Inuyasha- I.könyv: Elátkozott Ifjúság

5. A Szent Kard

-Elmentek...-suttogta a lány.
Myōga az övéről Inuyasha vállára ugrott.
-Gyorsan Inuyasha Úrfi! Gyorsan!- pattogott- Mindjárt bezárul a Kapu! Akkor a Bátyád, Sesshōmaru ráteszi a kezét Apád összes kincsére!
Myōga még sosem láthatta használatban a Fekete Gyöngyöt, de káprázatosnak találta, noha csak sejtelmei voltak annak működéséről.
Inuyasha komoran méregette a fekete örvényt, mely mögül halál szaga áradt.
-Na és? – morogta.- Azt hiszed, érdekel?
-De hát, hogy mondhatsz ilyet Inuyasha!!!- Toporzékolt a kis Bolhaszellem.
Inuyasha felcsattant. Elege volt már a bosszantó kis szolga toporzékolásából.
-Ki mondott olyasmit, hogy nem megyek utána?!
Mikor Sesshōmaru kitépte belőle a Gyöngyöt, ha ő maga nem is, de a teste emlékezett arra a fájdalomra mikor azt belehelyezték, még akkor is, ha az százszor kíméletesebb volt ennél. Még nagyon kicsi lehetett. Csak egy illetőre tudott gondolni, aki ezt megtehette- ugyanaz, aki mindvégig titkolta előle hol keresse- és aki most itt kajabál a vállán, mintha az ő hibája lenne, hogy eddig nem találta. Ezért Myōgának még felelnie kell. Magasról tett az örökségére, de keze önkéntelenül kitapintotta a drága kimonódarabot a vállán és a markába zárta. De előbb Sesshōmarunak kell megfizetnie azért, hogy bemocskolta az anyja emlékét.
Imátkozz, Sesshōmaru! Most meg foglak ölni!- Felpattant.
-Kagome- fordult hátra. A lány csak kolonc lenne a nyakán.- maradj itt. Ez túl veszélyes neked.
Az emberlány azonban nem volt sehol.
-Mire vársz, meghívóra?
Mire Inuyasha kettőt pislogott az a bolond már félig elsüllyedt a sötétségben, várakozón pillantott hátra rá, majd teljesen eltűnt. Inuyasha hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs mi várja őket a túloldalon.
-Hé, várj!- Kiáltotta és utána vetette magát.
Myōga megtehette volna, hogy leugrik. Egyedül ő ismerte a Fekete Gyöngy titkát és semmi kedve nem volt kiruccanást tenni a Szellemek Alvilágába, de arra gondolt, hogy talán ez az utolsó lehetősége rá, hogy lerója tiszteletét a Nagyúr előtt. Bocsánatát kell kifejeznie neki, azután, hogy a parancsait csak ímmel-ámmal sikerült végrehajtania. Azonban még nem vallott kudarcot. Mindannyiuk közül egyedül ő tudta, hová vezet az átjáró és az Úrfinak szüksége lesz a segítségére, hogy megszerezze az Agyart. Csak így lehet esélye a fivérével szemben. Ha nem sikerül, mindannyiukra a halál vár. Nagyot nyelve tisztelettel adózott az emberleány bátorsága előtt, hogy egyedül fejest ugrott az ismeretlenbe és erősen megszorította a fiú köntösének egy szövetszálát, mikor áthaladtak a kapun.
Kagomét megint hatalmába kerítette az a furcsa érzés, hogy a teste néha gondol egyet és átveszi a józan esze felett az uralmat. Persze volt terve, mikor belépett az örvénybe.
Az elmúlt pár nap alatt Inuyasha személye több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Valójában a fiú olyan volt, mint egy szokatlanul komor, meglehetősen csípős hagyma. Mintha minden amit tett, csak gyűlöletből, önérdekből vagy bosszúvágyból állt volna, de ahogy Kagome figyelt, a fiú tettei és szavai néha szöges ellentétben álltak egymással. Mintha a harag és hideg közöny csak egy színházi maszk, egy páncél lett volna, és a lány csak nagy odafigyeléssel pillanthatott be ezek résein, mely mögött megcsillanni látszott egy sokkal mélyebb személyiség amitől -nehezen ismerte be magának- de minél többet tudott látott, annál kíváncsibbá vált. Ma pedig megismerhette a története egy olyan részletét, ami a kirakós újabb darabjait csúsztatta a helyére és láthatta egy olyan oldalát, amit a lány eddig csak remélt, hogy létezik. És neki esze ágában sem volt elveszíteni. Az látszott, hogy nem kötődik túlságosan apja emlékéhez, abban viszont a lány a Mu-Onna után biztos volt, hogy az anyjáért mire lenne képes. Inuyasha van olyan gőgös, hogy nem ismeri el nyíltan a már látszatra is nyilvánvaló tényt, hogy a Bátyja erősebb nála és most valószínűleg azt latolgatja, hogyan zárhatná be a sírhoz vezető utat egyszerre megszabadulva Fivérétől és az örökségének súlyától is. Ha végigvette mindazt amit a fiú múltjáról sikerült összeraknia, egy rendkívül szomorú életút rajzolódott ki előtte. Ha Inuyasha apja szellem volt, a mamája pedig ember, ugyanakkor az apját nem ismerte, az anyját pedig régen elveszítette akkor valami nagy tragédiának kellett történnie, amikor még talán egészen fiatal lehetett. A fiú, ha jobban belegondolt, pontosan azokra az utca-nevelte árva kamaszokra hasonlított, akikkel Tokyo sikátorai is tömve voltak. Magányos és cél nélküli, dühös kamaszokra, akiknek se múltjuk, se jövőjük nincsen. Ha a fiú mamája a Heian korba való vagy azutánról- ahogy a ruhájából Kagome következtetett-, Inuyasha vajon évszázadokig magányosan kóborolt, mígnem az a Kikyō nevű lány a varázs-nyílvesszővel eltalálta mikor megpróbáltra elvenni a Szent Ékkövet, hogy egészen szellem legyen? Eszébe jutott, amit a fiú ma reggel mondott. Nem kell tartania az öregedéstől. Alig tűnt nála idősebbnek, de az a kortalan arca... Kagoméval megfordult a világ egy pillanatra, mikor belegondolt, hogy Inuyaha valójában nem csak, hogy idősebb nála, de lehet, hogy valójában nem csak ötven évet aludt a Korok fáján, hanem talán ezen kívül is több száz éves? Az esetek többségében a fiú úgy viselkedett, mint egy neveletlen, durcás kisgyerek... de ha valóban így volt, megértette mindazt a keserűséget és dühöt, amit a fiú érezhetett. Ez a fajta életmód egy embernek is sok egy életre, nemhogy kettőre. Az emberek sírhelyei kapcsolatuk a családjuk múltjával, az őseikkel... Inuyashának talán semmi nem maradt a családjából az anyja emlékén kívül, amit ez a fickó besározott. Nem hagyhatják, hogy az apja hagyatéka, ezé a felfújt hólyagé legyen, még akkor sem, ha egy fogpiszkáló az. Az ember nem élhet a múltja nélkül, még akkor sem, ha olyan makacsul próbál tőle megszabadulni, mint Inuyasha. Azt is sejtette, ha mindezt kimondaná, a fiú mindent tagadna, így hát nem maradt más választása, mint saját magát használni csalinak. Elvégre az már bebizonyosodott, hogy Inuyasha következő száz éve Ékkőszilánk kutatással telik majd, ha ő nem segít neki összeszedni őket, így hát logikusan a fiú nem tehet mást, minthogy követi őt ide- legalább is Kagome erre alapozott.

Mikor belépett a fekete lyukba, olyan érzése támadt, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg tojáslével. Myōga átjáróként hivatkozott rá, így hát arra számított, hogy egyszerűen kilép a túloldalán, mintha egyfajta kapu lenne, majd valami másik helyre érkezik. A hely, ahol találta magát azonban a skyfi filmek féregjárataihoz hasonlított leginkább. Egy csőszerű hatalmas sötét járat volt; falai ugyanolyan anyagtalan kavargó sötétségből álltak, mint az átjáró felülete. Fényes bíbor lila villámlások cikáztak néha át rajta és tették márványossá a felületét. A lába pár lépés erejéig még szilárd talajt érzett, majd a túlvilági szél felemelte a testét és magával röpítette. Pár pillanatnyi ijedt kapálózás után inkább kitárta a karjait. Ezzel sikerült egyensúlyba hoznia magát, míg meg nem érezte, hogy tulajdonképpen mintha nem is létezne a gravitáció. Túlméretezett madárként siklott a csillagködös semmiben. Hasonló élmény volt, mint a Szent Kút belsejében, de mégis más.
Váratlanul egy ismerős kéz ragadta meg a bal ruhaujját aztán gyorsan el is engedte és Inuyasha alakja úszott mellé. Kagome magában elmosolyodott. Kezdte kiismerni a fiút.
-Sesshōmaru is itt van! – kiáltotta a fiú olyan hangon, amiből Kagome egyértelműen levette, hogy komplett idiótának nézi. Nem foglalkozott vele.
-Tudom. – kiáltott vissza elszántan- Éppen ezért kellett idejönnünk.
Hiába kiabáltak, ez a tér éppolyan furcsán vezette a hangot mint a víz. Inuyasha értetlen ábrázatát látva pedig hozzátette:
-Nem maradhat büntetlenül amit tett!
A fiú arcán furcsa kifejezés suhant át. A jobb szemét, még mindig összehúzva tartotta és Kagome meg akarta kérdezni, nagyon fáj e, de az alagút váratlanul véget ért és elvakította a fény. Amit a lány ez után látott az éles kontrasztban állt azzal az elméletével, hogy majd egyszerűen kisétál egy mauzóleumnál. Az első gondolata az volt, hogy ez biztosan valamiféle temető.
A legtöbb vallás úgy értelmezi a Másvilágot, mint a földi sík egy alternatív megjelenését. Egyfajta paradicsomi környezetként, ahol minden hasonlít a megszokott földi életünkre, együtt lehetünk azokkal akiket szeretünk, nincs betegség, fájdalom, halál, veszély vagy küzdelem és az ember boldogságban létezik tovább az örökkévalóságig vagy még tudata vagy lelke eléggé meg nem tisztul ahhoz, hogy elérjen a Nirvanába. Kagome arra számított, hogy mikor áthalad a fekete lyukon egy ilyesmi idilli környezetben találja magát. Talál egy faragványos kőoltárt és egy ereklyét vagy hasonlót, de a hely ahová valójában került nem hasonlított sem a buddhista vagy shinto templomok által ábrázoltakhoz, de még csak a Bibliai túlvilághoz vagy Dante poklainak egyikéhez sem.
A földet messze alattuk csipkés sziklaszirtek alkották, melyek lábai elvesztek a köztük gomolygó felhők között. A hegyes csúcsok között néha egy-egy szabályosabb forma bontakozott ki amiben a lány óriási csontvázak gyöngyház-fehéren ragyogó lecsupaszított elemeit vélte felfedezni, de az egész meglehetősen valószerűtlen volt. Ekkora lény nem létezik. Nem létezhet. Az ég zafírkéken ragyogott, és a távolban egy hatalmas magányos hegy körvonalai bukkantak elő. Magasan felettük visító madárraj keringett.
A gravitáció a következő pillanatban visszatért és a repülés zuhanássá vált. Érezte, hogy Inuyasha karja hirtelen megtalálja a derekát és magához rántja, ami zavarba ejtő biztonságérzettel kezdte eltölteni, minél többször fordult elő. A fiú arca azonban szikla-merev volt. Ép szeme a mélységet kutatta egy olyan dolog után amit a lány nem láthatott.
Inuyasha tudta, ha nem talál ki valamit sürgősen, mindketten szétkenődnek valamelyik sziklapárkányon, mielőtt Sesshōmaru akár csak betenné a lábát a sírba. Éles hang hasított a levegőbe, mögöttük, mely leginkább egy ócska ajtók kellemetlen nyikorgásához volt hasonló és a fiúnak hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan irányt változtatott a zuhanásukon és egy pillanat múlva lábaik bizonytalan talajt értek. Sikerült megkapaszkodnia a rusnya madárnak is csak jóindulattal nevezhető, hosszú nyakú és farkú repülő csontvázlény marján, aminek a szárnya csodálatos módon még mindig ép maradt. A manőver megcsonkított térlátásával nehezebb volt, mint gondolta, de sikerült. A madár legalább elég nagy példány volt ahhoz, hogy ketten ha szűkösen is, de elférjenek a hátán, de a lány sima talpú cipője minduntalan megcsúszott a csontokon, ezért Inuyasha továbbra is szorosan tartotta miközben igyekeztek minél jobban rálapulni a lény hátára. A csontvázmadár a súlyuktól még így is több métert zuhant, mire méltatlankodó verdeséssel sikerült újra ráülnie az széláramlatra. Ez után nem igazán adta jelét, hogy foglalkoztatnák a potyautasok, így Inuyasha tekintetével Sesshōmaru után kezdett kutatni. Nem kellett sokáig keresgélnie, míg szemei megakadtak a felhőkbe burkolózó magányos csúcson.
-Apám...- súgta és talán fel sem tűnt neki, akaratlanul is tisztelettel ejti ki a szót. Kagome azonban felfigyelt rá. Eddig szorosan lehunyva tartotta a szemét küzdve a madár imbolygó repülésétől liftező gyomrával, de most résnyire kinyitotta. A látványtól leesett az álla és csak egy elhaló „óh"-t volt képes kinyögni.
Amit magányos hegynek vélt, most közelebbről, kibontakozva a felhőpamacsok közül már jól láthatóan egy monumentális csontváz volt. Úgy ült a hatalmas, csipkés szirtek között, mintha csak megpihent volna. Felfoghatatlanul nagy volt és semmiképpen nem emberi. Vagyis a felsőteste még annak volt mondható, de ezt egy hozzá passzolóan hatalmas, fekete testpáncél takarta. A sima lemezeket egykor vörös obi kötötte át a derék résznél, mely mára színe-fakultan, rongyosan lengedezett a szélben. A gallér része szinte teljesen hiányzott vagy talán nem is volt soha, mert a mellhasnál a do egy masszív csontkerethez volt erősítve, melyről két tüske meredt szervakként előre majd kapcsolódott a hasonló anyagból készült lemezes vállvédőhöz. Ez szinte viselője könyökékig leérhetett és lemezenként egy, összesen három csonttüske állt ki belőle.
A páncél alatt egykor pompás, foszladozó hanjuban látszódott, melynek díszítéséből csak a bal vállánál látszott még némi kékes sávozás. A fej helyén egy vadállat koponyája ült. Oroszlánra vagy talán kardfogú tigrisre emlékeztette Kagomét leginkább, de alig tudta elképzelni, miféle fenevadhoz tartozhatott ilyen test. Koponyájának réseiből, bordái alól és moha-lepte csontjai közül mindenféle kúszónövények kapaszkodtak elő és fonták be lassan a kitudja hány száz év a alatt. Szemgödreiben csontvázmadarak raktak fészket és rebbentek fel visítva közeledtükre, ahogy az ő példányuk lassú kört írt le a tetem körül.
-Ezek itt az apád csontjai?- sápadt el.
Inuyasha lekicsinylőn pillantott rá.
-Mi más lehetne?
Igen... végül is mi más... -gondolta a lány epésen. Ennyit a kőoltárról meg a sírkamráról amiben reménykedett. A madár leírt egy újabb, közelebbi kört.
-Nem kétlem, hogy egyszer élt, de...- folytatta próbálva feldolgozni amit lát.- azért lepődtem meg mert... olyan... nagyok.
Ijesztőek- akarta mondani, de finomított rajta kicsit.
Ha Inuyasha fülét meg is ütötte a  hangjának bizonytalansága, nem adta jelét, csak komoran összeszorította ajkait.
-Ez igaz.
A fiú gallérja alól Myōga mászott elő és kapaszkodott mind a hat pár lábával Kotodama-lánc egy fekete gyöngyébe. Reszketett, de áhítatos tekintetét le nem vette volna a csonthalomról.
- Azért olyan nagyok, mert hatalmas termete volt. Most láthatjátok, valójában hogy is nézhetett ki.
Inuyasha némán rántott egyet a madár grabancán és az egyenesen a csontváz szájába repítette őket a kétméteres fogak között a hatalmas cseppkövekként tornyosuló metszőfogak alkotta kapun át. A koponya bal agyarának hegye letörött.
Inuyasha emlékeiben újra megjelent a fenséges fenevad a palotabeli faliképről. Igen, neki nem kell, hogy elképzelje Nemes Apját. Még annál is hatalmasabb volt, amit a festő képes volt megörökíteni és a büszkeség egy apró szikrája ébredt benne. Ha megszerzi a Szent Ékkő darabjait még nála is hatalmasabbá fog válni! De vajon hogy végezhette így Inu no Taishō, a hatalmas Daiyōkai, akihez foghatót nem látott ez a föld? Csak egyszer kérdezte róla Anyát. Anya azt válaszolta, hogy „Édesapád nagyon szeretett téged és mindig vigyázni fog rád. Mindent elmondok majd, ha nagyobb leszel." Aznap éjjel hallotta, hogy Anya a szomszéd szobában hajnalig sír és elhatározta, hogy inkább gyorsan megnő, mintsem, hogy még egyszer szóba hozza Apját, hogy Anyát sírni lássa. De ez után már nem sok idejük maradt, ő nem tudott elég gyorsan felnőni.
A madár továbbrepült, a torokban majd alábukott a szörnyeteg gyomra felé.
-A Varázskard beleágyazódott a csontjaiba- folytatta Myōga. Most-már semmi értelme nem volt a titkolózásnak és úgy gondolta, Inuyasha Úrfi jobb, ha felkészülten érkezik meg a szentélybe. Myōga törte a fejét, hogyan vehetné rá a fiút, hogy nagyobb érdeklődést mutasson az öröksége felé, mint az iránt, hogy bolondul Sesshōmaru gyilkos karmai közé rohanjon. Myōga felsóhajtott.
-Sesshōmaru a kard miatt jött ide, ebben egészen biztos vagyok.- és gyorsan beszélni kezdett.

*

Sesshōmaru a kör alakú aranyozott emelvény előtt állt, melynek háttámláját félkörívben szintén aranyozott lobogó lángnyelvek alkották. Hát itt van, amit kerestem–gondolta. – Végre eljött a pillanat, hogy enyém legyen a Szent Kard.
Most, hogy itt állt előtte, mégsem érzett semmit. Szemeit végigfuttatta a katanán, mely hegye egy arasznyira ágyazódott a dobogóba. A legendás halálos penge, melynek egyetlen csapására százak hullanak el. Ez a Tessaiga. Nem ilyennek képzelte. Hiszen még az a hasztalan Tenseiga is előkelőbb benyomást keltett, noha tudta, a szellemkardok külseje nem mindig állt összhangban annak szellemi erejével. Látszatra nem volt több bármelyik halandó ütött-kopott fegyverénél és, habár kétség kívül ősi benyomást keltett, azt gondolta Apja valamivel... kifinomultabb volt ennél. Az olyan hatalmas szellemeknek, mint Inu no Taishō persze nemigazán volt szükségük fegyverekre. Nem voltak többek hatalmi szimbólumoknál, erejük koncentrációinál és ezzel most a Apja erejének egy része és hatalma jogosan hozzá kerül majd. A háromból a második már egy karnyújtásnyira van.
Előremozdult és fellépett az emelvényre.
- A legenda szerint Apád agyarából kovácsolták a Tessaigát.- motyogta Jaken, ahogy elérzékenyülten figyelte a jelenetet. A Nagy Kutyaszellem méltó kihívás elé állította a Gazdáját. Jakennek eszébe sem jutott volna, hogy a Sírhely titka egy Fekete Gyöngyszemben van elrejtve ráadásul a félvér korcs szemének mélyén. Nem csoda, hogy Sesshōmaru nagyúr hiába kereste égen-földön és a Nintojo is néma maradt, mikor a fiú lelke élet és halál közé szorítva pihent a varázsnyílvessző alatt. Milyen szomorú, hogy Inuyasha létezésének egyetlen célja, hogy őrizze a Nagyúr végső hatalma kulcsához vezető kapu kulcsát. A halála születése pillanatától előre elrendeltetett. Mily kegyetlen sors...
- Amint megkaparintod a kardot, Apád hatalmas ereje is beléd költözik!- motyogta áhítattal.
Sesshōmaru a katanához lépett és a markolatra fonta az ujjait. Jaken még a lélegzetét is visszafojtotta olyan izgatott volt. Ma új Daiyōkai születik és ő, Jaken lesz a legelső, leghűségesebb szolgája! Egy hosszú pillanat telt el így, azonban semmi nem történt. A Nagyúr homlokán szép-ívű szemöldökei között apró ránc jelent meg és ujjai megfeszültek. A kard váratlanul megremegett és egy egész viharfelleg elektromossága cikázott át rajta, mire Jaken a villámok elől nyikkanva az emelvény alá bukott.
A férfi egy pillanat múlva elengedte a fegyvert és hátralépett. Egykedvűen fordította fel a tenyerét. Márványbőrén lángoló, vörös foltokban a húsig égett sávokat hagyott a markolat. Tenyerében apró kék lángocska lobbant és egy pillanat múlva a sebek már nem voltak sehol, a dolog mégis bosszantó volt. Ezt meg mire vélje? Újabb próbatétel lenne?
-Beragadt? –dugta elő fejét az apró szellem.
-Apám mindenre gondolt.- mondta a férfi- A kardon varázslat ül.
-Sesshōmaru!
A férfi felemelte a fejét. A bosszantó kis korcsnak tehát mégiscsak sikerült összeszedni a bátorságát, hogy átvergődje magát.

A szellemmadár egészen a szegycsont pereméig vitte őket, ott magától leszállt, lerázta a hátáról a fiút és a lányt jelezve, hogy nem kíván tovább öszvért játszani. A mélység aljára azonban innen is jó kilátás nyílt. Inuyashának fogalma sem volt mi történik odalent, de úgy tűnt, Sesshōmaru túl elfoglalt volt hozzá, hogy kiszimatolja, ezért azonnal kihasználva a meglepetés adta helyzeti előnyét a mélybe vetette magát.
-Még nem végeztünk egymással, Sesshōmaru!- kiáltotta miközben elrugaszkodott, de a férfi ha meg is lepődött, gyorsan reagált. A terem falait az egykori Nagyvezér gerince, bordái és páncélja alkották, melyek közül a kintről átszüremlő fényességet visszaverték a fehér csontok fakó derengésbe vonva a barlanggá vált hasüreget. Fentről Inuyasha azonban nem láthatta, hogy a padlót milliónyi ember-, állat- és szellemlény koponyájának és csontjainak felhalmozódott, járhatatlan szőnyege alkotja, így a landolásnál fél szeme miatt elvétette a lépést. Egy koponya hangos reccsenéssel szakadt be a talpa alatt; majdnem kificamította a bokáját, a lendülettől előrezuhant és csontszilánkok repeszeinek garmadáját indítva útnak messze bucskázott.
Rögtön felpattant. A látásával muszáj lesz valamit kezdenie de nagyon gyorsan.
-Hová tűntél?-morogta- Most véged van!
Ahogy körbejárt a szeme helységben bosszúsan vette észre, hogy a lány- akit stratégiai megfontolásból be sem akart hozni ide és ha már volt olyan bolond, hogy magától alászállt az Alvilága, a biztonságos magasban hagyott - a bordákat behálózó vastag indákba kapaszkodva azon igyekszik, hogy még közelebb kerüljön a halálához.
-Több tiszteletet öcsikém!- csattant Sesshōmaru hangja és Inuyasha megpördült. A férfi Apa egy bordacsontjáról tekintett le rá.- Ez itt Apánk sírja!
-Nézd csak, ki beszél!- acsargott vissza a fiú- Te jöttél ide kirabolni a sírját! Mutass egy kis tiszteletet és tűnj el!
Myōga izgatottan pattogni kezdett a fiú vállán.
-Inuyasha Úrfi!- hadarta fojtottan- Nézz hátra! Hátra!
-Hátra?- morogta a fiú. Esze ágába sem volt hátat fordítani Sesshōmarunak. – Miért mi van ott?
Megpróbált úgy helyezkedni, hogy egyszerre tarthassa szemmel fivérét és figyeljen arra, amit Myōga mutatni akar.
A csontterem egy félreeső sarkában, amely eddig a homályba burkolózott a szeme elől, egy díszes emelvény bontakozott ki, a talapzatba pedig egy olyan kardot állítottak, amelynél rusnyábbat még életében nem látott.
- Látod?- Pattogott Myoga- Ez az a kard ami Apád agyarából készült! A Tessaiga!
Tessaiga. Vagyis Acél Agyar. Inuyashának eszébe jutott Apjának koponyája odafent. A száj, és a hatalmas törött metszőfog. Megvetően horkantott egyet. Amennyire Myōga beharangozta, már-már maga is elkezdett érdeklődni a fegyver iránt, amire a Fivére annyira áhítozik, de most lelombozva sétált az emelvényhez.
- Erről beszélsz?- A viharvert katana úgy nézett ki, mint amiből még a fémet is kispórolták, nemhogy bármi köze legyen egy Daiyōkai agyarához. -Hiszen ez valami régi kacat.
A pengét több helyen rozsda marta, és több karcolás volt rajta, mint olyan hely, ahol még fényes maradt a fém, az éle pedig csorbább volt, mint egy fejsze, amivel fa helyett követ aprítottak, de soha nem éleztek.
-Ez lenne a legendás Szent Kard?! –ütközött meg- Hiszen ez még a vajat sem vágná el...
A markolatvédő egykor gazdagon díszített lehetett, de faragványai mára megkoptak és felismerhetetlenné csiszolódtak a markolatáról pedig egy az egyben foszlott a borítás.
Myōga gömb feje a füléig vörösödött és dühösen meredt rá apró kezeit ökölbe szorítva.
-Inuyasha Úrfi- folytatta nyugalmat erőltetve a hangjába- Neked kell kihúznod onnan a Szent Kardot.- Nagy levegőt vett és megfordult. Mostmár teljesen feleslegesen bujkál. Itt, a Nagyúr tetemének színe előtt nem mutatkozhat gyávának.
- Sesshōmaru, tudom, hogy te is megpróbáltad, de neked nem sikerült.
Sesshōmaru metsző pillantást vetett rá. Már nem is emlékezett rá mikor találkozott utoljára a Bolhaszellemmel. Myōga úgy szolgálta egykor Nemes Apját, ahogy őt Jaken. A bolha dolga volt rendezni a Daiyōkai hagyatékát és Sesshōmaru türelmesen várt, hogy az felkeresse őt az örökségével, de Myōga kereket oldott, így magának kellett kézbe vennie a dolgot. A kis szellem joggal retteghetett a haragjától, hiszen a kötelesség és a hűség azt diktálták, hogy felajánlja szolgálatait neki, a jogos örökösnek mindazzal ami ezzel együtt jár. Sesshōmarunak természetesen nem volt szüksége hozzá hasonló szolgálóra, ezért elbocsátotta volna, de a szándék hiányában és annak tükrében, hogy Myōga most mégis Inuyasha vállán gubbaszt, nem volt több a szemében egy gyáva semmirekellőnél. A sírhely felkutatásában hasznát vette volna, de a kis mitugrász ravaszul elbújt. Sosem talált rá, míg már-már a kis szellem létezését is elfelejtette arra gondolván, hogy talán kiveszett ebből a világból. Most azonban, ha tud valamit a kardot sújtó átokról, most még hasznát veheti.
Myōga már szinte abban reménykedett, hogy a hangja nem jutott el Sesshōmaruig és a jelenléte titokban maradhat, de tévedett.
-És szerinted- felelte a férfi- Inuyashának sikerül?
- Hát persze!- vágta rá Myōga és nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztos legyen. Mert ha mégsem, Sesshōmarut elnézve mindannyian halottak már most. Erre alapozva karba fonta apró kezeit, hogy leplezze azok reszketését és továbbfolytatta- Mindig is úgy volt, hogy egy napon majd Inuyasha örökli a Szent Kardot, a Tessaigát.
Inuyasha meglepetten pillantott a vállára. Tekintete találkozott a kis szellemével, akinek homlokán egy apró izzadságcsepp gördült alá, de az rögtön el is fordult.
-Hiszen... hiszen- folytatta Myōga azon igyekezve, hogy besasszézzon ismét a gallérja alá-... a sír titkát is rábízták, nem igaz? Ez elég bizonyíték...
Inuyasha magában dohozva figyelte ahogy az apró Apó eltűnik a szövet alatt.
-És most, Inuyasha úrfi... -motyogta Myōga már a biztonságos kuckójából- Vedd el ami a tiéd.
A fiú pillantása a viharvert katanára csúszott.
-Nem értem- motyogta. Teljesen összezavarodott. – mi az, hogy úgy volt, hogy öröklöm...? Hogy... Mi ez az egész?!
Valahol nagyon sántított ez a történet. A Sírt belé helyezték, ez igaz, de a tudtán kívül; titkát messze nem bízták rá, és még mindig fogalma sem volt, mi célt szolgált mindez. Ha tudott is volna arról, hogy a sírhely hova van elrejtve, mégis hogyan vehette volna ki a saját szeméből? Miféle beteg dolog ez?
Ha mindez igaz, ha a kardot neki szánták, Myōga miért nem beszélt neki róla sohasem? Ha gyermekkorában tudta volna, hogy Tiszteletreméltó Nemes Apja egy nagy hatalmú szellemkardot hagyott rá, amit saját fogából kovácsoltatott belerejtve saját erejének egy részét, hogy a fia megvédhesse magát akkor... mennyi szenvedés, mennyi megaláztatástól kímélte volna meg ha már gyerekkora óta forgathatta volna, ahogy az embergyermekeknek is fa gyakorlókardot nyomnak a kezébe, ahogy megtanulnak járni. Annyi bánattól védhette volna meg Anyát... De ő még csak bokkent sem fogott soha.
Be kellett ismernie, valahol mélyen tényleg vágyott rá, hogy megérintse. Egy része tudta, hogy itt és most eldőlhet, miként gondolt rá az Apja, akit soha sem ismert. Ha ki tudja húzni a kardot, végre választ kap a kérdéseire, hogy hová tartozik. Kimondhatatlanul vágyott rá. Körmeit mélyen a tenyerébe vájta és szemét egy pillanatra lehunyva megrázta magát, hogy kitisztítsa az elméjét. Ha az apja valóban meg akarta volna védeni, nem tiltotta volna meg Myōgának, hogy eltitkolja mindezt. Az apja utolsó parancsával nem hagyott neki örökségül mást, csak a szenvedés ösvényét, amit a saját erejéből járt végig, mégis eljutott idáig.
-Kit érdekel ez az ütött-kopott ócskaság!- szűrte a fogai között. Már régen felhagyott ezzel az úttal, emlékeztette magát. Nincs szüksége segítségre, hogy az legyen ami. Nem ezért jött ide. Sesshōmaru anélkül is szenvedni fog, hogy kardot rántana rá. Anyáért. Felszegte állát és ellépett az emelvénytől. Sesshōmaru megkaphatja amire vágyik, a helyet Apjuk oldalán.
-Sesshōmaru- kiáltotta- engem sokkal fontosabb dolog foglakoztat most. Jó, hogy épp egy sírban vagy, mert meghalsz!
Elrugaszkodott, de a fivére villámgyors volt.
-Csak nem engem vettél célba?- játszott halvány, gunyoros mosoly az arcán, ahogy kitért a fiú karmai elől.
Inuyasha megpróbált gyorsabb lenni. Sesshōmaru úgy tért ki, hogy még csak a keze sem lendült soha a magasba. Párkánytól párkányig szökellt a férfi után, de az mindig egy pillanattal előzte meg, mígnem a fiú lendületét vesztve csörömpölve hullott vissza a csonthalomra.
-Folyton elugrik!- Dohogott magában.
Sesshōmaru pár lépéssel mögötte kecsesen ért talajt. A koponyák épp csak megkoccantak bőrcsizmái alatt.
- A stílusodból látszik, hogy még gyerek vagy.- mondta.
-Inuyasha Úrfi- visította Myōga. Tisztán látszott, hogy Sesshōmaru csak játszik a fiúval, ha azonban megunja és Inuyasha már kifáradt, végük van- Nem harcolhatsz fegyvertelenül! Fogda kardot!
-Te csak hallgass!- mordult rá a fiú.
Kagome mindeközben amennyire tudott az indákba kapaszkodva sietősen egyre lejjebb ereszkedett a bordákon és próbálta nyomon követni a lent kibontakozó kicsavart Artúr király Excaliburja történet. Eddig is észrevette, hogy Inuyashának néha fájdalmasan lassú felfogása van, pláne, ha vérszemet kapott. Eddig lakatot tett a szájára, de az a tény, hogy a fiú mennyire makacsul nem hajlandó megérteni, ami rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy fegyver nélkül esélye sincs, szinte fizikai fájdalmat okozott. Habár fogalma sem volt róla mi történhetett korábban Sesshōmaru és közte, a testvérharcokat nagyon is ismerte.
-Inuyasha!- csattant fel a magasban és lehetett valami a hangjában mert a fiú rögtön felé fordult. – Húzd már ki a kardot!- Parancsolta.
-Kagome- kezdte a tiltakozást a fiú, de a lány a szavába vágott.
-Sesshōmarunak nem sikerült kihúzni. –kiáltotta- Ha nem tudod megsebezni a testét, akkor sebezd meg a büszkeségét! HÚZD KI A KARDOT!
Kagome látta a felismerést a fiú tekintetében és érezte, hogy mattot adott. Ha Inuyasha tovább támad anélkül, hogy találatot vinne be azzal csak azt igazolja, hogy szüksége van a kardra, míg ha ki tudja húzni azzal olyan ütést vihet be, amit Sesshōmaru nem védhet ki.
Inuyasha gonoszul elvigyorodott.
-Ez nem rossz ötlet. –Felegyenesedett, futólag a fegyverre pillantott majd önelégült mosolyt küldött a férfi felé.- Megteszem. Hogy lássam, milyen képet vágsz majd.
Lusta léptekkel az emelvényhez sétált, miközben érezte magán a másik hideg tekintetét és felugrott rá.
Sesshōmaru kivárt. Az ostoba kölyök. Nem tudja, hogy a kardon varázslat ül, ha pedig valahogyan mégis sikerül neki... nos, ezzel csak az ő dolgát könnyíti meg. Egy ilyen kis korcsot nem illet ilyen nagy hatalmú fegyver. De vajon ha ki tudja húzni, az mit árulna el Apja szándékairól...?
A fiú markolat felé nyúlt és még utoljára fivérére pillantott.
-Talán szórakoztatóbb lesz, mint gondolnám- ujjait összezárta a markolat körül. A szíve a torkában dobogott. Az igazság pillanata!
A hideg bőr várakozón simult a tenyerébe, ahogy feszíteni kezdte mind erősebben és erősebben.
Jaken nagy nehezen kikecmergett a csonttörmelék alól, ahová bevackolta magát a Nagyúr és a félvér küzdelme elől és amit látott értetlen visításra késztették.
-Ördög és pokol Sesshōmaru Nagyúr! - sipította- Inuyashára nem hat a varázslat!
Csakugyan így volt. A szikraeső elmaradt. A férfi anélkül is látta, hogy a koboldszellemnek erre külön fel kellett volna hívnia a figyelmét.
-Én megmondtam!- dugta elő a fejét Myōga- A sors úgy akarja, hogy a Szent Kard Inuyasha birtokába kerüljön!
Sesshōmaru vonásai megkeményedtek. A levegő várakozással telt meg és a feszült csöndet csak Inuyasha egyre hevesebb zihálása törte meg az erőfeszítéstől. Minden ízében remegett, de a kard nem engedett és másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy ha most elengedi azzal egy életre bolondot csinált magából. Nekiveselkedve felüvöltött és a rés, ahol a penge a talapzatba mélyedt, végre vakítón felragyogott.
-Erősebben!-Biztatta kiabálva Kagome fentről, bár fogalma sem volt a fiú hallja e.- Húzd ki onnan!
Inuyasha érezte, hogy a kard reszketni kezd a kezében. A vér a fülében dobolt... De mintha nem a sajátja lett volna. Ütemes, egyre erősebb, mint a szívverés. Ujjai alatt a markolat felforrósodott és- csak képzelődött- vagy egy leheletnyit tényleg megmozdult?! A remegés azonban lassan megszűnt és a fény kialudt.
A csend még áthatóbb lett, mint eddig.
-Micsoda?!- Suttogta csendesen Kagome. Myōga blöffölt volna? Vagy mindannyiukat átverték?
Inuyasha még mindig a markolatot szorította. Nem tudta levenni a szemét a katanáról. Megmozdult. Egészen biztosan érezte, hogy a kard megmozdult. A penge úgy füstölgött, mintha őt is megviselte volna az, hogy megpróbálják eltávolítani a helyéről.
-Ajjaj- hallatszott egy halk nyikkanás a nyaka felől és gallérjához kapva még épp időben csippentette ujjai közé az aprócska szellemet, mielőtt az kereket oldhatott volna.
-Bolha...- morogta annyi önuralmat erőltetve magára amennyire életében nem volt még szüksége. – Látod?! Nem tudtam kihúzni a kardot!
-Igen... most... nem sikerült... nyugtázta Myōga és kétségbeesetten próbált kikecmeregni a fiú ujjainak szorításából.
Sesshōmaru eleget látott. Az izmai elernyedtek. A fiúnak lehetősége volt kezébe venni a kardot és szembenézni a sorsával. Először megfutamodott, ami bizonyítja, hogy bár megnőtt, még mindig nem több egy ijedt vakarcsnál, majd megmérettetett és elbukott, ahogy annak lennie kellett. Ezzel kijelölte a tulajdon végzetét.
-Készen állsz? – szegezte neki a kérdést – Mert én igen.
Válaszra sem várva a fiú felé iramodott.
Inyuasha kitért, de nem volt hova szaladnia; Bátyja mindig csak egy lépéssel maradt le és pillanatokkal később vége volt a játéknak. A férfi hideg ujjai a torkára fonódtak és olyan erővel taszították a csontfalnak, hogy az szilánkosra repedt mögötte. Érezte, hogy apró vérpatak indul meg a tarkója felé.
Sesshōmaru hideg tekintetébe az övébe fúródott, és Inuyashának az a furcsa érzése támadt, hogy a saját csalódottsága tekint vissza rá. Sesshōmaru felemelte jobbját és ujjai körül a levegő zöldre színeződött.
-Megismerkedhetsz a mérgező karmaimmal!
A fiú az utolsó pillanatban szakította ki magát a karmaiból és nekiiramodott. Hátrapillantva látta, hogy ott ahol egy pillanattal korábban még a feje volt, gyorsan táguló zöld, savmart luk tátong a csontfalon. Ez aztán nem sokon múlott.- Ismerte be kelletlenül. A következő pillanatban a férfi ismét ott volt mellette. Inuyasha még csak azt sem látta, mikor fordult meg, nemhogy azt, hogyan érte utol.
-Elfutsz?- villantak felé a hideg szemek.
A fiú hirtelen lefékezett hogy irányt váltson, de a Sesshōmaru is megpördült és meglegyintve csuklóját, méregostorokat küldött felé. Egyet sikerült kivédenie, de a másik kettő telitalálattal hanyatt vágták a csonthalmon. Suikanja újabb füstölgő lukakkal, teste újabb csontszilánkokkal lett gazdagabb.
Jaken alig egy kőhajításra volt a félvértől és most boldogan belevetette magát a küzdelembe.
-Ne aggódj, Nagyuram, majd én elintézem!- zihálta és meglendítette a Nintojo-t, hogy életre keltse Kaguhana tűzköpő fejét, de nem jutott messzire. Kagome az utolsó bordákat kihagyva úgy döntött, a kappa pont jó lesz hogy felfogja a zuhanását és talpa telibe találta a lény hátát. Az, ahogy a lány várta, összecsuklott a súlya alatt és nyekkenve terült el a csontokon. Kagome még taposott rajta egyet, mielőtt leugrott volna róla.
-Gyáva féreg!-morogta, de a kis lény szívósabbnak bizonyult mint várta, mert ezúttal nem ájult el. Jaken villámló szemekkel pattant fel.
-Te.. Te...Te..!- nem is talált erre a megaláztatásra szavakat felháborodásában és meglendítette a Nintojo-t. Neki és ennek az emberlánynak még van egy lerendezetlen ügyük. Kagome még lendületében elkapta a pálcát és megpróbálta kifeszíteni azt kappa kezéből.
-Gusztustalan kis varangy!- vicsorogta.
A nagy, sárga szemei gonoszul meredtek rá.
-Undorító ember!
-Ez az undorító ember most végez veled!
-Azt nem hinném!- vigyorgott Jaken. Eddig ellentartott az emberlány húzásának, de most elengedte a botot. Ahogy várta, a halandó hitelen kibillenve így az egyensúlyából, halk, ijedt sikollyal hátrazuhant.
-Kago...- Inuyasha a hang irányába kapta a fejét és ez a pillanatnyi figyelemzavar pont elég volt, hogy Sesshōmaru rést találjon az amúgy is gyenge védelmén. A férfi kemény ökle a gyomorszájába talált. A fájdalomtól összegörnyedt, majd egy jobb horog repítette magasba az állát, és egy pillanatra teljesen elkábította.
-Na mi az, csak ennyit tudsz?! – kuncogott a kappa és a Kétfejű Botot lengetve diadalittasan a halandó felé masírozott.
Kagome nehezen tudott csak feltápászkodni a mindenhova gördülő csontváztalajon. Eddig észre sem vette miben lépked, és egy pillanatra elgondolkozott mikor szokott hozzá ennyire a csontok látványához, de most a legkisebb baja is nagyobb volt ennél. Az ujjai a háta mögött hideg fémet érintettek: a kard emelvényének talapzatát és hálát adott a kapaszkodóért. Azt hitte nem esett akkorát, de csúnyán beverte a fejét, mert szédült és homályosan látott.
-Még el se kezdtem.- Morogta kelletlenül. Lázasan kutatott valami használható fegyver után és magasabbra kapaszkodott az emelvényen.
Inyuasha feltápászkodott, és előrelendült, de valamit nagyon elhibázott. Sesshōmaru balja röptében elkapta és a hasfalába mélyesztette karmait.
-Ütött az órád.- mondta. Be kellett vallania, élvezte a fogócskát, de a játéknak itt most vége.
Inyuashának felhördülni sem volt ideje. A férfi durván hanyatt lökte és ő maga is utána zuhant, teljes testsúlyával szögezve a földre áldozatát. Méregzölden izzó jobbját a feje fölé emelte, hogy lesújtson. Meghalsz.- Gondolta elégedetten. Végre kiküszöbölheti a csorbát, amit ez a félvér a nevükre jelent.
Inyuasha még hallotta, hogy a lány valahol a nevét sikoltja, de nem fordult el a halál pillantásától, mely ott csillogott Fivére szemeiben.
Sesshōmaru keze előrelendült.
Aztán hirtelen megállt félúton.
Egy pattanó, fémes hang vert visszhangot a csontfalakon.
Inuyasha látta az értetlenség felhőjét átsuhanni fivére arcán, ahogy a férfi a férfi feje lassan a hang irányába fordul.
-Hoppá...- motyogta Kagome.
Ahogy Inuyasha maga is felpillantott a szeme elkerekedett.
Kagome észre sem vette, hogy az amit eddig támaszkodónak használt, valójában az a bizonyos kard volt, mint ahogy azt sem, hogy mikor Sesshōmaru a földre szorította Inuyashát, és ő gondolkodás nélkül levetette magát az emelvényről, az valahogyan a kezében maradt.
Fogalma sem volt, mi történt.
-Csak úgy... kijött...- dadogta mentegetőzve.- Bo... bocsánat.
Kagome szórakozottan próbálgatta a súlyát. Nagyapa raktárjában már számtalanszor pucolt kardokat és azok messze jobb állapotban voltak, mint ez itt. Komolyan nem értette, mire ez a sok kakaskodás egy régi ereklyéért. Látta, hogy a teremben minden szem a döbbenet, hitetlenség és értetlenség különböző stádiumaiban rászegeződik és hirtelen úgy érezte magát, mint egy nyúl az oroszlánketrecben.
-Ez lehetetlen...- motyogta Jaken elsápadva- Sem Inuyasha sem Sesshōmaru nem voltak képesek kihúzni a kardot és egy embernek sikerült...?!
Inuyahsa nem tudta levenni a szemét a lányról. Ahogy ott állt vékony termetével, remegő kezében tétován egyensúlyozva- Myoga szerint- a földkerekség leghatalmasabb fegyverét, gyámoltalanabbnak és törékenyebbnek tűnt mint eddig bármikor.
Érezte, hogy Sesshōmaru ujjai meglazulnak a torkán és ahogy ismét rápillantott nem tudta nem észrevenni fivére szemeibe a gyilkos, éhes csillanást, amivel a lányt nézi. Egy ragadozó tekintete, aki könnyű prédát talált. A vére száguldani kezdett az ereiben.
-Ne őt nézd, hanem engem!-kiáltotta és az öklét a fivére arca felé lendítette. Sesshōmaru azonban már ott sem volt és Kagome mielőtt akár egyet nyikkanhatott volna a férfival nézett farkasszemet aki most minden figyelmét rá összpontosította. Annak mellhasáig alig ért fel.
A férfi kissé félrebillentette a fejét- úgy tűnik ez családi vonás lehetett- ahogy méricskélte.
-Ki vagy te?- szólította fel és hangjában inkább értetlenség mint valódi érdeklődés csengett- Hogy sikerült kihúznod a Szent Kardot?
Kagome térde megremegett a pillantásától.
-Milyen szerencse, hogy most már a lányt üldözi és nem minket- motyogta Myōga lihegve apró térdére támaszkodva Inuyasha vállán, mintha legalábbis ő kergetőzött volna az elmúlt tíz percben a fehér halállal- Végre fellélegezhetünk egy kicsit.
-Elhallgass- csattant fel a fiú és igyekezett figyelmen kívül hagyni az érzést, ami átjárta. Az az ostoba lány... Egy rossz mozdulat és halott.
- Sesshōmaru!- kiáltott át a termen- Hagyd őt békén! Neki ehhez semmi köze!
Kagome nem tudta a választ a férfi kérdéseire, de azt igen, hogy nagy pácban van. Az egyetlen ötlete az volt, hogy valahogyan húznia kell az időt, míg Inuyasha a közelébe tud kerülni, hogy odadobja neki a katanát.
Két kézre fogta a markolatot- hogy a pokolba kell ezt jól tartani?!- egy lépést hátrált és fenyegetőn a férfi mellhasának szegezte a fegyvert.
-Még egy lépés és leszúrlak!- fenyegetőnek akart hangzani, de kiszáradt torokkal ez koránt sem volt könnyű.
A férfi a páncéljához érő kardhegyről tudomást sem véve öccse felé fordult.
-Valamilyen számomra ismeretlen okból nem sikerült kihúznom a kardot. De szerencsére neked sem sikerült Inuyasha öcsikém. Ennek a lánynak meg kell halnia.
-Igazad van.- Inuyasha szeme vadul járt közöttük. Hogy férkőzhetne közel, mielőtt Sesshōmaru megmozdulna? Hogy szólhatna a lánynak, hogy tűnjön onnan?- Furcsa, hogy egyikünk sem tudta kihúzni. De a lány csak egy egyszerű halandó. Kagome! Kérlek, add oda neki a kardot! Nem tehetsz mást.
'Kérlek'? Inuyasha valóban azt mondta volna 'kérlek'?- Kagome egy röpke pillantást engedélyezett a fiú felé. És valóban ismét a nevén szólította volna? Rosszul látta vagy a valóban aggódik érte? Ha most megteszi amit mond, kárba veszik minden amiért ide jöttek.
-Nem adom!-kiáltotta és megvetve a lábait magasabbra emelte a pengét a férfi torka felé.- Miért kapja meg Sesshōmaru a Szent Kardot? Ha nem tudta kihúzni, azt jelenti, hogy nem neki szánták. Önszántamból nem adom!
Myōga halkan felnyüszített a fiú füle alatt. A lány bátran megy a túlvilágra.- gondolta. Inuyasha úrfi talán Apja lévén jobban rokonszenvezik a halandókkal mint beismeri azt magának, de attól még nem kell követnie őt a sírba értük... Miért védi vajon így ezt a halandót?
–Ne légy ostoba!- Inuyasha keze ökölbe szorult. Ez a lány nem érzi, hogy milyen kevés választja el a haláltól? Miért csinálja ezt?- Te csak egy egyszerű halandó vagy. Ne avatkozz bele!
A lány szemei különös szikrát szórtak felé.
-Azt hiszed te mindent jobban tudsz?!
Sesshōmaru lehunyta a szemét.
-Inuyasha, Inuyasha...- sóhajtotta és halványan, szinte szánakozón megejtett egy félmosolyt.- Bámulatos, milyen türelemmel viseltetsz e teremtmény iránt.- baljával könnyedén füle mögé igazított egy kósza ezüst hajtincset.- Védelmezed. A kedvében jász. Talán szereted is.
Ellépett a lány mellől a fivére felé. Inuyasha teste megfeszült, de néma maradt. Pontosan tudta, hova akar a férfi kilukadni, de ha ez az ára annak, hogy elcsalja onnan, hát legyen.
- Számomra teljesen nyilvánvaló,- folytatta a férfi szinte csevegő hangon- hogy e gyengéd érzelmekre való hajlamodat nem hatalmas és rettenthetetlen Apánktól örökölted.- A magasba pillantott, mintha csak várta volna, hogy a hatalmas csontszörnyeteg helyeslően felmordul, de a terem néma maradt.- Hanem Anyádtól. Az egyszerű halandótól. Aki miatt Apánk ezen a nyomorult helyen lelte végső nyughelyét. Félig-meddig Anyád vére folyik az ereidben. Gondolom, ezért kedveled annyira az embereket. De ha emberről van szó, bennem egy szikrányi könyörület sincs irántuk!
Mielőtt Inuyasha megmozdulhatott volna, Sesshōmaru hirtelen megpördült, kinyúlt, kitárta ujjait és Kagome a nevét sikoltva eltűnt a sűrű, zöld méregfelhőben.
A hasüregre némaság ült, csupán a Tessaiga csilingelése hallatszott, ahogy az emelvény mögött a csonthalomra zuhan, ami most már újabbakkal gazdagodott.
-Törékeny lények, nem igaz, Inuyasha?- Szemlélte egykedvűen a gusztustalan masszává olvadt halmot a férfi.- És nem csak az emberek,- hangjában együttérzéssel, ám arcán annak teljes hiányával fordult Inuyasha felé- a félig szellemek is.
-Sesshōmaru!- Inyuasha azon kapta magát hogy reszket. Alig látott a dühtől, ahogy bátyjára vetette magát. Karmai célt tévesztettek. Sesshōmaru meglendítette mokomoját, mely a teste részeként élt és leszorítva karjait szőrös béklyóba zárta a vicsorogva kapálódzó fiút.
-Azt hiszed,- köpte a szavakat immár türelmét vesztve Sesshōmaru- hogy egy ilyen keverék, mint te, egyenrangú ellenfelem lehet?!
Nagyot perdített a szőrmén és Inuyasha pörögve a falhoz csapódott majd a csontok közé zuhant. Az csípős ostorok szinte azonnal megérkeztek és Sesshōmaru gyenge pontra célzott. Inuyasha a feje elé kapta karjait, hogy a Tűzpatkány Köntösével védje arcát. Az, ha nem is nyújtott az ostorok ellen teljes védelmet, kitartóan állta az ütemes csapásokat. Sesshōmaru már semmi szórakoztatót nem talált abban ahogy a fiú a túlélésért küzd. Már régen fel kellett volna adnia.
-Elfelejted, hol a helyed. Nyomorult kis korcs!
Az utolsó ostorcsapás Inuyashát újra a falhoz csapta.
-Azt mondtad... hogy... korcs vagyok?- küzdött az agyrázkódás ellen és miközben szinte magától mozdult, hogy kivédje az újabb ostorcsapásokat az emlékkép kúszott emlékeibe amit az Üresség Asszonya mutatott neki. Az emlék, amit akkor látott csak részben volt teljes. A Szellemasszony csak azt a részét hívta elő, ami kedves volt a szívének, hogy a maga javára fordítsa és elérje a szívének legmélyebb titkait. Minden amit akkor látott csak öröm volt az ürömben. Az emlék valójában a palota egyik homokzátonyra épített udvarán kezdődött.
Már nem emlékezett rá miért vették el a labdáját, de egy férfi elszaladt vele ő pedig apró lábain a fél palotát átkutatta, mire a szag elvezette a térre, ahol szép kimonós hölgyek csoportjai verődtek össze akár kék, sárga,zöld és tarka nyári pillangók, és egymás fülébe sugdosva, pirulva figyelték az udvar közepén egybegyűlő hat, előkelő ruhás alakokat. A férfiak körben álltak és kemarit játszottak az ő labdájával. Már nagyon sokat gyakorolt az udvar egy félreeső sarkában, és alig várta, hogy megmutathassa, mit tud. Izgatottan átvágott az udvaron és beállt a magas férfiak közé. Azok felnevettek, viszont a labdát nem passzolták neki, bárhogy ágaskodott.
Így hát beszaladt a gyűrű közepére, hogy röptében kapja el, de túl kicsi volt, a férfiak pedig magasra rúgva passzolták egymásnak labdát a feje fölött.
-Nesze te kis korcs.
-Kapd el!
-Szerezd meg!
-Megtaláltad, te kis korcs?
Kiáltoztak és nevettek, valahányszor új emberhez került a labda anélkül, hogy ő elkaphatta volna. Anyával megegyeztek, hogy nem csinál furcsa dolgokat, mikor ő nincs ott. Az ugrálásra meg a gyors futásra gondolt és ő így is tett. De így nem tudta elkapni a labdát. Nem értette, miért így játsszák vele a kemarit, de valamiért nem élvezte. Volt valami gúny a férfiak hangjában, mikor azt mondták korcs. Nem értette, mit jelent.
Az egyik tisztviselő végül elvétette a rúgást vagy talán szándékosan tette, de a labda messze repült átpattogva a díszes kőhídon. Nekiiramodott és a túlsó kertben sikerült elkapnia, de mire visszafordult, hogy felmutassa zsákmányát, a férfiak és nők már szétoszlottak és cseppet sem törődtek vele.
De a szó „korcs", még mindig ott villódzott az agyában.
Mikor Anyához szaladt, és bevackolódva ruhája redői közé megkérdezte: „Anya, mit jelent az hogy kis korcs?", anya szemét elárasztották a könnyek. Semmit nem szól, csak magához vonta őt és szorosan átölelte.
Már emlékszem- gondolta, miközben Sesshōmaru ostorcsapásai úgy záporoztak rá, mint a jégeső. Így volt teljes az emlék.
Akkoriban még olyan természetesnek vette az életet. Magától értetődőnek.
Nem érdekelték, miért súgnak össze a háta mögött- vagy Anyáé mögött, aki elszegényedett nemesi ház lányaként még több, mint száz évvel azelőtti ruhadarabokat hordott, mert még arra sem volt pénze, hogy sajátokat készíttessen.
Anyám akkor mégis miattam sírt. Mert tudta, mit jelent. És azt is tudta, milyen élet vár rám.
- Korcs vagyok vagy sem- mormolta csendesen- az számomra teljesen lényegtelen.
Sesshōmaru ütései megálltak, talán, hogy hallja mit mond és Inuyasha leeresztette a karját. Innen ahova zuhant, nagyon jó rálátás nyílt a helyre ahol a lány semmivé vált. Az ócska kard persze sértetlen maradt, bár csak az utolsó harmada látszott ki a tetemek közül. Egy füstölgő csontmassza. Ennyi maradt a bolond bátorságból. Emlékezett a szemére, mikor az örvényben azt mondta, nem maradhat büntetlenül, amit Sesshōmaru tett és a fiú most értette meg, hogy a halott anyja emlékére gondolt. Egy nő emlékéért, akit a lány soha nem ismert és aki az ő számára fontos egyedül ezen a világon; egy nő emlékéért, akiről a lány semmit nem tudott, mégis képes volt átlépni az Alvilág kapuját és meghalni azért, hogy a fiú végigvihesse a bosszúját. Az ő kedvéért. Talán ha odaadta volna neki a köntösét, túlélhette volna... Most rajta múlik, hogy a lány... Kagome emberien ostoba, de a maga módján bártor és nemes halála ne legyen hiába való.
- De, ha valaki az anyámat sértegeti- folytatta-, attól nagyon dühös leszek. Ha másért nem is, de ezért most biztosan megfizetsz, Sesshōmaru!
Elrugaszkodott.
Megígérte Anyának, hogy nem ugrik. Hogy nem szalad. Úgy érezte, mintha egész életében, még a halála után is próbálta volna visszafogni magát; az erőt, amitől Anya félt, hogy elválasztja őt a halandók világától. Most szabadjára engedte mindet. Ezt a pokoli, gyűlölt szellemi erőt fogja felhasználni, hogy megvédje az érzelmek utolsó morzsáját, amit a halandó anyja emléke jelent számára kijátszva egymás ellen a két világot.
Egyszerre ott találta magát Sesshōmaru közelében. A karmai nekiütköztek a férfi páncéljának és arany barázdában szántották fel.
Jaken, rémülten toporzékolt odalenn.
-Hogyan lehetséges ez?!- visította- Az iménti még meg sem tudta érinteni!
Sesshōmaru meghátrált, de egy pillanattal elkésett.
-Ezt anyámért kaptad!- acsarogta Inuyasha és utána vetette magát.- A következőt, pedig Kagome miatt!
Sesshōmaru arcán pillanatnyi őszinte meglepettség futott át, ahogy a fiú karmai ismét eltalálták a vértet, de ezzel a lendülete ki is fulladt és lihegve fékezett le a koponyaszőnyegen. A férfi messze mögötte ért földet.
Mikor Inuyasha zihálva fordult meg. Látta, hogy Fivére testpáncéljának csont gallérja- ahová az első ütést bevitte- kettétörve hull alá, majd elégedetten figyelte, hogy a második ütés nyomán a tüskés vállvért is követi.
- Nahát- a férfi ajkán halvány, elismerő mosollyal pillantott fel a törmelékről- egy halott lány emlékéért képes voltál ilyesmire? Ha tudtam volna, hogy ezzel harcra bírlak, már réges-régen megöltem volna.
Mióta csak ismerte félvér öccsét, most először pillantott meg benne valamit, aminek eddig még a létezésében is kételkedett és ez igencsak szórakoztatónak ígérkezett.
-Mire végzek veled,- kiáltott a fiú- azt kívánod majd, bárcsak te haltál volna meg!- Újabb rohamra indult volna, ha a fülét nem üti meg a háta mögül egy képtelenül ismerős nyögés.
Sesshōmaruról megfelejtkezve pördült hátra. Ez nem lehet!
-Bah.. azt hittem, meghaltam!
Kagome azt hitte már soha nem ássa ki magát a groteszk módon egymásba olvadt csontok koporsója alól és az átható dögszagba fog belefulladni, de végül csak kikaparta magát a felszínre.
Inuyasha olyan arccal meredt rá, mint aki szellemet lát. A lány majdnem elnevette magát. Még odalentről is hallotta Inuyasha csatakiáltását, mivel meg akarta bosszulni az életét, de úgy döntött itt és most inkább nem hozza szóba. Mindenesetre nem számított ilyesmire a fiútól iránta, de nagyon jó kedve támadt tőle.
Vigyorogva kirántotta a cuppogó csontmasszából az ütött-kopott katanát és előremasírozott vele.
-Hé! Te!- szegezte a pengét Sesshōmarura, miközben Inuyasha mellé lépdelt- Meg akartál ölni engem nem igaz?! Nehogy azt hidd, hogy ezt most olyan simán megúszod!
A férfi arcából képtelenség volt bármit is kiolvasni, de Inuyasha döbbenten meredt rá. Hogy lehet ilyen fényes jó kedve valakinek, akit épphogy csak nem olvasztottak el?! Most már biztos, hogy a lány agyával valami súlyos baj van. Hogy lehet, hogy egy karcolás sem volt rajta?
-Mi van veled- nyögte- nem kapott elég levegőt az agyad?!
Hát ami azt illeti valóban nem sokat.- gondolkozott Kagome. Persze értette, mire gondol Inuyasha. Maga is meglepődött, milyen jól kezeli mostanra a halálközeli élményeket. Eddig azt hitte csak szimplán hozzáedződött a furcsaságokhoz, most viszont kezdte úgy érezni az agya elérte a befogadóképessége peremét; a valóságtól való elzárkózást, ahol már egyszerűen elfogadja, hogy semmi sem lehetetlen és minden lehetséges. Miért ne lehetne egy kúton át utazni az időben? Miért ne lehetne ő egy halott papnő reinkarnációja? Miért ne lehetne a testében egy varázsgyöngy amit soha egy röntgen sem mutatott ki? Miért ne létezhetnének fura, kutyafülű félszellem-fiúk és hegyméretű szellemlények? Mi furcsa van abban, hogy egy angyalarcú férfi savesőt idéz a tenyerével vagy, hogy egy múzeumi kard megvédi az életét? Mert a méregfelhő túlélését egyértelműen a varázskard puding-próbájának tudta be, hiszen jobb magyarázatot nem tudott rá. Érezte, hogy az elmúlt napok sokkja az élete hirtelen fordulatból beállt abszurditásán hisztérikus nevetés vagy sírás formájában fog belőle nemsoká felszínre törni, ezért inkább úgy döntött, elzárkózik az érzelmi összeomlás csábító lehetőségétől a tagadásba.
-Tessék.- nyomta a fiú kezébe édes mosollyal a Szent Kardot.- Azt hiszem lebecsültük az erejét. Ne hagyj cserben.
Inuyasha rá sem nézett a kardra, ami most minden tiltakozás nélkül, engedelmesen simult a tenyerébe.
-A kard mentette meg az életed.- nyugtázta Sesshōmaru a távolból. Erre nem számított, ugyanakkor nem lepte meg túlzottan. Mint minden szellemkard, a Tessaiga is képes kellett, hogy legyen védelmet biztosítani a forgatójának. Ez a lány azonban halandó... 
- Ez így igaz- kacsintott Myōga előmerészkedve Inuyasha válláról.- A Bátyád karmainak gyilkos mérgétől csak a Szent Kard menthette meg! Ezt eddig még senki sem élte túl. Inuyasha úrfi! Én azt mondom, próbáld ki a kardot Sesshōmarun. Hadd lássuk, hogy mire képes!
-Nagy a szád, bolha!- csattant fel a férfi. A hűtlenség egy dolog, a tiszteletlenség pedig más. Ez egy szent hely. Itt nincs helyük Halandóknak, Korcsoknak és Hitszegőknek.
Könnyű-léptű bőrcsizmája alatt a csonthalom megremegett és a levegő megtelt néma fenyegetéssel.
Inuyasha ugyan soha nem használt kardot, de önkéntelenül két kézre fogva a markolatot maga elé emelte, Myōga pedig visszahátrált a gallérja mögé. A két kezével akarta kitekerni Sesshōmaru nyakát és a kardot tényleg csak a fivére bosszantásáért akarta megszerezni. Fogalma sem volt, mihez kezdjen vele. Mindig is a két kezével harcolt. A fegyverforgatás nem az ő stílusa.
Furcsa morajlás hangja keveredett a csontok csilingeléséhez. Sesshōmaru szikár alakja körül örvényleni kezdett a levegő, egyre gyorsabban és gyorsabban, mint egy forgószél, koponyákat és csontokat sodorva magával; ragyogó fehér ruháját, sárga obiját és ezüst haját tépte, mintha ő lenne maga a vihar.
Aztán egy ragyogó villanás. Kagome önkéntelen is a fiú mögé húzódott.
Mi ez?- gondolta- Miféle gonoszság?
A koponya-ágyú Inuyashának csapódott. Majd még egy és még egy. A fejét találták el, a mellhasát, a vállát és egyenként ripityára törve hullottak alá, de a fiú még csak meg sem rezzent. Mereven állt, mint egy alabástromszobor. Csak a szeme rebbent meg minden találatnál, mutatva, hogy igenis érzi őket. Hallotta, hogy a ruhája rejtekében Myōga valahol felnyüszít, és ő érezte, mire gondol. Sesshōmaru körül nem a szél támad fel, hanem arra készült, hogy szabadjára engedje a szellemi erejét. Inuyasha alig ismerte be magának, hogy megborzongott attól az aurától, ami a férfiból áradt. Még sosem látta őt ilyennek. Egyszerre rémítette és delejezte meg a látvány.
-Hadd lássuk- kiáltotta kihívóan a férfi-, hogy egy félvér tud e bánni egyáltalán a Szent Karddal!
Kagome átlesett a fiú válla felett és utána le sem tudta venni róla többé a szemét. Sesshōmarut alig lehetett kivenni a tomboló kavargásban, csak a szemét, a fenyegető aranysárga tekintetét, mely rájuk szegeződött s ami egyszerre kitágulva vérvörössé vált.
-Én, Sesshōmaru, most próbára teszlek!
Inuyasha élesen beszívta a levegőt és a lány elborzadva látta, hogy a vihar mögött a férfi alakja megváltozik. A koponyája előrefelé megnyúlik, a teste összegörnyed és megnő, de a pokoli vörös szemek továbbra is fogva tartották az övét. Aztán szemmel szinte felfoghatatlanul gyors üstökösként cikázva lőtt ki a hasüreg sötétségében felfelé, hogy egy pillanattal később visszahulljon ugyanoda.
A becsapódás ereje megrengette a földet és a helyén bíbor füstfelhő keletkezett, melynek mélyéről egy elképzelhetetlen vadállat gyilkos morgása hallatszott. A lény, ami kiemelkedett a homályból valóban egy fenevad volt és sem külsejében nem volt semmi emberi. Kagome látta már ezt a lényt korábban, de nem a japán yōkai-ok között. A fülében különböző hangok lüktettek: „Az a hír járja, hogy apád állatszellemként bolyong" „Nyugaton többen látták"„Atyád szellem volt a szellemek között"„Most láthatjátok, hogy nézhetett ki".
Egyszerre annyi minden értelmet nyert, és olyan erővel zúdult rá a felismerés, hogy meg kellett kapaszkodnia Inuyasha karjaiban.
-Átváltozott!-nyögte elkerekedett szemmel.
A lényt Tiangou-nak hívták ami Égi Fenevadat jelentett. A legendája azonban eredetileg Kínából származott és tökéletes leírás volt a fenséges, kutyaszerű teremtményre. Éppen olyan volt, ahogy az ősi tekercseken ábrázolták őket és most már Kagome pontosan el tudta képzelni, hogyan festhetett a szörnyeteg, amelynek a testében voltak, noha ez a példány még „csak" akkora volt, mint egy ikerház:
Ruganyos alakja akár egy farkasé, de mellső lábai és nyaka jóval vastagabbak voltak. Hosszú, hófehér szőrme borította, mely jobb válláról alábukva mellhasára és felfutva bal hónalja alatt körbeölelte a testét majd könyökénél, bokáinál és farka teljes hosszában csigás sörénnyé dúsult. Mindez olyan hatást keltett, mintha fehér lángnyelvek borítanák. Kagoménak az a gondolata támadt, hogy ez az a fenséges bunda, amit a férfi emberi alakjában is mokomoként magán hordoz. Hosszú, keskeny pofájának arccsontjain, homlokán megmaradtak a bíbor sávok és a holdsarló, mely Sesshōmaru emberi arcát is oly egzotikussá tette, de szája gonosz mosolyba torzulva fültől fülig ért. Vörös nyelve karhosszúságú hegyes fogak és még vastagabb agyarak között csapkodott; héj nélküli vérvörös szemeiben az írisz zöld volt, akár a méreg.
A szörnyeteg pofája ráncba szaladt, ahogy fekete ínyét felhúzva lobogó fülét hátralapítva rájuk vicsorgott.
A keleti kultúrák mindig is szoros kapcsolatban álltak egymással és Kagome messze nem figyelt oda eléggé Nagyapa meséire, hogy emlékezzen rá, a Kínaiak Tiangou-i mikor és hogyan kerültek kapcsolatba Japánnal, ahogy abban sem lehetett biztos, vajon Inuyasha Édesapja lehetett e az első képviselőjük ideát... De arról semmi kétsége nem volt, hogy így történhetett. Nem véletlen hordja mindkét fivér ennyire magasan az orrát. Egy, a nyugati kontinensről átkerült idegen lény, egy Égi Fenevad, mely a korai korokban- mikor a yōkaiok még csak nagyon kicsi csoportját hívta életre az emberi fantázia- hatalmasabb lehetett bármelyik szellemnél és démonnál ideát. A kínai legendák szerint a fehér bundájú Tiangou a Csillagok jó szelleme. Az égen lépdel, békét, nyugalmat hoz és védelmet nyújt mindenféle bajtól amerre jár; rossz szellemként viszont fekete bundát ölt és megeszi a holdat sötétséget hozva a világra... legalábbis a napfogyatkozást így magyarázták.
A mesékben a Tiangouk eredetileg védelmező istenségek voltak, ami nem állt távol a lány fejében kibontakozó családfa elmélettől. Úgy tartották a hatalmas Kutyaistenek védelmezték a területüket, ahol áldoznak nekik, elűzték az emberek házaitól a gonosz szellemeket és, ha egy családot megkedveltek, generációkon át oltalmazták azt, amíg azok jól bántak velük. Néhányan viszont sötét varázslattal megpróbáltak kihasználni az erejüket és sötét rituálékkal próbáltak létrehozni egy olyan védelmezőt aki gazdája parancsait végrehajtva beteljesíti annak ártó vágyait. A varázslat olyan sötét és gonosz volt, és úgy rettegtek tőle, hogy csak nagyon kevés tekercsben maradt fent. A rituálé szerint állítólag heteken át éheztettek kutyákat, mígnem az a szenvedéstől haldokolni nem kezdett. A lelke ekkor megtelt gyűlölettel és sóvárgással, majd mielőtt kimúlt volna a fejét levágták, majd egy forgalmas útkereszteződés alá temették, hogy ne nyugodhasson békében és bosszúálló szellemként ébredjen fel. Az így létrejött Inugaminak csupán egyetlen gazdája volt és a mesék szerint üldözésük, átkuk vagy haragjuk elől nem lehetett elmenekülni. Csak egy erős spirituális erővel bíró szent ember szabadíthatta fel azt a szerencsétlent, aki így járt, de az sem volt ritka, hogy végzett a gazdájával is, ha annak nem volt elég spirituális ereje, hogy az elméjével kordában tartsa.
Nos, bár úgy tűnt Tiangou-ként Sesshōmaru fehér bundát viselt, ugyanakkor holdsarlót a homlokán, és a lány szerint simán volt akkor szája, hogy lenyelje a holdat. Emellett furcsa, nyugatias öltözete a japán páncélok különböző koraiból származó legdíszesebbjeivel kiegészítve alátámasztotta a lány elméletét, ahogy azt is megmagyarázta, miért látta Inuyashát olyan ritkán enni bármit is. Már csak abban nem volt biztos, ő vajon a napfénnyel vagy a holdfénnynel táplálkozik... vagyis, ha úgy vesszük a kettő végül is ugyan az ugye...
Ugyanakkor, ha a Fivérek Édesapja Myōga szerint nagyságos védelmező is volt, vagy mi, Sesshōmaru inkább az Inugamik azon fajtáira emlékeztetett, amelyeket gonosz emberek hoztak létre a későbbi korokban... vagy talán- zakatoltak a lány gondolatai- pont ő inspirálhatta őket pár száz évvel ezelőtt? 
Kagoménak az járt a fejében, hogy Sesshomaru határozottan egy ilyen elszabadult pusztító démonra hasonlít inkább, mint arra a legendás Égi Fenevadra, aminek kinézett.
Inuyasha kezében megremegett a kard és összeszorította az állkapcsát.
-Jól van.- morogta.- Így látjuk az igazi alakját.
Ha Sesshōmaru terve az volt, hogy Édesapja fenséges alakjában megjelenve elbizonytalaníthatja vagy elrettentheti, hát tévedett. Ugyanakkor az a furcsa érzése támadt, mintha egy pillanatra Sesshōmaru valódi alakja valóban az lenyűgöző fenevad lenne akit olyan áhítattal nézett annyiszor gyermekként. Mintha csak Apja szelleme tenné próbára, vajon le tudja e győzni. Gyorsan elhessegette a gondolatot.
-Most nálam a Szent Kard.- mondta kihívóan- És le foglak győzni!
A Szörnyeteg tett egy lépést előre és hatalmas mancsa megsüllyedt ahogy a a kiszáradt csontok porrá törtek talpai alatt.
Inuyasha jobbjával felemelte a Tessaigát, baljával pedig igyekezett a lányt úgy terelni a háta mögött, hogy az védve maradjon. Próbaképp alig láthatóan a levegőbe döfött, de a katana semmi jelét nem mutatta, hogy több lenne egy rozsdás vasdarabnál. Ez nem volt jó jel.
-Ide figyelj, Sesshōmaru!- folytatta némán fohászkodva, hogy az az átokverte penge csináljon már valamit- A csatának vége lesz, mielőtt elkezdődhetne!- majd a válla felett hátrasuttogott- Kagome, rejtőzz el.
-Jó!-A lány reflexből bólintott, de aztán eszébe jutott: -De hová?!
Mindenesetre úgy tűnt ez a kérdés Inuyashát már nem-igen foglalkoztatja, mert kiáltva rohamra indult. Sesshōmaru az előbb helyezte át a súlypontját, így a jobb oldala most védtelen volt. Felugrott, magasan a bestia feje fölé. Ahogy lefelé zuhant, Sesshōmaru is felugrott, kitátotta hatalmas pofáját és felé kapott, de Inuyasha pördült egyet a levegőben és a fogak zsákmány nélkül a bokája mellett csattantak össze. Meglendítette a pengét.
-Itt az idő- morogta- mutasd meg nekem te kard, hogy mire vagy képes!
Sikerült lesújtania ellenfele lapockájára, de a fém úgy pattant vissza róla, mintha sziklafalnak ütközött volna.
Inuyasha tigrisbukfencben ért földet Bátyja háta mögött és azonnal visszafordult.
Látta, hogy a szörnyeteg lába ott csapódik be, ahol nemrég a lány állt és komoran konstatálta, hogy az most sincs sokkal messzebb, csak sikerült arrébb vetődnie. Miért nem csinálja soha azt, amit mond?!
A penge még mindig panaszos pengéssel rezonált a kezében az ütéstől, mintha az legalább annyira fájt volna neki, amennyire az ő karja zsibbadt a visszacsapódó energiától.
Hozzá sem értem... -dohogott. A következő pillanatban a szörnyeteg a falra ugrott, majd a lendületét kihasználva a fiú felé.
Ismét sikerült félreugrania, de nem sokon múlott. Sesshōmaru így, teljes alakjában, ugyan lassabban mozgott, de a méretei miatt nehéz volt kikerülni az útjából.
Csupa-fog pofája üresen mart a csonthalomba ott, ahol az előbb a fiú állt és mikor felemelte azt, ott, ahol a nyála a csontokhoz ért, azok meglágyultak és mérges gázt eresztve lassan olvadni kezdtek.
Erről Sesshōmarunak is eszébe juthatott valami, mert egyszeriben akár egy veszett kutya annyi nyálat csurgatott ki a pofájából, amivel Kaede házát is meg lehetett volna tölteni. A talaj felett nemsokára halványzöld páraréteg zöld ujjai tapogatóztak terjedve az idomtalan formák között.
A méreg! – Inuyasha hátrálni kezdett. Sesshōmaru nem volt ostoba.
Még egy kis idő és teljesen megtölti a termet. Szemével a lányt kutatta.
Kagome még csak most ért a bordafal tövébe és azon igyekezett, hogy menedéket találjon. Mikor meglátta a lábai felé tekergőző gézfelhőt, rémült tekintettel hátrálni kezdett, de háta nemsoká a bordafalnak ütközött. Inuyasha rádöbbent, hogy nála van az egyetlen dolog ami a lányt az előbb megvédte ettől, de túl messze volt ahhoz, hogy csak úgy odahajíthassa neki. Sesshōmaru Kettejük között állt és ha elkapja röptében a kardot mindkettejüknek vége van.
-Kagome!-kiáltotta- Vigyázz! Nem maradhatsz itt lent!
-És mégis mit javasolsz?!-kiabált az vissza.
Inuyasha a szemét forgatta. Lehet hogy máris elérte az agyát a zsibbasztó méreg?
-Mássz fel! Fel!- nógatta- Gyerünk!
Úgy tűnt végre felfogta, mert kapaszkodni kezdett felfelé az indákon. De a fiú látta, hogy így sem lesz elég gyors. Vagy ki kell vinnie őt innen vagy időt kell nyernie valahogy...
-Hé, te bolha!- morogta számon-kérőn- Miféle kard ez?! Még egy karcolást sem tud ejteni az ellenfélen!
Sessōmaru abbahagyta a nyáladzást. Ábrázatára gonosz grimasz ült ki és nagyra nyitotta pofáját, mérges leheletével járulva hozzá az egyre sűrűbb gyilkos ködhöz. A nyúlványok elérték Inuyasha fedetlen lábfejét és érezte, hogy a levegőben úszó kikerülhetetlenül apró méregcseppek csípni kezdik a bőrét. Sesshōmaru minden mozdulatával és faroklendítésével és ugrásával egyre magasabbra kavarta azt a levegőben.
Myōga épp azon tüsténkedett, hogy egy semmiből előkerült furoshiki batyut csomózzon meg, mely legalább akkora volt, mint ő maga.
-Nézd, Inyuasha...- motyogta és feltűnően kerülte a fiú pillantását- lehet, hogy a kard harcra nem alkalmas, de akkor is értékes, mert... Apád hagyta rád. Végül is a szándék a fontos, nem igaz?
Nem menekül. Hanem megkeresi Tōtōsait. Nem menekül! Hanem előkeríti a Kovácsot!- hajtogatta magának. Myōgának ezzel kellett volna kezdenie. Már akkor szólnia kellett volna neki, mikor Sesshōmaru elkezdett kutatni a Sírhely után, de akkor még úgy gondolta nem lesz ebből nagy baj. Miért is nem faggatta ki már akkor a Szent Kardról... De annak a vén bolondnak is muszáj mindig metafórákban beszélnie...
- Most bocsáss meg, de... dolgom van!- mondta és az apró, túlméretes batyut a hátára dobva és minden teketória nélkül elpattant a fiú válláról.
Totosai azt mondta Myōgának, a Gazdája a három kard közül a Tessaigát kifejezetten a fiatalabb fiúnak szánta és ragaszkodott hozzá, hogy így legyen elhelyezve. A Kovács azt mondta, a Kard él, érez és fel fogja ismerni az örökösét... érthetetlen volt hát, hogy miért utasította el az Úrfit. És az a lány, Kagome... Egy halandóra nem volt hatással a Szellemkardok egyik leghatalmasabbika? Riadtan igyekezett elugrálni a terjengőző füstujjak elől. Nem menekül, csak megkeresi Tōtōsait. Nem menekül! Megkeresi a kovácsot! De hol lehet most? A Szellemkovács időről időre áthelyezte a műhelyét, és Myōga akkor látta utoljára, amikor... azon a végzetes napon amikor ott ültek a palota romjain... Totosai mindenre tudni fogja a magyarázatot!
Némi vigaszt jelentett számára, hogy Sesshōmaru szolgája is előmászott a rejtekhelyéről.
-Sesshōmaru Nagyúr, én ezt nem bírom!- visította és még Myōgánál is gyorsabban kapaszkodott fel a bordafalon.
Inuyasha döbbenten nézte, ahogy apja leghűségesebb szolgája elinal és cikkcakkban kerülgetve a méregcsápokat beleveszik a torzók tengerébe.
Mérgesen nézett utána és gondolatban ezt is hozzáírta ahhoz az eleve hosszú, és folyamatosan bővülő kontóhoz, amit majd egy szép napon tételesen számon kér azon a mitugrászon.
De most a legkisebb baja is nagyobb volt ennél, mert Sesshōmaru újra felé fordította vérvörös tekintetének minden figyelmét. A köd hullámai lassan beborították és az arca elé kellett szorítania a Tűzpatkány Köntösét, hogy minél kevesebbet lélegezzen be belőle. Ez pedig szinte lehetetlen volt úgy, hogy közben Bátyja hatalmas csapásait kerülgette a csontmasszává málló talaj sikamlós felületén.
Sajnos nem maradhatok idelenn túl sokáig...- gondolta szárazon.
Kagome olyan gyorsan kapaszkodott, ahogy csak bírt. Az indák itt vastagabbak voltak, mint a Csontok kútjában, és a csontfal is több kiugró kapaszkodót kínált, de ismét rá kellett ébrednie, hogy soha nem lesz egy díjmászó. Valami megcsípte a bokáját és elkövette azt a hibát, hogy gépiesen lepillantott. A méregpára lassan utolérte. Egy négy méter mély kútból kimászni egy dolog, de a hegyméretű szörnyetegek csontjain való mászás nem szerepelt az órarendjében. Már majdnem tizenöt méter magasan járhatott és hirtelen megjelent a fejében az a kép, hogy egy rossz mozdulat és, ha megcsúszik a keze vagy a lába és hátrazuhan, egyszerűen feloldódik a zöldes savfelhőben még mielőtt földet érhetne.
-Ne törődj semmivel, csak mássz!- sürgette egy karcos kis hang. Myōga épp a bal kézfejénél kapaszkodott sietően felfelé. Kerek fején apró izzadtságcseppek gyöngyöztek.
-Ezt a mérges gőzt még egy szellem sem bírná sokáig!
De hiszen Myōga nemrég még Inuyasha vállán volt, hogy segítsen a fiúnak. Az azonban nem volt sehol. Szemeivel gyorsan rá is talált: a szörnyeteg elől cikázó vörös ruhát lassan teljesen elnyelte a köd.
-És mi lesz vele?!-csattant fel a lány- Mi lesz Inuyashával?! Ő kibírja ezt a gőzt?
Inuyasha ugyan esküdözött rá, hogy a teste ellenállóbb, mint a halandóké... de ha félig halandó, kell lennie határainak is...
-Hogy?- Pillantott le rá a bolha, aki már egy emberhosszal felette járt.- Nem valószínű... jaj!
Két pár kezéből mindkettőt szánakozón széttárta, de ez elég is volt hozzá, hogy a batyuja súlya hátrahúzza.
Visítva a mélybe pottyant, egyenesen bele a ködbe, de szinte azonnal ki is pattant onnan, hogy ismét a lánnyal szemközt kapaszkodjon meg. Ezúttal az összes pár lábával.
-Felejtsd el most a hősködést én mondom!- ráncolta a homlokát figyelmeztetően- Mindenki mentse magát, míg nem késő!
Azzal ismét nekiiramodott.
Kagome viszont hezitált.
Myōga szellem, neki lehet, hogy volt terve. Talán beszél csontvázmadárul vagy bármi, de ő hogyan fog innen kijutni Inuyasha nélkül?
-Inuyasha!- kiáltott le, de választ nem kapott. Mintha a dulakodás hangjai közül elfojtott köhögést hallott volna...
Aztán a bokáján újabb, a csaláncsípéshez hasonló, csak annál sokszor rosszabb, zsibbasztó csípést érzett. A mérges gáz szintje gyorsan emelkedett így nem tehetett mást, minthogy továbbkapaszkodott. A követkő pillanatban egy árnyék suhant át fölötte. Piros villanást látott.
Inuyasha átszelte a ködtenger határát és teste zöldes csóvát húzott maga után felfelé. A méregfelhő fojtogató bűze után a sírkamra áporodott levegője valósággal berobbant a tüdejébe, a látása mégis elhomályosult. Egy bordacsontra szökellt, de szinte azonnal térdre is zuhant, ahogy a lába összecsuklott. A karjaim meg a lábaim teljesen elzsibbadtak–eszmélt rá dobogó szívvel, ahogy dermedt végtagokkal előre bukott. Túl sokáig maradt a felhő alatt. Átokverte fél-halandóság... A hasztalan katanát valahogy még mindig szorította rángatózó ujjai között.
A háta mögött baljós morgás harsant fel. Sesshōmaru, bár még mindig a ködfelhőben állt, felágaskodva még mindig könnyedén elérte a helyet ahová érkezett és hátrafordulva még pont látta a sötétségből felvöröslő szemeket, mielőtt Fivére állkapcsa összezárult volna a törzse körül, hogy satuként szorítsa ki belőle a levegőt.
-Még egy szúnyog is nagyobb sebet ejt, mint ez az ócska, ütött-kopott kard!-morogta, ahogy szánalmasan gyenge próbálkozásokat tett, hogy elgyengült karjával valahogyan mégis sikerüljön beledöfnie, miközben a bestia olyan erővel rázta, hogy a fiú úgy érezte, menten kettészakad. A katana hegye egyszer csak megpattant a szellem orrán és a lény szemébe vágódott.
Sesshōmaru pofája fájdalmas grimaszba rándult és morogva a fejét dobálta fájdalmában, de zsákmányát így sem engedte el.
Váratlanul a magasba ugrott és Inuyasha egyszer csak verőfényes, tiszta égboltot pillantott meg maga felett, ahogy Sesshōmaru vele együtt áttörte Apjuk vértjét.
A szörnyeteg kiejtette a szájából. Inuyasha érezte, hogy a vére máris dolgozik a méreg ellen, mert a látása lassan újra kitisztult és sikerült úgy a talpára érkeznie, hogy nem csuklott össze. Néhány bordája, ami még magán viselte a korábbi harc nyomát újból eltörött, de ez még nem volt vészes.
Ahogy feltekintett Tiszteletreméltó Apja koponyája magasodott felette. Bosszúsan gondolt rá, hogy az öregnek persze végig kell nézni a megszégyenülését... A hatalmas fogak közül egyszer csak a lány dugta ki a fejét. A haja kócos volt, ág és levél-darabkák álltak ki belőle, a testét pedig kisebb-nagyobb karcolások garmadája és koszfoltok borították, de ettől eltekintve úgy tűnt semmi baja.
Sesshōmaru dühösen ráüvöltött. Hangja félúton volt a sziszegés és a bömbölés között. Apa csontja is beleremegtek. Jobb szeme váladékozott és rángatózott, és, habár nagyobb kárt nem sikerült tennie benne ez is kis mosolyt csalt az arcára. Szemet szemért, Fivérem.
-Inuyasha! –Kiáltott neki a lány, de a fiú felé sem fordult, mert Sesshōmaru fülei hátralapultak és mancsával ismét felé kaszált.
Ennek így sosem lesz vége- gondolta dühösen, ahogy kitérve a mancsokat csapkodta.
-Inyuasha Úrfi!
Kagome mellett megzörrent a bokor és Myōga ugrott elő az egyik fényes levélre.
-Most már tisztában vagy a Szent Kard erejével?- tudakolta.- Sesshōmaru azt kapta, amit érdemel!
Inuyasha dühösen kapta hátra a fejét.
-Hol voltál eddig?- csattant a hangja villámló tekintettel- Ez a vacak annyit sem ér, mint egy sétapálca!
Myōga szemei összeszűkültek. Bár úgy látszott valahogyan sikerült megsebeznie a fivérét, Inuyasha ezek szerint még mindig nem jött rá, hogyan használja a Tessaigát... Vagy talán...
-Hmmm- dünnyögött a bajusza alatt, de ezt már csak a lány hallotta- Lehetséges volna, hogy ez nem is apád hagyatéka?
A lány döbbenetében eltátotta a száját, de mielőtt a bolha után kaphatott volna az újfent eltűnt a levelek sűrűjében és a vállvértet lepő évszázados porban sebesen távolodó villámlásszerű cikk-cakkösvény jelezte útját.
-Elinalt!- kiáltotta Kagome döbbenten. Ha mindezt egy ócska replika miatt kellet csupán kiállniuk...
-Ez várható volt- dohogta Inyuasha. Kezdte sejteni, hogy Myōga évszázados túlélésének a kulcsa a Nagy Kutyaszellem oldalán nem annak hatalma volt, hanem az hogy, a Bolhaszellem amikor csak tehette távol maradt a tűztől. Nagyon remélte, hogy Myōga feltételezése téves... igyekezett meggyőzni magát, hogy a katana korábban tényleg megmozdult a kezében.
- Most mihez kezdjek ezzel a haszontalan karddal...
Sesshōmaru újra lecsapott. Újabb karcmentes találat. Majd még egy és még egy.
Sesshōmaru pofája kaján vigyorba torzult és kis köhögésszerű ugatást hallatott, ami nála talán a nevetésnek felelt meg.
Inyuasha vicsorogva nézett vele farkasszemet. Ha sikerülne a mélybe taszítania azzal elérne bármit is? Valószínűleg nem, hiszen Sesshōmaru a másik formájában is képes volt repülni.
-Csak így tovább Inuyasha!- kiabálta a lány- Szerintem az előbb eltaláltad!
-Neked elment az eszed?- csattant fel- Még csak hozzá sem ért!
Kagome nem sokat tudott a kardokról, de Nagyapa mindig arról papolt, hogy a fegyvereknek- és a kardoknak különösen- lelke van. Mondjuk Nagyapa szerint majdnem mindennek lelke és története volt ugyebár...
De ha azt vesszük, hogy mindeddig, amit Nagyapa mondott, így vagy úgy, igaznak bizonyult, miért ne lehetne a Varázskardnak lelke? Lehet, hogy elő kell csalogatni. Jobb ötlete nem volt, hogyan tudna segíteni a fiúnak a szörnyeteggel szemben, tehát tovább magyarázott.
-Most már tiéd a kard! Csak az számít, hogy higgy az erejében és bízz magadban. A saját erődben!
Inyusaha megütközve nézett rá.
-Te nem vagy magadnál- mondta- Ez a kard nem jó semmire.
Úgy rázta meg a fegyvert, mint valami döglött állatot.
-Én túlélem, mert félig szellem vagyok.- dohogta a bestiára pillantva- De neked nincs semmi esélyed.
Kagome döbbenten pislogott. Nincs... esélyem? Érezte, hogy a torkában gombóc nőtt. Annyi minden történt ez alatt a pár nap alatt. Túlélte az Ōmukadét, a banditatámadást, a Shibugarasut a hajszálak Yura-ját, az Oni támadását és azt hitte, mostanra valami törékeny bizalmat sikerült kialakítania a fiúval, aki korábban meg akarta ölni. Azt hitte... hogy van köztük valami bajtársiasság-féle a Szilánkok miatti kölcsönös egymásrautaltságon túl. Hiszen néha most már még a nevén is hívta... A Könnyei megállíthatatlanul kibuggyantak. Hogy mondhat ilyet? Érzéketlen, goromba tuskó! Ő mindvégig erejét megfeszítve próbált alkalmazkodni ennek a rémálom-világnak a körülményeihez és pozitívan hozzáállni a borzalmakhoz amiket átélt. Most éppen otthon kellene lennie a Thalész tétel fölött görnyedve, mint minden normális osztálytársának, ő mégis itt van, mert csak arra tudott gondolni, hogy a fiú olyan csúnyán megsérült. És Yura láthatatlan hajszálai ellen is csak vele volt esélye... hiszen még a világába is átjött.... Hát Inuyasha tényleg nem látja? Hogy még most, ebben a pillanatban is, itt áll és biztatja őt, hogy képes legyen felvenni a harcot egy olyan szörnnyel, amihez láthatóan kevés?
Inyuasha hirtelen sós víz szagát érezte. Ahogy a lányra pillantott hátrahőkölt.
-Nah- bizonytalanodott el- Mit művelsz...? Csak... nem sírsz?
A lány csuklott egyet és, habár nem láthatta jól arcába hulló frufrujától, egy kövér könnycsepp szalad le az orrán. De. Minden kétséget kizáróan sírt.
-Nem sírhatsz!-kiáltott rá a fiú, mire a lány összerezzent.
-Miért?! Nevetnem kéne?!-csattant fel és a tekintetétől Inuyasha hátrahőkölt. Az arca, az övébe fúródó vádló tekintete Kikyōé, amit akkor sem tudott volna sokáig állni, ha akar; a könnyei viszont Anyára emlékeztették, amitől dühös lett.
-Nem! Hallgatnod kéne!- hajolt előre villámló tekintettel- Hogy meg tudjalak védeni téged!
Kagome szemöldöke meglepetten felszaladt, de Inuyasha elszakította róla dühös tekintetét, mert mindkettejükre a Tiangou hatalmas árnyéka vetült.
-Most pedig-lépett előre csendesen és kardját lazán átvetette a vállán- maradj itt és figyelj.
A bestia félrebillentett fejjel méregette őket és megnyalta a szája szélét. Inuyasha, ahogy felé lépdelt, egy pillanatra hasonlított a régi filmek magányos hőseire, akik egy szál karddal álltak ki a hatalmas seregek ellen.

Nahát... Mi volt ez...? -pislogott Kagome megszeppenten. A gyomra apró bukfencet vetett és lányos zavarában még a sírást is abbahagyta. Ezt nem gondolta volna. Tényleg azt mondta, hogy meg akar védeni? Ruhaujjával letörölte a könnyeit. Akkor meg mért kellett ilyen durvának lennie az előbb? Bizonyos szempontból, Inuyasha éppen olyan, mint a Bátyja, Sesshōmaru.- gondolta. Érzéketlen, durva és bosszúszomjas. De... sok mindenben különböznek.
A szörnyeteg erődemonstrációba kezdett, ahogy prédája közelített felé. Velőtrázó üvöltésére riadtan rebbent fel az összes csontvázmadár a közeli szirtekről, majd támadásra késze a földre lapult.
Inuyasha megtorpant.
-Jól van. Csak rajta.–mondta hűvösen, majd megvetette a lábát és Fivérére szegezte a fegyverét. - Morogj kedvedre Bátyám. Amíg még megteheted.
Sesshōmaru hiába hasonlít úgy Nemes Apjukra, nem volt több egy hidegvérű szörnyetegnél, de ő, a félvér korcs igen is be fogja bizonyítani, hogy szintén az apja fia és addig fogja püfölni őt ezzel a mihaszna pengével, míg az ketté nem törik; azután a karmait fogja használni ha kell, de nem hagyja, hogy a Fivére ártson ennek a lánynak, ahogy mások megtették az anyjával.
Egy szívdobbanás.
Majd még egy és egy újabb.
De nem az övé.
Zavartan nézett le a kezére.

A Szent Kard... lüktetni kezdett.
A markolatban érezte és aztán meg is látta. A katana apró, ám minden pillanattal egyre erősebb energiahullámokat lökött ki magából.
Mintha a kard és ő egy miniatűr buborékban léteztek volna egy pillanatig, egészen távolról hallotta Sesshōmaru feszült morgását, de ő a szívverés-szerű, egyre erősebb dobogásra figyelt, ami valahogyan... belülről jött. Lehunyta a szemét. Már akkor is érezte és hallotta, mikor a penge megmozdult a talapzatban. És korábban is... Bár nem tudta felidézni, mikor, de füst szaga társult hozzá. Most, mintha mégis más lenne.
Különös érzés volt. Mintha a kard önálló szívverése megpróbálná lassan fölvenni az övének a ritmusát.
Sesshōmaru nekiiramodott és a láthatatlan buborék kipukkadt.
Kagome nem igazán értette mi történt az imént odalenn. A fiú felemelte a kardot, majd leeresztette és különös arccal nézte egy darabig, mígnem a szörnyeteg támadásba nem lendült.
Lélegzet-visszafojtva figyelt.

Gyerünk, Inuyasha!- küldte az energiát némán- Le tudod győzni!
-Sesshōmaru Nagyúr!-A Kagome alatti páncélszinten Yaken, a kappa rontott elő lelkesen szurkolva a bozótból- Harapd le Inuyasha fejét! Tépd szét apró darabokra az egész...
A mondatot egy jól irányzott koponyacsont szakította félbe, ami halántékon találta. Kagome rögtön utánaküldte a következőt. Majd még egyet és mégy egyet.
-Csak várd ki a végét!- mormolta ahogy a lény növekvő dudorokkal a fején visszaslisszolt a bozót fedezékébe.
Inuyasha kivárt az utolsó pillanatig. Mikor Fivére óriási mancsai az utolsó ugrás után a földre értek és kinyitotta hatalmas pofáját, hogy elnyelje őt, a fiú előre vetődött. Ahogy gondolta, Sesshōmaru feje oldalra kapott, és a fogak a háta mögött csattantak össze, de ő semmivel nem törődve futott tovább a mancsa felé. A kard- amit eddig oldalra kitartott, hogy ne akadályozza a futásban-, váratlanul elképesztően nagy súllyal húzta le a karját és nem bírta megtartani. A fogát vicsorgatta. Nem értette mi történhetett. De meg sem állhatott, hogy megnézze. Ahogy felszáguldott a Fivére lábszárán, nem tehetett mást, mint maga után húzva a képtelenül nehézzé vált pengét hagyta, hogy az végigkarcolja a bestia bőrét, de érezte, hogy a kard visszahúzza és veszít a lendületéből. Rádöbbent, hogy nem fog időben felérni, hogy a nyakára sújtson le. Így hát pillanatokkal az előtt, hogy egyensúlyát vesztette volna, a másik kezével is megragadta a markolatot és nagyot lendített rajta Sesshōmaru felkarja felé.
Kagome döbbenten kapta a szája elé a kezét. Látta már, ahogy Inuyasha karmai aranyszínű sávokban felhasítják az Ōmukade páncélos testét, ez viszont egészen más volt. Fényes barázda nyílt Sesshōmaru karján ott, ahol a fiú felszaladt, mintha csak egy vakító lámpás fénye törne ki a testéből egy egyre hosszabb hasítékon át s, amikor a fiú a felkarja felé suhintott, az egy fényrobbanás kíséretében kettészakadt és levált a testétől.
Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél és a bestiának arra sem volt ideje, hogy felnyüszítsen, mielőtt elterült a porban.
Inuyasha zihálva ért mellette földet és az sem érdekelte, hogy fél lábával a csonkból bugyogó vérpatakban áll.
Mindkét kezére szükség volt, hogy meg tudja tartani maga előtt az imbolygó fegyvert, ami már nyomokban sem hasonlított arra az elhasznált fémdarabra. Ez olyan mint egy...
-...agyar- bukott ki belőle hangosan is.
A markolat foszló bőrcafatjai kisimultak és hibátlan rombusz-mintába rendeződtek. A markolatvédő, bár kitapinthatóan még mindig ott volt, hatalmas, fehér prém-gallért növesztett, mintha csak Édesapja bundájának egy része lett volna és fölötte- a rozsdás katana helyén- íves kardformára csiszolt, vastag agyar-penge díszelgett. Az éle hibátlan volt, noha felületének textúráján a csont saját anyagából adódó egyenetlenség és erezettség volt megfigyelhető. Olyan erő lüktetett benne, hogy a fiú keze reszketett tőle. Az egész penge lágy, halvány csontszín ragyogást árasztott magából, ami belülről táplálkozott, akár egy fáklya lángja. Gyönyörű volt.
Inuyasha halkan felnevetett. Igen. Ez egy agyar! Apám valóban értékes dolgot hagyott rám.
Döbbent mosolyát még akkor sem tudta levakarni, mikor Sesshōmaru ügyetlenül felvergődte magát. Tekintetébe gyilkos düh költözött, ahogy ellenfele felé fordult. Egy lábon is épp olyan biztosan állt, mint kettőn, és, noha a csonkjából sűrű, ragacsos vérpatak folyt a földre, nem adta jelét, hogy érezne bármilyen fájdalmat.
Inuyasha próbaképp suhintott egyet a karddal. Bitang nehéz volt de a bestia felé tartotta.
-Hát itt vagyunk, Sesshōmaru!- kiáltott fel- Két testvér, akik az Apjuk kardjáért harcolnak. De rettenthetetlen Apánkhoz képest mi senkik nem vagyunk, felfogtad?!
Látta, ahogy a fivére vérvörös tekintete a háta mögé, a Nagy Kutyaszellem koponyájára rebben mely föléjük tornyosult és, melynek válla és gyomra számukra felért egy csatatérrel.
-Olyanok vagyunk, mint két apró bolha, akik a teste körül ugrálnak! Örülhetünk, ha nem tapos halálra bennünket.
Sesshōmaru felé kapott kivillantva fekete ínyét.
-Lehet, hogy nem emlékszem túl sok dologra Apánkat illetően!- mondta keserűen és ujjai megfeszültek a markolaton- De az biztos, hogy engem választott ki arra, hogy megőrizzem a sírja titkát! Inkább a szemem világáról mondok le, mint a kardjáról!- kiáltotta- Talán nem is vagyok olyan haszontalan, mint gondoltad!
Egyszerre rugaszkodtak el és a szörnyeteg szeme elkerekedett mikor a fiú kardja fényes barázdát húzott a mellhasán. A lendület hátrataszította a bestiát a tátongó mélység felé.
-Sesshōmaru Nagyúr!-rontott elő a kis koboldszellem a bozótosból, hogy a vállvért széle felé bukdácsolva zokogva a mélybe vesse magát gazdája után- Várj meg! Ne hagyj itt! Sesshōmaru Nagyúúúúr!
Kagome néma elismeréssel adózott a lelkesedése előtt, miközben a lény egyre halkabb kétségbeesett visítása beleveszett a csontvázmadarak vijjogásába.
A fiú és a lány még látta, ahogy a mozdulatlan Tiangou zuhanás közben összemegy, alakot vált majd egy bizonytalanul vibráló csillaghoz hasonló fénygömbként kilő az ég felé.
Inuyasha féltérdre zuhant miközben az ormótlan Agyart fásultan a földbe szúrta és végre elengedte a markolatot, amit eddig úgy szorított, hogy az lenyomatot hagyott a tenyerén. Reszketve támaszkodott meg a térdén.
-Inuyasha!-Kagome rémülten szaladt hozzá, de mikor oda ért meghökkent. A fiú még magához képest is sápadt volt, és kimerültnek látszott, válla mégis rázkódott a halk nevetéstől, ahogy lázas tekintettel maga elé bámult.
-Inuyasha jól... Jól vagy?- kérdezte óvatosan.
Inuyasha zihált, verejték és csontenyv borította, valamint megítélése szerint alig volt olyan csontja, ami ne repedt vagy tört volna meg; minden porcikája remegett, fél szemére megvakult, de ez most mind semmiség volt. Kajánul vigyorgó arcát visszatükrözte a csontpenge sima felülete. Sikerült bosszút állnia Édesanyja emlékéért, úgy eltángálta Sesshōmarut, hogy az egy életre megemlegeti, hacsak bele nem hal és nem csak elnyerte, de forgatnia is sikerült Apja hatalmas fegyverét, amivel mindenkire rácáfolt az egész rohadt világon, aki valaha kiejtette a száján a félvér-szót.
Hogy jól volt-e? Összességében, úgy érezte összeesik, mégis, alighanem ez volt élete eddigi legszebb napja.
-Mindent visszaszívok- nevetett lihegve- A Szent Kard nem is egy vacak ócskaság...
A kard, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélnek, ismét felizzott, összement és gőzölve-sisteregve újra felvette eddigi katana-alakját. Bár Inuyasha szívesen gyönyörködött volna még benne, ezért kifejezetten hálás volt neki. Nem volt benne biztos, hogy újra meg tudta volna emelni Agyar állapotában.
-Látod?!- a semmiből Myōga pattant a vállára és felsőbbrendű ábrázatot öltve karba font lábakkal hadarni kezdett- Én megmondtam! Persze, ha már rögtön az elején rám hallgattál volna, akkor...- Inuyasha felhorkantott és le akarta pöckölni magáról, de a bolha felnyüszített- Ne! Oda nézz! Nézd!
A fiú és a lány kelletlenül fordították fejüket a mutatott irányba.
-Nem futamodtam meg!- tiltakozott a kis szellem a ki nem mondott vádra- Csak jó előre gondoskodtam az elszállításunkról!
És valóban, a mellvért szélén két nagydarab csontvázmadár várakozott türelmesen. Ők már nem siettek sehová.
Inuyasha leeresztette a kezét és felnevetett.
-Mi az!- ráncolta a homlokát a bolha sértetten.- Nem hiszel nekem?
Inuyasha felegyenesedett.
-Szóval ezek szerint... nem futamodtál meg?
-Nem!
Kagome felvonta a szemöldökét. Inuyasha arcán gyanúsan angyali kifejezéssel nézett egy hosszú pillanatig farkasszemet a kicsi szellemmel. Myōga homlokára pillanatokon belül gyöngyöző verejték ült ki.
-Khm... Jól van... Bevallom- motyogta és remegő térdekkel rezignáltan térdre ereszkedett.- Tényleg megfutamodtam.
Bűnbánó meghajlásra kuporodott össze és színpadiasan felzokogott.
-De kérlek, hidd el nekem, ha tudtam volna, hogy összeszeded magad, biztosan nem hagytalak volna cserben!- szipogta- Úgy szégyellem magam! Jobban kellett volna hinnem benned! Kérlek, bocsáss meg!- Emelte fel fejecskéjét- Bármire képes lennék, hogy jóvátegyem!
-Myōga...!
A pici szellem kinyitotta szemét és az Úrfi ábrázatától megfagyott az ereiben a vér. A fiú Izayoi Úrnőtől örökölt angyali arcában egy pillanatra Sesshōmaru Úrfiénál is gonoszabb szemek izzottak fel.
A bolhának épp csak nyekkenni volt ideje, mielőtt Inyuasha az ujjai közé csippentve egy mozdulattal összelapította.
Tudta, hogy ezzel nem tesz kárt a kis szellemben, de jó időbe telik majd, mire kihajtogatja magát és ezt bizony megérdemelte. Hosszú időn át törleszthet majd, arra mérget vehet, de- gondolta Inulyasha- ma épp jó napja van, így kegyelmes lesz.
-Jaj nekem- nyögte Myōga, ahogy aláhullott és megkapaszkodott az Úrfi kabátjának egyik korcában- A bármi alatt nem ezt értettem...
Myōga halk pukkanásokat hallatott, ahogy lassan egyesével „felpumpálta" a részeit, de volt olyan kedves és alázatosan megosztotta velük, hogy a Tessaiga hüvelye még mindig a barlangban van. Inuyashának már a nyelvén volt, hogy a szolgával hozatja fel azt a büntetése részeként, de úgy a következő napot is nagy eséllyel itt tölthették volna és a bolha sunyi pillantással előrelátóan megjegyezte, hogy jó lesz ha siet, mert az átjáró nem marad nyitva örökké. Így hát Inyuasha még egyszer- és minden tisztelete ellenére remélte, hogy utoljára- alászállott A Nagy Kutyaszellem testüregeibe.
A sayát ott találta az emelvény egy rejtett nyílásában, ahová Myoga irányította és amit korábban észre sem vett. Egyszerű, feketére lakkozott, enyhén ívelt fa tok volt, nyílása alatt a Tűzpatkány Köntöséhez hasonló, vörös kötőzsinórral. Inyuasha szórakozottan gondolt rá, hogy már most nagyon passzolnak egymáshoz. A katanát a hüvelybe csúsztatta aztán elbizonytalanodott. Két kézzel fogta a fegyvert amikor az Agyar volt, de jobb kézzel, mikor acélpenge. Melyik oldalra kösse fel? Körbepillantott, hogy nem figyeli e valaki, aztán eszébe jutott, hogy az élőket odafent hagyta, idelent pedig csak holtak vannak. Elpróbált pár suta mozdulatot, mintha arra készülne, hogy kirántsa. Kis tétovázás után a bal oldal mellett állapodott meg.

A madár a magasba röppent és, mintegy búcsúzóul még leírt egy lusta kört a nagy Inu no Taishō körül, aztán egyenesen az égen tátongó fekete nyílás szájához vitte őket. Inuyasha a lányba karolva elrugaszkodott a hátáról és csendben utaztak vissza az élők világába.
Kalandjuk közben az átjáró elmozdulhatott, mert, míg korábban egy állított kapun léptek át, a sötét örvény most az ég felől pottyantotta ki őket nem messze Inuyasha kopasz fájától.
A fiú gyorsan elengedte a lány derekát, ahogy földet értek és kezét a Tessaiga markolatára téve óvatosan körbepillantott. A nap régen visszaszorította az éjszakát és magasan járt az égen. Sesshōmaru, ha egyáltalán sikerült kivergődnie magát az Alvilágból, mostanra messze járhatott, a faluból kopácsolás hangja szökött fel hozzájuk- a falusiak még mindig házaik újjáépítésén dolgoztak- és az éjszaka történéseire látszólag semmi nem emlékeztette a halandó világot néhány kidöntött fán kívül, amit az Oni tombolása hagyott.
Kagome felsóhajtott.
Ólmos fáradtság vette úrrá magát a testén és ráeszmélt, hogy egy újabb éjszaka- szám szerint, a ötödik immár amit a középkorban töltött- múlt el úgy, hogy egy szemernyit sem aludt.
Csendben nézték, ahogy a felettük gomolygó sötétség visszahúzza csápjait és lassan, valódi galaxisként önmagába roskad, majd Fekete Gyönggyé tömörülve lassan ereszkedni kezd . Egyenesen Inuyashát vette célba és a fiú hagyta, hogy a gyöngy visszahulljon a jobb szemébe.
Kagome nem tudott napirendre térni afölött, milyen drasztikus változás állt be a fiú hangulatában alig pár óra leforgása alatt. Mindketten borzalmasan festhettek, és a fiú megviseltebbnek látszott mint röpke ismeretségük alatt bármikor, mégis, úgy tűnt madarat lehetne fogatni vele.
-Hogy érzed magad?- kérdezte bizonytalanul.
Inuyasha megborzongott az érzéstől, de ezzel vége is volt.
Nem volt rosszabb annál, mint amikor egy bogár belerepül, de kiskorában valószínűleg ez is nagyon kellemetlen lehetett. Ösztönösen megdörzsölte az öklével, és mikor elvette, örömmel észlelte, hogy a látását is visszakapta.
-Őszintén szólva egészen jól vagyok.- mondta- A dolgok... visszatértek a megszokott kerékvágásba és most legalább Apám is békében nyugodhat.
Kagome szóra nyitotta a száját de végül inkább mégis hallgatott.

*

-Csak azt nem értem, gyermekem- ráncolta a homlokát továbbra is Kaede-, hogyan sikerült neked kihúznod a Szent Kardot? Meg kell mondanom, napról napra több meglepetést okozol nekem.
A lány talpig piszkosan, kiéhezve és rendkívül fáradtan tántorgott be az ajtón alig pár órával korábban, de Kaede így is hálás volt a sorsnak. Előző éjjel,miután Inuyasha olyan érzéketlenül faképnél hagyta őket, a Kagome felült a kattogó vasparipára és mikor Kaede érezte a hatalmas gonosz aurát átosonni a völgy fölött, keresőket küldött ki utána. A férfiak azonban tanácstalanul jöttek vissza. A kúton át éppúgy visszatérhetett abba a másik világba, ahogy nyomtalanul eltűnhetett az erdőben is, egyiket sem tudták volna megmondani. Kaede csak reménykedett benne, hogy az előbbi történt, most azonban látta, hogy tévedett. Lassan olyan érzése támadt, hogy ez a lány mindig a veszély felé megy, ahelyett, hogy hátrálna előle és Kaede pontosan tudta, kinél látta ezt korábban. Elgondolkodva kevergette a tűzfészek felett a kását.
A Szent Nyílvessző kihúzása egy dologvolt, ha egyszer a Nővére ébredt újjá benne, de egy Szellemkard már egészen más...
Kagome csak egy elmélettel tudott szolgálni a történtekre és már épp belekezdett volna Artúr király híres tanulságtörténetébe, hogy „csak az arra méltó egyén húzhatja ki a kardot a kőből", mikor Myōga megelőzte.
- Az én elképzelésem az, hogy Kagoménak azért sikerülhetett, mert ő egyszerű halandó.- mondta és ezzel mindannyiukat egyformán meglepte.
A Bolhaszellem azóta morfondírozott ezen, hogy a különös ruhákba öltözött halandólány túlélte Sesshōmaru Úrfi mérgét. A jelek szerint - és az izgalmas vérének íze alapján- a lány valamiféle miko lehetett, de ez még önmagában nem magyarázta volna a dolgot. Tōga Nagyúr mindig is a So'ungát forgatta, a Pokol Kardját. Nem csoda, hogy nem volt ellenfél, aki megállhatott volna vele szemben. Myōga mindig úgy gondolta, hogy az idősebbik fivér, Sesshōmaru veszi majd át Apja fegyverét, ezért a Nagyszellem őszintén meglepte, mikor, röpke két évvel a halála előtt új kardot kovácsoltatott: a Tessaigát majd nemsokkal később a Tenseigát és fél évvel azon végzetes este előtt felfedve Myōgának, hogy a halandó asszonya gyermeket vár; meghagyta neki, hogy a Tenseigát Sesshōmarunak, míg a nagyhatalmú Tessaigát pedig Inuyasha úrfinak kell örökölnie.
Különös volt, hogy hatalma éppen akkor kezdett hanyatlani, mikor a Halál, az Élet és a Pokol kardjait egyszerre forgatta. De a sors útjai kifürkészhetetlenek és, talán úgy gondolta, senki nem rendelkezhet élet és halál felett ekkora hatalommal a Három Világban.
És habár a Tessaiga ilyen rövid idő alatt is nagy hírnévre tett szert, mint a fegyver, amely száz démonnal is végez egyetlen suhintás alatt, Tōtōsai szerint más titkokat is rejtett.
-A Tessaigát azért csináltatta Inuyasha Úrfi Apja, - folytatta kezeit karbafonva-, hogy megvédje a gyermeke anyját, aki maga is halandó volt. A halandók iránti érzelmei tették lehetővé Inuyasha Úrfinak, hogy legyőzze ellenfelét. Olyasvalaki számára, mint Sesshōmaru, aki szívből gyűlöli az embereket, a Szent Kardforgatása teljességgel képtelenség.
Kagome ezt elég meglepőnek találta. Nehezére esett elképzelni, hogy a hatalmas, bestiafejű csontvázlény, akinek a testében járt, egykor egykor ugyanolyan férfivolt, mint bármelyik másik. Egy férfi aki szeretett egy halandó nőt. Persze számos legenda létezett szellemekről, akik beleszerettek halandókba; néhányuknak született gyermeke, de a történetek hasonlósága ebben itt ki is merült. A gyermekek halandók lettek, nem félszellemek, mint Inyuasha; különös és titokzatos származásuktól eltekintve pedig nem voltak különleges képességeik, mint akár a görög mitológia félistenjeinek, sem különös külsejük, mint Inuyashának. A párt pedig- ha egy élet erejéig együtt is maradtak- ugyanúgy elválasztotta a szellemek és halandók világa: az öröklét és a halandóság. A yōkaiok számára ezek a szerelmek sem voltak többek röpke időtöltésnél, játéknál és nem is folytak bele tovább a halandók életébe.
-Ez igen furcsa történet.- mormolta Kaede miközben arra gondolt, milyen fordulatot vett az élete. Vajon Tiszteletreméltó Nővére mit szólna, ha látná,hogy egy Bolhaszellemet lát immár másodjára vendégül és történeteket hallgat a yōkaiok uradalmáról... Noha a mikok dolga mindig is a két világ egyensúlyának fenntartása volt, feladatuk többnyire abból állt, hogy az embereket elzárják a szellemekétől, a szellemeket pedig kiebrudalják az emberekéből. De az idők változnak és úgy tűnt az ő tűzhelyénél mindkettő elfért, ő pedig elgondolkozott, nem az lenne-e a helyes út, ha inkább megpróbálnák egymásét megérteni, ahelyett,hogy elválasztják azokat. Úgy tűnt, Myōgával egészen hasonlóan látják világot és a hallottak csak megerősítették korábbi teóriáit a Inuyashával kapcsolatban. 
- Inuyashán mindeddig átokként ült, hogy félig embernek született. –folytatta töprengve- Az édesanyja iránti szeretete is szégyenérzettel párosult. Pedig éppen ezek az érzések teszik őt különlegessé. Éppen ezért választotta őt az Édesapja arra, hogy megőrizze a sírhelyének a titkát. Lehetségesnek tartom, hogy nem is Sesshōmaru hasonlít jobban az Apjára, hanem éppenséggel Inuyasha.
Kagome lelki szemei előtt kezdett kibontakozni egy történet egy nagy hatalmú Szellemkirályról és gyönyörű, de halandó hercegnő szerelméről, akit a férfi titokban szeretett.
„Nem. Hallgatnod kéne! Hogy meg tudjalak védeni!" Inuyasha tekintetétől még most is furcsa bukfencet vetett a gyomra. Kívülről hideg volt és undok, házsártos és kiállhatatlan, de... ezek a váratlan megnyilvánulásai teljesen összezavarták a lányt.
Ha Myōgának igaza van- márpedig a Szent Kard, ha jobban belegondolt tényleg akkor mutatta meg az erejét, mikor a fiú azt mondta, megvédi őt vele- akkor a Kard az élő bizonyíték rá, hogy Inuyasha mégsem utálja őt annyira, mint ahogy azt hangoztatja.
De akkor... ők most mik vajon micsodák egymásnak?- Töprengett.

*

Inyuasha egy faágon gubbasztott a falu szélén.
Ahogy sikerült szert tennie egy kis magányra azonnal kivonta a Tessaigát, hogy megvizsgálja. Újra látni akarta azt a csodálatos, dicsőséges fegyvert és érezni akarta a tenyerében azt a zabolátlan erőt, amit a sírnál egy pillanatig képes volt az uralma alá hajtani. Akkor olyan volt, mintha ő és a kard valahogyan összekapcsolódtak volna... de bárhogy próbálta visszapörgetni az eseményeket, nemtudta volna megmondani mi idézte elő a hirtelen változást.
Már több, mint három órája hízelgett neki, a kard azonban semmi jelét nem mutatta, hogy több lenne annál, mint aminek látszik. Semmi szikrázás, vagy lüktetés. A falusi kovácstól lenyúlt fenőkővel és olajos bőrdarabokkal már sikerült a nagyja vért, koszt és rozsdafoltot eltávolítania róla, bár fogalma sem volt, hogyan kellene ápolni vagy megélezni egy Szellemkardot.
Ujjait két marokkal a markolat foszladozó bőrére fonta és szemét lehunyva próbált kapcsolódni hozzá, de a kard néma maradt. Suhintott vele. Megpróbálta elképzelni, hogy átalakul és lesújt vele ellenségeire. Egy vágás. Majd még egy és még egy. Semmi. Talán igazi célpont kell neki.-gondolta és nagy lendülettel a fatörzse felé suhintott. A katana bágyadt pengéssel verődött vissza róla és ő kibillenve az egyensúlyéból majdnem lefordult a faágról.
-Lehet, hogy korán dicsértem- morogta dühösen- Megint visszaváltozott kacattá.
-Inuyasha!
A fiú megpördült ültében és a szeme gyanakvóan összeszűkült. Az a bosszantó lány állt a fa alatt. Ennyire lefoglalta volna a Tessaiga vagy már annyira megszokta a szagát, hogy csak így meglepheti? Vajon mióta nézheti a megszégyenülését?
Kagome bűnbánó arcot vágott. Nem akart leskelődni, de a jelenet annyira szórakoztató volt, hogy egy pillanatig komolyan azon gondolkozott, megtartja magának az elméletét. Viszont, ha arra gondolt, a fiúnak és neki még hosszú utat kell megtenniük a bizalom lépcsőin, jobbnak látta, ha inkább segítőkészséget mutat és ez igazán nem nagy ár érte, ha megbékítheti vele Inuyashát.
-Akarod, hogy elmondjam, hogyan kell használni a Szent Kardot?- kérdezte ártatlanul.
Inuyasha gyanakodva húzta fel az orrát.
-Nahát- horkantotta gúnyosan- mióta vagy te ilyen nagy szakértő?
Persze, a lány, Kaede és Myōga fél délután bent pusmogtak a házban, de a Bolhaszellem azt mondta, maga sem ismeri a Tessaiga titkait, mert Nemes Apja állítólag kevesebb, mint másfél évig forgatta csupán. Inuyasha hitt is neki meg nem is. Ha viszont ennyi idő alatt ilyen nagy hírnévre tett szert a katana, akkor lenyűgöző ereje kell, hogy legyen. És ő ki fogja deríteni, hogy hogyan csalogassa elő. Ha Myōga tud még mást is a kardról és annak erejéről, viszont elhallgatja előle, vesszen meg, ha megadja annak a kis mitugrásznak az elégtételt, hogy tudatlan kölyöknek nézze. Az a jövőből idepottyant lány meg pár napot tölt a szellemek között és máris azt hiszi mindent tud..? 
-Várjunk csak- Kagome eltűnődve dobolt ujjával az ajkain. Nem eszik olyan forrón azt a kását. Imádta az érzést, hogy tud valamit, amit a fiú nem és egy kicsit még el akarta nyújtani a pillanatot.
-Előbb ígérd meg, hogy örökké meg fogsz védeni vele!
Be kellett harapnia az ajkát, hogy ne vigyorogja el magát. Sokat segített. Inulyasha ennyiből akár rá is jöhetett volna.
De a fiú csak értetlenül pislogott.
-Hogy mi?!
Hirtelen lecsusszant a faágról, hogy két lépéssel átszelve a köztük lévő távolságot dühösen a lány arcába hajolt.
-Na jól van.- morogta és ujjával megböködte annak halántékát- Most már egészen biztos, hogy valami nagy baj történt a fejedben.
Kagome arcáról lehervadt a mosoly. Nem egészen így képzelte ezt a beszélgetést.
-De hiszen... te mondtad, hogy engedjem, hogy megvédj!
-Csakhogy én azt nem úgy gondoltam!-csattant fel a fiú villámló tekintettel.
Csak nem azt gondolja ez a bolond, hogy ezek után még szüksége van rá?!
- Na ide figyelj, Kagome! -morogta- Ha egy pillanatra befognád a szádat, akkor elmondanám, hogy mire jó ez a kard. Például arra, hogy a segítségével összeszedjem a Szent Ékkő minden darabját!- Gúnyosan végignézett rajta és könnyedén a vállára kapta fegyverét.- Csak nem képzeled, hogy pátyolgatni fogok egy ilyen haszontalan, gyenge, emberi lényt mint te?!
Egy megvető tekintet kíséretében tüntetően hátat fordított neki.
Kagome szája tátva maradt a döbbenettől. Teljesen lefagyott aztán egy pillanat alatt elfutotta a pulykaméreg és érezte, hogy elvörösödik. Még ezt az ordas nagy hazugságot! Jólvan. – szívta föl magát. Akkor főljön csak a félszellem a saját levében addig amíg meg nem pukkad. Barátkozni akart vele?
Hirtelen felindulásból nagyot taszított a fiú hátán és az kénytelen volt egyet előre lépni, de nem fordult hátra. Kaggome újabbat lökött rajta két kézzel. Mintha csak egy sziklát akart volna odébb taszajtani.
Segíteni akart neki?
Újabb lökés.
Hát toll a fülébe, ez mostantól szigorúan munkakapcsolat lesz! Összeszedik a szilánkokat és agyő!
Inyasha addig vagdalhatja a levegőt a pengével míg el nem zsibbad a karja, ő akkor sem fogja megmondani neki, hogy csak akkor tudja használni, ha beismeri magának, hogy igenis kedveli őt!
Kagome úgy fújtatott, mint egy igásló, de addig taszigálta a félszellemet, mígnem sikerült a pár méterre lévő öntözőcsatorna apró fahídjának közepére terelnie.
-Nah... mit akarsz már?- morgott amaz hátra a válla felett, de Kagome faképnél hagyta. A fiú értetlenül nézett utána, mígnem egy emlék villant az emlékezetébe egy másik fahídról...
-FEKSZIK!- csattant a lány hangja és Inyuashának észbe kapni sem volt ideje, már jó három métert zuhant, hogy nyüszítve elterüljön az iszapos vízben.

A pokolba... Megfelejtkezett az átkozott nyakláncról.
-Hiba volt azt hinni, hogy egy ilyen csökönyös kutyát egy új trükkre taníthatok- morogta Kagome csípősen fentről és vett egy nagy levegőt, hogy lenyugodjon. Érezte,hogy ez most nagyon sokáig fog tartani.
Inuyashára a hideg víz érdekes módon kijózanítóan hatott. Az a baljós gondolata támadt,hogy a lány talán nem csak játszadozik vele, hanem mégiscsak tud valamit... Csak nem... Myōga talán elmondott neki valamit és most együtt röhöghetnek a nyomorán? Az szörnyű lett volna...
-Milyen új trükkre...?- prüszkölte felvergődve, de fentről nem érkezett válasz.
A csatorna fűcsomóiba kapaszkodva, gyorsan felkapaszkodott a meder oldalán, de már csak a lány gyorsan távolodó hátát láthatta.
-Ne menj el.. Hé!
Utánairamodott.
- Gyere vissza! Kagome!- Gyászosan csöpögő ruhájából a talpa alá folyt a víz, amitől lépésenként meg-megcsúszott a fűszálakon, ahogy utánacaplatott.
- Azt mondtad, elárulod, hogyan kell használni a kardot...!