Tiltott vonzódás

105.Fejezet: 2020.01.24.

- Mióta visszajöttünk Párizsból, csak vigyorogsz...minek köszönhető ez? – érdeklődött Lívia, mikor félévzárás napján az utolsó óra előtt is csak vigyorogni tudtam. Nem lehet tagadnom, Márk a lehető legjobbat hozza ki belőlem...mondhatja ezt bárki rózsaszín ködnek, vagy bármi másnak...élvezem, hogy ez a köd ennyire elvarázsol, hogy a rossz dolgok eltörpülnek, amikor csak a férfira gondolok – tehát minden másodpercben.
Tény, hogy elég érdekesen tudjuk megoldani Herczeggel a találkozásokat, viszont próbáljuk a lehető legtöbb időt eltölteni egymással. Ezen a héten igaz, hogy csak 2-szer sikerült találkoznunk az iskolán kívül, mivel – őt is beleértve – minden tanár be volt zsongva, hogy akkor mégis milyen jegyek kerüljenek a félévi bizonyítványokba.
- Csak gondmentes vagyok. – rántottam vállat, barátnőm pedig egy „aha" pillantással díjazott.
A következő pillanatban meghallottuk a becsengő hangját, s miután mindenki bejött az osztálytársaim közül, Márk is csatlakozott az osztályhoz.
- Francia szimbolizmus, szimbolisták. – kezdte, amikor letette a zsebkönyvét az asztalra.
- Nem lehetne ma potya ötöst szerezni? – érdeklődött Bálint „nyalizós-vigyorgó" mosollyal.
- A lehetőség megvolt. Próbálja meg mindenki a lehető legjobbat kihozni magából a következő félévre, tekintve, hogy az már beleszámít a továbbtanulásba is.
- Meglesz a legjobb jegy mindenkinek Tanár Úr. – szólalt meg amolyan „faszt se érdekel a jobb jegy" stílusban.
- Ki a francia szimbolizmus 3 legnagyobb alakja? – nézett körbe kérdőn.
- Rimbaud, Verlaine és Baudelaire. – válaszolt Vanda.
- Rimbaud és Verlaine toxic kapcsolatban voltak amúgy nagyon. – gondolkodott el Zsolti.
- Csak az egyik lelőtte a másikat. – legyintett Bálint.
- A személyeskedést kerüljük.
- Tanár Úr homofób? – tette fel a kérdést Levente.
- Nincs bajom az LMBTQ közösséggel sem. – forgatta szemeit tanárunk, majd folytatta az órát, visszakanyarodva a francia szimbolizmusra.
[...]
Az óra végén Márk az ajtóból még visszafordult, majd kérdést szegezett felénk:
- Eldöntötték már, hogy akarnak-e szerepelni az iskolai farsangon?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Rendben, a jelentkezést leadom. Másfél hét múlva látni szeretném, hogy mit adnak elő.
- Már jövő héten meglesz Tanár Úr! Nem hiába nyertük meg a farsangi versenyt minden évben, mióta idejárunk. – mondta fölényes vigyorral az arcán Bálint, mire a pedagógus bólintott s elhagyta az osztálytermet.
- Elég merész kijelentés volt ez a részedről. – kommentált Vanda.
- Most miért? – tárta szét karját értetlen arckifejezéssel.
- Mert még semmit sem beszéltünk meg, hogy mibe leszünk és hogy mit adunk elő. Te meg már egyből mondod Herczegnek, hogy minden készülőben van.
- Hétvégén összeülünk Tomiéknál és megcsináljuk, mi már beszéltünk erről. – mutatott a hátsó padsorban ülő srácra, de az védekezően felemelte a kezét.
Mondhatni ezt nagyon jól tette, mert mi lányok, ekkor eléggé neki feszültünk a fiúknak.
- Ez nem csak rátok vonatkozik, ebbe nekünk is lett volna beleszólásunk! Mi a faszomra van az osztálycsoport? – morogta Bella.
- Akkor meg azon lett volna a hiszti, hogy miért nem személyesen beszéljük meg! Nektek semmi sem jó! – szállt be a vitába Levente is.
- Srácok, nem lenne jobb, ha inkább tényleg összeülnénk Tamáséknál és eldöntenénk, hogy mit adnánk elő? Még mindig jobb a helyzet, mintha az lenne, hogy nélkülünk döntöttek bármilyen előadásról is. – szólt közbe Lívia, mire kissé csillapodni látszottak a kedélyek.
- És mégis, hogy gondoltátok? Régebben Hajni néni mindig segített nekünk. – szította a feszültséget ismét Tina.
- Hajni néni csak simított a koreográfián, a mi ötletünk volt az is. – pontosított Zsolti.
Szerintem körülbelül fél óra ment el azzal, hogy ellenérveket sorakoztattak fel a többiek minden egyes mondat után.
[...]
- Kész katasztrófa! – döntöttem hátra a fejemet, miközben Márkkal beszélgettünk telefonon. Tekintve, hogy körülbelül 6 órára ér majd haza az osztályozó értekezlet miatt, nem tudtunk a mai napon találkozni, ennek ellenére nagyon édes volt tőle, hogy a szabad perceit is rám áldozta.
- Megoldjátok! Ha meg valamiben nem tudtok közös nevezőre hozni, tőlem is kérheti az osztály a segítséget.
- Márk és a farsangi táncok? – mértem össze a kettőt kacagva.
- Igazad van, kissé nevetséges ez a kombináció. – ismerte be, s hallottam a hangján, hogy mosolygás fogta el őt is.
A következő pillanatban hangos puffanást hallottam.
- MÍRA! – hallottam meg anya sikolyát, mire egyből felpattantam az ágyamról.
- Hanga, mi történt? Mi ez a sikítás? – kérdezte Márk.
- Nem tudom, most leteszem majd később hívlak. – mondtam sietve, s bontottam a vonalat egyből. Kirohantam a folyosóra, viszont ott nem láttam semmit. Amikor a lépcsőhöz mentem láttam, hogy Míra a földön fekszik, anya pedig mellé van borulva.
- Mi történt? – siettem le én is hármasával fogyasztva a lépcsőfokokat.
- Hívd a mentőket! – nézett hátra másik szülőmre anya.
- Későn fognak kiérni! Nekünk kellene bevinni! – szóltam közbe.
- Igaza van Hangának, bevisszük a közeli kórházba! Hívd fel Kristófot! – intézte szavait hozzám családfőnk, majd felvette az eszméletét vesztett nővéremet a karjaiba és kivitte az autóba.
Anya utána sietett a táskájával és a kabátjával, majd pillanatok alatt hallottam, ahogy az autónk elindult.
Azonnal tárcsáztam Kristófot, miközben én is öltözködtem felfelé és reménykedtem, hogy ne essen semmi komolyabb baja testvéremnek.
- Már hiányzom sóg... - kezdett bele a poénkodásba, viszont egyből a tárgyra tértem.
- Míra elájult és anyáék most vitték be a kórházba.
- Mi? Várj, mi történt? Nemrég beszéltem vele, akkor minden rendben volt. – magyarázta, miközben hallottam, hogy készülődik.
- Most történt az egész.
- Felvegyelek? – kérdezte, mire egy „Igen" szócskát hagyott el a szám, majd bontottuk a hívást. Mivel tudtam, hogy Márknak már az értekezlet elkezdődött csak írtam neki egy üzenetet, másrészről meg szerintem a bátyja is értesíteni fogja őt.
Pár perc múlva meghallottam a dudaszót, majd kirohantam és beültem sógorom mellé.
- Csak remélni merem, hogy nincsenek sokan a sürgősségin. – idegeskedtem.
- Ott az a probléma, hogy mindig sokan vannak, pláne ilyen balesetben gazdag időszakban. – kommentálta a férfi.
Amikor a kórházhoz értünk és a sürgősségi részleg felé mentünk megláttuk apáékat, ahogy idegesen járkálnak fel-alá.
- Mondtak már valamit? – érdeklődtem a köszönés után.
- Most vizsgálják. Azt mondta az orvos, hogy nyugodjunk meg...lehet, hogy a kislányom életveszélyben van, hogy tudnék ilyenkor nyugodt lenni? – remegett anya.
Semmi vigasztalót nem lehet ilyenkor mondani, így inkább meg sem szólaltam csak elmentem venni egy kávét a közeli automatából.
Ez valójában a legrosszabb döntés volt tekintve, hogy így is tiszta ideg voltam és minden volt bennem, csak fáradtság nem.
Irritálóan lassan teltek a percek és semmivel sem tudtam elütni az időt.
Mind a négyen csak szótlanul járkáltunk – vagy éppen ültünk – várva azt, hogy mikor nyissák már ki azt az ajtót, ami mögött a nővérem kitudja, hogy min ment keresztül.
2 óra idegőrlő várakozás után végre bemehettünk Mírához, aki betegágyban feküdt, infúzióra kötve.
- Kicsikém! – könnyezett anya továbbra is, miközben a lány fejét simogatta, aki épphogy el nem aludt abban a percben.
- Jól vagyok anya! Nem szabadultok meg tőlem olyan könnyen. – motyogta, majd nevetett fel gyengélkedve.
- Apád humorát örökölted. – morogta anya, apa pedig aligha, de elmosolyodott.
Megkönnyebbülés járta át a testemet, hogy a nővérem él és remélhetőleg minden rendben van vele, hogy egy ájulásról van szó „csak".
Ezt az illúziót döntötte romba az orvos.
- Hogy vagy? – érdeklődött a doki.
- Jól vagyok, viszont az alhasamban, pontosabban a méh... - folytatta volna, amikor az orvos közbeszólt:
- Sajnálom Míra, de a magzat...- jól hallottam, hogy azt mondta magzat?
- Mégis milyen magzatról beszél? Azt akarja mondani, hogy... - rakódott össze Kristóf fejében minden.
- A barátnője állapotos volt.
- Egyszer voltam csak rosszul, semmi más jel nem volt rajtam, a menstruációm is épphogy néhány napja késett, ami normális. Nem lehet, hogy valakivel összetévesztették az eredményeimet? – láttam a nővéremen, hogy próbálja felfogni a történteket, ahogyan én és a szüleim is.
Ezek szerint az a rosszullét nem a reflux miatt volt, hanem...hanem a baba miatt.
- Nézd Míra, az ájulás gyakori tünet a várandós nők körében. Édesanyád szerint legurultál a lépcsőn, ennek következtében a néhány hetes embrió nem élte túl a balesetet. Vannak, akiknél sajnos baleset sem kell és bekövetkezik ez. – magyarázta az orvos.
- Szerintem hagyjuk most kettesben őket. – szólaltam meg, amikor Míra rám nézett egy pillanatra.
Alig tudtam feleszmélni a hirtelen jött információktól és ugyanígy voltak ezzel a szüleim is.
Amikor a váróteremben lévő faliórára néztem az már 7 órát mutatott.
Szükségem van rád, Márk!
3 nem fogadott hívást jelzett a telefonom...mindegyik tőle származott.
- Hanga, jól vagy? – vette fel egyből, miután tárcsáztam a számát.
- Végeztél már az értekezleten?
- Igen, miért? Merre vagy? – kérdésére elmondtam neki a kórház nevét, s azonnal bontotta a vonalat.
10 perc múlva megláttam, hogy a bejárati ajtóban megjelent Ő.
Márk köszönt a szüleimnek, majd felém fordult. Láttam rajta, hogy próbál közömbös lenni, viszont tudtam, hogy nem fog neki menni.
Fordított esetben nekem sem ment volna, sőt még a látszatot sem bírtam volna fent tartani.
- Márk, ha nem nagy kérés hazatudnád vinni Hangát? Pihennie kell. – mondta anya.
- Nem akarom itt hagyni Mírát. – ellenkeztem.
Végül addig győzködtek, míg nehezen, viszont beadtam a derekamat.
Egész úton csendben voltam és a nővérem körül forogtak a gondolataim.
Amikor feljött néha-néha a baba téma – rokonok által – akkor ő mindig óckodva mondta, hogy „a terhesség egy olyan állapot, aminek a részese sosem szeretne lenni".
Eddig viszont...egy csöppséget hordott a szíve alatt, mindössze néhány ideig és még ő maga sem tudott róla. Egyrészt sajnálom őt, hogy baja esett és hogy elvesztette a babát, másrészt viszont láttam rajta, hogy teljesen meglepődött azon, hogy őt és a magzatot egy mondatba vették.
Amikor a házunkba értünk, akkor szólalt meg csak Márk is.
- Készítsek valamit? Vagy szeretnél lefeküdni? – kedves volt tőle, hogy nem kérdezősködött az úton, de nagyon jól esett, hogy amint tényleg kettesben voltunk az érdeklődő énjét mutatta felém.
- Veled szeretnék lenni. – motyogtam, ő pedig szavak nélkül felkísért a szobába. Mivel kétszemélyes ágy volt a helységben, ezért amikor lefeküdtem bátorítottam, hogy ő is pihenjen mellettem.
- Elvetélt. – suttogtam.
- Tudta, hogy várandós? - sóhajtott kérdése előtt.
- Azt mondta, hogy nem...vagyis azt láttam rajta. – pontosítottam magamat.
- Ugye tudod, hogy Míra nem ölné meg a sajátját szándékosan?
- Tudom, de...ő nem akart még babát...mi van, ha soha többé nem esik teherbe? – aggodalmaskodtam.
- Lehet, hogy nem változott volna a gyerek témával kapcsolatban a véleménye. Különben is, volt már olyanra példa, aki abortusz után esett teherbe...semmi sem lehetetlen. – magyarázta.
- Te szeretnél családot? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, amit hangosan ki is mondtam.
- Néhányszor belegondoltam már...viszont még pár évet szeretnék nyugodtan eltölteni. És te, mit gondolsz erről a témáról, 17 évesen? – mosolyodott el, miközben felém fordította fejét.
- Volt egy olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy nem lennék jó példa senki számára sem...viszont a gyerekekkel sosem volt bajom. – rántottam vállat.
- Hidd el, nem okoznál csalódást senkinek sem. – mondata után csak szótlanul feküdtünk az ágyamban. Hallgattuk egymás lélegzetvételét, majd lassan de egymás ölelésében kötöttünk ki és így is töltöttem a nap utolsó emlékfoszlányait...Herczeg Márk ölelésében.