A hazugságvizsgálat után Lizi mindent elkövetett, hogy Krisztián meg bocsásson neki, mert igen Krisztián zabos volt nagyon is, ez pedig elégedettséggel töltött el. Az már viszont kevésbé, hogy engem használt arra, hogy lekoptassa Lizit. Mellettem ült reggeli alatt, szóval tartott, nem hagyta, hogy mással beszéljek és nem tetszett a viselkedése, mert egy idő után arra kezdtem gondolni, hogy szándékosan akarja féltékennyé tenni Lizit, azzal, hogy velem foglalkozik. Reggeli után aztán hagyta, hogy Lizi maga után húzza az udvarra, de 5 perc múlva már vissza is jött, a hangulata, pedig ha lehet még rosszabb lett.
- Szerintem ők már járnak – szólalt meg Melissza, mire azonnal rávillant a tekintetem. – Nem biztos, de a jelek alapján – vonta meg a vállát zavartan.
- Már nem azért, de előbb jön össze vele, mint veled? – akadtam ki. – Vagy bárki mással – tettem hozzá, mert nem akartam bunkó lenni.
- Lehet, hogy csak egy két csók csattant el köztük és Lizi máris a tulajdonának tekinti Krisztiánt – jegyezte meg Tündi.
Ekkor Annára néztünk, ugyanis közülünk egyedül ő ápolt közelebbi viszonyt Lizivel, velünk legalábbis velem csak akkor beszélt, ha piszkálódni volt kedve. Anna felpillantott ránk a mobiljából, szólásra nyitotta a száját, de a választ már nem tudtam meg, ugyanis Krisztián a nevemet kiáltotta az emelet felől. Ellöktem magam a pulttól és felsiettem az emeletre, majd kérdőn Krisztiánra néztem, aki a szobaajtómnak dőlve ácsorgott, lábánál egy hátizsák és épp befejezte a telefonálást.
- Vegyél fel valami kényelmeset – kérte.
- Hova megyünk?
- Meglepetés – mosolygott rám kisé idegesen.
- Biztos, hogy velem akarod tölteni a napot? Szombaton úgyis…
- Adri!
- Jó – tartottam fel a kezem és beléptem a szobába, hogy aztán rekord gyorsan átöltözzek.
Egy fekete rövidnadrágot vettem fel, mert biztonságosnak éreztem ezeken a napokon a feketét, egy fehér spagettipántos bordázott pólót, aztán titokzoknit húztam és belebújtam a sportcipőmbe, majd a hátitáskámba mindent bepakoltam, amire szükségem lehet, bár fogalmam se volt, hogy hova megyünk. Bekentem magam izzadásgátlóval, fújtam a kulcscsontomhoz egy kis parfümöt, aztán csatlakoztam Krisztiánhoz, aki alaposan végig járatta rajtam a tekintetét, majd közelebb lépet és a levegőbe szimatolt.
- Kifogyóba van a parfümöd? – kérdezte szórakozottan.
- Ahogy érzem a tiéd nem – szimatoltam a levegőbe és hozzá lépve egy pillanatra beletemettem a fejem a nyaka hajlatába. – Most már az éjszakák sem a mieink.
- Dehogynem – csúsztatta a kezét a derekamra és szorosabban ölelt, amikor el akartam húzódni. – Ugyanúgy jönni fogsz!
- Nem akarom, hogy megint miattam veszekedjetek Lizivel – húztam el a szám.
- Hol érdekelt téged ez? A testőröm vagy nem rémlik?
- De igen, viszont most nagyon úgy tűnik, hogy a fejedre ejtettek és az ellen nem tudok mit tenni. De látom rajtad, hogy rosszkedvű vagy, amiért veszekedtél Lizivel, ezért gondolom, hogy fontos neked és szerintem ezért nem kéne többet éjjel találkoznunk. Bár ha ilyen féltékenyfajta, akkor a helyedben szélnek ereszteném.
- Elcsattant pár csók közöttünk, de több nem történt. Jó majdnem, de aztán visszavonulót fújtam, mert nem éreztem helyesnek, és ha nem érzem helyesnek, az azt jelenti, hogy több nem is lesz. Na, most, hogy ezt megbeszéltük, indulhatnánk? – kérdezte és ellenőrizte az időt a telefonján.
Krisztián hangulata egyre javult, ahogy egyre távolabb kerültünk a villától és Almáditól és az én hangulatom is egyre vidámabb lett, mert a lelkes arca láttán, nem tudtam mást tenni csak mosolyogni. Nem mondta el ugyan, hogy hova megyünk, de láttam az arcán, hogy valamit nagyon vár.
- Milyen a viszonyod a gyerekekkel? – kérdezte váratlanul.
- Imádom őket – csillant fel a tekintetem. – Gyerekek közé megyünk?
- Nem, nem azért kérdeztem – nevette el magát. – Van kistestvéred vagy kisgyerek a családban?
- Egy bátyám van, neki nemrég született meg a kisfia – meséltem. – De amúgy az unokatestvéreim nagy része még gyerek, szóval kedvemre babázhatok bármikor.
- Ennek örülök. Szóval, akkor családcentrikus vagy – állapította meg.
- Ohó! Most jön az a beszélgetés, hogy készen állok-e már az anyaságra? – szegeztem rá a tekintetemet.
Egy pillanatra elkapott a rémület, amikor Krisztián nem válaszolt azonnal. A fantáziámnak köszönhetően láttam, hogy terhes vagyok az ő gyermekével, láttam, ahogy először a karjában tartja a fiunkat, mert mindenféleképpen fiú lesz az első és az apja gyönyörű szemeit fogja örökölni. Ezek a képek melegséggel töltöttek el, aztán rémülettel, mert ha ezek valóra válnak, akkor dobhatom a kukába, hogy még fiatalon betörök a könyvpiacra és világot látok, hogy minél élethűbben tudjak írni. A család egyet jelentett a kötöttséggel, én pedig még szárnyalni akartam, anélkül, hogy bármi is vissza fogott volna. Krisztián vetett felém egy pillantást és jóízűen felkacagott. De tényleg, soha nem láttam még ilyen önfeledten nevetni, és a nevetésétől nekem is nevetnem kellett, bár az én nevetésem kisé hisztérikusra sikeredett.
- Látnod kellett volna az arcodat. Olyan kár, hogy nem fotóztam le – nevetett a könnyeit törölgetve és leparkolt egy aranyos téglaberakásos családi ház előtt, aminek udvarán saját csúszda és trambulin volt. – Majd feltétlen meséld el, hogy mi járt a fejedben – kérte miközben kicsatolta magát.
- Hova hoztál? – szóltam utána értetlenül.
- Ez csak egy kis kitérő, felveszünk valakiket.
- Mégis kiket? Krisztián, ha a randinkra randit szerveztél kitekerem a nyakadat és soha többé nem állok veled szóba, pedig már hajlottam afelé, hogy megpróbáljuk együtt – pattantam ki a kocsiból nagy lendülettel és lecövekeltem előtte, hogy aztán dühösen belebámuljak abba a gyönyörű szempárba, ami vidáman fürkészett.
- Ne haragudj, de… ők fontosabbak – húzta el a száját bűntudatosan, én pedig teljesen leforrázva néztem rá, a dühtől könnyek szöktek a szemembe.
Hallottam, hogy kinyílik a kapu, majd a fülemet megütötte két lelkes kislány hang, akik egymásnak magyaráztak, hogy ma végre Krisztián bácsi elviszi őket az állatkertbe, és, hogy milyen jó, mert Krisztián olyan jó fej. A megkönnyebbüléstől majdnem felzokogtam, fejemet Krisztián vállának döntöttem, aztán megfordultam és mosolyt varázsolva az arcomra vártam Krisztián unokahúgait.
- Krisztián bácsi – kiáltott fel egyszerre a két ikerlány és már a bácsikájuk nyakába is vetették magukat.
- Sziasztok – köszönt feltehetőleg az anyukájuk, aki pont úgy nézett ki, mint Krisztián csak lányban. – Téged azt hiszem, még nem ismerlek, Abigél vagyok, Krisztián ikerhúga.
- Szia. Le se tagadhatnátok egymást. Adrienn vagyok, sajnálatos módon bekeveredtem a villába – mondtam őszintén, mire felnevetett.
- Ó, akkor te vagy a híres Adrienn – pillantott át a vállam felett szórakozottan. – Még egyszer, köszi, hogy be bírtad vállalni!
- Szóra sem érdemes! Úgyis szerettem volna, ha Adri megismer titeket, főleg a kis tündéreket.
Kavargó érzelmekkel fordultam az ikrek felé és rájuk mosolyogva bemutatkoztam és megdicsértem a frizurájukat. Nekik is be volt fonva, ahogy nekem, a bátrabb Lilla kijelentette, hogy mi vagyunk a három muskétás lány változatban. Nagyon hamar egy hullámhosszra kerültem velük, annyira, hogy nem engedték, hogy elölre üljek Krisztián mellé, hanem velük kellett hátul utaznom. Egy percig se bántam, jól esett végre teljesen elengedni magam, és kicsit újra gyereknek lenni, aki elcsodálkozik rengeteg mindenen. Lilla és Lia 5 év körül voltak, pont az a korosztály, akik nem is voltak túl kicsik, de még olyan hű, de nagyok se. Az ikrek nagyon is értelmesek voltak, a kocsiban ülve végig egy meséről magyaráztak, amit nemrég láttak, és, hogy mennyivel rosszabb volt, mint a Hupikék törpikék.
- Neked mi a kedvenc meséd? – kérdezte Lia lelkesen.
Alaposan átgondoltam a kérdést, megpróbáltam felidézni, hogy melyik volt az a mese, amit mindig megnéztem, és amit imádtam, de egy se jutott eszembe. Anyutól utólag tudtam, meg, hogy a Mulan és a Mackótestvér volt az a mese, ami ha ment a Tv-ben ki se tudtak volna robbantani előle, annyira lekötött.
- A Mackótestvér. Azt láttátok már?
- A Mackótestvér? – kérdezte Krisztián hitetlenkedve. – Belőled inkább a Barbie meséket nézem ki, nem a Mackótestvért!
- Utáltam a Barbiekat – röhögtem fel. – Neked mi volt a kedvenc meséd?
- Szilaj – vágták rá a csajok egyszerre. – Miért nem szereted a Barbiet?
- Nem tudom. Azt hiszem féltékeny voltam rá – vontam meg a vállam zavartan.
- Nem is értem miért – motyogta Krisztián és leparkolt egy szabad helyen az állatkert előtt. – Kiszállás!
Utolsóként másztam ki a hátsó ülésről, majd nyújtózkodtam egy hatalmasat és a szememre toltam a napszemüvegemet, aztán Krisztiánra néztem, aki ráadta Lillára és Liára a hátitáskát, ellenőrizte, hogy minden cipzár be legyen zárva, aztán kivette a mi táskáinkat is és bezárta a kocsit.
- Jártál már itt? – kérdezte miközben megfogta Lia kezét, Lilla pedig az enyémet, miután Krisztián rászólt.
- Nem még nem – torpantam meg a jegypénztár előtt húzódó sor végén és a homlokomat ráncolva az állatkert felé pillantottam, miközben a nap fénye egyre jobban égetett.
A tegnapi eső nem hozta meg a felfrissülést, inkább csak egy újabb hőhullámot, volt vagy negyven fok és mialatt sorba álltunk mindenhol izzadtam, rövidnadrágom hozzám tapadt és minden lépés után azt ellenőriztem, hogy átáztam-e. Ilyenkor utáltam nőnek lenni. Nyáron, menstruálni, dög melegben katasztrófa, főleg annak, aki odalent is képes izzadni, pl én. A helyzetem jobb lett volna, ha nem fekete nadrágot viselek, de az ilyen napokon a fekete a legbiztonságosabb. Amikor sorra kerültünk Krisztián kért egy családi jegyet, így olcsóbban jutottunk be, mintha két felnőttet és két gyereket kértünk volna és szerencsénk volt, mert igazolványokat se kértek. Ha kértek volna, lebukunk, hogy nem egy család vagyunk, de így könnyedén megkaptuk a jegyünket és már az állatkert területén is voltunk, és a térképet tanulmányoztuk, hogy merre kéne indulni.
- Szerintem induljunk el arra, aztán visszajövünk és a végállomás a dinó park lesz – mondta Krisztián és a hátsó zsebébe gyűrte a térképet, aztán megfogta Lia kezét, Lilla pedig az enyémet és elindultunk a lámák felé.
Természetesen az ikrek nagyon hamar megunták, hogy a kezünket fogva kell sétálni és előre szaladtak a lámákhoz, kezükben szorongatva a saját kis fényképezőgépjüket. Mikor megmutatták, hogy nekik ilyenük is van, leesett az álam és egyből arra gondoltam, hogy amikor én négy éves voltam azt se tudtam mi az a kamera és odakint játszottam a többi utcagyerekkel. Ehhez képest egy mai gyerek előbb tanul meg okostelefont kezelni, mint olvasni.
- Ha nekem gyerekem lesz, nyolcadikos koráig nem lesz telefonja és nem veszek neki semmilyen digitális készüléket – szögeztem le. – Egy gyerek azért gyerek, hogy odakint játsszon a többi gyerekkel az utcán, nem azért, hogy odabent üljön a négy fal között a telefonját nyomkodva.
- Van fogalmad róla, hogy mit kapna szerencsétlen gyerek az iskolában? Ki lenne közösítve!
- Nem érdekel! Majd megértetem vele, hogy nem lesz rossz, csak mert nem állt be a sorba a többi birka közé.
- Van egy olyan érzésem, hogy te leszel a szigorú szülő, én pedig az, aki a kiskaput megtalálva mindig igent mond – kacsintott rám, mire elnevettem magam és a szívem hevesebben kezdett el dörömbölni, ahogy megálltam a csajok mögött és lefotóztam a lámákat.
Miután rengeteg képet lőttem róluk, átküldtem mindet Zoénak, mert ha lámát látok mindig Zoé jut eszembe. Egy időben neki volt a mániája a láma. Lámás pizsama, lámás párna, lámás toll. Az őrületbe kergetett minket a lámáival. Azóta ha látunk valamit, ami láma alakú, vagy láma van rajta, küldjük is Zoénak, aki visítozik egy sort.
- Adri láttad a táncoló talpakat? – kérdezte Lilla, amikor a pingvinekhez értünk.
- Persze – mosolyodtam el. – Még sírtam is, amikor sikerült megmenekülniük, azt hiszem az a második részben volt. Bár már idősebb koromban néztem meg újra, gyerekként nem értettem a lényegét.
- A lányok imádják és valamiért mindig akkor nézik, amikor én is ott vagyok.
- Krisztián bácsi nem szereti – nevetett Lia.
- Mert a pingvinek nem tudnak énekelni, pláne nem slágereket – vonta fel a szemöldökét Krisztián.
Mosolyogva néztem rá, majd leguggoltam, hogy a lehető legjobb szögből tudjam le fényképezni a büszkén totyogó pingvint. Folytattuk az utunkat, egyre beljebb jutottunk az állatkertben, én pedig egyre többet nevettem. Krisztián folyamatosan ugratta az ikreket, cserébe viszont az ikrek mindent elkövettek annak érdekében, hogy cikis helyzetbe kerüljön előttem. Történeteket meséltek, közös horgászásról, amikor Krisztián kezéből folyamatosan kicsúszott a hal, amikor meg akarta pucolni, meséltek arról, amikor fél lábbal a csónakban állt, fél lábbal még a stégen és a vízbe kötött ki, mert a csónak eltávolodott a parttól.
- Na, jól van, elég lesz lányok. Semmivel se tudom megvédeni magamat – nevetett Krisztián, amikor Lia elkezdte mesélni a karácsonyi fenyőfa történetét, ami rosszul lett befaragva és rádőlt Krisztiánra, akkor megijedtek, de utólag nagyon viccesnek gondolják, főleg, hogy Krisztián még órákkal később is tűleveleket piszkált a hajából. – Most biztos valami kétballábas lúzernek gondolsz – sandított rám enyhén elpirulva.
- Nem, ettől csak még emberibb vagy. Már kezdtem azt gondolni, hogy majdnem tökéletes vagy – böktem oldalba.
- Majdnem?
- Sztárszerelem – tártam szét a kezem, mire megforgatta a szemét és meghúzta a kulacsát.
- Te is igyál, csajok, ti is!
Mind engedelmeskedtünk Krisztiánnak és ittunk jó pár korty pisimeleg vizet, aztán folytattuk az utunkat a szurikátákhoz.
- Na, lányok ki ismeri fel a kis barátunkat? – kérdeztem a csajoktól és lefotóztam az egyik szurikátát.
Az ikrek tanácstalanul pislogva néztek egymásra, rám majd Krisztiánra segítséget várva.
- Gondolkozzatok csak. Talán egy kis rávezetéssel – mosolygott bíztatóan.
- Hakuna Matata azt jelenti semmi gond, Hakuna Matata milyen gyönyörű szó, Hakuna Matata, nem ráz, mégis jó – énekeltem.
- Csak annyit jelent szép az élet itt lent – énekelte tovább Krisztián. – Na, gyerünk csajok, ne hagyjatok cserbe minket.
- Timon – csillant fel Lia tekintete. – A Simbából – vigyorgott büszkén és megerősítést várva ránk nézett.
Mosolyogva tartottam a tenyeremet, hogy csapjon bele, aztán Krisztián felé nyújtottam a kezem, hogy húzzon fel. Felhúzott, de a kezemet nem engedte el, én pedig hagytam. Az ikrek után sétálva, a családokat és a csoportokat kerülgetve nem tudtam nem mosolyogni. Mások tinédzserként lehet, nem azon gondolkodnak, hogy milyen jó lenne a pasijukkal állatkertbe menni, de én igen. Amikor anyuékkal voltam, vagy középsuliban az osztállyal és akkor Zsolti is velünk tartott, arról álmodoztam, hogy a pasimmal kézen fogva sétálok és az emberek irigykedve figyelnek, amikor elhaladok mellettük. Most pedig tényleg itt voltam, egy valóra vált álomban, csupán annyi volt a különbség, hogy senkit sem érdekelt, hogy a pasimmal vagyok. Mindenki a saját életével volt elfoglalva és nem az enyémmel, ami így van rendjén. A mosdók közelébe érve, mindenki elment elvégezni a dolgát. Én megvártam, míg Krisztián és a csajok végeznek, csak utána foglaltam be az egyik fülkét, majd friss hideg vízzel felszerelkezve folytattuk az utunkat. Nem tudtunk sokat menni, ugyanis az állatsimogatót meglátva hárman is ottragadtak. Az ikrek és én, így amíg mi kecskéket simogattunk, addig Krisztián keresett egy árnyékos padot és onnan figyelt minket fél órán keresztül. Az állatsimogatóban készült a legtöbb fénykép és videó, a legtöbbön én is szerepeltem. A kedvenceim közé tartozott az a kép, amin, a földön ülök, három kiskecske körülöttem és felfelé mosolygok Lillára, aki a képet készítette.
- Nem unjátok még? – kiáltott felénk Krisztián.
- Nem – kiáltottunk vissza kórusba, mire széttárta a kezét.
- Aki a legyorsabban ide ér, két gombóc fagyit kap – vetette be az adu ászt, mire a csajok azonnal sietni kezdtek a kijárat felé.
Lebiggyesztett szájjal néztem utánuk, könnyes búcsút vettem újdonsült barátaimtól és a kerítés felé indultam, miközben egy fekete kiskecske folyamatosan mekegve követett engem. Átmásztam a kerítésen, és hagytam, hogy a másik oldalon Krisztián a derekamat átkarolva leemeljen és letegyen a földre. Kezem pár pillanatig megpihent a mellkasán és egy futó pillanatra átfutott a fejemen, hogy megcsókolom, de aztán elvetettem az ötletet és eltoltam magamtól, mielőtt kísértésbe estem volna. Lia és Lilla egy idő után kezdték elveszíteni az érdeklődésüket, bár három órás séta után nem csodálom, hogy elkezdtek unatkozni, így kerestünk egy fagyist és bár Krisztián azt mondta csak az elsőnek jár két gombóc, mindenki annyit kapott és még cukorkát is kaphattunk rá. A jól megérdemelt pihenőnket egy napernyő alatt töltöttük el, az ikrek tiszta maszatosak voltak a fagyitól, én pedig pár pillanatig mindenkit kizártam, lábaimat Krisztián ölébe tettem és behunyt szemmel kiélveztem a hűvös sóskaramella ízét, ami szétolvadt a számba és lehűtötte a testemet. Krisztián a térdemet és a vádlimat cirógatta, amikor ránéztem megállapítottam, hogy a gondolataiba merült és szerintem fel se tűnt neki, hogy a lábamat cirógatja. Ezt a gondolatot azonnal elvetettem, amikor rám pillantott, amikor azt hitte nem figyelem, lenézett a lábamra, elmosolyodott, aztán előre dőlt és megtörölte Lia orrát, aki úgy nézett ki, mint egy kismalac, aki meghempergett a sárban, csak Lia nem sáros volt, hanem csokis.
- Miután elnyaltátok, arcot kell mosni! Szeretnétek még megnézni valamit vagy…
- Vagy?
- Vagy elmegyünk a Mekibe és degeszre esszük magunkat hamburgerrel!
- Menjünk a Mekibe!
- Neked is jó? – pillantott rám Krisztián.
- Nekem bármi megfelel – mosolyogtam rá, bár a Meki gondolata engem korántsem hozott olyan nagy lázba, mint az ikreket.
Bár ha az ember egy sarokra lakik a Mekitől, nem igazán lelkesül be, hogy megint hamburgert ehet. Az ikrek vidáman nyalták el a fagyijukat, mi Krisztiánnal ráérősebben és közben azt próbálta kiszedni belőlem, hogy van-e valami, amit szeretnék megnézni, és ha van, akkor szóljak és megnézzük. Nem igazán volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésemet, amikor megnéztem a látnivalókat, egyedül csak a Szerelmesek szigete, de amikor Krisztián felvilágosított, hogy az csak egy egyszerű park, már nem volt olyan fontos elmenni oda. Miután mi is elnyaltuk a fagyinkat, megmostuk az ikrek arcát, aztán kimentünk a parkolóba és az ajtókat kinyitva percekig álltunk a kocsi mellett, ugyanis odabent meg lehetett dögleni olyan meleg volt. Az ikrek ezúttal megengedték, hogy elölre üljek, de csak azért, hogy jobban járjon a levegő a kis térben, és ne nyomorogjunk hárman hátul. Mikor elindultunk, Krisztián lehúzta az első két ablakot, majd átváltott klímára és bekapcsolta a rádiót, mire a kocsi utast terét megtöltötte Horváth Tamás hangja.
- Hallgassunk inkább Violettát – könyörgött Lia.
- Ismeritek már a Violettát? – csillant fel a tekintetem. – Na, és Leon, Thomas vagy Diego? – fordultam hátra vigyorogva.
- 5 évesek és csak a zenéket hallgatják, a filmet nem látták – rángatta meg a hajam Krisztián rosszallóan.
- Sorozat!
- Pláne! Nem hallgatunk Violettát, nincs olyan CD-m!
- De van telefonom – kaptam elő a mobilomat és kikapcsoltam a rádiót, aztán a csajok felé fordultam. – Melyiket szeretnétek?
- A főcímdalt!
Vigyorogva indítottam el a dalt és Krisztián elkínzott tekintetét figyelmen kívül hagyva tökéletes spanyol kiejtéssel, kevésbé tökéletes ének tudással énekelni kezdtem, teljes átéléssel, teli torokból. Az ikrek fantasztikus háttérénekesek voltak és aranyosan énekeltek, vagyis megpróbálták, szegénykéknek beletört a nyelvük a szavakba így csak halandzsáztak végül már csak én énekeltem, ők pedig csodálattal pislogva néztek. Nem tagadom élveztem a figyelmet, amit kaptam. Mikor a Violetta berobbant a korosztályomban mindenki ezt hallgatta, mindenki ezt énekelte, a lányok az osztályban azért versenyeztek, hogy melyikük a jobb Violetta, köztük természetesen én is. Akkoriban teljesen Violetta lázban égtem, otthon folyamatosan Violettát bömböltettem, és ha tehettem énekeltem, ezzel pedig a szüleim agyára mentem teljesen. Most pedig újra Violettát énekelhettem és senki sem szólt le, hát, persze, hogy kiélveztem minden egyes percét a rögtönzött koncertnek.
- Köszönöm Veszprém – szorítottam a mellkasomra a kezem meghatottan. – Köszönöm, hogy itt lehettem, csodásak vagytok!
- Nem gondolkodtál azon, hogy színésznek menj? – érdeklődött Krisztián.
- Tini koromban az akartam lenni, de mivel manapság nincs olyan színházi darab, amiben nem énekelnek, így letettem róla és tollat ragadtam, hogy ha már eljátszani nem tudom, megírni még megtudom.
- És milyen jól – nézett végig rajtam elismerően, amikor kiszálltunk a kocsiból. – Zalán megmutatta a kisfilmeteket, amivel vizsgáztál. Tehetséges vagy és remélem sikerülni fog betörni a filmiparba! – fogta meg a kezem.
Próbáltam nem kimutatni mennyire meghatott és mennyire jól esett az, amit mondott nekem, de nehezen ment rezzenéstelen arccal fogadni a bókját. Ujjaim őrült erővel szorították Krisztián kezét, míg másik kezemmel Lilla kezét fogtam és együtt beléptünk a Mekibe, aztán odamentünk az egyik szabad táblához vagy mihez. Soha nem tudtam megjegyezni mi annak a neve, ahonnan magadnak tudod megrendelni az ételt, mindenesetre mi egy ilyennél álltunk meg és gyakorlott mozdulatokkal ütöttem be két Happy Meal menüt, és két rendes menüt, Krisztiánnak és nekem. Felesbe akartam fizetni, de nem engedte Krisztián, helyette elküldött minket helyet keresni. Felmentünk az emeletre és leültünk az egyik üres asztalhoz, ahonnan ráláttunk a kocsira is. Még aputól tanultam meg, hogy ha gyorsétterembe megyek ismeretlen helyen, akkor próbáljak úgy ülni, hogy rá lássak a kocsira. A kocsit figyeltem, majd a csajokra néztem, akik a fejüket összedugva sutyorogtak.
- Engem is beavattok? – kérdeztem közelebb hajolva. – Imádom a titkokat – vigyorogtam.
- Krisztián szerelmes beléd – buktak ki a szavak Lia száján.
Megfordult körülöttem a világ és csak meredtem Liára, miközben levert a víz. Szerelmes belém? Krisztián szerelmes belém? Az lehetetlen! Hiszen ő Krisztián, én pedig én vagyok! Nem lehet szerelmes belém!
- Nem lett volna szabad elmondani – szólt rá Lilla idegesen. – Krisztián megígértette velünk!
- Azt mondjátok, hogy szerelmes belém? – találtam meg a hangomat.
- Igen, de ne mond el neki, hogy elmondtuk!
- Ő mondta nektek, hogy szerelmes belém? Ezekkel a szavakkal?
- Nem! Az úgy volt, hogy tegnap felhívta őt anyu és Krisztián bácsi és anyu sokáig beszélgettek és hallottuk, hogy rólad beszélnek, de akkor még nem tudtuk, hogy te vagy az és anyu megkérdezte tőle, hogy szeret-e téged, ő pedig azt mondta, hogy igen. Ma, pedig amikor mosdóba voltál rákérdeztünk, hogy te vagy-e az a lány, akit szeret, ő pedig azonnal rávágta, hogy igen. Légyszi ne mond el neki!
Zakatoló szívvel mosolyogtam rá a lányokra és megígértem nekik, hogy egy szót se fogok szólni és megőrzem a titkukat. Fél szemmel a csajokat figyeltem, de gondolatban teljesen máshol jártam. Szerelmes belém! A gondolattól egy pillanatra megszédültem és muszáj volt megcsípnem a karom, hogy megbizonyosodjak, róla nem álmodom. Fájt, tehát nem álmodtam, az ikrek valóban azt mondták Krisztián szerelmes belém és nem csak ők tudják, hanem Krisztián tesója Abigél is. De mi van, ha a lányok félreértettek valamit? Ha Krisztián igazából csak kedvel engem? Igen biztosan így van! A lányok összekeverték a kedvelést a szerelemmel! Mire Krisztián csatlakozott hozzánk, már teljesen nyugodt voltam és eszembe se volt, hogy esetleg szerelmes belém.
Egy teljes órát töltöttünk a Mekiben rengeteget beszélgettünk és nevettünk, aztán szedelőzködni kezdtünk és a csajok nagyon hamar el is aludtak a kocsi hátsó ülésén. Békés csendben vittük haza az ikreket, majd Abigél invitálására bementünk egy kávéra. Krisztián szinte azonnal magunkra hagyott a konyhában és kiment Abigél férjéhez Dávidhoz, akiről kiderült, hogy a legjobb barátja, én pedig a konyhába maradtam Abigéllel.
- Nehezen szokta meg, hogy Dávid és én egymásba szerettünk. Krisztián összes haverjának tabu terület voltam, de Dávid mindig megtalálta a kiskaput – idézte fel mosolyogva.
- És milyen jól tette. Ragyogsz a boldogságtól és van két csodás lányotok!
- A trónörökös pedig útban van, legalábbis remélem, hogy fiú – simogatta meg a hasát ellágyult mosollyal.
- Gratulálok! – kaptam a szám elé a kezem felcsillanó szemmel.
- Köszi és veled mi a helyzet?
- Mármint?
- Te és Krisztián?
- Ja, nem mi nem… köztünk nincs semmi olyan – ráztam meg a fejemet azonnal, ő pedig megértően mosolygott, de láttam rajta egy szavamat se hiszi.
- Tudod, saját magamra emlékeztetsz.
- Hogy érted?
- Későn talált rám is a szerelem. 20 éves koromban, ha pontos akarok lenni, 20 évesen éltem át először egy olyan szerelmet, ami viszonzott is volt, előtte mindig csak én szerettem és mire megismertem Dávidot, addigra már saját magamban is kételkedni kezdtem. Nem hittem, hogy jár nekem a szerelem, és tud engem szeretni valaki, pláne egy olyan személy, mint Dávid. Rengeteget szenvedtem és a szenvedésem többségét saját magamnak okoztam, mert féltem átengedni magam az érzelmeknek, átengedni magam Dávidnak. Hiába próbálod elrejteni, ugyanezt a félelmet látom a te szemedben is.
Görcsbe ránduló gyomorral kaptam el róla a tekintetem, ajkam megremegett a visszatartott sírástól. Más esetben azonnal felkapom a vizet és megmondom, hogy ne próbálja meg kitalálni, hogy mit érzek, de Krisztián tesójáról Abigélről volt szó és vele szemben nem akartam szemét lenni. És ami azt illeti rohadtul igaza volt.
- Más lenne a helyzet, ha nem a villába lennénk és ez az egész nem egy hülye műsor része lenne – suttogtam a kávés csésze mintázatát piszkálva. – Krisztián fantasztikus ember és fontos nekem, de nem tudom úgy átengedni magam az érzelmeimnek, hogy közbe ott van még rajtam kívül öt másik lány és ki tudja, hogy engem választ-e. Én igazából ettől félek, hogy nem engem választ. Ha átengedem magam az érzelmeknek és nem engem választ, abba belehalok. Nagyon nehezen tudom összeszedni magam a padlóról.
- Igen, megértelek, de figyelj, nem véletlen, hogy te vagy most itt! Ha nem lennének komoly érzelmei az irányodba, akkor nem hozott volna el ide. Eddig nekem egy barátnőjét se mutatta be, téged viszont elhozott és a lányokat is megismerted. Krisztián nem hülye tudja, hogy a lányok gyorsan kötődnek, és ha nem tervezne veled hosszú távra, akkor most nem lennél itt!
- Úgy gondolod, hogy hosszú távra tervez? Hogy komolyan velem akar lenni és nem csak azért teper, mert nem adtam be a derekam az első pillanatban?
- Krisztián nem olyan típus! Ismerem 30 éve, hidd el nekem nem olyan!
- Kipletykáltátok magatokat? – kérdezte Krisztián, mire felkaptam a fejem és a tekintetünk találkozott. – 5 percre hagytalak kettesbe titeket és könnybe úszik a szeme. Remélem nem ijesztetted el egy életre! – villant Abigélre a tekintete, aki csak ártatlanul pislogott.
Sietve megtöröltem a szemem és kiittam a maradék kávét, aztán felpattantam és indulásra készen Krisztiánra néztem, akinek tekintete gyanakodva járt köztem és Abigél között.
- Tudnom kéne valamiről?
- Ne legyél olyan kíváncsi, mert még több ősz hajszálad lesz! – szóltam rá.
Krisztián sápadtan meredt rám, kisietett az előszobába, és ahogy követtem láttam, hogy a tükör előtt állva a haját vizsgálgatja ősz hajszálak után kutatva. Abigél nevetve állt meg mellettem.
- Fél, hogy megőszül, de a kopaszodástól még inkább – magyarázta, mire elvigyorodtam.
- Hazudós – villant rám a tekintete. – Indulhatunk?
- Persze – bólintottam és belebújtam a cipőmbe, aztán mind kimentünk a kapuba, ahol Abigél szoros öleléssel köszönt el tőlem.
- Megérdemli a boldogságot, kérlek, tedd boldoggá és ne félj!
Ezzel engedett utamra. Remegő lábákkal álltam a kocsi mellett, és a karkötőmet piszkálva vártam, hogy Krisztián és Abigél elbúcsúzzanak egymástól, majd amikor Krisztián kinyitotta a kocsit, becsusszantam a felmelegedett autó anyósülésére és becsatoltam magam. Krisztián pár perccel később beszállt mellém, az ölembe tett egy kosárnyi lekvárt és befőttet, kitolatott a felhajtóról és egyet dudálva elhajtottunk. Hátra fordulva hosszasan integettem Abigélnek, aztán Krisztiánra néztem és szólásra nyitottam a számat, de semmit se tudtam kinyögni.
- Jól érezted magad? – kérdezte elkapva a tekintetemet.
- Igen, nagyon jól – suttogtam és a tarkójára csúsztattam a kezem, mire egy pillanatra behunyta a szemét. – Köszönöm Krisztián, nagyon sokat jelentett!
- Nekem is! – válaszolta.
Az ülés fejtámlájának döntöttem a fejem, ujjaimmal lágyan masszírozni kezdtem a tarkóját, ő pedig mosolyogva rám pillantott, aztán az útra szegezte a tekintetét, de a pillantása nem egyszer visszatért rám.