Jimin szemszöge.
A szemeim fájdalmas lassúsággal nyílnak fel, de hiába is kapom meg a szemem világát egy idő után, még így is sok időbe telik mire zúgó tudatommal felismerem a félhomályos szobát, melyben eddig pihentem. Bár ehhez talán az is hozzátartozik, hogy az utóbbi időben nagyon ritkán is jártam itt, így mondhatni elszoktam tőle. Jungkook szobáját, mint mindig, most is belepi a kellemes, mégis férfias illata, annak ellenére is, hogy a helység tulaja nem tartózkodik velem itt. Sőt, senki sem, teljesen egyedül vagyok bevackolva a nagy franciágya közepére.
Habár a testem több pontja is fájdalmasan jelez a mozgás ellen, én mégis ülésbe tornázom magam amikor teljesen felébredek, hogy kicsit jobban körülnézzek, mert őszintén szólva eléggé meglep, hogy itt vagyok. Valószínűsítem, hogy valamikor a verésem során elájulhattam és nyilvánvalóan Taehyung hazaszálított engem, vagy legalábbis valaki segítségével tette mindezt. Nagyon reménykedem benne, hogy ha az utóbbi történt akkor nem a szüleit kérte, mert iszonyatosan égne a fejem, ha tudnának rólam micsoda szerencsétlen is vagyok, akit rendszeresen bántalmaznak. Most ráadásul nagyon is. Nem tudnék a szemük elé kerülni, elég félelem nekem az is, hogy vajon Taehyung hogy reagált minderre és vajon hogy is van Ő jelenleg.
Ahogy kitakarózom, észreveszem hogy mindkét kezemet egy óvatos kötés borítja, a ruháimat pedig levették rólam, és egy bő, fekete melegítőnadrágra és egy hasonlóan laza, piros pólóra cserélték. Ahogy teljesen lekerül rólam takaró, feltűnik hogy a lábaimra két piros, bundás zoknit is felhúztak, amik kétséget kizáróan Tae tulajdonai, szóval egészen biztos vagyok benne, hogy Ő öltöztetett át, és gondolom a sebeim ellátását is neki köszöhetem. Mérget vennék rá, hogy szegény nagyon megijedt amikor látta a verésemet, és nem lennék meglepve ha nagyon maga alatt is lenne most, hiszen már attól rendesen kikelt magából mikor először meséltem neki a rendszeres zaklatásomról. El sem tudom képzelni mi járhat a fejében jelenleg, így mielőbb szeretném Őt megtalálni, hogy egyrészt csekkoljam az állapotát, másrészt hogy megköszönjem, hogy segített nekem. Csak abban reménykedem, hogy Jaebum és Jackson Őt nem bántották.
Komótos léptekkel hagyom el Jungkook szobáját, ugyanis minden lépésemre fájdalom cikázik végig az egész testemen, néhány ponton erősebben is, így nem igazán kellemes a mozgás. Szerencsémre a barátom szobája alig pár lépés, amit bár nagy szenvedésekkel, de ügyesen leküzdök. Nem fáradok azzal hogy kopogtassak, helyette egyből benyitok a helységbe, ahonnan beszélgetés tompa hangja szűrődik ki, belépve viszont az állam valahova a földre a pottyan az engem fogadó látványtól. A legjobb barátom az ágya háttámlájának vetett háttal ül szembe pontosan Jungkookkal, aki az ágy másik végében hasal és az érkezésemkor éppen nagy vigyorral hallgatja Taehyung mesélését. Amint Ők is észreveszik érkező valómat -mely szószerint megfagyott az ajtóban- mindkettejük arca felragyok és azonnal felém fordulnak nagy mosolyukkal.
- Minnie! Felébredtél? Hogy érzed magad? - érdeklődik azonnal TaeTae, miközben Jungkook feltápászkodik az ágyáról és szó nélkül felém indul. Én csak tátogok, mint egy béna hal a döbbenet miatt, és bár értékelem az aggódalmát, nem tudok elmenni a tény mellett hogy ők egy légtérben tartozkodnak és nemhogy nem ölik egymást, de még mosolyogva beszélgetnek is. Mosolyogva! Talán álmodom még vagy mi a fene?
- Minden rendben Picur?
Jungkook két, nagy tappancsa közé fogja a pofimat, majd feljebb is emeli a fejem, hogy egyenesen az érdeklődő, aggodó szemeibe nézhessek. Próbálok kisajtolni magamból valamiféle választ, de csupán csak egy apró "nem" ingatására telik, amire a párom tekintete ijedté válik.
- Fáj valahol?
- Igen, de... - makogom halkan, éppen elmondva, hogy jobban aggaszt az Ő helyzetük, mint a saját fizikai állapotom, de ide már nem érek el, mert a testvérpár mindkét tagja a szavamba vágva kezd el beszélni, teljesen felpörögve.
- Hívom anyáékat, hogy ilyenkor mi a teendő! - mondja Tae, majd már pattan is fel az ágyról, hogy a szobaajtó felé igyekezzen, miközben a párom közli, hogy Ő addig megnézi a kötéseimet, hátha valamelyikkel gond van és keres nekem fájdalomcsillapítót. Lassan pörgő, éppen csak felébredt agyam szinte fel sem fogja a történéséket, de annyira azért sikerül jutnom, hogy meg kellene őket állítanom, mert azért nem fogok meghalni, annak ellenére sem hogy valóban vannak fájdalmaim. Na, meg tényleg érdekel mi van velük, így kicsit hangosabban, de hangomból egyértelműen értetlenséget sugárzóan kérdezek rá végül az engem marcangoló kérdésre;
- Ti mikor lettetek újra jóban?
Kérdésem hallatán mindkét fiú megáll a mozgásban és először rám néznek, majd megosztanak egy értetlen pillantást, ami aztán nagy mosolyokba és vidám tekintetekbe fordul, amivel egyáltalán nem segítenek zavarodott mivoltomon.
- Gyere Kicsim! - pusmogja Jungkook kedvesen, majd összekulcsolja a kezeinket és az ágyhoz vezet, ahova lehuppan majd engem is maga mellé ültet. Tae követ minket, aztán pedig a szabad jobbomra foglal helyet, közelebb eső kezét pedig a távolabbi vállamra simítja, így ölelve engem lazán az oldalához. - Szóval, a helyzet az hogy sikerült Taehyunggal megbeszélni ezt a dolgot. - mondja kertelés nélkül a szemeimbe, melyek döbbenten kerekednek el a hallottak után. Alig tudom megfogalmazni a gondolataim és az érzéseim melyek erre az egy mondatra megfogalmazodnak bennem, így csak döbbenten meredek továbbra is a szinte fekete szembogarakba. Keresem a szavakat, melyek nehezen kerülnek a nyelvemre, de azért kis hallgatást után sikerül magam szóra bírni;
- De...hogyan? És mikor? - suttogom zavartan, mert ezer meg ezer kérdés van a fejemben, annak ellenére is hogy menthetetlenül boldog vagyok ennek hallattán. Végre újra visszaállt volna köztük a béke?
- Amikor láttam hogy bántanak, elmondhatatlanul megijedtem és nagyon tehetetlennek éreztem magam. Azt éreztem elbuktam, mint a barátod és bajod fog esni, mert én nem tudok segíteni neked. - kezd bele Taehyung, végig lehajtott fejjel mesélve, de itt tart egy kis szünetet, és felemelve a tekintetét Jungkookra helyezi át azt. - Aztán megjelent Kook és olyan volt, mint még soha korábban. Teljesen....más volt. Csak az érdekelte te hogy vagy, hogy téged megmentsen és meg is tette ezt. - itt kedvesen elmosolyodik és újra a szemeimbe néz. - Beláttam, hogy hibáztam, amikor azt feltételeztem hogy ártalmas neked ez a kapcsolat és kértem Kookot hogy beszéljük meg, aki szerencsére megbocsájtott nekem.
- És TaeTae is nekem. - fűzi hozzá Jungkook a másik oldalamról, így újra felé nézek, de csak egy röpke pillantra, mert az öcse ismételten hozzám címzi a szavait.
- Minnie, meg tudsz nekem bocsájtani? Borzasztó barát és a testvér voltam, és bár a bátyjámat visszakaptam, nagyon szeretnélek téged is vissza.
Taehyung hangja szinte sírós és szemei is pontosan ezt a szomorúságot tükrözik felém, amitől a szívem meghasad. Bár valóban haragudtam rá kicsit, hogy így figyelmen kívül hagyta Jungkookot és azt hogy én egyébként boldog vagyok a bátyja mellett, most hogy Ők is rendezték a nézeteltérésüket és tőlem is bocsánatot kért, képtelen vagyok tovább tartani köztünk a "haragot". Ezért minden felesleges szót mellőzve, egyszerűen a barátom nyakába vetem magam és szinte nem is finomkodva, fittyent hányva testem fájó pontjaira szorítom Őt magamhoz. Először azt hiszem kicsit meglepem a hirtelen válaszommal, mert nem is ölel vissza, bár ez nekem nem szegi kedvem. Amikor viszont megteszi, azt hiszem, még erősebben is fonja körém a karjait, mint én.
- Annyira szeretlek Minnie! - pusmogja TaeTae, amitől butus mosoly szalad végig az arcomon.
- Én is téged Tae!
Idilli pillanatunkat csupán egy torokköszörűlölés zavarja meg, mely a balomról érkezik. Egyszerre válunk el egymástól hogy a hang felé fordulhassunk, ahol Jungkook ül nagy vigyorral a helyes képén, összefont karokkal a mellkasa előtt.
- Nagyon megható ez a pillanat, de ki szeret engem? - kérdezi csintalan félvigyorral, miközben széttárja a karjait. Taehyung és én megosztunk egy gyors pillantást, majd mindegyikünk nevetésben tör ki, Jungkook bugyutaságán. Ezután, mintha csak egymás gondolataiban olvasnánk, egyszerre vetjük magunkat a fekete hajú karjai közé, aki kissé hátrébb billen a lendületünktől, de természetesen amint visszanyeri az egyensúlyát, nevetve fonja körénk izmos karjait. Tae és én egymás felé fordulunk, miközben mindkettőnk pofija Jungkook mellkasán pihen, mely kellemesen rázkódik mély nevetésétől. Barátom csupafog, boldog vigyora szinte beragyogja a szobát, én pedig úgy érzem, hogy a mai nap minden fájdalma ellenére, hosszú idő idő óta ez a legboldogabb pillanatom.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szükséges személyesen intézni? - hadarja Jungkook miközben szinte futólépésben igyekszik tartani velem a lépést, ami igazán meglepő teljesítmény az én apró lábaimtól, de a késés nagy úr, én pedig baromira késében vagyok.
- Igen. - vágom oda rá sem pillantva, mert jobban leköt hogy körbenézek az úton, mielőtt átbaktatok a zebrán. A túloldalon már alig pár méterre a kávézó vár, ahol Yoongival lesz találkozóm.
- Szerintem egy telefonhívás is megtette volna. - morogja Jungkook, aki amióta csak tudomást szerzett az ötletemről, azon van hogy lebeszéljen róla. Mostanra eljutott oda is, hogy otthon szinte mindennel feltartott, hogy legalább elkéssek, amivel kis híján sikerrel is járt, így a kényelmes tempós ide sétálásomból futás és gyors lépések lettek. Csak kicsit szerettem volna letépni a fejét, persze puszta szeretetből.
Ahogy biztonságosan átérünk az úttesten, egyből megtorpanok és felé fordulok, Jungkook viszont erre látszólag nem számít, mert nekem csapódik, a lendületétől pedig csak az ment meg, hogy a reflexei jobb szinten állnak, mint a kedvessége Yoongi iránt. Felkarjaimra fogva tart szorosan, majd mikor meggyőződik, hogy nem fogok a fenekemre huppanni, óvatosabbra veszi az ujjai szorítását.
- Figyelj, Kook. - kezdek bele egy nagy levegővétel után, miközben párom izmos mellkasára simítok, melyet téli kabátja fed el a hideg elől. - Tudom, hogy nem a szíved csücske Yoongi, de...
- Az nem kifejezés. - morcogja közbe vágva, durcás képe pedig a haragom ellenére megmosolyogtat, így nem is tudom elrejteni a jó kedvem, miközben kis tenyeremet a szájára tapasztom, hogy elcsendesítsem a további megjegyzésektől.
- De én tartozom neki ennyivel. - folytatom figyelmen kívül hagyva a kommentárját. - Kedvelem Őt, ezt meg kell értened. - nézek rá esdeklőn, de ahogy haragosan felhúzza a szemöldökét, érzem, hogy nem igazán értékeli a fogalmazásom.- Mint egy barátot. - javítom ki magam, miközben átvezetem a kezem a szájáról a pofijára, amit meg is cirógatok. - Egy barát pedig bőven megérdemli a tisztességes magyarázatot.
Látom, hogy vacilál a döntésén, és valahol meg is értem, hogy neki ez egy nagy kérdés. Elengedni a szerelmed a sráccal, akivel randizott, és akivel történesen nem vagytok egymás kedvencei. Hát nehéz, ezt aláírom. De bízom abban, hogy megérti az én szemszögemet is. Yoongi a végsőkig várt rám és védelmezett, így legalább annyival tartozom neki, hogy elmesélem Jungkookkal az egész történetünket, bízva abban, hogy így megérti miért is húz inkább hozzá a szívem. Ha pedig el nem is tudja fogadni, de legalább nem hazudok tovább, ez nekem pedig éppen elég.
Jungkook hatalmasat sóhajt, mielőtt a tenyereit az arcom két oldalára tapasztja és lehajolva szinte megszűnteti arcaink között a távolságot.
- Elfogadom az érvelésed. De ha bármi van, azonnal gyere ki, oké? Itt foglak várni.
- Rendben van! - ragyogom neki boldog mosollyal, amit Ő egy szemforgatással díjaz, mielőtt egy szenvedélyes csókba invitálna.
A nehézkes elválás után céltudatosan indulok a hangulatos kis kávézó felé, ahova belépve azonnal az orromba csúsznak a kellemes illatok. A szemeim szinte rögtön megakadnak Yoongin, aki az egyik ablak melletti asztalnál ül és egy kávét kortyolgat, miközben a telefonján pötyög egy kézzel. Kicsit ahogy így már élőben látom belém kúszik a félelem, de igyekszem ezt legyűrni és a Jungkooknak is mondott beszédemre fókuszálni. Veszek egy utolsó nagy levegőt, majd beletőrlöm a nacimba az izzadós tenyereim és megindulok felé. Ahogy megtoppanok az asztalánál, azonnal felnéz rám, és arcán kedves mosoly terül el.
- Szia Jimin!
- Szia!
Ahogy én is viszonzom a gesztust, lassan kihúzom a székem és helyet foglalok pontosan vele szemben. A lábam kicsit jár az asztal alatt, ujjaim pedig annak tetején táncolnak ismeretlen, zavart ütemre, ami egy idő után Yoongiból hangos kacajt csal ki. Felemelem ideges tekintetem, ami összefónodik az Ő vidám barnáival, miközben a megállíthatatlan ujjaimra simítja a tenyerét.
- Nincs semmi gond, Jimin. Csak kezdj bele, oké? Én nem sietek. - mosolyog rám bíztatóan, ami végül engem is megnyugtat. Tudja, hogy miről fogunk beszélni, Ő mégis olyan nyugodt és türelmes, amire egyáltalán nem is számítottam. Nagy levegőt veszek, és amíg kicsit megszorítom az enyémeket tartó ujjait, belekezdek a történetünkbe.
- Szóval? - kérdezem kissé elnyúltan csendülve. Nem is akarom és sajnos nem is tudom leplezni, hogy borzasztóan ideges vagyok a várt fogadtatás miatt. Hogy is ne lennék, amikor Yoongi ilyen kifejezéstelen arccal néz engem? Amennyire kedves és megnyugtató volt az elején, most a hallgatása annyira feszít szét belülről.
- Szóval? -ismétel engem, majd amikor erőtlenül bólintok, mint egyfajta megerősítésképpen, Ő legnagyobb meglepetésemre halványan elmosolyodik, de mégsem válaszol.
-Nem mondasz semmit? -unszolom egy kicsit. Igyekszem visszafogni magam, de az idegesség szinte felőröl belülről, és nagy önuralomra van szükségem, hogy ne rágcsáljam zavartan az ajkaim, vagy csináljak más furcsa megmozdulást, hogy levezessem ezt az érzést.
Yoongi végül egy nagyot sóhajt, majd megrázza kissé a fejét.
- Hát, hogy őszinte legyek, nem igen tudok mit mondani erre. - mosolya egyre csak halványul és erőltetettnek tűnik, ami nem igazán nyugtat meg. De legalább nem kimondottan mérges, ez mindenképpen értékelendő. - Nyilván sajnálom, hogy esélyünk sem lehetett, de úgy látom ezek szerint megvagytok Jungkookkal. Bár azért Kookhoz lenne egy-két szavam.
Yoongi mosolya itt már végleg eltűnik az arcáról, és hátradőlve összefonja a karjait a mellkasa előtt. Természetesen megértem a reakcióját, hiszen TaeTae sem reagált a legjobban arra, hogy Jungkook részt vett az ellenem szóló mindenféle negatív dologban, de mindez már a múlt. Nem szeretném, hogy nehezteljenek rá, de persze azzal is tisztában vagyok, hogy idő kell ehhez. Nekem is kellett. Ennek ellenére mégsem szeretnék feszültséget generálni, vagy a továbbiakban is harcolni bárkivel.
- Kérlek inkább ne legyen. - pillantok rá esdeklőn, hátha ez még meghatja. - Tényleg szeretném lezárni ezt végre.
- Megértelek.
Yoongi bólintásával egyszerre rezdül meg az asztalra helyezett telefonom is, amire rápillantva látom, hogy Kook küldött nekem egy üzenetet.
- Jungkook? - kérdezi Yoongi egyből, miközben én magamhoz veszem a mobilom, hogy megnézzem mit írt, bár megvan a sejtésem. Csodálom azt is, hogy nem jött be, hogy elmondja. Képes rá. Hümmögve erősítem meg kérdését, majd a következő pillanatban már a szememet forgatom, ahogy olvasom a rövid kis üzenetet, amit a párom írt nekem.
"Na kisírta már magát, hogy nem lehetsz az övé?"
- Türelmetlenkedik? - hallom az újabb kérdést, ami inkább kicsit csipkelődő, mintsem valóban érdeklődő. Leplezni sem tudja, mit érez Kook iránt és ez nagyon bánt.
- Úgyis mondhatjuk. - zárom le végül a mobilt, aztán az ölembe ejtem azt.
- Akkor jobb, ha megyünk. - mosolyog rám ismét kicsit erőltetetten, én pedig bólintva értek vele egyet, így végül együtt emelkedünk fel a székről. Jobb ha mielőbb lezárjuk ezt, mert érzem, hogy a szívemet marcangolja a sok negatív érzés, amit szereztem a beszégetésünk alatt, de előtte semmiképpen sem szeretném mutatni egyiket sem. Úgy érzem, nem érdemlem meg a jóságot, amit Yoongi ad, azok után ahogy viselkedtem vele.
A kijártnál végül maga elé enged, majd nyitja előttem a kávézó ajtaját, hogy aztán utánam Ő is kilépjen, a hűvös, mégis békés, téli időbe búrkolt város forgatagába.
- Köszönöm még egyszer hogy találkoztál velem. Ha mégis meggondolod magad, akkor mindenképpen keres.
Yoongi a karomra simít, én pedig csak félszegen mosolygok és inkább nem is reagálok a kérésére, mert nem tudnék úgy hogy ne bántsam meg vagy Őt vagy magamat még jobban. ÁÉppen ez miatt is, kicsit kínosan feszengek, mert nem tudom hogy köszönjek el tőle, de végül Ő megoldja ezt ahogy közelebb lép hozzám és váratlanul, óvatosan magához ölel. Nem tart az egész pár másodpercnél tovább, és még visszaölelni sincs időm, már el is távolódik tőlem, amit értetlenül figyelek, de közben megértem és hálás is vagyok érte. Yoongi arca kissé fájdalmasnak hat, de ezt szerencsétlenül próbálja leplezni ismét egy kedvesnek szánt mosollyal.
- Akkor majd találkozunk még. Vigyázz magadra Jimin! - hadarja el végül, mielőtt bármit is mondhatnék, amivel enyhíthetném a fájdalmát, vagy az enyémet.
Ismét szólni szeretnék, de Yoongi ismét megelőzve int egyet, majd a válaszomat meg sem várva sarkon fordul és megindul, minden lépésével egyre távolabb kerülve tőlem. Ahogy távolódik tőlem, úgy értem meg egyre inkább, hogy mi volt a nehezményes érzés az arcán, amiért a bűntudat még erősebben ostromolni kezd, mégis tudom, hogy így volt rendjén. Tartoztam ezzel neki, és tudni kellett, hogy Jungkookot szeretem. Mert így volt; a szívem csakis az ex-zaklatómhoz húzott. Mégha ezzel fájdalmat is okozok neki most.
- Minden rendben Picur? - Jungkook érdeklődő és egyben aggodó hangja alig ér el hozzám, csak úgy mint a felkaromra simuló tenyereinek érintése, mely ütemesen jár fel és le. Felpillantok rá, de ahogy találkozik a tekintetünk még inkább hatalmába kerít a bűntudat. Ezt tompítván azonnal a mellkasához bújok, karjaimmal pedig szorosan ölelem a derekát, hogy a lehető legközelebb vonjam Őt magamhoz. Tudom, hogy aggódik, érzem az óvatos mozgásából, mellyel viszonozza a tettem, és abból is, ahogy ismételten azután érdeklődik, hogy jól vagyok-e. Nem válaszolok, nem reagálok, egyszerűen csak szavak nélkül tudatom, hogy nem vagyok jól.