Sötétség. Ez az egyetlen dolog, amit látok. Meghaltam volna? Egyáltalán, hol vagyok és hogyan kerültem ide? Nem emlékszem semmire...
Felálltam a nyirkos fekete földről (már ha ez egyáltalán föld volt) ahol eddig feküdtem és a semmibe bámultam. Elindultam az egyik irányba hátha kilyukadok valahol, de semmi. Pár percet sétálhattam csak, ami egy örökkévalóságnak tűnt...aztán meg álltam. Semmi mást nem láttam a nagy feketeségen kívül, ami meglepően nyugtatóan hatott rám. Ha csak ez a szimpla üresség van a halál után nekem bőven megfelel. Nincs több óriás, nincs több szenvedés, nincs több halott családtag... Csak én és a nyugalom.
Visszafeküdtem a földre (?) és lehunytam a szemeimet. Ez az. Ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Az örökké tartó nyugalom.
-&~˝ß¤đ€!
Kipattantak a szemeim és azonnal felpattantam az ismeretlen hang hallatán. Ennyit a nyugalomról...
-Hahó?! – kiáltottam fel rekedtes hangon.
A hangom visszhangzott a nagy ürességben, ami kissé frusztráló volt. Vártam, hogy az a valami vagy valaki ismét megszólaljon és ez pár perc után be is következett.
-ߡ˘ŁĐ¤¸!
-Itt vagyok! – kiáltottam fel ismét. – De...nem értelek!
Ezt követően hatalmas csend. Eddig valami oknál fogva vágytam erre a csendre és nyugalomra, most viszont feszengtem tőle. Talán az miatt a valaki vagy valami miatt, ami azokat a furcsa hangokat adta ki.
Talán fél óra is eltelhetett (vagy talán több is) mire annyi bátorságot vettem magamon, hogy elindultam. Hogy merre? Arról fogalmam sincs... Valahol mélyen tudtam, hogy a hangot keresem, vagyis keresném, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy hol találhatom meg a nagy semmi közepén.
Körülbelül a tizedik lépés után megpillantottam a távolban valamit. Hunyorítanom kellett, ugyanis olyan messze volt, hogy alig lehetett látni, de a sötétségben szinte mégis kiszúrta a szememet. Egy nagyon-nagyon apró fehér pont volt. Mindegy minden alapon elindultam felé. Azt hittem csak hallucinálok és a kis fény pöttyöt csak beképzelem, de ahogy egyre közelebb és közelebb értem az egyre nagyobb lett.
Mikor odaértem az a pont már inkább egy gömbre hasonlított, ami kissé nagyobb volt, mint a fejem. Körbe jártam többször is, de nem volt benne semmi érdekes azon kívül, hogy a talaj fölött lebegett. Elgondolkodtam azon, hogy vajon most mit kellene csinálnom. Érjek hozzá? Szagoljam meg? Ráköpjek? Miközben több ilyen hülyeség átsiklott az agyamon sóhajtottam egy hatalmasat, mire a gömbből fehér villámok törtek ki, amik belecsapódtak a talajba. Legszívesebben sikítva elrohantam volna, hogy nehogy véletlenül megpörkölődjek, de a lábam egyszerűen nem mozdult. Hiába próbáltam rávenni magam, hogy elfussak...nem ment. Ott álltam a fényes gömböt nézve és arra vártam, hogy az egyik fénycsóva eltaláljon és vége legyen mindennek, de...de ez nem történt meg. A villámok csillapodni kezdtek majd szép lassan megszűntek. Azt hittem ennyi lesz az egész és végre vége ennek az őrültségnek, de akkor újra meghallottam a hangot, ami egyenesen mögülem jött. Azonnal megfordultam és abban a pillanatban megfagyott az ereimben a vér. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni és alig kaptam levegőt.
Noah...Noah állt előttem furcsa fehér köpenyt viselve. A karján volt egy piros szalag valamilyen sokágú csillaggal díszítve. Még soha nem láttam még csak ehhez hasonló öltözéket vagy címert sem ezért felmerült bennem, hogy talán csak hallucinálok, vagy egyszerűen csak álmodom az egészet. De...valahogy mégis olyan valóságos volt. Pláne amiért aggódó tekintettel vizslatott és talán, mintha maga sem hitte volna el, hogy életben van és lát engem.
Nem kellett eltelnie sok időnek, mintha észbe kapott volna, felém rohant és amint elém állt azonnal átölelt. A könnyeim abban a pillanatban eleredtek. Tudtam! Tudtam, hogy ez nem egy álom! Ez a valóság és a bátyám él! Érzem őt. Érzem őt ahogy átölelem és magamhoz szorítom. Rettentően sokáig szorongattam volna még, de ő pár másodperc múlva eltolt magától és hatalmas komolysággal a szemembe nézett. A könnyeim még mindig folytak és ijedten bámultam bele az öt éve meghaltnak hitt bátyám égszínkék szemeibe.
-*Đß&<{ס§!
Ismét ledermedtem. Szavak helyett valamilyen halandzsát hallottam a szájából. Nem értettem semmit, de arra rájöttem, hogy ő volt az, aki az elején szólongatott engem. Tudtam, hogy ismerős volt az a hang, de nem gondoltam volna, hogy az övé.
A szájából megállás nélkül ömlöttek a szavak, amiket egyáltalán nem értettem. Próbáltam volna szólni, hogy lassítson, de annyira mondta és mondta, hogy inkább csak nagyokat pislogtam rá a könnyes szemeimmel. Szinte úgy tűnt, hogy soha nem akarja abbahagyni ezért próbáltam eltolni magamtól a kezeit, amivel a vállamat szorította, de nem engedett.
-N-Noah... Noah elég! – kiáltottam rá, mire összehúzott szemöldökkel abbahagyta a beszédet. – Nem értem. Egyáltalán nem értem, amit mondasz.
Oldalra biccentette a fejét és pislogás nélkül meredt rám. Először csak szemeivel vizslatott aztán újra belekezdett, de mintha lassabban mondta volna, mint előbb. Tehát ő érti, amit mondok...
-Noah! Nem azt nem értem, amit mondasz, hanem egyáltalán nem értelek! Egy teljesen más nyelven beszélsz!
Szemei tágra nyíltak, a szája pedig tátva maradt. Úgy tűnt, mintha nem hinne nekem. Egyáltalán nem értette, hogy miért mondok neki olyat, hogy más nyelven beszél. Legalábbis ez jött le az arcáról.
Hirtelen mindkét kezével rászorított a vállaimra majd ide-oda rángatott és ordítva újra belekezdett. A szorítása rettenetesen fájt, és ahogy belenéztem a szemébe láttam, hogy azok szinte izzanak a dühtől. Úgy tűnt rettenetesen dühös, amiért nem értem a szavait. Minden egyes mondatnál (már ha azok voltak) egyre jobban megszorított, mire nem bírtam tovább és pofán vágtam. Az ütéstől hátra tántorodott és meglepve kapott az arcához.
-Fájdalmat okozol!! – üvöltöttem rá miközben a könnyeim újra potyogni kezdtek. – Értsd meg, hogy nem értelek!! Az Istenit, fogalmam sincs, hogy mit akarsz mondani!! ELÉG MÁR!!!
A hangom visszhangzott a hatalmas ürességben, ami kissé megijesztett, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt megrémültem. Miután abbahagytam az ordítozást a fehér gömbből is előtört egy hatalmas üvöltés, ami nem emberi volt. Noah azonnal félre rántott a gömbtől, ami elkezdett sárgulni és ismét villámokat kezdett el szórni.
A bátyám szembefordított magával majd aggodalommal teli arccal meredt rám, ami miatt majd meghasadt a szívem. Annyi minden lett volna, amit mondani akartam neki. Kérdésem is több száz lett volna hozzá, de semmit sem tehettem. Éreztem, hogy baj közeledik méghozzá óriási és ezt ő is tudta. Könnyekkel küszködve magához ölelt, majd amikor becsapott mellénk egy sárga villám azonnal eltolt magától és az ellenkező irányba mutogatott. Tudtam mit akar. Azt akarta, hogy fussak. Fussak el a gömbtől, ami már teljesen sárga lett, fussak el a kérdések elől és fussak el tőle is. De ez annyira nehezen ment. Mi van, ha nem látom többet? Hogy mondjam el neki, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire szeretem? Hogy kérdezzem meg tőle, hogy mi történt vele és miért nem tért vissza? Hogyan...?
A gömbből hirtelen egy hatalmas szőrös kéz nyúlt ki, ami felénk kapott, de Noah azonnal elrántott a kéz elől így mindketten a földre zuhantunk.
-Mi...Mi a fene ez? – néztem a hatalmas kezet, amihez már egy kar is társult.
A bátyám azonnal felrántott a földről majd egyre kétségbeesettebben mutatott a másik irány felé.
-Nem megyek el nélküled! – kiáltottam rá könnyes szemmel. – Nem hagylak itt! Bajod esik!
Noah a fejét rázta. Mintha azt akarná mondani, hogy nem lesz semmi baja, ha itt hagyom...
A gömbből egy másik kar is kinyúlt felénk, amit ismét sikerült kikerülnünk. Ha ez így megy tovább egy egész, hatalmas szőrös valamit fogok látni, ami biztosan el fog pusztítani.
Ránéztem a bátyámra majd zokogva a nyakába borultam és talán utoljára, de megöleltem. Azonnal visszaölelt majd szinte kirobbantam a szorításából és elkezdtem futni abba az irányba, amerre mutatott. A könnyeimtől alig láttam, de ahogy hátra pillantottam láttam, hogy az ő könnyei is eleredtek, de mosolyogva figyel engem, ahogy távolodom tőle. Nem érdekelte, hogy a szőrös karok ott hadonásznak és bármikor elkaphatják. Ő csak engem figyelt és azt várta, hogy végre biztonságba kerüljek. De...hová kellene futnom? Hol van a biztonság? Nem látok semmit csak a nagy, távolba nyúló sötét-
A lábam előtt hirtelen megjelent egy hatalmas fekete lyuk, amit már nem tudtam kikerülni így fejjel előre zuhantam bele. A lyuknak nem láttam az alját, ami megrémített és még jobban zokogni kezdtem. Tudtam, hogy most fog elérni a halál, amire egyáltalán nem készültem fel és rettenetesen félek tőle. Behunytam a szemeimet és fohászkodtam a fentiekhez, hogy segítsenek rajtam. Soha életemben nem féltem még annyira, hogy elkezdjek imádkozni. Őszintén szólva sosem hittem a fentiekben. Édesanyám kiskoromban mindig arra kért, hogy elalvás előtt mindig mondjak el egy imát. Tizenöt éves koromig mindig is úgy tettem. De amikor a szüleim meghaltak és Noah eltűnt úgy éreztem már nincs miért fohászkodnom. Így éjszakánként szép lassan abbahagytam az imádkozást és már a fentiekbe vetett hitemet is elvesztettem. Viszont most, hogy találkoztam Noah-val és tudom, biztosan tudom, hogy ez a valóság és életben van újra elkezdett bennem felcsillanni a remény sugara. Ha ezt túlélem, amit erősen kétlek, megígérem, hogy minden éjszaka újra el fogom mondani azt az imát, amit édesanyám tanított nekem.
-Álom, álom, édes álom,
Nyugodj az én szempillámon.
S amíg zárva lesz a szemem,
Légy mellettem én Istenem!
Ezt az imát legalább háromszor elismételtem egymás után, amikor is hirtelen fölöttem megjelent egy pici fehér fényfolt. Megijedtem tőle ugyanis azt hittem ez is sárgává fog változni és újra meglátom majd benne azokat a hatalmas szőrös kezeket. De nem így történt. Ahogy a fényfolt mellém ért akkora lett, mint egy szemgolyó és tisztán láttam benne Noah-t, ahogy rám mosolyog. Aztán...megláttam a szüleimet és magamat kislányként, amint éppen összeölelkezünk. A könnyeimet törölgetve elmosolyodtam és magamhoz öleltem a kis gömböt, amivel tovább zuhantam a sötétségben.