Summer óvatosan ült le az ágyban pihenő férfi mellé és kisimított egy szemébe lógó tincset.
-Hogy érzed magad? - vonta fel szemöldökét kíváncsian.
-Szarul. - felelte a bérgyilkos szűkszavúan. - Mintha haldokolnék. - tette hozzá és végre sikerült nyitva tartania szemeit.
-Gondoltam hozok egy kis hideg borogatást a szemedre. - motyogta a lány, majd segített felülni a férfinak. Óvatosan nyomogatta hozzá a törölközőt a szeme alatt lévő lila foltra, mire Káin fájdalmasan szisszent fel. - Még mindig nem mesélted el, hogy mi történt ma. - sandított fel Summer a fáradt alakra, aki csak keserűen elhúzta a száját.
-Nem értettünk szót Benettel - mondta erőtlenül, mire Liz csak folytatta a borogatását.
-Kicsit jobban is kifejthetnéd. - szólalt fel újra a lány. - Láttam a zúzódásokat a bordádon. Ez nem csak egy kis semmiség. - nézett bele aggódóan a férfi szemeibe.
-Nem kell túl dramatizálni. - mormogta rekedtes hangon a bérgyilkos. - Jól vagyok. - felelte, mire Elizabeth csak hitetlenül csóválta meg fejét.
-Mi lenne, ha egyszer nem hárítanál, hanem elmondanád az igazat? - kérdezte egy fokkal erélyesebben.
-Már mondtam, hogy semmiség az egész. - dünnyögte Káin, mire Summer dühösen dobta le az eddig kezében tartott törölközőt és szikrázó szemekkel nézett végig az előtte ülő alakon.
-Ne kezdd el játszani a macsót előttem! - fenyegetőzött dühösen. - Nem olyan vagyok, mint a többi nőcskéd. Nem fogok nagy boci szemekkel ülni előtted és leápolni a sebeidet, amíg te bizonygatod, hogy mekkora férfi vagy. - mondta és hangja megremegett. - Nem én leszek az, aki összerak, akárhányszor összeverve sonfordálsz haza. És ráadásul egy szót sem ejtesz az ügyről, mert úgy teszel, mintha egy bajba jutott hercegnő lennék, akit mindig meg kell óvni a bajtól.
-Én soha nem viselkedtem veled így. - vágott közbe Káin.
-Hát pedig most épp úgy viselkedsz. - köpte Elizabeth idegesen - Nem mondod el mit tettek veled, csakhogy megóvd az én érzéseimet. - mondta gúnyos hangnemben.
-Igen, meg akarlak óvni. - csattant fel most már a bérgyilkos is türelmetlenül. - Bocs, ha nem hagylak érvényesülni, mint nagy önálló nőt és törődöm veled, de ez az igazság. - villámló tekintettel nézett végig a lányon. - Tudom, hogy erős vagy és egyedül is boldogulsz. - tette hozzá egy fokkal nyugodtabb hangon. Summer először nem válaszolt, csak mereven bámult maga elé.
-Sajnálom. - felelte végül Liz, majd egy mély sóhaj kíséretében temette bele arcát tenyerébe. - Nem kellett volna rád támadnom. - dünnyögte kezeibe. - Úgy érzem kezdek teljesen szétesni.
-Semmi baj. - pillantott rajta végig Káin és próbálta maga felé fordítani a lány arcát. - Túl sok volt a mai nap. Megértem.
-Biztos vagy benne, hogy elmész? - tekintett fel Elizabeth kérdően a bérgyilkosra.
-Biztos. - válaszolta és gyengéden végig simított a lány arcán. - Itt az ideje végleg elköszönnünk egymástól. - mondta, mire Summer csak lesütötte pillantásait. Mélyen legbelül nem volt erre felkészülve.
-És ha veled mennék? - vonta fel szemöldökét. - Úgy lennénk, mint rég. - de Káin nem válaszolt, csak egy mély sóhajt vett.
-Ki van zárva. - jelentette ki határozottan. - A mexikói kartell bérgyilkosa vagyok. Mellettem nincs jövőd.
-És szerinted nélküled van? - kérdezte Elizabeth ridegen.
-Ne tedd ezt még nehezebbé. - csóválta meg fejét a férfi. - Menj vissza Carterhez.
-De én nem akarok vissza menni hozzá. - ellenkezett Summer.
-Pedig kettőnk közül őt kéne választanod. - mormogta Káin. Liz csak hitetlenül rázta meg fejét. Nem válaszolt, pillantása rideg volt és sértett.
Idegesítette, hogy a bérgyilkos mindig ezzel jött. Hogy válassza Aident.
De az igazság az, hogy talán nem is akart választani. Néha úgy érezte, hogy nem érdemli meg a boldogságot és azt, hogy szeretve legyen. Sokszor kétségbe is vonta, hogy vajon képesek-e szeretni őt.
Egész életében egyedül volt, mindent egy maga oldott meg. Soha nem is hiányzott neki egy másik fél. Persze az Aidennel töltött másfél év varázslatos volt és örökre emlékezni fog arra, hogy mennyire boldog volt akkor. De a buborék, amiben addig élt, kipukkant és visszatért a valóéletbe. Ahol mindig is csak egy emberre számíthatott: saját magára.
○○○
Káin sóhajtva nézett ki az ablakon, azon elmélkedve, hogy talán most látja utoljára a lányt. Miamit ellepte az éj, a város ezen része csendes volt és nyugodt. Tekintete az ágyon fekvő Sumerre vándorolt. Szőke haja elterült a párnán, szemeit lehunyta és szuszogása egyenletesen veszett el az éjszakába. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. A bérgyilkosnak belesajdult a szíve a látványba. Ő lenne a legboldogabb ember a világon, hogyha emellett az arc mellett ébredhetne fel minden egyes reggel.
Bármennyire nem akarta beismerni, de William Benette-nek igaza volt. Beleszeretett a lányba és ez ellen tennie kellett valamit, nem hagyhatta, hogy érzelmei vezéreljék.
Ezért kellett most lelépnie, kicsit korábban is, minthogy tervezte. Félt, hogy ha most nem hagyja el Elizabethet, akkor soha többé nem lesz képes rá.
Közelebb lépdelt a lányhoz, majd egy hosszú csókot nyomott homlokára. Két keze közé vette arcát és csak próbálta elraktározni szépsége minden centiméterét.
-Egyszer még visszajövök érted. – suttogta, majd sóhajtva távolodott el az alvó lánytól. Az ajtóhoz sétált és még utoljára visszapillantott Sumerre, aztán elhagyta a szobát. Mielőtt kisétált volna a banda életéből, még egy valakitől el kellett köszönnie. Egy pillanatra megtorpant, hogy összeszedje gondolatait, majd megkereste apja szobáját.
Miután Sanchez leszerelt, az első pár hónapban nem találta a helyét a világban. Legjobb barátja halála megrázta őt és sokáig gyászolta elvesztett testvérét. Arról nem is beszélve, hogy megígérte Olivernek, hogy vigyázni fog a feleségére és újonnan született fiára. Sosem fogja elfelejteni milyen érzés volt belépni a szülőszobába, közölni Elenorral, hogy a férje nem fogja megismerni kisbabájukat.
Szomorúan baktatott végig a kórház folyosóján, kezében egy apró plüss oroszlánt szorongatott.
-Elnézést. – lépett oda egy nővérhez. – Megtudná nekem mondani, hogy hol találom Elenor O'Donnelt? – az idegen nő kedves mosollyal ajkain bólintott egyet, majd az előtte heverő papírlapra tekintett.
-130-as szoba. – felelte barátságosan.
-Köszönöm. – biccentett felé egy aprót Sanchez. Tovább haladva a kórházban, elérkezett az említett helyiség elé. Kezei remegtek az idegességtől, gyomra görcsbe rándult, pulzusa az egekben volt. Először azt hitte, hogy nem lesz képes találkozni legjobb barátja őzvegyével. De erőt vett magán, és mielőtt belépett volna a kórterembe, egy mély levegőt vett.
Ahogy átlépett a küszöbön, megpillantotta a nőt, kezében gyermekével. Arca kipirult és szemei alatt hatalmas nagy karikák húzódtak, de így is gyönyörű látványt nyújtott. A világ legboldogabb emberének tűnt. A férfinak fájt, hogy neki kell elrontania az örömét. Az ilyen beszélgetésekben sosem volt jó.
-Al! – Elenor egy széles vigyorra húzta el ajkait, ahogy megpillantotta Sanchezt. – Szia! Gyere beljebb nyugodtan! – invitálta be barátját.
-Szia Nor. – mosolyodott el a férfi is. – Hogy vagytok? – kérdezte és az ágy mellé sétált, hogy közelebbről is megleshesse a gyermeket.
-Borzalmasan. – nevetett fel a nő vidáman. – De ez a kiscsillag minden fájdalomért kárpótol engem. – motyogta és újra letekintett alvó csecsemőjére. – Képzeld, az apja szemeit örökölte. Sőt! – kiáltott fel lelkesen. – Talán még az övénél is zöldebb. – Oliver említésére Sanchez ledermedt egy pillanatra, próbálta elterelni szót. Még nem állt készen erről beszélni.
-Ezt neki hoztam. – nyújtott át az eddig kezében szorongatott oroszlánt. – Csak egy kis apróság, sajnos nem volt időm beugrani valami nagyobbért.
-Ne hülyéskedj. – legyintett Elenor. – Már azzal is megtisztelsz, hogy itt vagy. De ez is nagyon gyönyörű. Köszönöm. – tekintett fel hálásan a férfira.
-És meg van már neve? – nézett rá kíváncsian a kisfiúra.
-Igen. -bólogatott hevesen a nő. – Alexander. – jelentette ki és újra elmosolyodott. – Alexander O'Donnel. – a név hallatán a férfi először hátra hőkölt és meglepetten meredt rá az asszonyra. – Oliver nem mondta? – vonta fel szemöldökét kérdően. – Mikor megtudta, hogy fiú, abban a pillanatban kijelentette, hogy Alex lesz. Utánad.
-Nem is tudom mit mondjak. – dadogta Sanchez, miközben szemeiben szomorúság gyúlt. Nem eresztette az érzés, hogy most nem neki kéne itt lenni, hanem legjobb barátjának. A saját gyermeke születését nem érte meg. Pedig Oliver hónapok óta csak erről beszélt neki. Szabadidejében a gyereknevelésről és a terhességről olvasott könyveket, sőt még plusz munkát is vállalt, hogy a felettesei a küldetésük után egy hosszabb időre szabadságra engedjék. Minden vágya az volt, hogy a családjával lehessen, a bevetéseken is csak ennek élt. És erre az ő életét vették el, nem Sanchezét.
-Minden rendben? – pillantott fel rá Elenor aggódóan. – Tényleg, amúgy nem tudod, hogy Oliver mikor tud bejönni hozzám? – váltott egyből témát. – A múltkor azt írta nekem, hogy mikor hazaér, még bemegy beszélni Piersonnal, de utána egyből rohan hozzánk. – a férfi szeme elkomorult, fejét szomorúan hajtotta le. Az asszony összevont szemöldökkel meredt az előtte álló alakra.
-Valamit el kell mondanom...-motyogta Sanchez erőtlenül, képtelen volt belenézni a nő szemeibe. – Oliver...-kezdett bele remegő hangon és próbálta megkeresni a megfelelő szavakat. Elenor tekintetében ijedtség gyúlt, szíve szaporán vert. Rossz érzése támadt.
-Baj van Oliverrel? – szakította félbe a férfit. – Megsérült? Kórházban van? – kérdezte kétségbeesetten, mire Sanchez csak megrázta fejét.
-Oliver az utolsó bevetésről már nem jött haza.– mondta ki végre és bánatosan nézett rá az asszonyra. – Tegnap egy robbanásban életét vesztette. Sajnálom.
Elenor először fel sem fogta a hallottakat. Értetlenül tekintett fel a férfira, mintha az egészet csak félrehallotta volna. Maga előtt látta férje csibész mosolyát és smaragdzöld szemeit.
-Nem. – rázta meg fejét, hangja remegett. – Az nem lehet. – nem akarta elhinni, hogy a kedvese halott. – Az nem lehet. – ismételte el és szemeiben gyűlni kezdtek a könnyek. Nem létezik, hogy Oliver nincs többé, hisz tegnap előtt még beszéltek egymással telefonon. Olyan boldognak és...
És élőnek tűnt akkor.
Hangosan zokogott fel és temette arcát szabadkezébe.
Egyre csak az járt a fejében, hogy miért?
Miért Oliver?
Miért most?
Miért?
-Részvétem. – dünnnyögte Sanchez lehajtottt fejjel és gyengéden simított végig a nő karján. – Próbáltam őt megmenteni, de elkéstem.
-Soha nem fog találkozni a fiúnkkal. – zokogott fel keservesen Elenor. – A fiam sosem fogja ismerni az apját. Ki lesz, aki megtanítja biciklizni? Mi lesz az eltervezett boldog családi életünkkel? Ennek nem így kellett volna törénnie. – suttogta, miközben könnyei patakoztak arcán. Legszívesebben felordított volna a fájdalomtól, amit akkor érzett. – Ez kéne, hogy legyen életem legboldogabb napja! – csattant fel dühösen. – Nem a legrosszabb! – kiáltotta sírva. – Most mi lesz velem? – pillantott fel Sanchezre megsemmisült tekintettel. – Mi lesz velünk? – nézett le a még mindig kezeiben pihenő csecsemőre.
○○○
Summer sóhajtva ült fel ágyában és egy fajta keserűség kerítette hatalmába, mikor a mellette lévő üres helyre pillantott.
Káin elment.
Kellett egy kis idő, mire megemésztette a tegnap történteket. Csókolózott Carterral, majdnem lelőtték, pánik rohama volt. Aztán jött a bérgyilkos zavaros vallomásával, így teljesen megkavarva a lányt.
Talán jobb is, hogy ő kilépett a képből. Legalább Summernek lesz ideje arra összpontosítani, ami igazán fontos.
Titkon remélte, hogy az alkoholnak hála, a férfi kevésre fog emlékezni az estéről, ha egyáltalán fog valamire. Többet nem akart vele beszélni erről témáról. Legalábbis addig nem, amíg Aidennel sem tisztázták dolgaikat.
Bűntudata volt a tegnapi miatt, úgy érezte elárulta Cartert. Pedig ő próbálta visszafogni magát, és amint újra észhez tért, nemet mondott a férfinak.
Az est hátralevő részében már nem történt köztük semmi. Lefeküdtek aludni és mindketten gondolataikba merültek, miközben a bérgyilkos átkarolta a lány derekát és magához láncolta. Még utoljára.
Elizabeth végül egy mély levegőt vett és úgy döntött ideje neki is elhagynia a szobát. Ami történt megtörtént, már nem tud változtatni semmin. Káin mielőtt elment volna, még a számát is kitörölte a lány telefonjából, semmi elérhetőséget nem hagyott. Biztosra ment, többé nem akart találkozni Sumerrel.
Victoria Flinn pontban nyolc órakor megjelent a banda ideiglenes szállásánál. Sanchez beinvitálta a most nappaliként funkcionáló hatalmas térbe, mire a nő elégedetten nézett végig a csapaton. Kezében egy fekete sporttáskát tartott, amit könnyűszerrel dobott le az öreg elé.
-18 ezer készpénzben. – mondta a nő kimérten. – Ahogy megbeszéltük. Sanchez óvatosan cipzározta ki a táskát és egy apró vigyorra húzta ajkait, mikor megpillantotta a hatalmas kötegekben álló zöldhasúakat. – Hála nektek, most már lesz mit rábizonyítani O'Kellyre. Azért hozzátok fordultam, mert az FBI-ban is vannak korruptak, William Benettnek már ott is vannak emberei. Ezért nem bízhattam meg senkiben. Az én, és az Amerikai Egyesült Államok nevében is köszönöm a munkátokat. – mért végig mindenkit egytől egyig. – Egy öröm volt veletek dolgozni. – Victoria Flinnt, talán most először látták mosolyogni, de kellemes látványnak bizonyult. Az eddig mindig morcosnak tűnő nő komótosan sétált ki a lakásból, minden tekintetet magára vonva. Bízott benne, hogy már William Benette a markában van és az egész ír maffiát le tudja rendezni és börtönbe juttatni.
-Nos. – tekintett végig csapatán Sanchez. – Ez mind a tietek. – sétált oda a táskához és kivett belőle egy köteget.
-Háromezer mindenkinek fejenként. – szólt közbe Jimmy és a mellette álló Nadiára pillantott.
-Háromezer dollár. – suttogta maga elé Summer kábultan. Végre kezd egyenesbe jönni.