott és arca szögletesebb, komorabb lett. A család a mindene. Bármit megtenne értünk. Bármit! Még ölne is, ezt már bizonyította. Bárcsak újból megtenné. Bárcsak büntetlenül végezhetne Rainnel is. Bár... bebetonozhatnánk a testét a szerelőakna alá, szívesen segédkeznék benne. Kár, hogy Rain fivére piszok jó nyomozó, apám pedig próbaidős.
Apám nem higgadt típus, anyám szerint egy tomboló fenevad, akinek a haragja feléget maga körül mindent. Ha megtudná, miként bánt velünk a legjobb haverja az utóbbi években, képes lenne az utcán, mindenki szeme láttára agyonverni, és nehezen tagadhatná le a tettét. Ezért is fogadtuk meg anyával, hogy hallgatunk.
Nyílik a bejárati ajtó.
– ¡Llegamos a casa! – zengi apám vidáman. Döngő léptekkel toppan a konyhába, és egyből vaskos karjába zár. Minden pillanatot megragad, hogy ölelgessen, pótolva az elmúlt tíz évet.
A kezemben lévő mogyoróvajtól és késtől nem tudom átölelni, nem is tenném, valami visszatart, talán a bennem rángatózó feszültség, vagy Rain jelenléte.
Apám elhúzódik, szemöldöke kérdően a magasba szalad, mire feltartom mindkét kezem, jelezve, foglaltak. Még egy hosszúra nyúló pillanatig vizslat, aztán Rain felé fordul és egy határozott kézfogással üdvözli. Leül mellé és elhúzza előle a gőzölgő kávét.
– ¡Divino! – sóhajtja, miután belekortyolt. – Egész este vezettem.
Rainnek szeme se rebben, de én tudom, hogy szíve szerint pofán vágná apámat. De apám tekintetében is lapul valami, amit nem tudok megfejteni.
– Azt hittem, megszálltok valahol – szól Rain valós meglepettséggel.
– Julia haza akart jönni. Honvágya volt.
Rain halkan felkuncog, apám is elmosolyodik, ő nem hallja ki a haverja hangjából a gúnyt.
Anyám az ajtóban áll, csak a hátát látom, amint elnyomja a cigarettáját, és a csikket a küszöb melletti konzervdobozba hajítja. Belép. Izzadtság gyöngyözik a homlokán, a szeme fátyolos, de ezúttal a fáradtságtól és nem a drogoktól. Haja rendezetlen, bőre fénytelen, mégis gyönyörűnek látom.
– Megjöttem. – Leheli halkan, és ezzel az egy szóval többet mond mindennél.
Mozdulni se bírok. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára tiszta fejjel. Csak állok és nézem őt, a nőt, aki végigcsinálta az elvonót. Aki immáron nem függő, és újból több lett egy szellemnél. Mosolygok, ő visszamosolyog.
– Anya...
Apa lágyan körbefonja a csuklómat. Ránézek, ő az órát vizslatja.
– Llegaras tarde. Nem kéne lassan indulnod?
Az iskola, jut eszembe.
Elrántom a kezem, leteszem az asztalra a kést és a mogyoróvajat.
– Jó, hogy szólsz – hadarom, és felmarkolom a földön heverő táskámat. – Mennem kell.
– Ellőtte meg kéne fésülködnöd, és... még át sem öltöztél. – Látja rajtam az értetlenséget.
Rendes farmert vettem fel. Ez nem elég?
Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Anyám menti a helyzetet.
– Gyere! – int magához.
Lopva Rainre pillantok, alig észrevehetően pislant, amit beleegyezésnek vélek, így anyámhoz lépek, hosszan ölelgetném, de ő sietősen eltol és a fürdő felé húz. Amint betuszkoljuk magunkat az egyszemélyes kis helyiségbe, anyám ránk csukja az ajtót és magához szorít. Hosszan megbújok a karjában, édeskés parfüm és hajlakk szagát szívom magamba. Teste nem remeg, nem ernyedt az öntudatlanságtól, légzése nyugtató, békés.
– Olyan szép vagy, szinte megfiatalodtál. – motyogom a nyakába. – Maradj ilyen, kérlek.
– Pedig úgy érzem, ez alatt a hat hét alatt hat évet öregedtem. – Eltolva magától a szeme alatti vékony bőrre mutat. – Ráncaim lettek. Az a telefonos app harmincévesnek tippelt.
Felnevetek.
– Harmincöt vagy.
Lemondóan legyint.
– Ezt többé hallani sem akarom. Inkább beszélj! Történt valami?
– Csak morog – hazudom.
Anyám hajkefét ragad, a tükör felé fordít és gyors mozdulatokkal megpróbálja kordába rendezni a száraz, kissé töredezett hajam, amelyen még érződik a gyorsétkezde olajos szaga.
– Anya – rántom félre a fejem –, erre nincs időm, tényleg elkésem.
Megfordulnék, de visszatol az arcomnál fogva.
– Egy kis késés nem a világ vége. – Mondja az a nő, aki még a középiskolát sem fejezte be, és elvakultan lázadt az oktatási rendszer ellen.
Már régen megtanultam, hogy a gimivel kapcsolatos kérdésekben csak magamra számíthatok, én írom alá a jegyeimet, én beszélek a tanárokkal, és mindkettőnknek ez a legkényelmesebb megoldás. Emlékeztetném erre, amikor a tükörben megpillantom leszegett állát, komor tekintetét.
Anya csak jót akar nekem.
Megadásom jeléül a kézmosóba csúsztatom a táskám.
– Már csak négy hónap – búgja fáradtan.
– Száztizennyolc nap – pontosítok.
– Ha gond nélkül letelik apád próbaideje, elköltözünk jó messzire Raintől és újra kezdünk mindent. Florida – sóhajtja. – Már ki is néztem egy házat Tampában. Hálaadás előtt elutazhatnánk megnézni.
Lelkesen bólintok. Már van is egy listám a floridai egyetemekről.
– Még egy kicsit bírd ki, kérlek. Addig is egyszerre kell apádnak és neki is megfelelned.
– Az lehetetlen.
– Megoldjuk. Tudom, hogy apád minden idejét veled szeretné tölteni, de jobb lenne, ha az iskolára és a munkára fókuszálnál – javasolja, és még hozzáteszi: – A lehető legkevesebb időt töltsd itthon, ahogy eddig is.
Lófarokba fogja a hajam, és a fülem mellett göndörödő sötét loknikat megigazítja. Büszkén néz rám a tükörből, pedig fogadni mernék, nem ilyen lányról álmodott. Olyanok vagyunk egymás mellett, mint Shrek és Fiona hercegnő emberi formában. Anya még most is gyönyörű, festett szőke haja kecsesen omlik a vállára, a pántos topja megfeszül a kiugró kulcscsontján. Egyedül a szürkés fogai csúfítják a megjelenését. Hófehér bőrén kívül semmit nem örököltem tőle, apám latin vére üvölt rólam.
– Vedd ezt fel. – Anya a fregoliról leemel egy sötétbarna, hosszú ujjú felsőt. A kezembe nyomja.
Finnyásan megnézem magamnak. Lehet, hogy anyám egy fejjel magasabb nálam, de kebel terén a nyomomba sem érhet.
– Ebbe én nem férek bele.
– Jó lesz, csak vedd fel.
– Három évig jó voltam így a suliban, most meg hirtelen nem?
– Apád egy boldog, kiegyensúlyozott lányt akar látni. Hát kapja meg. Vagy szeretnéd, ha gyanút fogna?
Morgok.
Kelletlen megszabadulok a foszlott nyakú bő pulóveremtől, és belepréselem magam a felsőbe. Éppen csak le tudom húzni a csípőmig.
Anya látja az ódzkodásom.
– Minden az arcodra van írva. Eddig, hogy nem buktál le?
Anyám vállára csúsztatom a kezem, a szemébe nézek.
– Túlórák. Tudod, nyári szezon.
Egy kopogás szakítja meg a fesztelenné vált hangulatot. Apám bedugja a fejét az ajtón.
– Elvigyelek?
Villámként nyúlok a táskámért és kibújok apa válla alatt.
– Nem kell. Rohanok.
Apa utánam fordul.
– ¿Nos vemos después de la escuela? Elkészíthetnénk együtt a vacsorát.
Eszem ágában sincs suli után hazajönni.
– Dolgoznom kell – vágom rá. – Csak fél tízre érek haza.
Sebtében kiviharzom a házból. Rá se nézek Rainre, aki a lépcsőn állva dohányzik, és felmorran, amikor elhaladok mellette. Tutira rühelli a rajtam lévő felsőt, letépné rólam és lenyomná a torkomon.
Gyorsan bepattanok a kocsimba, táskám az anyósülésre hajítom, és még be se kötöm magam, máris gázt adok.
Az utcából kiérve fellélegzem, mire megcsörren a telefonom. A kereszteződés lámpája pirosan villog, így megállok és kikeresem a táskámból a mobilom. A kijelzőn a Happy Smiley Étkezde felirat villog. Miért hívnak ilyenkor? Adja az ég, hogy helyettesítenem kelljen valakit, különben az éjszakai könyvtárban tölthetem az estém. Fogadom a hívást, a fülemhez emelem a készüléket, miközben bekötöm magam. A lámpa sárgára vált, mögöttem nem áll senki, így nem indulok, csak mereven hallgatom a főnököm dadogó hangját.
A fia otthagyta az egyetemet, munka kell neki, de plusz egy ember nem fér bele a költségvetésbe. A család az család.
Agyam elködösül, a reményeim a sötét mélybe vesznek.
Kirúgtak.