Évekkel ezelőtt a Mélység Rend elhatározta célját. Az 500 évvel ezelőtt történt események bosszújaként, arról álmodtak, hogy véget vetnek az Archonok uralmának. Hogy elérjék a törekvéseiket magához a Mélységhez fordultak, hogy válasszon ki egy embergyermeket, akinek az ambíciói elegek lesznek ahhoz, hogy elhozza számukra a változást.
Sokan elbuktak és képtelenek voltak kiállni a próbát, mígnem ez a sötét hely meg nem találta a tökéletes jelöltet. Egy fiút, aki a felfedezés és hódítás reményével a szívében egy havas erdőben a farkasok elől menekült...
Tartaglia lassan nyitotta ki a szemeit, de egy olyan helyen találta magát, amire nem igazán számított.
A fáklyákban lobogó halvány fények; a falakat díszítő ősi rúnák; a romok, amik egy régi és egykoron virágzó civilizáció maradványai voltak. A Tizenegyedik Fatui Hírvivő elméje még nem teljesen volt éber és csak nehézkesen tudott felkelni a padlóról, de abban biztos volt, hogy itt már járt. A helyen, amelyre sohasem tudott visszagondolni jóleső és nosztalgikus emlékekkel.
Ám amint a környezetét valamennyire felmérte a távolból léptek zaja ütötte meg a fülét és rögtön odafordította a fejét.
Ahogy Tartaglia az eddig semmibe révedő szemeit jobban kinyitotta, hogy felmérje ki az, a szíve egyre hevesebben zakatolt. Tekintete idegesen cikázott egyik irányból a másikba, próbálta a még mindig tompa tudatával felfogni a látványt.
Az előtte álló ember egy nála alacsonyabb fiú volt. Barna, valószínűleg bőrből készült mellvértet viselt, ami derekát teljesen szabadon hagyta. A szintén hasonló színű nadrágját egy nagy csatos öv díszítette. Szőke haja hullámokban bomlott az arcára, arany szemei határozottságot tükröztek.
Az előtte álló ember feltehetően Aether volt. A testvére...
Lumine!
A lány neve úgy hasított most Tartaglia elméjébe, mint a pengéje a húsba. A mostanáig sötétségben tapogatozó tudata immáron ráébredt az elmúlt pár óra eseményeire és annak előzményeire és tisztán látta maga előtt a történteket.
A Tsaritsa azzal bízta meg, hogy találja meg az eltűnt gnosis honlétét és hozza vissza hozzá és a Fatuihoz. A feladat eredeti tulajdonosa, Scaramouche elárulta őket, és miután megkaparintotta a szóban forgó tárgyat nem tért vissza hozzájuk; valahol Inazumában kóborolhatott. Tartaglia mindent megtett volna azért, hogy a nyomára bukkanjon, hogy még inkább kifejezhesse hűségét Őfelsége, a Tsaritsa felé és sikeres legyen a munkájában; segíthesse a Fatui céljait. De ahogy a legutóbbi liyuei küldetésén, most sem járt sikerrel.
Tartaglia, Lumine, Paimon és Xinyan közösen indultak el az úton egy Shiki Taishou nevű papírfigurával, hogy felfedezzék a Misztikus Onmyou Kamra titkát és visszaszerezzék figura emlékeit. Tartaglia abban reménykedett, hogy ezen a helyen rátalál az eltűnt Hatodik Fatui Hírvivő, a Balladeer nyomára is, de minél bentebb nyomultak, annál inkább kételkedett a sikerében, annál több részletet árult el a terveiből is. Ám igyekezett ettől függetlenül pozitív maradni. A domainben fellelhető ellenfelek erősek voltak, igazán élvezte az ott töltött időt, és végre újra találkozhatott vele, Luminével...
A lánnyal, akire felnézett attól a naptól fogva, hogy képes volt legyőzni őt. A lánnyal, akinek a mosolya mindig beragyogta a szívét.
Tartaglia viszont sohasem volt biztos abban, hogy Lumine valaha is viszont szerette őt. Tudta nagyon jól, hogy a munkája miatt, a Fatui miatt fenntartásai lehetnek feléje és valószínűleg ebből az okból, ha viszonozni is akarta volna az érzéseit a lány, csak nem egyértelmű jeleket küldött feléje. Ám voltak pillanatok, amikor mégis megcsillant a remény, és úgy érezte, szinte biztos volt benne, hogy az egyoldalú szerelme valójában nem is az. Amikor több napig egyedül a Kamrában maradt Lumine aggódott érte, többször látta rajta, hogy zavarodott és nem találja a szavait a jelenlétében, és egy közös grillpartira is meghívta őt az események után. Az utóbbiak voltak a legszebb emlékei róla.
Bízva Lumine utazásaiban, Tartaglia azzal bízta meg a lányt, hogy találja meg a hiányzó gnosist, de arra nem számított, hogy hamarabb kell megküzdenie Scaramouche-al, mint a neki; hamarabb keresztezik egymás útját. A Hatodik Fatui Hírvivő az Electro Archon egyik bábja volt, egy prototípus, így az ereje is közel volt Inazuma vezetőjéhez. Tartaglia karja egészen libabőrös lett, bizsergető érzés futott végig a gerincén, ahogy belegondolt milyen lehet egy közel Isten erejű ellenféllel összecsapnia. Ugyan eleinte igencsak nagy lelkesedéssel vágott bele a harcba, de Scaramouche természetesen erősebb volt nála, a gnosissal a kezében semmi esélye sem volt ellene. A Tizenegyedik Fatui Hírvivő olyan sérüléseket szerzett, amik miatt kénytelen volt feladnia a küzdelmet, de a tudta ellenfele nem lesz könyörületes vele ez után sem.
Ekkor érkezett meg Lumine és Paimon, és megmentették attól, hogy csúfos véget érjen mindez. Amíg a lány feltartóztatta az áruló Hírvivőt, Tartaglia megpróbált biztonságosabb helyre húzódni, magtámasztani a hátát egy rom oldalában, és bízni abban, hogy a társa sikerrel jár. Ám végül nem csak Scaramouche győzte le, hanem a vérvesztesége is. A világ és a gondolatai egyre zavarosabbak lettek, ahogy lassan azt sem fogta fel teljesen, hogy ami történik vele az valóban a valóság. Az utolsó emléke az volt, ahogy Lumine kétségbeesetten feléje nyúl, aztán elsötétült előtte minden...
Valószínűleg így került a Mélységbe újra, váratlanul, megmagyarázhatatlanul, ahogyan legutóbb is. A mély sebeinek, amik az oldalán és a karjain húzódtak nyomuk vesztek, hegek sem maradtak utána, csak a szakadt ruhája jelezte az egykori létezésüket. Mintha ez a hely valami oknál fogva megmentette volna őt azzal, hogy ide került és meggyógyította. De miért? Mi célja lehetett vele azon kívül, hogy egy harcost képzett belőle?
- Úgy tűnik, igaznak bizonyult, ami meg volt írva, a megváltónk végül eljött hozzánk! – hallotta meg a fiú elégedett hangját, aki időközben megállt előtte.
- Jövendölés? Megváltó? – kérdezte Tartaglia megvetve. Átgondolva a dolgokat most már sokkal éberebb volt. – Sosem érdekelt az ilyesmi! Sosem tennének az ilyen dolgok erősebbé engemet!
A szőke hajú fiú nem foglalkozott a kérdéseivel. Tiszteletét kifejezve fél térdre ereszkedett és meghajolt előtte.
- Üdvözlünk a köreinkben újra, Királyunk! Aether volnék, a Mélység Rend hercege.
Tartaglia korábban is tapasztalt már ilyen magatartást mégis most furcsán érezte magát, meglepte a fiú reakciója. Hírvivőként a Fatuin belül az egyik legmagasabb pozíciót foglalta el a szervezeten belül, így a beosztottjai, az alatta lévő emberek sokszor viselkedtek vele így, meghajoltak előtte és tiszteletüket fejezték ki iránta. Aether viszont nem volt a Fatui tagja, és még annál inkább nem a beosztottja, ennek ellenére mégis hasonlóan reagált. Egyre inkább nem értette az egész szituációt.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, fiú, de a Mélység és a szörnyei az ellenségeim! Ha kell akár veled is megküzdök, hogy bebizonyítsam! – felelte, majd az egyik pengéjét előidézve Aether fejének szegezte. Tisztában volt vele, hogy az előtte térdelő ember Lumine testvére, a személy, akit a lány mindenáron meg akart keresni, de nem tudott ellenállni a kihívás lehetőségének sem. Lumine igazán erős volt, így Aethertől is hasonlót várt.
- Úgy látszik, sohasem változol meg, tényleg te vagy a legalkalmasabb a feladatra. – Tartaglia ugyan nem láthatta Aether arcát, de a hangjából kiérezte, hogy boldog, valószínűleg még el is mosolyodott. – Ám legyen, úgysem akadályozhatlak meg az akaratodban.
A fiú ekkor fölkelt a földről és hátrébb ugrott, kezében egy aranyszínű kard jelent meg. Tartaglia sem hezitált ez után, a másik fegyverét is megidézte. Készek voltak arra, hogy összecsapjanak.
- De azt jobb, ha tudod, próbálkozhatsz, de legyőzni úgysem fogsz. Egyelőre még nem – folytatta Aether majd megindult feléje.
Az utolsó mondat hallatán Tartaglia szemöldöke meglepettségében egy pillanatra felszaladt, de végül nem igazán foglalkozott vele. Sokkal fontosabb volt most az előtte álló harc lehetősége, mint ilyesmivel törődni. Felvette a támadóállást és várta, hogy a fegyvereik összecsapjanak.
- Azt még majd meglátjuk! – mosolyodott el.
De a küzdelem maga nem tartott igazán sokáig. Aether valójában nem akarta legyőzni őt, inkább csak kijátszani. Tartaglia továbbra sem értette a szőke fiú szándékait, de az kezdett világos lenni számára, hogy nem véletlen lehetett az sem, hogy újra ezen a helyen találta magát. Valamilyen eltitkolt szándékuk lehetett vele, amiről eddig ő semmit sem tudott.
Fekete energiagömbök; heves kardcsapások. A fiú mintha minden egyes elemet tudott volna irányítani és ráadásul egyszerre vetette be ellene. Tartaglia az első alkalommal, ahogy a földön találta magát, többé képtelen volt mozdulni; Aether egy varázslattal leláncolta a végtagjait és hiába próbált megszabadulni béklyóitól, azok nem szakadtak el. Nem akarta még feladni, a harcivágy még mindig ott pezsgett az ereiben.
- Eressz el! Nem azért akartam megküzdeni veled, hogy ezt tedd velem! – szűrte ki a szavakat a fogai közül, még mindig látott reményt arra, hogy megmenekülhet és folytathatja a harcot.
Aether újfent válasz nélkül hagyta, és ahogy elindult feléje kérdéseket tett fel neki.
- Gondolkoztál már valaha azon, hogy miért kerültél ide először? Miért változott meg teljesen a személyiséged, amikor elhagytad ezt a helyet?
Ez volt az a téma, amiről Tartaglia sohasem volt képes beszélni, és úgy tűnt ezen a tényen az sem változtatott, hogy itt volt.
A végzetes találkozásáról a Mélységgel, amiről mindig hallgatott.
Csak tizennégy éves volt, amikor egy napon elszökött otthonról, hogy kalandokat keressen a hazája, Snezhnaya havas vidékein. Az erdőben bolyongva viszont eltévedt és egy csapat farkas és medve is a nyomába eredt. Az akkor még gyáva fiú nem tudott mást tenni csak menekült és egy kiálló gyökérben megbotolva a mélybe zuhant.
Tartaglia ekkor találta itt magát legelőször. Egy Skirk nevű titokzatos nő kiképezte; megtanulta hogyan kell kardot forgatni; számtalan vérengző szörnnyel végzett. A Mélység teljesen kifordította a személyiségét, egy harcost faragott belőle, aki az összecsaposoknak élt és belement, bármilyen szélsőséges szituációba csakhogy fejlődhessen.
Miután újra Snezhnaya vakítóan fehér erdejében találta magát, egy Vízióval a kezében ébredt és ez a törekvése továbbra is megmaradt. Tartaglia ezután egész életében nem értette a képességeinek a valódi eredetét, és hogy a történtek hogyan változtatták meg ennyire őt. Ezért sem volt képes beszélni róla.
Látva Aether, hogy a Hírvivő nem fog válaszolni neki és elmélyült a gondolataiban, folytatta.
- A Sorsszövő-hadművelet. Te vagy az egyik legfontosabb része. – A fiú megállt előtte, majd lenézett rá. – Biztos, hogy emlékszel még, amikor a liyuei incidens során feloldottad Osialt a rabságából, ami aztán a városra támadt, káoszt és kétségbeesést okozva az emberek között.
- Nem azért tettem, hogy a civil embereket bántsam, csak a gnosist akartam! Nem vagyok olyan, mint a többi Hírvivő!
- Lehet, de miután Osial szabad lett a Mélység Rend tervet szőtt. Az első Kultivátor szemét és a Beszennyezett szobrot használva egy mechanikus Istent akartunk létrehozni. Dainslief tönkretett mindent, de nélküled, a segítségeddel az utunk sem lenne tiszta. Téged követünk, te mutatod meg nekünk merre haladjunk tovább, te jelölöd ki a sorsunkat.
- Továbbra sem értek semmit sem ebből az egészből. Lehetnél most már konkrétabb! – felelte Tartaglia és a láncai mellett egyre jobban bosszantotta az is, hogy a fiú minél többet beszélt, annál inkább összezavarodott.
- Mindig is egyenes voltál, sosem szeretted a felesleges ármánykodást és a tervezgetést – mosolyodott el Aether. – Azt hiszem nem is untatlak tovább velük, térjünk a lényegre.
A fiú ekkor felemelte a karját, szétnyitotta ujjait, mire a tenyere fölött egy sötét tárgy jelent meg.
- Ez a gnosis a kezemben a Sötét Királyt jelképezi. A tulajdonosa olyan erőt birtokolhat, amivel erősebb lehet bárkinél. A Hírvivőknél, az adeptinél, de még az Archonoknál is. Alkalmas lehet arra, hogy meghódíthassa Teyvatot és egyeduralkodója legyen.
- Egy erő, aminek a birtokosa erősebb lehet bárkinél...? – ismételte meg Aether szavait elhaló hangon. Tartaglia nehezen hitte el, hogy létezhet olyan tárgy, ami minden edzést mellőzve ekkora hatalommal ruházhatná fel. A világ azoké, kik erőre vágynak, mondta ezt egykoron Luminének, amikor az Arany házban összecsaptak, és amikor igazán megszerette őt. Tartaglia vágyott erre az erőre, és ha a láncok nem fogták volna le, mindent megtett volna azért, hogy megszerezze a fiútól.
- Nem kell türelmetlennek lenned – olvasta le Aether az arcáról a gondolatait –, ez az oka annak, hogy másodjára is a Mélységben vagy. Hívott téged, mert úgy érezte, hogy nem vagy még elég erős, nem vagy még kész arra, hogy egy közel Archon erejű ellenfelet is legyőzz. Mert úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy megvalósítsa a nagy tervét, hogy megdöntse az Archonok uralmát.
Aether összezárta az ujjait és a sötét gnosis elindult az útjára.
- Égjen hát fel minden, és a hamuból szülessen egy új kor!
Tartaglia izgalommal a szívében várta, hogy a tárgy elérjen hozzá, a teste befogadja és megadja neki azt az erőt, amiről eddig a fiú beszélt. Az eddig a padlót támasztó karjait fölemelte és fölegyenesedett, kész volt beengedni magába.
De az amint kezdett egybeolvadni vele, érezte, hogy valami nincs rendben.
A sötét gnosis mintha nem erősebbé tette volna, hanem gyengébbé. A láncok ugyan elengedték végre, de ezzel együtt újra a földre rogyott. Minden porcikáját fájdalom járta át; hevesen zihált és izzadt.
Ám ami még ennél is meglepőbb volt Tartaglia számára, hogy nemsokkal ez után elkezdett emelkedni a padlóról. A lábai és az ujjai elhagyták a talajt, mintha valaki irányította volna.
A magasban ez a láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy vesse szét a karjait, egyiket a másik után, amit időközben egy karmokban végződő sötét páncél kezdett bevonni. Átalakult. Tartaglia átalakult úgy, hogy semmit nem tudott tenni ellene. Bármennyire is kényszerítette magát képtelen volt megállítani.
A lelkében, pedig egy örvény tombolt, ami mintha felemésztette volna, elnyelt volna mindent... Az emlékeit.
Az emléket, ahogy a Tsaritsa tekintete lenyűgözte, amikor Hírvivővé nevezte ki őt.
Az emléket, amikor hosszú idő után végre újra láthatta a családja boldog arcait.
Az emléket, amikor az első komolyabb küldetésére vezényelték Liyueba, hogy megszerezze Geo Archon gnosisát.
Az emléket, ahogy Scaramouche után kutatott Inazumában egy szörnyekkel teli rejtélyes domainben.
Az emléket, ahogy...
- A húgod, Lumine a legfényesebb csillag a szívem égboltján! – préselte ki magából Tartaglia a szavakat, ahogy az őt figyelő fiút nézte. Körülötte mindenhol villámok cikáztak és a sötét páncél az arcán kívül mindenét befedte.
Aethert láthatóan megérintette, amit mondott. A szavai hallatán döbbenetében pár lépést hátrébb lépett, tekintete zavarodottságot tükrözött.
De már nem tudta volna megállítani a folyamatot. A sötét gnosis úgy fonódott össze Tartaglia szívével, mintha az mindig is oda tartozott volna.
Az emléket, ahogy Lumine és ő a grillpartin a csillagos égbolt alatt önfeledten egymásra nevetnek.
Lumine mosolya, ami mindig beragyogta a szívét. A legszebb emlékei mind közül.
Tartaglia megpróbált ebbe kapaszkodni, nem elengedni és a szívében őrizni tovább, de hiába nyúlt az elméje egész messzire érte a háborgó örvény végül az utolsó lélekjelenlétét is elmosta.
Hirtelen megmagyarázhatatlan fáradság tört rá. Tartaglia a szemeit lassan behunyta, megadta magát a sötétségnek és mély álomba zuhant.
Az átalakulás befejeződött és abban a pillanatban megszületett a Démon Király.