Jimin szemszöge.
Három hét. Ennyi telt el a nagy lebukásunk óta és magabiztosan, mindent kétséget kizáróan kijelenthetem, hogy a helyzet egy szemernyit sem változott, sőt inkább csak rosszabb lett. A januárt már lassacskán magunk mögött hagytuk, de csak az idő lépkedett el felettünk ilyen sebesen, mi ugyanúgy egyhelyben toporogtunk, egy millimétert sem mozdulva egyetlen irányba sem. Az elején nem is nagyon mertem még Taehyung szeme elél sem kerülni, mert hiába mondta el vagy ezerszer egy nap, hogy rám nem haragszik, nekem még is eszméletlenül égett a fejem minden egyes találkozásunk alkalmával. Bárhogyan is állt a jelenlegi helyzet, én ugyanúgy, ha nem jobban bűnősnek éreztem magam abban, hogy félrevezettünk mindenkit, és mégha a múltunk alól ki nem bújhattunk, de reménykedtem, hogy ők is "megbírkoznak" vele, ahogy mi is tettük.
Nos, ez nem történt meg. Bár én teljes amnesztiát kaptam a legjobb barátomtól, Jungkook létezéséről nagyjából tudom mást sem akart venni. Az első napokban Jungkook még igyekezett észérvékkel hatni a testvérére, de aztán inkább már csak bosszantotta, hogy Tae törthetetlen elszántsággal hagyta Őt figyelmen kívül. Amikor pedig én is végre erőt vettem magamon és megpróbáltam a párom segítségére lenni a békítési folyamatban, Tae már kezdett rám is berágni, csakúgy mint az első napon. Úgyhogy inkább a végére már csak csendesen hagytuk az egészet és megmaradtunk abban a fasírtban, amiben eddig is.
- Mi a baj, Kicsim? - Jungkook hangja visszaránt, ahogy derekam köré fonja a karjait és a mellkasával a hátamnak simul. Fejét a vállamra támasztja és Ő is kifelé kezd bámulni az ablakamon, ahogy én is teszem, már kitudja mióta.
- Csak Taehyungon gondolkozom. - sóhajtom fáradtan, miközben a hasamon pihenő kezeire csúsztatom a sajátjaim. - Hiányzik.
- Nekem is, de annyira makacs amire egyáltalán nem számítottam. Egyszerűen képtelen meghallgatni minket is, pedig rólunk van szó. - panaszolja Jungkook, én pedig sajnos teljesen egyet tudtam érteni vele.
- Mit kellene tennünk? - kérdezem halkan, miközben még inkább belebújok az ölelésébe, hogy vigaszt találjak. Hogy őszinte legyek, mostanában már mindenféle ötlet megfordult a fejemben, hogyan oldhatnánk meg ezt a problémát, köztük olyanok is aminek a puszta gondolatában is belefájdult a szívem. Ennek ellenére tagadhatatlanul többször is méláztam olyan ötleteken, mint például hogy szakítok Jungkookkal, vagy tényleg megfogadom a tanév eleji tervem és anyáék után megyek. Hisz végül is miattam van ez az egész, nem? Talán ha kivonom magam az egyenletből egyszerűen megoldom az egészet. De hogy őszinte legyek, még a puszta felvetéstől is erős marok szorongatja a gyomrom, amitől egyszerűen félek hogy a szerényke reggelim is kidobom, amit Jungkook olyan nagy szívvel készített.
Mióta ugyanis összemarakodtak a testvérével, zömében csak nálam voltunk, Jungkook többször ott is aludt vagy ha nem, akkor nagyjából az egész napot ott töltötte. Tegnap éppen az itt alvásra tette le voksát, így ma együtt jöttünk suliba is. Egész nap telefonos üzenetek formájában tartottuk a kapcsolatot, most viszont az ebédszünetre megbeszéltünk egy találkát, az egyik eldugodtabb folyosón. Persze nem azért, mert Kook szégyelt volna vagy ilyesmi, mert nagyon nyíltan felválaltuk a kapcsolatunkat, csupán csak a téma kényessége és az általános hangulatunk miatt választottunk egy nem túl forgalmas helyet.
- Nem tudom, Picur. - sóhajtott egy idő után, és a tükörképén láttam, hogy őszintén nyomasztják a gondolatai, melyekkel nem talál jó megoldást a hülye helyzetünkre. - Semmi olyan nem jut eszembe, ami műküdőképes lenne.
Bólintok, mert csak erre telett a szomorúságomtól. Rossz volt belátnom, hogy minden ellenére elveszítettem végül Taehyungot. De a kezdeti félelmeimmel szemben, legalább Jungkook már itt volt nekem és nem maradtam teljesen egyedül. Nem is tudom mi lenne velem, ha Ő nem adná azt a támaszt, amit minden egyes nap nyújt nekem, miközben tudom jól azt is, hogy Ő is padlón van. Ennek ellenére viszont nem tudtam megállítani azokat a szörnyű ötleteket, amik napról nappra egyre többször jutottak az eszembe, és ez miata iszonyatosan lelkiismeret furdalásom van.
Negatív gondolatáradatomból végül a telefonom csörgése szakít ki. Kibontakozok egy kicsit Jungkook öleléséből, de éppen csak annyira, hogy ki tudjam kotorni a zenélő készüléket a zsebemből. Amikor viszont megláttam ki keres, majdnem dobok egy hátast.
- Taehyung az. - rebegem hitetlen hangon, pedig biztos vagyok benne, hogy Jungkook is olvasta a kijelzőm. - M-mit csináljak? - nézek fel rá kétségbeesetten, ahogy kilép mögüllem és inkább mellém áll.
- Mit csinálnál? - nézz rám úgy mintha valami orbitálás hülyeséget mondtam volna. - Vedd fel, gyorsan!
Aprót bólintok, majd gyorsan fogadom a hívást nem is kérdőjelezve meg a tanácsát.
- Szia. - szólok bele halkan, a túloldalról pedig egyből egy nagy sóhajt hallok, ami egyáltalán nem tesz jót az idegességemnek.
- Minnie, szia, már azt hittem fel sem veszed. - panaszolja Tae, de mivel nem reagálok rá, gyorsan folytatja. - Figyelj, tudom, hogy mostanában kicsit fasírtba vagyunk, de gondolkodtam és nem szeretnélek téged elveszíteni. Szeretném, ha elfelejtenénk ezt és újra találkozánk, mert hiányzik a kis szőke barátom. - bár nem látom, de meg mernék esküdni rá, hogy most úgy biggyeszti a száját, ahogy mindig teszi, amikor meg akar győzni a cukiságával.
Megmosolyogtat ez a helyzet, de aztán ahogy oldalra pillantva meglátom a kíváncsi tekintetű páromat, a szívem egyszeriben újra hasogatni kezd, és nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá az Ő helyzetére is.
- És mi van Jungkookkal?
Látom, hogy a kérdésemre az érintett még kérdőbb tekintettel fordul felém, de nem tudom megállni, hogy ne tudjam meg, hogy ők hányadán is állnak.
- Mi lenne? Nem akarok róla beszélni, vele meg főleg nem. - jelenti ki végül Taehyung jeges hangon, amitől egyszerre rám tör a sírhatnék. Ismét az első helyzet; nekem megbocsájtva, az Ő különleges kapcsolatukat pedig tönkre tettem. - Figyelj Minnie, tudom, hogy ez neked rossz helyzet, éppen ezért is akarok veled találkozni. Beszéljünk legalább, jó? - ezt már kedvesebb hangon mondja, de ennek ellenére nekem még is könnyek gyűlnek a szemembe. Szipogok egy aprót, míg bólintok, de aztán eszembe jut, hogy Ő ezt nem láthatja így elmormolok egy halk "Rendben-t". - Szuper! Délután eléd megyek. Szia addig is Minnie!
- Szia! - köszönök el én is, majd ahogy bontjuk a vonalat egyből Jungkook mellkasába temetem a fejem és szabadjára engedem a könnyeim. Ő azonnal körém fonja a karjait és fejemre hajtja az övét, míg én görcsösen kapaszkodom fekete pulóverébe.
- Ne sírj, kérlek. Megszakad a szívem, ha így látlak. - motyogja a hajamba, amitől még inkább fáj a szívem. Tae miért nem látja hogy milyen kedves velem? Hogy mennyire szeret engem? - TaeTae még mindig hallani sem akar rólam, igaz? - kérdezi, én pedig moccani sem merek, de neki ez éppen elég válasz. Még egy kicsit hagy bújni, majd a vállaimnál fogva óvatosan eltol magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni, melyek könnyektől csillognak. - Figyelj Kicsim! Tudom, hogy bánt, hogy mi most ilyen rosszban vagyunk, de ettől neked nem kell Őt elhagynod, sem pedig rosszul érezned magad. TaeTae így döntött, de ettől mi még ugyanúgy szeretjük egymást, és ti is lehettek azok a jó barátok, akik eddig voltatok. És tudom, hogy idővel velem is meg fog békélni, még ha nem is lesz minden olyan mint régen volt.
- Annyira sajnálom, hogy tönkretettem ami köztetek volt. - motyogom síros hangon, miközben újabb könnyek kezdenek peregni a szemeimből. Nem érdemlem meg Őt. Sőt, egyiküket sem. Jungkook elmosolyodik, amit nem is tudok hova tenni, majd hirtelen jobb kezével a fejem hátuljára simít, baljával pedig a hátamra és ismét egy ölelésbe von engem.
- Semmit nem rontottál el, Jimin. Az én hibám az egész, és viselnem kell a következményeit a döntéseimnek. Így is hálás lehetek, hogy téged nem veszítettelek el vagy egyáltalán esélyem volt megszerezni téged. Szóval ne emésztd magad. Legalább a kedvemért ne.
Erőtlenül bólintok egyet, amennyire csak a szoros ölelése engedi, mégha nem is értek egyet a kérésével. Képtelen vagyok elviselni, hogy egyedül viseli a terheket, amiken ketten kellene osztoznunk.
A nap ezután villámgyorsasággal eltelik, mintha valami égi erő is azt szeretné, hogy mielőbb találkozzak a barátommal, még ha nem is érzem magam lelkileg erre felkészülve. Jungkooktól már korábban elbúcsúztam, mert neki tesi órája volt az utolsó és így tervei szerint a suli másik végén fog majd távozni, hogy ne kerüljön összetűzésbe ismét az öcsével. Én ezzel szemben a főbejárat felé igyekszem, hogy ott várjam meg a barátom, aki egy sms formájában tájékoztatott, hogy egy icipicit késni fog, de mindenképpen érkezik. Ehhez mérten nem is kapkodtam kifejezetten a pakolással, viszont még így is nagyon hamar kiértem az iskola elé a kihalt folyosókon. Hét órám volt, ahogy Jungkooknak is, viszont ezen a napon ez csak a végzősöknek van így, mindenki más már korábban hazament így meglehetősem üres az iskola.
Az épület előtt leülök az egyik padra és a fekete szövetkabátom zsebeibe mélyesztem a kesztyűbe bújtatott kezeim, miközben a lábammal mintákat kezdek el rajzolni az alig pár centis hóba. Csendesen várakozok, és a gondolataimba vagyok merülve, amikor is hirtelen egy pár cípő kerül a látókörömbe, ezzel eltakarva előlem az általam kreált kis nonfiguratív mintákat. Azonnal megörülök, hogy Tae érkezett meg és nem is késett olyan mint gondoltam, viszont amikor felnézek, egy egészen más arc néz rám vissza. Ahogy az én mosolyom eltűnik, Jaebum arcára úgy költözik fel egy, viszont az övé korántsem kedves, mint az enyém volt.
- Nocsak, kit találtam itt! - néz rám vidoran, majd hátra pillant a válla fellett, ekkor látom meg Jacksont is egy lány társaságában, ahogy Jae hangjára felénk igyekeznek. - Micsoda meglepetés, buzikám. - fordul vissza felém Jaebum, majd leguggol elém, így egyvonalba kerül az arcunk, amit igyekszek azzal elkerülni, hogy hátra dőlök a padon, de még így is zavaróan kicsi köztünk a távolság. - Csak nem Jungkookot várod?
Egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy az igazságot kellene mondanom, de végül arra jutok, hogy jobb hogyha hazudok, hátha akkor eltűnnek innen anélkül hogy bántanak.
- I-igen. - felelem reszketeg hangon és meg is ejtek egy óvatos pillantás a suli bejárata felé, mintha tényleg a betoppanását várnám, pedig tudom hogy nem fog onnan jönni. Mikor azonban visszaemelem félős tekintettem az előttem állóra, annak vigyora még szélesebb lesz, mintha egy igazán remek hírt közöltem volna vele.
- Oh, micsoda szerencse! - mondja, majd a következő pillanatban már meg is ragad a kabátom nyakánál fogva, és egyszerűen felcincál a padról. Annyira meglepődök, hogy még csak a keze után sem nyúlok, csak lábujjhegyen állva igyekszem csökkenteni a méretkülönbségeink okozta kellemetlen érzést, amit okoz. - Jackson, fogd meg!
Hirtelen fordul velem együtt Jackson irányába, majd egyszerűen a másik zaklatóm kezei közé lök, aki azonnal a hónom alatt átnyúlva mindkét kezem lefogja majd hátrafelé húzva biztosítja, hogy esélyem se legyen ellenkezni. Jaebum le sem tudja törölni az elégedett vigyorát a képéről, ahogy kiropogtatja a nyakát, majd az ujjait is.
- Már nagyon régóta vártam erre. - mormolja elmélyült hangon, majd a következő pillanatban már csak az öklét érzem, mely erősen a gyomromba csapódik. Összegörnyednék a fájdalomtól, amit okoz ezzel, de Jackson annyira erősen tart, hogy egy tapótat sem mozdulok. Helyette az ajkaimat egy fájdalmas nyögés hagyja el, szemeimet pedig összeszorítom, hogy visszatartsam a kitörni kézülő könnyeim.
- S-srácok, ezt nem kellene. - egy óvatos női hang igyekszik a védelmemre kelni, aki gondolom Jackson barátnője, de a pasija egy szempillantás alatt letöri az elhatározását.
- Fogd be, Jeah! - morran rá, amitől azt hiszem a lány megijedhet, mert ezután már csak lépések hangját hallom, amik elég gyorsak ahhoz hogy azt feltételezzem, futva távozik tőlünk.
Időm sincs viszont ezzel foglalkozni, mert újabb ütést kapok, ezúttal viszont az arcomra, ami oldalra bicsakli annak erejétől. Érzem, hogy az ajkam felszakadt, mert a számat elönti a vérem vasas íze, valamint a bal szemem is iszonyatosan fájni kezd, és félek nagyon befog lilulni. Ezután megállás nélkül kapom az újabb és újabb öklösöket, felváltva a fejemre és a gyomromra, mígnem a lábaim már nem tudják megtartani az elgyengült testem súlyát. Eszméletlenül szédülök és úgy érzem az ebédem is kikívánkozik belőlem, így lehajtott buksival igyekszem kicsit még tartani magamban a lelket, de ez nagyon felidegesíti Jacksont, mert így még nehezebbé válik a megtartásom.
- Istenem, kicseszett nehéz ez a görcs. - morgolódik mögöttem, míg egy kicsit dobva rajtam megpróbál ismét állásra bírni, de a lábaim nem tudnak engedelmeskedni a parancsnak, hiába szeretném én is hogy legalább ezért ne kapjak pluszba.
- Dobd le a fenébe! - adja a tanácsot Jaebum, a haverja pedig nem is habozik, szó nélkül elereszt, én pedig mint egy tehetetlen tárgy, a földre zuhanok. Iszonyatosan fájni kezd a térdem, mely először érintkezik a kemény betonnal, aztán meg az oldalam is, amire végül elfekszem. - Na mi van, most nem fog téged megmenteni, igaz? Milyen kár, hogy elfelejtett téged és nem is erre ment haza. - duruzsolja, nekem pedig ekkor leesik, miért is voltak ennyire bátrak a megtámadásomnál. Nyilván hallottak valahogyan arról, hogy Jungkook merre távozik, vagy szimplán csak látták elmenni, így tudták, hogy hazudok, amikor azt mondtam, Őt várom. Nyílt terepet adtam nekik a hazugságommal a verésemhez.
Jaebum ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetésünket, Jackson pedig ki is használja a lehetőséget és hogy végre nem kell engem tartania, ugyanis egy isteneset rúg a gyomromba. Ösztönösen kapom a fájdalom helyére a kezeim, de ezzel csak azt érem el, hogy az ezután következő rúgások, már mind a gyenge kézfejeimet érik, amik félő el is törnek a kemény bakancs okozta találozásoktól. Megrekedten, a fájdalmammal küzködve már meg sem próbálom visszatartani a könnyeim, melyek a hidegtől szinte azonnal az arcomra is fagynak. Szinte már el is feledkezem mindenről és csak várom, hogy a sok ütéstől és rúgástól esetleg elájuljak, amikor egy olyan hang üti meg a fülem, amire egyáltalán nem számítok.
- J- jimin? - Taehyung ijedt, szinte hitetlen hangja úgy ér el hozzám, mintha villám cikázna végig a testemen. Egyszeriben kipattanak a szemeim, így veszem észre azt is, hogy a fekete sapim lecsúszott a fejemről, így valószínűleg a szőke hajkoronámról ismert fel engem. A rúgások megállnak, ahogy gondolom a két bántalmazom is felfigyel az őket megzavaró hangra. Erőt veszek magamon, mert a félelem elemi erővel kezd szorítani, hogy esetleg a barátom is bánthatják, mivel most még Jungkookkal sincsenek jóban, hogy ez visszatartsa őket. Felküzdöm magam először csak négykézlábra, de azonnal a hasamra kell szorítanom a kezem, mert a fájdalom úgy nyílal bele, mintha most is éppen rúgdosnának. Felnézek a két srác között a barátomra, de ahogy a tekintetem találkozik a barátoméval az értetlen, ijedt arca azonnal mérgessé vált is megindul felénk.
- Tae, nhe! - szólalok fel erőtlenül, miközben megpróbálok feltápázkodni a földről, de olyan lassan megy, hogy mire görnyedve felállok, már oda ér hozzánk, és amikor megpróbálna elérni, Jaebum egyszerűen a vállánál fogva hátralőki őt.
- Hagyjátok Őt békén! - kiabál rájuk Taehyung.
- Oh, dehogy fogjuk békén hagyni kicsi Taehyung. - cicceg Jaebum, majd rám sem nézve hátra mutat rám. - Miatta elveszítettük a legjobb barátunkat.- mondja jeges hangon, aztán kínzóan lassan hátrafordul hozzám és rám emeli gyilkos tekintetét. - A minimum, hogy a szart is kiverem most belőle.
Időm sincs reagálni, mert újra lendíti a karját, hogy ismét egy jobb horoggal illesse az arcom. Hallom, hogy Tae ismét felkiált, de amikor ráemelem a tekintetem csak azt látom, hogy Jackson úgy fogja le Őt hátulról, mint ahogy velem tette az elején. Taehyung sír, és a könnyeim nekem is az arcomat mossák, ugyanis rettenetesen nagy a félelmem, hogy Jaebum a barátom előtt fog agyonverni.