Talán nem volt véletlen, hogy a szíve őt választotta. Tudta, Lumine végül megmenti majd.
Snezhnaya havas tájain egy fiú és egy lány sétált. A hó ropogott a talpuk alatt; egymás kezét fogták.
Azóta, hogy Lumine legyőzte a Démon Királyt rengeteg minden történt. Az emberek hosszú idő után először láttak napsütést. A szörnyek, amik minden nemzetet elleptek most visszavonultak a Mélységbe. Teyvat lassan elkezdett újjáépülni még úgy is, hogy Celestia valamilyen oknál fogva nem jelölt ki új Archonokat.
És őt többé már nem hívtak Childenak vagy Tartagliának; a neve ezután egyszerűen csak Ajax volt. Lumine először egészen meglepődött, amikor megtudta tőle, hogy így hívják valójában, de szükséges volt ez a váltás. Nem volt többé már Fatui Hírvivő, kénytelen volt a tisztségéről lemondania és a Tatsaritsánál tett látogatáskor Lumine minden gnosist, ami a Démon Királynál volt a Fatuinak adta. Ezzel mind a fagyos nemzet tulajdonába került.
A történtekkel együtt az összes eddigi erejét is elveszítette. A Víziója többé nem rezonált a Démon Király hódítással kapcsolatos ambícióival. A Téveszméjét vissza kellett adnia, amikor visszalépett, mint Hírvivő és a Beszennyezett örökség átalakulásra sem volt ezentúl már képes. Valószínűleg hasonló okokból, mint amiért a Víziója nem működött.
De Lumine egész végig vele volt és támogatta őt ezen a rögös úton. Kiállt mellette és segítette.
Snezhnayaban húzták meg magukat, ahogy egykoron Ajax is megígérte neki, de ezúttal nem csak a látogatásról szólt minden. Nem akart feltűnő lenni, nem akarta, hogy kitudodjon, hogy ő volt egyszer a Démon Király. A legtöbb ember csak annyit tudott, hogy Teyvatot meghódítani akaró ellenséget legyőzte egy szőke hajú lány, nem tudták, hogy ő volt az az ellenség. De bármikor felreppenhettek pletykák. Jobb volt óvatosnak maradni. Csak a lány és a Fatui megmaradt kevese tudta az igazságot, még a családjának is hazudott a történtekről. Továbbra sem volt képes elmondania nekik, hogy a Mélységben járt, és most már még nehezebb volt mindezek után. Az állapotára és Lumine sebeire azt mondta, hogy a Fatui tette velük, ezért is lépett vissza végül Hírvivőként.
Morepesok egy csendes hely volt. Kevés lakossal, kevés házzal, tavakkal és erdővel a közelben, tökéletes volt elrejtőzni. Lumine sérülései súlyosak voltak, de szépen gyógyultak, Ajax mégis sokszor bűntudatot érzett még mindig miattuk. A szülei segítettek nekik amennyire tudtak, ő is a lány mellett akart lenni, de nehéz volt.
Bármilyen mély seb a bőrön idővel begyógyul majd, de a lelki sérülések talán életünk végéig velünk maradnak.
Lumine végül teljesen felépült, és bár valószínűleg a múlt őt is megviselte, de biztos nem annyira, mint őt. Ajax még mindig megragadt abban az időben, amikor a Démon Király átvette a teste felett az uralmat és rengeteget gondolkozott rajta. Szürreális és borzongatóan hangzott az egész, mégis képtelen volt elengedni, mintha ezek az érzések hozzá nőttek volna. Eleinte szinte lehetetlen volt ebből az állapotból kizökkenteni, pedig a lány azt mondta neki, hogy a szemei már fényesebbek, mint korábban.
Ez idő alatt, pedig Lumine volt, aki vigyázott rá. Ellentétbe vele úgy tűnt a lány a gyógyulása után teljes életet tudott élni, neki ezek után is szüksége volt rá. Legyengült testével sokszor még a tisztálkodás is nehézkes volt.
Ajax továbbra is szerette őt és fogalma sem volt hogyan köszönhetné meg mindezt neki. Ott bent a sötétségben bezárva halvány emlékei lassan visszatértek, de nem tudta őket értelmezni vagy kötni őket bármihez is.
A havas vidéket meg kell menteni.
A szőke hajú lányt látni szeretné.
Ez volt a két gondolata, de tudta, hogy mind a kettő fontos lehet számára. Mélyen, a lelke mélyéről kell kívánnia, hogy megvalósuljanak és a Démon Király ne vegye el őket tőle.
És végül a kívánságai valóra váltak és képes volt összezavarni a Démon Királyt. Annyira erősek voltak, hogy a fogvatartója is érezhette őket, nem tudva hogy honnan származnak.
Egy hónap telt el körülbelül így, míg megtalálta önmagát. Ajax, pedig úgy érezte, hogy az azután következő időszakot sohasem fogja elfelejteni.
Hűvös éjszaka volt, odakint hóvihar tombolt és az ablaküvegeket reszketve kocogtatta össze a szél. Ő és Lumine rendszerint a régi szobájában aludtak; Lumine eleinte a földön, de amikor Ajax már jobban érezte magát átadta neki a helyet és cseréltek.
Így volt ez most is. Ajax a földön aludt; Lumine a régi egyszemélyes ágyában. Takarókkal bebugyolálva, hogy ne fázzon a hideg éjszakán, de bármennyit is forgolódott, bármennyire is próbált volna az alvásra koncentrálni, nem akart álom jönni a szemére. Valahogyan feszültnek és idegesnek érezte magát, pedig egy ideje már úgy gondolta sikerült megbirkóznia a korábbi nehézségeivel.
Ajax most mégis részketett és nagyon is jól tudta, hogy nem a hideg levegő miatt ez volt; a meleg takarók elég hőt adtak a testének. Az a megmagyarázhatatlan nyughatatlanság váltotta ezt ki nála. Pedig semmi oka nem volt már rá, nem félt többé mióta a Lumine és a családja huzamosabb ideje mellette voltak. Talán a tudat alatt mégis ott voltak az aggodalmai és most a fáradtság kihozta ezt belőle? Nem tudta, csak azt szerette volna, hogy megszűnjön.
Megfordult, fejét Lumine felé irányította. A sötétben összesen a sziluettjét láthatta, és úgy sejtette, hogy a lány már alszik, ez a nap valószínűleg őt is kimerítette. Mit tegyen? Talán felébressze? Ha beszélgetnénk egy kicsit az elterelhetné a gondolatait. De nem biztos, hogy ennyi elég lenne. A szíve mélyén a közelségére vágyott, arra hogy az ő teste melege nyugtassa meg őt.
Fölkelt a földön vetett agyából és figyelte őt. A lány éppen akkor fordult meg és most feléje fordította a fejét. Ajax elindult feléje, megállt előtte, de a lépte zajára Lumine mocorogni kezdett és most legszívesebben visszafordult volna, mintha soha nem lett volna itt.
– Ajax...? Te vagy az...? Te sem tudsz aludni? - nyöszörgött Lumine. A lány nyújtózott egyet az ágyban, kócos szőke tincseivel ránézett.
– Nem lenne baj, ha melléd feküdnék? - kérdezte meg Ajax és remélte nem fogja visszautasítani.
– Csak nyugodtan - felelte és arrébb húzódott az ágyban. - Talán mindkettőnknek egyszerűbb lesz így elaludni.
Ajax, így hogy megkapta tőle az engedélyt és Lumine helyet szorított neki, befeküdt az ágyba, karjával átkarolta őt. Érezte már ennyiből is, hogy a lelkében lévő űr kezd beforrni és jobban érzi magát. De ez a pillanat annyira tökéletes volt, végre a mellett lehetett, akit igazán szeret, nem akarta, hogy csak ennyi legyen. Bármi is legyen Lumine reakciója rá, nem tudta a régóta elfojtott érzéseit iránta tovább magában tartani. Meg akart köszönni neki mindent, amit érte tett.
Előrehajolt és gyengéden elfésülve szőke haját megcsókolta a homlokát.
Nem volt idegen számukra a másik érintése, többször előfordult korábban is, hogy véletlen vagy a törődésüket kifejezve apró érintésekben volt részük egymástól. Ajax gondolatai sokszor elkalandoztak ilyenkor, de sohasem merészkedett bármelyikük is ennél messzebbre. Egészen idáig.
– Ajax... te tényleg megcsókoltál? - hallotta meg a lány meglepett hangját.
– Igen, Lumine. Nem kellett volna?
– Ó, dehogy! - felelte, és Ajax látta, ahogy a sötétben megrázza a fejét. - Semmi baj nincs belőle, sőt...
– Sőt?
A lány nem válaszolt és helyette az ajkait az ő ajkára tapasztotta. Ajax szája meglepetésében résnyire nyílt, beengedve Lumine nyelvét, ami így a sajátjával érintkezett. Furcsa érzés volt először neki, ahogy a puha bőr az övével találkozott és Lumine elmélyítette a csókjukat, de be kellett vallania magának, hogy könnyen hozzá tudott szokni és egyre többet és többet akart belőle. Az iránta érzett szüntelen vágy most még inkább felébredt a lelkében és futótűzként akart felperzselni mindent.
Képtelen volt elszakadni Luminétől, vele akart lenni, csókolni akarta őt örökké. Ajax fölvéve a csókjuk ritmusát mindketten egyre vadabbá és szenvedlyesebbé váltak, teljesen megrészegültek a tudattól, a felismeréstől, hogy valójában kölcsönösen szeretik egymást. Kimondatlanul mindig ott volt ez az érzés a szívükben. Az élet csak nem engedte őket kibontakozni.
Lumine el sem engedve az ajkait az ujjai a mellkasára vándoroltak, gyengéden simogatta, majd lassan elkezdte kigombolni a pizsamáját. Amikor végzett a sajátja következett, amit hasonlóan kigombolt és Ajax segített benne neki. A lány fölkelt, lovagló ülésbe helyezte magát fölötte, majd egymást nézve újabb szenvedélyes csókban forrtak össze.
Idővel minden ruha lekerült róluk és Ajax úgy érezte, hogy minden más megszűnik körülöttük, csak ők ketten léteznek. Lumine a nyelvével és az ujjaival bejárta és kényeztette az egész testét, érintette a bőrén lévő hegeket, és ezek az érintések olyanok voltak, mintha minden egyes sebet, rossz emléket is begyógyított volna.
Az ajkaikból előtörő apró nyögések; Lumine ritmusos mozgása fölötte. Ujjaik összefonódtak. A lelkük egybeforrt. És Ajax talán soha életében nem érezte magát ennyire boldognak.
Mert számára Lumine volt az igazi megváltó, nem ő. Ő volt az, ki megmentette és visszahozta az életbe. Nélküle most még mindig a Démon Király fogságában lenne, és talán...
Még mindig keveset tett ahhoz, hogy eléggé meg tudja hálálni neki mindezt. Meglehet sohasem fogja tudni. Amióta csak találkozott vele Liyueben erre a napra várt és tudta, hogy még a Démon Király jelenlétében is ezek az érzések a sajátjai voltak és mindig is azok maradnak.
Lumine teste a csupasz mellkasára omlott és Ajax átkarolta őt. Szőke tincseit, hátát simogatta.
A lány álmosan szólt hozzá, mintha félig már álmában beszélne.
– Jól gondolom, hogy ez volt az első alkalmad?
Ajax elpirult, zavarba ejtette a kérdés. Talán Lumine észrevette, hogy milyen ügyetlen volt?
– Igen, jól gondolod.
– Hogy lehetséges ez? A Tizenegyedik Fatui Hírvivő voltál, számtalan ellenféllel végeztél... Biztos sok rajongód volt... - a lány hangja elhalt a mondat végére.
– Lumine, én csakis rád vártam - felelte Ajax, de a válaszát lehetséges a lány már nem hallotta. Elszenderedett az ölelésében.
Mégis Ajax ki akarta mondani. El akarta mondani az egész világnak, hogy Lumine az övé, csakis az övé, és semmi és senki nem veheti el tőle.
Az eddig a hátán pihenő karjai most szorosabban fonódtak köréje. Féltve és védelmezve, szeretve őt.
Az ezután következő újabb hetek csendesen teltek. Most, hogy mind a ketten már jobban érezték magukat rengeteget beszélgettek; Lumine jobban megismerhette a valódi személyiségét, ami úgy tűnt nem volt már a Mélység befolyása alatt és a családja is nagyon megszerette a lányt. Együtt főztek, takarítottak és egyéb apróbb munkákat végeztek a ház körül. Jól érezték magukat és Ajaxnak csak ez egyetlen dolog számított.
De a kinti hóvihar egyszercsak valamelyest elcsendesedett és kicsalogatta ezzel a párost a szabadba. A vastag szőrmekabátban és kesztyűben nem fáztak még a hidegben sem, és Lumine csak annyit említett neki, hogy valamit meg szeretne nézni odakint. Ajax, pedig, ahogy egyre közelebb sétáltak szótlanul és kezénfogva az erdő széle felé, egyre inkább elkalandoztak a gondolatai a múltbéli eseményeken.
– Ajax, hallasz engem? - szólt Lumine hangja mellette.
Észre sem vette, hogy Lumine már többször szólongatta őt. Teljesen hatása alá került a múlt történéseinek, a lány testének meztelen vonalai szinte az emlékezetébe vésődtek és visszaidézve az első közös éjszakájukat érezte, hogy az arca is teljesen kivörösödött.
De ideje volt ezektől most elszakadni.
- Persze... - igyekezett összeszednie magát. - Bocsáss meg, Lumine!
Elérve az erdőszéli fákat Lumine elengedte az ujjait és feléje fordult.
– El kell mondanom neked valami fontosat - kezdett bele. – És tudom talán nem fogsz örülni neki... - a lány lehajtotta a fejét.
Megrémült. Ajax szíve teljesen összeszorult. Legbelül mindig félt attól a lehetőségtől, hogy ez a csodalatos időszak egyszer csak végetér, hiszen minden olyan álomszerűnek hatott. Felébred és Lumine majd a sorsára hagyja, ezzel pedig ő egyedül marad. A lány szavai most pont ezt az érzést váltották ki benne. A rövidke boldogságuk úgy tűnt könnyen szertefoszlik. Aggódva nézett rá és legszívesebben újra megszorította volna az ujjait, hogy el ne veszítse.
– Tudod nagyon jól, hogy mi volt a másik okom arra, hogy Teyvaton maradtam - folytatta. – Tudod, hogy a testvéremet, Aethert keresem, de Ajax én... jobb ha ebből kimaradsz. Nem akarom, hogy bajod essen megint.
Igaznak bizonyult a feltételezése, Lumine valóban nélküle akarta az utazásait folytatni és bármit megtett volna Ajax azért, hogy ez ne így történjen. Nem maradt már semmije sem, amivel képes lett volna bármiféle ellenséggel felvenni a harcot és megvédeni őt, segíteni valahogy, mégis mellette akart lenni. Úgy érezte, nélküle elveszik és félember csupán.
- Ketten vagyunk egy pár! - tette a kezét a szívére kétségbeesetten. - Veled kell mennem! Ígérem, hogy amiben tudok, segítek.
Lumine a szavai hallatán elfordult tőle, szemeit az előttük álló fákon tartotta és egyedül indult el a hóban. Ajax nem tudott mást tenni csak követni őt.
- Nem, Ajax! - szólalt meg Lumine, hangja hűvös volt akár az acél. - A Mélység Rend valószínűleg még mindig létezik és nem tudom garantálni, hogy ha a Démon Király fogságába esnél, újra meg tudlak majd menteni. Csak a szerencsén múlott, hogy sikerült, valami megzavarhatta, amikor a sötét gnosist elvettem tőle.
- A Démon Király már nincs többé! - Ajax próbált hinni ebben. - A sötét gnosis tartotta csak életben és nélküle a Mélység Rend is sokkal gyengébb!
A lány megállt, úgy tűnt hatottak rá a szavai.
Ajax követte a példáját, és egy rövid csend után újra megszólalt:
- Higgy nekem, Lumine! Én nem akarok mást, csak segíteni neked! Ha aggódnál a szüleim miatt, hogy mit mondunk nekik, majd kitalálunk valamit! Minden rendben lesz majd!
Már éppen oda akart sétálni a lányhoz és megérinteni őt, hátulról vigasztalva megölelni, amikor csillagképek állták el az útját és Lumine utazótársa, Paimon megjelent előtte a levegőben.
- Meg kell keresnünk a portált, ami elvezet minket a Mélységbe és Paimon tudja, hogy merre található. Itt van pontosan az erdőben!
- A portál? Lumine e miatt merészkedtél ki? El akarsz jutni a Mélységbe?
- Igen - felelte a lány és újra a fák sűrűje felé tartott.
Ajax nem tétovázott tovább, utána futott, megragadta Lumine kesztyűs kezét és megállította őt, hogy tovább haladjon.
- Fogalmad sincs róla, hogy milyen az a hely! Én ott voltam, láttam és a legszörnyűbb rémálmaidhoz sem hasonlítható! Szörnyek, sötétség, az egyetlen dolog amire gondolhatsz az a túlélés - így is volt, ahogy mondta és ha nem Luminéről lett volna szó, most feladná könnyen. Nem akarta a Mélységet újra látni, de a lány hiánya még inkább szívbe markolóbb lett volna számára és ez a tény motivációt, erőt adott neki ahhoz, hogy akár a félelmeivel is szembenézzen.
Lumine feléje fordult és mind a két kezét megfogva a szemébe nézett.
- A testvérem, Aether valószínűleg mindig ott lehet és meg akarom menteni őt is. Ő az egyetlen családtagom.
A lány szavai fájtak Ajax lelkének. Úgy érezte, hogy Luminének nem lehet olyan fontos, mint ahogyan ezt ő gondolta róla. Ugyan hogyan is tehette volna? Hiszen egészen rövid ideje voltak még csak együtt, mégis számára Lumine sokkal több volt, mint egy egyszerű barátnő. A sorsban megírt és elválaszthatatlan köteléknek érezte, amit az első találkozásuk óta semmi sem tudott széttépni.
Ajax tehetetlen volt és nem tudta, hogy mivel tudná meggyőzni Luminét arról, hogy ő is vele tarthasson. Bármilyen érvet is mondott neki a lány csak konokul elutasította és nem hitte el, hogy ő mellette szeretne lenne.
Egészen addig, amíg eszébe nem jutott valami, amit ugyan eddig senkinek sem említett, de megoldásul szolgálhatna most.
– A portál az erdőben úgy tűnik csak az én jelenlétében nyílik meg. Soha senki nem beszélt korábban a létezéséről és én sem láttam, amíg a közelébe nem értem és bele nem zuhantam.
– Lumine, mit gondolsz elég indok lehet ez nekünk, hogy velünk jöjjön? Paimon a helyedben meggondolná... - repült a lány utazótársa felé.
A lány nem nézett egyikük szemébe sem, szomorúan elfordította a fejét.
- Ajax, elhiszem, hogy velem szeretnél jönni, de ahogy te is mondtad a Mélység veszélyes hely - felelte, szemeivel továbbra is a havas tájat figyelve. - Ha csak te vagy képes kinyitni a portált ennyi segítséget elfogadok és megköszönök neked, de utána vissza kell menned a faluba.
– Nem tudnék azzal a tudattal hazamenni, hogy bármi bajod eshet amíg nem látlak - szorította meg Ajax a lány ujjait. - Nézz rám, kérlek! Nézz a szemembe! Te mondtad, hogy tisztábbak és fényesebbek már!
Lumine úgy tett, ahogy kérte és a szemébe nézett, majd elengedte az egyik kezét és fölemelve egy lassú mozdulattal végigsimított az arca hűvös bőrén. A lány gyengéd érintése még a kesztyűjén keresztül is olyan volt Ajax számára, mintha felolvasztotta volna őt a hidegben.
– Tudom, hogy min mentél keresztül, Ajax, hiszen láthattam az emlékeid... - Lumine még mindig rajta tartotta a tekintetét, ujjai az arcán pihentek. - De azt tudnod kell, hogy szeretlek! Nem Childe-ot, nem Tartagliát és nem is Démon Királyt. Ők mind csak el akarták rejteni, azt aki valójában vagy, azt az egyszerű fiút, aki bármit megtenne azokért, akik fontosak neki. Ajax, én csak téged szeretlek, de tényleg nem szeretném, hogy bajod essen! Nem akarlak elveszíteni!
Mikor először meghallotta Lumine szavait, Ajax eleinte furcsán érezte magát. A tudat, hogy a lány úgy tudott olyan dolgokról amikről még a családjának sem mesélt, hogy azokat sohasem mondta el neki, sebezhetővé tették. És mégis... ez volt az ami össze is tartotta őket. Szavak nélküli titok volt ez, egy láthatatlan fonal, ami ebben a pillanatban is összekötötte a lelküket.
És Ajax képtelen volt leírni ezt az érzést. Azt a boldogságot, amit Lumine vallomása okozott neki. A könnyeivel küszködött, el akarta mondani neki, kifejezni, de nem jöttek szavak a szájára. Ott állt előtte és csak arra tudott gondolni, hogy szorosan magához húzza a lányt, ajkaival az ő ajkát keresse. Nem érdekelte, hogy akár Paimon vagy bárki más láthatja őket, úgy akarta csókolni Luminét, ahogy a legelső éjszakájukon tették. Forrón és szenvedélyesen, érzelmekkel megtöltve.
Szíve megtelve melegséggel a csókjuk után és még mindig egymás karjaiban Ajax végre képes volt a szavakra.
– Én is nagyon szeretlek, Lumine! Elmondani nem tudom, hogy mennyire! - a lány feje a mellkasára omlott. - Kérlek, hadd maradjak melletted!
De választ már nem hallott tőle. Paimon aggódva figyelte őket és Ajax karjai újra szorosabban fonódtak Lumine köre; egymást ölelve azt kívánta bárcsak megfagyhatnának ebben a pillanatban. Bárcsak örökre megállna az idő.